Esti Hírlap, 1980. február (25. évfolyam, 27-51. szám)

1980-02-01 / 27. szám

ÚJ MAGYAR DARAB Pesti történet színpadon a szerző is A Pedagógusok Fáklya Klubjában február 4-én mu­tatja be a Thália társu­lata Borenich Péter Pesti történet című darabját. A Thália Színház részére ka­maraszínháznak már ko­rábban a Nagymező utcai volt Arizona-helyiséget utalták ki, de mindmáig nem tudtak beköltözni. A huzavona miatt működik — ideiglenesen — ez a ka­maraszínház a Fáklya Klubban. Az újdonság szerzője a Magyar Rádió riportere. A stúdióban hangzott el fel­tűnést keltett adása egy súlyosan beteg, idős, béna nőről és három lányáról. A próbák Simon Zsuzsa ren­dező vezetésével folynak. — A rendezés mellett — mondta Simon Zsuzsa — a Pesti történet öreg­asszo­nyát magam játszom. A drámai riport arról szól, miképpen óhajtják megol­dani a lányok saját lakás­­problémáikat, miközben nem képesek beteg any­jukat ellátni, s legszíve­sebben az elfekvőbe kül­­denék. A szerepeket Poló­­nyi Gyöngyi, Jani Ildikó és Zsurzs Kati kelti életre. Egy szomszédasszony figu­ráját Hacser Józsára osz­tották ki. A szerzőt sikerült megnyerni arra, hogy ma­ga alakítsa a riporternar­rátort, tehát a darabbéli önmagát, örvendetes tény: jól illeszkedik be az együt­tesbe. A Pesti történet, amely a rádióban már több díjat kapott, egy rész­­ből álló riportdráma. Úgy tervezzük, hogy az elő­adások után újszerűen, mintegy folytatásként, meg­beszéljük a közönséggel a látottakat. Erre a színész— szerző—közönség találko­zóra már csak azért is sor kerül, mert kíváncsiak va­gyunk a publikum véle­ményére, s úgy érezzük, hogy az emberek igénylik a problémákról való, ilyen­fajta beszélgetéseket. (Kristóf) MIDEM 80 Tárgyalások Cannes-ban Hagyomány: a világ hanglemeziparának vezető szakemberei január végén Cannes-ban találkoznak, a MIDEM-en. A lemezvásáron idén a Magyar Hanglemez­­gyártó Vállalat igazgatója, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat főosztályvezetője és a Nemzetközi Koncert­igazgatóság osztályvezetője képviselte Magyarországot. A rendezvényen az Omega is megjelent, nem koncer­­tezett, de célszerűnek lát­szott, hogy a szerződésköté­si tárgyalásokon jelen le­gyen. Mint már beszámoltunk róla, a MIDEM ’80-ra három magyar nyelvű hanglemezt vittek ki a magyarok, már korábban is érdeklődés mu­tatkozott a Fonográf, a Neoton Família és a Pira­mis iránt. Az üzletkötésekről, tár­gyalásokról a következő tá­jékoztatást kaptuk az MHV- tól: Peter Hauke nyugatné­met producer a Rokokó cég képviseletében átvette az Omega tőkés piaci ter­jesztését. Óriási érdeklődés nyilvánult meg a Piramis iránt. A Disc AZ francia mammutcég szándékozik nagylemezüket kiadni, va­lamint márciusban vagy szeptemberben Párizsba vi­szik rockfesztiválra az együttest. A tokiói RCA Victor kiadja a Piramis, va­lamint a Neoton família nagylemezét. Utóbbi angol nyelvű nagylemezét átve­szi a CBS, valamint egy mexikói cég. Kanadai érté­kesítésre a Morning Music megvette Koncz Zsuzsa an­gol nyelvű kislemezét, a Disc AZ pedig megvalósít­ja elmúlt évi elképzelését és az énekesnőtől francia nyelvű nagylemezt ad ki. A Fonográfok nagylemezét megvásárolta a Sound Pro­ducts (holland) cég, vala­mint a V. Records kanadai cég. Ugyancsak ez a társa­ság még ebben az évben le­mezt készít­ Hacky Tamás­sal. A Round Record (USA) Sebe-nagylemezt szándék­szik kiadni. Pajzán históriák A RÁDIÓ FEBRUÁRI ÉRDEKESSÉGEI­ nál is érdekesebb részle­tekre bukkanhatunk. Rit­kán hallott operákat ép­pen úgy sugároznak, mint új lemezeket, és a Rádió Dalszínháza is rendez be­mutatót. Az utóbbit feb­ruár 25-én sugározza elő­ször a stúdió, és 26-án, va­lamint 27-én megismét­li. A darabnak Pajzán históriák a címe, Honoré de Balzac nyomán. Szö­vegét Káló Flórián és Mé­szöly Dezső írták, zené­jét Wolf Péter szerezte. A főbb szerepekben Suka Sándort, Mécs Károlyt, Borbás Gabit, Kovács Zsu­zsát, Ruttkai Évát, Maros Gábort, Szabó Gyulát, Kom­­lós Jucit, Horváth Gyu­lát, Almási Évát, Haumann Pétert és Vogt Károlyt le­het majd hallani. Folytatódik a Bellini­­sorozat. Ma este Zaira cí­mű zenedrámáját adják Beraldinelli vezényletével. Ez a felvétel egy 1976-os előadást örökített meg. A másik mű Az idegen nő, amelyet Guadagno dirigál február 17-én, a harmadik Az alvajáró. Az operett kedvelői ör­vendhetnek A víg özvegy és a Luxemburg grófja előadásának. Offenbachot az Orfeusz az alvilágban és a Szép Heléna teljes előadása képviseli. Új le­mezről szól Menotti A mé­diumba, miként Mahler VI. szimfóniája Solti György­­gyel. A beatrajongók Stevie Wonder felvételeiből, a Styx, Darts és Replays együttes játékából hall­hatnak részleteket. Éne­kel Yves Montand, Brenda Lee, Connie Francis és Claude Francois. (K) A Magyar Rádió zenei főosztályának februári műsortervében a szokott­ MÁJUSI KÉP­AUKCIÓNKRA NEVES MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI FESTŐK KÉPEIT ÁTVESSZÜK Az értékesebb festményekre előleget adunk a következő felvevőhelyeinken: Budapest V., Kossuth Lajos u. 1. Budapest V., Szent István krt. 3. Budapest VI., Népköztársaság útja 34. Nyitva naponta 10-től 17 óráig, kedden 11-től 17 óráig és szombaton 10-től 13 óráig. BIZOMÁNYI ÁRUHÁZ VÁLLALAT A Képzőművészeti Kivite­lező Vállalat városligeti műtermeiben készülnek az év első szobrán A plasz­tikák műemlék épületeket díszítenek majd. Képün­kön­ a szegedi Móra Fe­renc Múzeum homlokzatá­ra kerülő női figurákat faragják a szakemberek. • Ha Kányádi Sándor a szavak vándorköszörűsé­nek nevezte magát, mi, tegnapi műsorának hallga­tói, hozzátehetünk még va­lamit. Olyan köszörűse a nyelvnek, ahogyan a rö­vid adásból megismertük, aki élesre köszörülni hi­vatott és nem cirádákat, díszítéseket őrizget-ba­­busgat a nyelv pengéjén. Ez nem újdonság persze azoknak a keveseknek, a­­­agyar vers megszállott szerelmeseinek, s a magyar irodalom egységes egészét a gyakorlatban állandó odafigyeléssel vallóknak, akikhez a Romániában élő költő versei már régóta eljutottak; de ne kertel­jünk, a nagy-nagy több­ség most, a televízióból is­merte meg nemcsak a két elmondott költeményét, ha­nem a nevét is. Mit su­gárzott ez a rövid vallo­más, a kimondott szavak mögül? A szolgálat végte­len alázatát és szeretetét mindenekelőtt. És ritka szerénységét. Gondoljuk meg, nem „lobogó fák­lya”, hanem a „vándor­­köszörűs”. És ne csak a két kifejezés hangulatát tekintsük: a Kányádi ál­tal használt szó nem egy­szerűen meglepetés, ha­nem benne érződik a szüntelen mozgás és állan­dó tevékenység is, mint előfeltétel és lényeg. (be) Eladó egy könyvtár Európa egyik legna­gyobb és legjelentősebb magánkönyvgyűjtemé­­nye, Carl Friedrich von Oettingen-Wallenstein her­ceg könyvtára — székhe­lye a bajorországi Har­burg — eladó. Majdnem kalapács alá került a híres londoni Sotheby árverési csarnokban. Egy­­ londoni cég négyszázmillió schil­­lingnek megfelelő összeget kínált érte. A bajor kor­mányzat mindent elkövet, hogy a 140 000 kötetből ál­ló, pótolhatatlan könyv­gyűjteményt az országban tartsa. Az ellenösszeg azon­ban, amelyet fölajánlottak, kisebb volt, mint az angliai ár. Franz Josef Strauss szerint: „minden lehetőt” megtesznek a könyvtárnak az országban való megtartására. Hír sze­rint a miniszterelnök és a herceg tárgyalásai sikerrel kecsegtetnek: a bajor szö­vetségi állam a kikiáltási árnál nagyobb összeget haj­landó fizetni a könyvtárért , amely egyébként 1816 óta nyilvános. A PON­ÍR MINT MŰTÁRGY Ipar­­­művészek nélkül Hogyan válik nálunk műtárggyá egy íz­léses, minden­napi használatra szánt vizespohár? Gyönyörű, kézbe simuló üvegpoharakat tervezett Bucz­­kó György iparművész és a készletet a teljes dokumentá­cióval együtt fölajánlotta akkori munkaadójának, az Üvegipari Műveknek, pontosabban szólva a Salgótarjáni Öblösüveggyárnak. Az üzem nem látott fantáziát, értéket és talán üzletet az iparművész formáiban. Csupán a tény­szerűség kedvéért említjük, Buczkó semmiféle ellenszol­gáltatást nem kért, vagy ha mégis, csupán annyit: ha majd nagyiparilag gyártják a poharait, azokból hat dara­bot ő is kaphasson. Ezek után úgy tűnhet, a művész ügy­buzgó volt, s munkáját csak azért ajánlotta fel díjmente­sen, hogy egyéb elismerés híján így jusson morális vagy művészi elégtételhez. Erről természetesen szó sincs, hi­szen ugyane terveken a tárgykultúrájáról közismert észa­ki ország megbízottja kapva-kapott. Ám még ez sem szól feltétlenül a művész mellett. Buczkó György kiállítása és köztéri üvegplasztikája egyaránt szakmai sikert hozott, s tehetségét a gyakorlatban középületek belső terének felöltöztetésével is bizonyította már. Most például az épü­lő Dél-pesti Kórházba komponál egy kétszázhúsz négy­zetméteres üvegfalat. A csupán példaként említett Buczkó György tehát jól megvan az ipar nélkül, nincsenek anyagi gondjai. Ám az ipar nem lehet meg a tehetséges iparművészek nél­kül. Ez a mondat, bár tán jól hangzik, tartalma egyálta­lán nem érvényesül; az ipar nem igényli az iparművé­szek szaktudását, vagy ha mégis, olyan feladatokkal bíz­za meg őket, amiket diploma — pontosabban: művészi érzék — nélkül is el lehetne végezni. Az ifjú iparművészek a főiskola elvégzése után vala­mennyien azzal az illúzióval szélednek szét, s vállalnak munkát az iparban, hogy nekik majd sikerül az áttörés, és mindennapi használatra szánt tárgyaikat praktikus, szép formában — a nagyipar segítségével — általánossá tehetik. Reményeik jogosa­k, hiszen — maradjunk az üveg­iparnál — a főiskolán a formatervezés mellett a nagyüze­mi technológiáról olyan mélységű ismereteket szereznek, hogy a szin­kátvegyészek se különbet. Ily módon avatott szakemberekként szólhatnának bele a gyártási folyamat­ba. Az üzemek mindennapi gyakorlatában azonban nincs helye az iparművésznek. Konkrét megbízások, feladatok híján csak úgy általában, a levegőbe terveznek (a terve­zésre „előirányzott” összeget végül is el kell költeni, mert ha nem költik el a „tervévben”, akkor jövőre nem adnak másikat), nem vehetnek részt a gyártás egészében, a termelés irányításában, a gyártmányfejlesztésben; egy­­egy­ új beruházásról például csak akkor szereznek tudo­mást, ha már készül az új csarnok, s hozzák a gépeket. Az iparművészek jelenléte idegenkedést vált ki, né­hány kivételtől eltekintve a köztudatban ügyeskedőknek tartják őket, akik ily módon próbálják sütögetni saját pe­csenyéjüket. Nyilvánvalóan nemcsak azért, mert az ott dolgozó vezetők nem értik meg a fiatal művészeket. A gyárak és a kereskedelem közötti rossz kapcsolatokon túl az érdekek is fontos szerepet játszanak. Azok a techni­kusok, akik mindenféle külföldi magazinból másolgatott formákból végül is az iparművész, a formatervező babér­ját rakják önnön fejükre, anélkül, hogy alkotó módon új­szerű formákat találnának ki, féltik, őrzik a maguk pozí­cióját. (Az persze már más lapra tartozik, hogy az üveg­ipar termékeit tíz esztendeje senki sem zsűrizte.) A gya­korlat is őket látszik igazolni, hiszen nem egyszer elő­fordul, hogy jön a külföldi megrendelő, csak úgy, nagy vonalakban ismerteti elképzelését — s még ki sem mond­ta, mit is akar egészében, a nagyvonalú terv máris ké­szen áll... Ilyenkor — egészséges piackutatás híján — csak a mindenáron való üzletkötés a cél. Az egyik üzem­ben ,például a szerződésben megállapodásba foglalt minő­ségű sajtolt poharakat a gyár — bizonyos technológiai problémák miatt — nem tudta elkészíteni. Az árut még­is szállította, csak éppen a rendkívül munkaigényes, ezért igen drága kézi csiszolást alkalmazta, préselés he­lyett. A példákat mindvégig az üvegipar területéről idéz­tem, de lényegében bármely más ágazatot említhettem volna, mert egyikben sem sokkal jobb az iparművészek helyzete. Tény, hogy sajátos pálya az övék. Elképzeléseik megvalósításához sok mindent figyelembe kell venniük, s tervüket eleve úgy elkészíteniük, hogy az alkalmas le­gyen az adott ipari technológiával sorozatgyártásra. Hogy ez mennyire nem reménytelen dolog, azt például a finnek is igazolják. Náluk nemcsak iparművészeti boltok dédel­getett — és igen drágán áruba bocsátott — kínálata a szépen tervezett vizes- vagy borospohár. A legszebb, legigényesebb formát is szériában képesek gyártani és áruházakban árusítani. Mihez kezdhet hát nálunk végül is az iparból kire­kesztett iparművész? Műtermébe vonul, odahaza „fusizik”, vagy — mai szólás szerint — életművészként próbál érvényesülni. Esetileg — mint a cikk elején említett Buczkó György —, ha készíteni kívánja azokat a bizonyos poharakat (egye­bet), azokat többé nem lehet az üzletekben olyan „fillé­res” áron kínálni, mintha sorozatgyártással készültek volna. Emiatt válik nálunk műtárggyá egy-egy min­dennapi használati cikk, amit éppen amiatt nem merünk minden nap használni, mert túl drága lenne fogyóesz­köznek. Harangozó Márta

Next