Esti Hírlap, 1979. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1979-09-01 / 205. szám

A MŰCSARNOKBAN A MANUÁL munkacsoport Ritka alkalom, hogy a Műcsarnok termeiben iparművészeti kiállítással találkozhat a tárlatlátogató. A mostani, szezonnyitó kiállításon hat fatal iparművész — hat eltérő műfaj képviselői — munkáival ismerkedhetünk meg. Jéreti Zsuzsa, Szilágyi Júlia és Szilasi Anna textileket készítenek, Bán Mariann keramikus, Péter Vladimír ötvös, Horváth Márton pedig üvegékszerek készítésével foglalkozik. Ők hatan csoportot alkottak MANUÁL néven 1975-ben. Egy csoportos kiállítás feltételezi a résztvevők szemléletbeni hasonlóságát. Miként nyilvánul meg ez az önök munkáiban? — kérdezzük Péter Vladimírt, a csoport ötvöstagját. — Valamennyien kézműves technikával dolgozunk, s igyekszünk kielégíteni egy olyan valós igényt, melynek során tárgyaink használói közelebbi kontaktusba kerülhetnek ezekkel a tárgyakkal, mivel ezek magukon viselik a készítés folyamatának nyomait. A tárgyválasztás során gyakran nyúlunk olyan anyagokhoz, melyek a hagyományos értelmezés szerint nem a mi műfajunkba tartoznak. Erre viszont azért van szükség, hogy az eredmény ne egyetlen anyagba kényszerített gondolat legyen. Kézi munka — Van-e igény a design, tehát az ipar számára formatervezett tárgyak mellett az önökéhez hasonló kézműves technikával készített munkákra? — Úgy gondoljuk valamennyien, hogy igen. Bár a szépség fogalma relatív és koronként változó, mégis alapvető igény, hogy az ember a saját kezével hozzon létre tárgyakat, melyekre célszerűségük folytán szüksége van. A design tömegigényeket elégít ki tömegméretekben. A lassan uniformizálódó környezetet oldhatjuk föl az egyedileg készített kerámiával, textillel, vagy ékszerrel, ötvösmunkával, hogy a mi munkáinknál maradjunk. Természetesen itt nem a kis darabszám a döntő, hanem az apró változtatások, esetlegességek, s ha jó, amit csinálunk, akkor minden külön darabba belekerül apró ötlet, gondolat, mely a sokszorosító eljárással gyártott termékeknél hiányzik. — Mi az, ami mégis a tömeggyártásra való? — A technológiai lehetőségeink korlátozottak, s az ilyen körülmények között előállított tárgyak gyakran használhatatlanok. Így válik a kávéskészlet drága és felesleges dísztárggyá, mivel könnyen törik és formailag sem lehet olyan tökéletes, mint a gyárilag készíthető. Ez tipikus példája annak, mikor a design, az ipari formatervezés elsődlegessége vitathatatlan. Csészék gyártása nagy számban igazán nem meríti ki egy keramikus fantáziáját, csak az energiáját köti le fölöslegesen. Nosztalgia ? — Az önök visszatérése az ősi technikákhoz nem a nosztalgiahullám következménye? — A nosztalgiajelenségnek okai vannak. Valakik nem érzik jól magukat egy adott közegben, legyen az tárgyi, vagy bármi más. Ez tünet. De a reakció lehet negatív és pozitív. Pejoratív értelemben akkor beszélhetünk nosztalgiáról, amikor a kiválasztott kort utánozzák, tárgyait, viselkedési formáit szinte erőszakosan belehelyezik a mába. Ezek csak imitációk lehetnek. Jó értelemben vett nosztalgiáról viszont akkor beszélhetünk, mikor a kiválasztott kort vizsgáljuk — melyben harmónia volt a tárgyak és használóik között — és az okokat keressük, amiért ez a harmónia létrejött. A mi törekvésünk csak a harmónia átmentése és nem motívumok másolása, utánzása. Nem nézegetni — Hol találkozhatunk munkáikkal? — Magyarországon műkereskedelemmel a Képcsarnok, illetve az Iparművészeti Vállalat foglalkozhat. Az előzetesen zsűrizett tárgyak közül kereskedők választják ki a forgalmazandó munkákat, s a példányszámot is ők határozzák meg a haszon függvényében. Ily módon nem születik meg a közvetlen kontaktus a vásárló és a művész között. Két lehetőség marad, ahol a művészi ambíciók szabadon megnyilvánulhatnak. Ezek az állami megrendelések és a kiállítások. Míg az előbbi ritka, a második egy természetellenes közegbe helyezi ezeket a tárgyakat, amelyeket nem nézegetni, hanem használni kellene. Sajnos mégis ez ma a legjobb lehetőség az igények föltámasztására. Régebben volt egy tervünk, hogy egy műhely-kiállítótermet bérelnénk, egy úgynevezett Work shop-ot, melyben fölváltva árulhatnánk munkáinkat, de erről az érvényben levő rendelkezések alapján szó sem lehet. Bagota Edit MOSZKVÁBÓL Három nagydíjas film A XI. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál három nagydíjas alkotása hamarosan a magyarországi mozik műsorára kerül. Láthatják a magyar nézők Bartem Hét nap januárban című drámáját, Bősi Krisztus megállt Ebolinál és Kristóf Kieslowski Amatőrfilmek cmű munkáját. Bemutatják a fesztiválon szerepelt filmek közül Eizenstein most rekonstruált remekművét, az Éljen Mexikót, a Jevtusenko főszereplésével készült Szárnyalást, Danyelija Őszi Maratonját, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij Szibéria című filmjét és Tarkovski önéletrajzi elemekkel átszőtt vallomását, a Tükört. (MTI) „Az országos hírű Bátori kávéház a Kálvin tér és a Kecskeméti utca sarkán az 1970-es években épült házban működött. Sohasem volt zenés, zajos kávéház. Régimódi öregurak, nyugdíjas bírák, professzorok pihengettek itt délutánonként, miközben Ferenc, a vén főpincér előkereste a pipatóriumból mindenkinek a saját pipáját, még a matuzsálem-korú plébánosnak is, aki tábori pap volt 1846- ban és negyven évig járt ide mindig ugyanahhoz az asztalhoz. A két kis különszobában kártyáztak, biliárdoztak, egy sarokasztalnál Thaly Kálmán vezetésével Fülepp főpolgármester és a megyei tisztviselők politizáltak ...” Találomra idéztem a sok színhely közül az egyik leírásának részletét, Gundel Imre és Klarmath Judit A vendéglátás emlékei című könyvéből — annak illusztrálására, néha szakkönyv is nyújthat szinte szépirodalmi jellegű élvezetet. Eltűnt világok mélyrétegei emelkednek ki a föld alól; a fent leírt régi típusú kávéház éppúgy Pest egy korszakát (a múlt századvégit) ássa elő, mint ahogy egy még régebbi időréteg bukkan elő egy múlt századeleji diákkávéház leírásából (ahol hitelre volt kapható a tejeskávé és a mazsolás-túrós sütemény, hat krajcárért), vagy egy időben közelebbi réteg a két háború közti időszak tükrös kávéházainak felidézéséből. A szerzőknek a hatalmas tárgyismeret, lelkesedés és megelevenítő készség mellé segítségül sietnek az írók, de művészek, politikusok szavai is. ...A kávéházban fény volt és meleg, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, hogy mégsem vagyunk annyira elhagyatottak. Ott voltak barátaink és ott volt minden menedékünk." — írta ellágyulva Füst Milán. Szabó Ervin pedig társadalmi igazságérzettől fűtve így kiált fel a léhának ítélt intézmény védelmében: „Igenis! A kávéház az egyetlen nagyszabású kultúrintézménye Budapestnek. Kultúrintézmény! Mert demokratikus. Sokaknak hozzáférhető, kevés pénzért. Olcsó és jó. Két-három hatosért: egyenletesen sűtött, jól világított, kényelmesen berendezett helyiségben találkozhatom barátaimmal, olvashatom a lapokat, külföldi folyóiratokat, a Pallas Lexikont és a helységnévtárát, és a címtárat, telefonálhatok, tizenötször is ... ” A kávéházak, s csupán egyetlen fejezet ebben a kultúratörténeti kincseskönyvben, amelynek alcíme imigyen szól: A pesti, budai és óbudai fogadók, vendéglők, korcsmák, sörházak, kávéházak, mulatók, cukrászdák és egyéb szórakozóhelyek életéből. Fedőlapján kívül-belül metszetek, öreg fényképek, régi étlap-fakszimilék. Gerbeaud Emil és Glück Frigyes arcképei idézik fel ama bizonyos, hagyományokban gazdag honi vendéglátást — mellékletében pedig olyan várostörténeti csemegéket talál az olvasó, mint a hajdan volt Tabán térképe, bejelölve a szép nevű kis vendéglátóhelyekkel. Vagy olyan — nemcsak szakmai — érdekességeket, mint a Gundel- és más vendéglátóiparos famíliák kapcsolatait ábrázoló családfa Megtudjuk sok egyéb közt, hogy az Angol Királynő Szállóban —amelynek tizenöt évig Deák Ferenc volt az egyik törzslakója — úgy sütötték a bécsi szeletet, hogy a húst csak akkor volt szabad bedobni a forró zsírba, amikor a pincér ott állt már a megrendelt ételért. Megtudjuk, hogy a Duna-parti István Főherceg Szállóban Mikszáth Kálmánnak és barátainak külön törzsszobát építtetett Gundel János, a szálló bérlője, ahol barátaival politizálgathatott. Pest-Budán törzsvendégnek, „stammgass’-nak lenni, az lehetett ám a jó dolog! Az Arany Sasban tudták, kinek mit kell főzni, „egyik a kolozsvári káposztát szereti, a másik meg nem eszi a malacpecsenyét melegen, annak egy részt vacsorára tesznek el hidegen, az a vastag úr az icces pohárból akarja meginni a félmeszely borát...” — idézi a könyv Vas Gerebent. Az Erdélyi Borozó gazdája, Spiegel Náci ünneplő ruhában, cilinderben ment el Molnár Ferencet megkövetni, amikor az elszokott étterméből, mert egy éjjel egy duhaj tiszt dulakodás közben kardot rántott. („Olyan vendéglőbe nem járok — mondta az író —, ahol hajnaltájt csak rántott kardot lehet kapni”.) Füry József vendéglőjében, a vendéglősné nevenapján lehúzták a vasredőnyt, a hosszú pincében két sor hordó között terítettek a meghívott törzsvendégeknek, ingyen ehettekihattak, amennyi csak beléjük fért. .. Ó, világért sem szeretném nosztalgiahullámmal sodortatni magam. De a vendéglátóhelyek pillanatnyi állapota olyan (jórészt az elhamarkodottan rájuk erőltetett — és sok helyütt már visszacsinált — haszonkulcsemelés miatt), hogy az ember hovatovább már az egy-két év előtti állapotokat is visszasírja; kedélyes, olcsó kisvendéglők házias ízeit, vagy kávéházában a stabil, ismerős pincéreket. Élvezetes és intelligens könyvet nyújt át a két szerző mindazoknak, akiket az evés-ivás kultúrája, a vendéglátás művészete, az emberi érintkezés formáinak alakulása érdekel, s akik szívét ennek a városnak a története közelről érinti. Fencsik Flóra miNDENT TUDTAK AZ ARANY SASBAN KÖNYV A PEST-BUDAI VENDÉGLÁTÁS EMLÉKEIRŐL • Vajon megsértődnek-e a Fiatalok órája készítői, ha műsorukat salátához hasonlítjuk? Olyan salátához, amelyben mindenféle, látszólag össze nem illő zöldség, savanyúság, miegymás van. Az ember öszszekeverve megkóstolja az egészet és ízlik. Miért? Isten tudja. A Fiatalok órája nyári szórakoztató „salátájában” például Békés Italadiszkó címmel vers és prózamondás — jóízű volt. Remek zongoraszóló, amely minden külön értesítés nélkül meggyőzött arról, hogy létezik zenei humor és nem is rossz, aztán beszélgetés fiatal népművészekkel, amin legalább ennyit lehetett nevetni — pedig komolynak szánták. Dob, könnyűzene, népdal, népitánc, apró darabokban, jól összekeverve. A jó végeredmény titka talán épp az, hogy egyik rész sem volt a kelleténél hosszabb, így azt is „elfogyasztottuk”, ami nem ízlett. Igaz, a tálalás már nem volt olyan jó. A különböző ifjúsági műsorokból unalomig ismert kép,emelvényen, dobogókon ücsörgő fiatalok, nem tudni, kik arra jártak, beugrottak a stúdióba egy kicsit és kiszórakozták magukat, észre sem véve a lámpákat és kamerákat. Ez az obiigát körítés akkor sem lesz jobb, ha a műsor elején, végén diszkós sötétségbe és villódzásba burkolódzik, vagy ha az ifjak a cigányzene hallatán felpattannak, hogy maguk is ropják a táncot, mert nem tudnak ellenállni, mint az amerikai négerek a dobszónak a törzsi táncünnepélyen. (tótisz) MINI SZÜLETÉSNAP /TT"V A tíz év — Nehéz pontosan megfogalmazni, valójában kinek, mit is jelent a Mini zenéje. Gyakran változnak a divatirányzatok, a zenei stílusok, együttesek — zenészek — jöttek, mentek, a Mini mindig felszínen maradt, manapság is ezrek járnak koncertjeikre. A történet meglehetősen egyszerűen kezdődött. Török Ádám, aki jelenleg is a zenekar vezetője, valamint a gitáros Závodi János egy házban laktak, sokat beszélgettek zenei terveikről, együttest alapítottak, a Mini 1969-ben lépett először színpadra. A Rhytm and Blues állt közel hozzájuk. Jimmy Hendrix és a Cream zenéje nagy hatással volt rájuk. A dzsesszt valamennyien szerették, igyekeztek az alapokat rockzenéjükben felhasználni; ma már elmondhatjuk: hidat képeztek a dzsessz és a rock között. Az érdeklődés nőttet-nőtt irántuk, s a most 10 éves születésnapját ünneplő Mini saját közönséget nevett fel. Ismertek lettek, hiszen a színpadot, a koncertezést a mai napig nagyon szere tíz zenész ük, minden meghívásnak eleget tesznek, évente több száz koncertet adnak. Zenei időszámításukban mérföldkő volt Papp Gyula (1971) színre lépése, improvizatív billentyűs játékával klasszikus elemeket épített be a Mini zenei világába. Máig is emlékezetes koncerteket tartottak az Illéssel, LGT-vel. Talán a világon is egyedülálló jelenség: az I. kerületi Bem-ralparti klubjukban tíz éve kezdtek játszani, és azóta is hetente fellépnek ott (az idén október 7-én kezdenek), idényenként mintegy 19—15 ezer fiatal fordul meg a Mini-esteken. Általában őket tartják az I. kerület együttesének, a Budai Ifjúsági Parkban is ők játszottak a legtöbbször, évente kétszer a Tabánban zenélnek. A következő fejezet 1974- ben kezdődött, Németh Károly billentyűsjátéka további lökést adott a dzsessz irányába. Egy évvel később indult az új ritmusszekció: Németh Alajos basszusgitár, Balogh Jenő dob. Megkezdték a külföldi fellépéseket is, főleg Lengyelországban és Csehszlovákiában kedvelik őket. Jelentős fordulat: 1978-ban Vissza a városba címmel megjelent első nagylemezük (9 év után!) A magas színvonalú album a boltokból hamar eltűnt, azóta sem kapható. „Sajnos a 10 éves születésnapon sem tudunk selhőnek adni, pedig nagy az érdeklődés, most éppen 150 lengyel fiatal érdeklődött a lemez iránt. Talán kárpótlást nyújt majd: a múlt hetekben elkészült Írton a föld felé című második album teljes zenei anyagát lejátsszák” — mondja Baráth László, az Ifjúsági Park igazgatója. A Mini jelentősége nagy, saját közönséget nevelt — tanított — ennek köszönhetően a fiatalok ma már az egész országban értik zenéjüket, s emellett számos kitűnő zenész innen indult pályafutására. A 10 év alatt elmentek néhányan, de a békesség mégis megmaradt a régi zenészek között, vasárnap este a születésnapon valamennyien fellépnek: Balogh Jenő, Kunu László, Nagy István, Németh Alajos, Németh Károly, Németh Tamás, Papp Gyula, Tátrai Tibor, Závodi János és Török Ádám. A műsorból néhány legendás ballada címe: Gőzhajó, Kereszteslovag, Asztalhoz leültem. Apák és fiúk. Vissza a városba. Játékrock. Kell a barátság. Riskó Géza □ A TIT TERMÉSZETTUDOMÁNYI STÚDIÓ biológia, fizika, kémia, matematika egyetemi előkészítőt indít. Az előadások bérlettel és napijegygyel is látogathatók lesznek. Jelentkezési határidő szeptember 20.