Esti Hírlap, 1979. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1979-07-02 / 153. szám
Csőrfuvolára, citerára Bozay Attila zeneszerző új műveiről beszél Néhány hét múlva negyvenedik születésnapját ünnepli Bozay Attila, a zenei ,,középnemzedék'’ izmos tehetségű, kiváló muzsikusa. Kompozíciói mind gyakrabban hangzanak fel Európa-szerte a hangversenytermekben, rádióállomásokon. Bozay munkássága most több okból érdemel fokozottabb figyelmet. Mindenekelőtt azért, mert sikere van legújabb nagylemezének. A lemezről felcsendül II. vonósnégyese a Kodály-kvartett előadásában és Improvisations No 2. című kompozíciója. Az utóbbit csőrfuvolán maga a szerző, hegedűn Perényi Eszter, mely hegedűn Papp Sándor, gordonkán Perényi Miklós adja elő Ugyanerről a lemezről szól még Malom-zene kamaraegyüttesre című szerzeménye is. Előadja: a szerző Bozay Attila szívesen komponál népi hangszerekre, így csörfuvolára, citerára, cimbalomra. A citeraszólókat vagy csőrfuvolát legtöbbször maja játssza. — Évekkel ezelőtt — meséli — megismerkedtem Pribojszky Mátyással, a híres népi citerással. Annyira megtetszett ez az általa használt legelterjedtebb népi hangszer, hogy vásároltam magamnak is egyet. (A citera nem azonos a délszlávoknál használt húros pengető hangszerrel.) Érdekelt, hogy mit tudnék „kihozni” belőle. Minthogy népi citerásaink között nem találtam az interpretálásra megfelelőt, elsajátítottam a kezelését. Citerára írt műveimet sokat játszotta tra,pál Irtam az NDK-ban, az NSZK-ban, Svájcban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Jugoszláviában, Belgiumban, Hollandiában, sőt Kanadában is. Művészbarátságok — Ki volt a mestere? — Békéstarhosról kerültem fel a Zeneművészeti Főiskolára. Eléggé hiányos képzettséggel. Farkas Ferencnek köszönhetem, hogy a helyes útra vezetett, és megfelelő módon tanított. — Hol játszották az utóbbi időben műveit? — Zongoradarabjaimat Lengyelországban adták elő, Milánóban pedig kamarazenémet. Lipcsében sikert aratott néhány citeradarabom, Párizsban pedig szóló csellókompozícióm. „Variációk” címmel zenekari művet rendeltek tőlem Lisszabonban egy portugál alapítvány jóvoltából. Sűrűn van műsoron Hitornellek című szóló hegedűdarabom. Citerás kompozícióim közül legutóbb Bourgisban is bemutattak néhányat A francia rádió egy vonósnégyes írására szólított fel. — Kikhez fűzi az interpretálók közül művészbarátság? — Mindenekelőtt azokhoz, akik segítettek munkáim népszerűsítésében. Ilyen művész Kobajasi Kenicsiro. Ő mutatta be Perro Santonico című munkámat, továbbá Heinz Kolliger oboaművész, Robert Aitken fuvolaművész és Garry Relyea baritonénekes. Az utóbbi magyarul tanulta be és énekelte Fodor András verseire komponált dalciklusomat. — Mi készül a műhelyében? — Vokális művet írok Weöres Sándor verseire. Folytatom a pedagógiai" gyermekdarabok készítését. A gyerekek igen megszerették ezeket a zongorára írt kompozícióimat. A Magyar Rádió megrendelő, sáré versenymtvén dolgozom csőrfuvolákra és zenekarra. (A csőrfuvolát egyébként idegen szóval Blockflöte néven ismerik nálunk.) „Az újságírók biennáléjának” nevezte René Berger az idei, kilencedik lausanne-i textilbiennálét. Jogosan, hiszen minden kiállítóművészre legalább három újságíró, tudósító vagy fotós jutott. Negyvenkét művész — közöttük a magyar Gulyás Kati — negyvenkét műve szerepelt — és szerepel még szeptemberig — a bemutatón. (René Berger nemcsak a múzeum igazgatója — a magyar olvasó, A festészet felfedezése című könyve és tévésorozata alapján is ismerheti —, hanem zsűritagja, házigazdája a kiállításnak, több éve, hiszen a kilencedik biennálé csaknem húsz esztendőt ölel fel a textilművészet történetéből.) A francia gobelin huszadik századi megújítójának, Jean Lurcat-nak, haláláig nagy szerepe volt a kiállítások létrehozásában, így az is érthető, hogy az első biennálékon még csak a szövőszéken szőtt faliszőnyeget fogadták el kiállítási tárgyként. A textil anyagával évezredek óta foglalkozó mesterségek technikái azonban, amelyekkel ruhákat és környezetünk tárgyait hozták létre, egyre inkább helyet kaptak a textilművészetben. A biennálé pedig hamarosan megnyitotta kapuit a hímzés, az applikáció, majd mindenféle textilelőállítási mód előtt. A biennálénak — s persze az azt szervező CITAM-nak, a Régi és Új Faliszőnyegek Nemzetközi Központjának — legnagyobb érdeme a nyitottság, amellyel a különféle technikák és anyagok integrálódását segítette. A két évvel ezelőtti kiállítást Rózsa Gyula kritikus „sztárötletek és hagyományok’ közti válogatásnak nevezte. Idén a sztárötletek lehiggadtak és megérlelődtek, a hagyományok letisztultak. Aki happeninget keres a bemutatón, annak mindössze a belga Marie- Jo Lafontaine barnásfekete, egységesen szövött óriás textilje szolgál, két képmagnóval, amelyek gyári monoton munkafolyamatot mutatnak be, gyári zajháttérrel. A textil címe: Fekete, egyszínű. A monokróm textilek általában is uralkodnak, de a nyers fekete, barna színek esetében mindig meg kell törni a felületet, hogy ne hasson a fentihez hasonlóan monotonnak. A faliszőnyeg már régóta nem a fal síkján megjelenő szövött kép. Ha képzőművészeti meghatározást keresnénk, „festészet” helyett inkább szobor, domború, körüljárható „lágy plasztika". A függöny hangulata játszik vissza a kanadai Susan Watson munkáján, amely a bejárati térben a mennyezetről leomló nylonzuhatagként kápráztatja a látogatót. De találkozhatunk a halászháló és a párnavég metamorfózisával is. A nagy ötlet, amely a textil újfajta feldolgozási módját hozta, kétségtelenül a magyar Gulyás Kati textiljében született: a fotó alkalmazása. Állapotrögzítő fotósorozat, amely fényérzékeny textilre fényképezve emberi alakot mutat be, saját magát. Kiérlelt, a mozgást a mozdulatlanságban megmutató műnek, a kiállítás legérdekesebb darabjának ítélte a francia kritikus, Michel Thomas is. A sztárötletek letisztulására jellemző a francia Daniel Graffin munkája, amely tisztelgés Mallarmé előtt. (A francia szimbolista költő, aki matematikai pontossággal határozta meg a szavak helyét, akinek Szerb Antal szerint „álma és ereje a tökéletesség” volt, most textilben fejeződik ki.) Felfüggesztett erős, szabályos, fehér vászonfüggesztékekben csiszolt fehér márvány nyugszik ... A textil tartja, őrzi a nálánál sokkal súlyosabb, keményebb anyagot. Az idei biennálé zsűrije az első fordulóban csak a munkákat nézte, a neveket nem. Sok régi nagyságot utasítottak el. A lengyel Magdaléna Abakanowicz az egyetlen, aki a „nagyok” közül, immár kilencedszer jelent meg művével. Hatalmas lilásfekete szövött textiljei hengerré hajlítva, sorokat képezve, mint egy görög tragédia kórusa adnak egymás mellett, mégsem szomorúságot, hanem monumentalitást, biztonságot asszociálnak. Textil és fotó kapcsolata még egy művön szerepel, igen hatásosan: Plewka-Schmidt Urszula — ugyancsak lengyel — Marilyn Monroe fotóját szőtte meg gondos gobelintechnikával, mellé állítva a krakkói madonna fejének nagyítását, ugyancsak sík faliszőnyegként, mintegy a nagyítás műhelymunkáját is bemutatva, kockázott, számozott részletek megszövésével. Egyben bizonyítva, hogy a sík szövés, ha megfelelően tud reagálni jelentésével a mai valóságra, szervesen tovább él a faliszőnyeg művészetében. A biennálen nem osztanak díjakat. De ha figyelembe vesszük, hogy ezernél több művész jelentkezett munkájával, a negyvenkét kiállítót bízvást díjazottnak tkinthetjük. (A Magyar Televízió forgatócsoportja jelen volt a biennálé megnyitásán; a Villanófény című műsor be fog számolni a kiállításról.) Torday Aliz Halászháló és pár na vég TE\TILMIJ\ ÉS7.ETI BIENNALE LAUSANNE-BAN Opera ? — Színházi zene? — A kísérőzenék konnonálása nem esetem. Eddig színházban csak az Erdben írt vonósnégyesem került előadásra Viva la vita címmel Fodor Antal koreografálásában az Operaházban. Ugyanezt a zenét korábban Tóth Sándor használta fel a Pécsi Balettben. Most azonban már elérkezett az ideje, egy nagyobb színpadi mű elkészítésének. Komolyan foglalkoztat egy opera megírásának terve, de részleteit még nem szívesen mondom el. — Pedagógiai munkája? — Már nem végzek ilyet. De ha szükség lesz rám, akkor természetesen folytatom azt is. Kristóf Károly MAJILIK Művészek az iparban A formatervező dolga: az áru legyen tökéletes használatra és küllemre egyaránt. Ezért foglalkoztat a Finomkerámia Ipari Művek negyven művészt, akiknek nagy érdemük van abban, hogy a művek exportja dinamikusan emelkedik, és a gyártmányokért igen jó árat fizetnek a külföldi partnerek. A negyven iparművész legszebb, legsikeresebb alkotásaiból ma délelőtt kiállítás nyílt az Apáczai Csere János utcai FIM-stúdióban. Megtekinthető keddtől szombatig 11 és 18 óra között. 0 A tegnap esti osztrák importfilmben a szakszervezeti funkcionárius meg a cégtulajdonos időnként azon huzakodik, hogy legyen-e sztrájk vagy ne legyen. Aztán fölösleges említeni is, hogy ki akarja és ki nem. Mindez kedélyes kvaterkázás közben zajlik, körülbelül úgy, mintha egyikük eperízt, a másikuk pedig narancsdzsemmet szeretne az uzsonnához. Kém csoda, persze. A szakszervezeti funkcionárius öreg bútordarab a cégnél, amint kedélyesen elmondják, azelőtt az apa jobbkeze volt, most meg ő az üb. Ez az egész sztrájkügy csak afféle pikáns színfoltként szerepelt a harmincas évek legbornírtabb kispolgári humortermékeinek szellemét közvetítő tévéjátékban. Az ütődött szolgát az ütődött szakszervezeti bútordarab váltotta föl, mert haladni kell a korral. Más nemigen változott. Volt itt mulatozó aranyifjú báty, aki herdálja a csőd szélén álló cég pénzét, volt személycserés félreértés, bugyuta házvezetőnő, volt álruhás gazdag leány és érdekházasságot meghiúsító tiszta szerelem. Lapos és szellemtelen kiadásban, általános gemütlichkeittel nyakon öntve, mintha három napig szikkasztott krumplipürét tálalnának elénk mandarin zselével. sb.) • • • • TELEVÍZIÓ, közönség, kritika Mit tudunk a közönségről? Körülbelül ilyen röviden is megfogalmazhatnánk annak az — egyébként rosszul sikerült — vitának a lényegét, amit a IX. veszprémi tévétalálkozón ezzel a címmel tartottak: Közönségigény és drámai művek a televízió képernyőjén. Két vaskos füzetet is kaptak a résztvevők a Tömegkommunikációs Központtól, amelyben megtalálható, hogyan fogadta a közönség 1978-ban és 1979. első négy hónapjában a műsorokat. Talán éppen ez a kézikötetnyi adathalmaz volt az egyik oka, hogy a vita nem sikerült. A számok azt mutatják, hányan nézték az egyes műsorokat, és azok hogyan tetszettek a nézőknek. És amennyire elhihetjük, hogy mondjuk január 25-án, kedden este 8 órakor az Onedin családot mintegy 6 és fél millió magyar állampolgár nézte — ámbár ez kicsit soknak tetszik — és 21.20-kor a Nézőpontot körülbelül 560 ezren, annyira bizonytalan, hogy mit jelent az egyiknél a 89, a másiknál a 68 pontos tetszési index. Valamit tenni kell ezekkel az indexekkel, mert az 1978-as labdarúgó világbajnokság közvetítésének 46— 49 pontos, minden átlagost alulmúló mutatója például alighanem a magyar csapat játékának és nem a közvetítés minőségénekszólt. Magyarán: a megkérdezettek nem a tévé műsorát, hanem az életet pontozták. S máris itt vagyunk a lényegnál. Ha valaki azt kérdezi: mit tudunk a közönségről, azaz, hogy mit tudunk egymásról, akkor ezzel azt is kérdezzük, milyennek tartja a közönség az életet. Azt, amit a televízió híradóiban, dokumentumfilmjeiben, futballmeccseiben közvetít, meg azt is, amit a művészi alkotások tükrében mutat fel. Itt van például az Ellentétek, Dömölky János filmje. Amikor először sugározták a II. csatornán, 21.21 órakor, mindössze 320 ezer nézője akadt. Ezt a kései időpont, meg a II. csatorna magyarázza. Amikor két hét múlva 20.30-kor megismételték az első csatornán, akkor — aránylag — még mindig kevesen látták, 3 millió 360 ezren, de a tetszés indexe mindöszsze 64 volt, ami a közepesnél is gyengébb. Most pedig nemcsak a főzsűri ítélte oda a fődíjat az Ellentéteknek, hanem a Veszprém városában működő tíz társadalmi zsűri is ennek a műnek szavazta a 22 bemutatott alkotás közül a közönség díját. Talán Veszprémben más a közönség mint másutt? Aligha. A körülmények voltak mások: most nem a műsorrend egészében látták a filmet, hanem egy válogatott mezőnyben, amire jobban figyeltek. Mert az is valószínű, hogy akik annak idején annyira lepontozták ezt a művet, nem annyira az alkotást értékelték így, hanem a valóságnak azt a súlyos ellentmondásokkal terhes szeletét, amit csak egy kicsit átformálva a művészet eszközeivel, a képernyőn felszolgáltak. Nem valószínű hát, hogy igaza volt a zsűri elnökének, aki a díjkiosztás alkalmából az ország nyilvánossága előtt a kritikát tette felelőssé, ha az értékes művek nem találkoznak gyakrabban az értő és elégedett közönséggel. A tévékritika már csak azért sem tehet túlságosan sokat, mert minden más kritikától eltérően, nem előre tájékoztatja a közönséget: szerintük mennyit érő lesz az, amit látni fognak, hanem mindig utólag. Amikor a néző már látta a művet, kialakította saját véleményét és az újságban csak azért böngészi a kritikus sorait, mert arra kiváncsi, hogy az önnön, laikusnak tartott véleménye mennyire egyezik — vagy tér el — a hivatásos véleményformáló értékrendjétől. (Aki meg nem látta, azt hiába biztatja a kritika, nem mehet jegyet váltani valamelyik következő előadásra.) Mit tud hát a művész, a kritikus és maga a közönség a közönségről? Azért nem is olyan keveset. Például azt, hogy nagyjából a híradó idején ül le a fél ország a képernyő elé, hogy a legtöbb nézője annak van, ami a híradó és 9—fél 10 között látható, hogy a sorozatok — ha önmagukban jelentéktelenek is — visszatérő kíváncsisággal vonzzák a nézőket, hogy az operának a képernyőn is kisebb a közönsége, mint a magyar nótának, ha ez a „kisebb” esetleg jóval több is, mint ahányan esetleg egy-egy évadban beülnek Budapest két dalszínházába. S mindaz, amit bemutatnak, hogyan tetszik a nézőnek? Pillanatnyi állapotától, a család hangulatától, iskolázottságától, emberi karakterétől, a munkában elfoglalt helyétől, s persze a művek színvonalától, azok hatásmechanizmusától függ. Jó lenne ezt a hatást jobban ismerni, de azért itt is van fogódzó. Tudjuk, hogy általában a filmnek, az operának, a magyar nótának mi a hatásmechanizmusa. Ez csak keveset változik, ha mindezt televízión közvetítik. Körülbelül ugyanúgy reagálunk az élet és a művészet dolgaira, mint a képernyőn kívül. Valahogy együtt kellene tehát vizsgálni az életet, a művészetet, meg a televíziót. Mert ha volt tanulsága e veszprémi vitának, akkor az lehetett, hogy ezekkel a tetszési indexekkel nem lehet mit kezdeni. Meg talán az is, hogy felnőtt lett a tévékritika, mint műfaj. Mert ha már felelősségre vonják valamiért, akkor ez azt jelenti, amit csaknem húsz évig gyakran kétségbe vontak: ez a sajátos műfaj van — létezik. Bernáth László