Esti Hírlap, 1980. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1980-04-01 / 78. szám
□ CZEIZEK GYÖRGYNEK — a napokban fiatalon elhunyt festőművésznek — ma délután tárlata nyílik. A kiállítás színhelye: Balassagyarmat, Horváth Endre Galéria. Az öt órakor nyíló kiállítás április 30-ig látható. □ A P. MOBIL vendégeskedik április 3-án és 10-én a Hanglemezgyár Rottenbiller utcai stúdiójában, ekkor készítik el a következő kislemezük zenei anyagának felvételét. A két dal, amely a kislemezre kerül: a Csizma az asztalon instrumenális szerzemény, valamint a Miskolc. A rockcsoport a közelmúltban a Rádió stúdiójában is dolgozott, elkészítették a Forma 1., valamint az Utolsó cigaretta stúdióváltozatát. BEMUTATÓ A VÍGSZÍNHÁZBAN „Magyarországon először Congreve: Szerelmet szerelemért Igyekszem minél előbb rögzíteni fakuló emlékeimet a Vígszínház legújabb bemutatójáról, mielőtt teljesen szertefoszlanának. Ritka eset, hogy színielőadás ily kevés nyomot hagyjon nézőjében. Az ember nem érez még indulatot se, mint némely egyértelműen rossz, odakent produkciónál, hiszen Valló Péter rendezésében csak úgy dúl a műgond, a pontosság. Biztosan valamiféle elgondolás is rejlik a darabválasztás és színreállítás mögött, ez azonban rejtélyként ottragad fönt, a Vígszínház látványos színpadán. Congreve egyik reprezentánsa lett a kor úgynevezett restaurációs vígjátékainak, amelyek a színházbetiltó puritanizmus szigorú erkölcsei és fanatizmusa ellenhatásaként jöttek létre. Congreve író és gentleman volt, az irodalom, a színház éppúgy vonzotta, mint az úri társaság. A kettő — úgy tűnik — hosszú távon nem volt egyszerre művelhető. Congreve-t, az úriembert sértette a színházat körülvevő élesnyelvű bírálat, így hát egy napon szakított a színpaddal és visszatért a szalonokba, szellemesen társalogni. A londoni Nemzeti Színház 1965-ben újra felfedezte, bemutatta Congreve-nek ezt a vígjátékát (egyik szerepében Laurence Olivierrel). S nyilván e londoni áttételen keresztül jutott el Pestre. Hogy miért? Mert ott, eredeti nyelven, brit közegben netán honi utalásokkal, esetleg sikert aratott? Meg nem foghatom. . Bartos Tibor rendkívül leleményes fordítása, a szalonfinomságot az ordenáré vaskossággal keverő nyelvi ötletburjánzása minden erényével is mondhatatlan szöveg. A barokkos indázás, a metaforák sűrűsége különös mechanizmust indít el a nézőben. A bonyolultan dús mondatok, amelyeken át a szereplők egymással közlekednek, valami kódolhatatlan rejtjelekké válnak. A közönség a fülét hegyezi, megállapítja: igen, anyanyelvén folyik odafent a szó, a színészek beszédtechnikája se rosszabb, mint máskor (legfeljebb a Valló Péter színpadán szinte mindig jelenlevő fölpörgetett beszédtempó irama zavar), mégse érti, istennek se érti, miről van szó. Nem a szó mögöttes értelmében, hanem egészen egyszerűen: miről beszélnek e hölgyek és urak? Ki kicsoda? Ki mit akar a másiktól? Ki kit szeret vagy gyűlöl és miért? Min kell nevelnünk? Kivel azonosulnunk, kinek szurkolnunk, s kire haragudnunk? Mi dolgunk az örökségek és házassági szándékok bonyolult szövevényével? A restauráció morális felszabadultjai, Congreve korának úri közönsége (amely már nem volt azonos Shakespeare „össznépi” publikumával), nyilván örvendezett a hosszú hallgatás után a harsány szókimondásnak, nevetett a kéjsóvár hölgyeken és a kizárólag csábítással foglalatoskodó urakon. Ám ez aligha ok arra, hogy itt majdnem három évszázaddal később, szórakoztatónak, újnak, bizsergetőnek tartjuk: a szereplők többségének minden gondja, az üzekedés (bagzás, cicerézés, és a tengernyi más szinonimával körülírt aktus), s ez ügyben a darab egy-egy felívelő pontján a nyílt színen letolják nadrágjukat, illetve szoknyájukat, hosszú, csipkés bugyogókat és fűzőket villantva a nagyérdemű elé. „Magyarországon először ...” — olvassuk Congreve Szerelmet szerelemért című vígjátékának vígszínházi színlapján. Az angol polgári forradalom után, amikor II. Stuart Károly visszaült apja elvesztett trónjára. William Ugyanezt teszi a zárójelenetben a darab egymásra lelő szerelmespárja, Bálint és Angelika (Reviczky Gábor és Hernádi Judit) is, miután zűrzavaros furfangokkal igyekeznek kikurkászni egymásról, hogy igaz szerelemmel szereti-e őket a másik. Az efféle praktikákat egyShakespearevígjátékban még csak elfogadjuk, amikor költészet, humor és fantázia röpteti meg őket. Congreve-nél viszont mindez, kimódoltnak tűnik, a figurák híján vannak az életnek, az igazi szenvedélynek és a vérbeli komikumnak. Igazságtalan volna tehát a szereplőkön elverni a port, hiszen fentieken kívül Szatmári István, Balázs Péter, Szombathy Gyula, Miklósy György, Szakácsi Sándor, Bánsági Ildikó és Egri Márta se jut igazán eljátszható, eredeti színpadi helyzetekhez. Színhelyt valamelyikük szerepében néhány percre mégiscsak akad ilyen szituáció — mint például Gáspár Sándornak és Pap Verának — máris elemi erővel tör elő színpadi humoruk. A rendező is abban marasztalható el legföljebb, hogy a festői látvány megálmodása, megszervezése és mozgatása mellett, úgy látszik, kevesebbet figyelt a szereplők viszonyára egymáshoz. Enélkül pedig nem születhet színház. Valló Pétert biztosabbokosabb rendezőnek tudjuk, semmint azt hihetné az ember: nem tudta, mi célból, mi okból nyúl e darabhoz. Nyilván tudta. Kár, hogy ez a cél és ok végül is titok maradt. Fencsik Flóra A Fővárosi Művelődési Házban hetenkint klubfoglalkozást tartanak a zenekedvelő fiatalok. Zenei előadásokat, zenét hallgatnak, ezenkívül gitározni is tanulnak. (MTI Fotó : Pintér Márta felv.) Volksbühne-jubileum Fennállásának kilencvenedik évfordulóját ünnepli ezekben a napokban a berlini Volksbühne, azaz Népszínpad. A Bruno Wille író által alapított szervezet eredeti célja az volt, hogy tagjai számára olcsó beléptidíjakkal és egyben a színpad műsorára gyakorolt befolyással vezetett színházakat teremtsen. Az intézmény azóta országossá vált és kilencven szervezetének mintegy kétszázhetvenezer tagja van. A Népszínpad intézménye azonban mindenekelőtt a berlini színtársulat által vált fogalommá. Az első évtizedben olyan rendezők dolgoztak ott, mint Jürgen Fehling és Ludwig Berger, később pedig Erwin Piscator, akik messze a színházi város határain túl is híres előadásokat rendeztek. A második világháború után az intézményt újra életre keltették, 1963 óta pedig ismét Piscator került a társulat élére, s olyan ősbemutatókat tartottak, mint például Hochhuth Helytartóját vagy Peter Weiss A tárgyalás című drámájáét. A jubileumra a fent említett Peter Weissdrámát újították fel. UNESCO: Bámult a színházról ötvenhat állam részvételével tartották Párizsban az Unesco színházi konferenciáját. Az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezete, valamint a Nemzetközi Színházi Intézet együttes ülését a következő témának szentelték: „A színház társadalmi feladata a kortársi társadalomban.” A megnyitó beszédet Jean-Louis Barrault, a világhírű színész és rendező tartotta, fölszólítva a társadalmakat, hogy védjék meg a színház szabadságát. Duisburgi hangsúlyok Az idei duisburgi (NSZK) színházi hét a „Duisburgi hangsúlyok” idén májusban a nagy orosz realisták jegyében zajlik majd. A fesztivál megkísérel áttekintést adni a forradalom előtti orosz költészetről, festészetről és zenéről. A fesztiválra várják a moszkvai Malaja-Bronnaja Színházat. A társulat Gogol Menyegzőjét és Turgenyev Egy hónap falun című darabját hozza a találkozóra. A Wilhelm Lehmbruck Múzeum kiállítást rendez az orosz „vándorfestők” műveiből, amelyet a Moszkvai Irodalmi Múzeum „Nagy orosz költők” című kiállításával egészítenek ki. Külön programot szentelnek az orosz drámák nyugati és szovjet filmváltozatainak. A „Duisburgi hangsúlyok” fesztivált májusban rendezik meg negyedik alkalommal. 99 SAN REMO - CEREMÓNIÁK NÉLKÜL AZ AKVÁRIUM CSENDJE San Remónak idén is van egy felfedezettje, Filip Bajon, aki az elsőfilmes rendezőnek járó díjat kapta. A harminchárom éves lengyel rendező egészen különleges képi világot teremtett különös történetéhez, az Ária az atlétának című filmjében. A francia stílusú birkózás bajnoka, a világ legerősebb embere emlékezik vissza életére, a múlt század nyolcvanas éveire. Alakjához a rendező ismert lengyel birkózóbajnokok pályáját használta fel modellül, de a legkevésbé sincs szó a manapság divatos szimpla sportfilmről. Bajon persze bemutat néhány nagy bunyót (tán nem hangzik szakszerűtlennek a kifejezés, hisz akkor még a birkózásba egészen elképesztő akciók is „belefértek”), sőt, bemutat egy szörnyű bunyót is, amelynek során hőse szó szerint beleveri ellenfelét a földbe, ám birkózójáról ezek a jelenetek is mindig többet árulnak el a kivételes fizikai erő diadalánál. A jelleme, egyéniségének összetettsége és nem hatalmas izmai határozzák meg pályáját. Bajon az emlékezés különös, lüktető ritmusát és fura lebegését teremti meg képein, nagyszerű, mesteri tudással. A századvég tökéletesen stílusban tartott világa mindig pontos, részletes valóságában jelenik meg az események közvetlen közelében, ám a tágabb helyszín, a háttér sohasem részletezett. Ahogyan az emlékezetünkből is egy adott részlet hívódik elő részletesen és minden más, ami körötte-mögötte volt, az emlékezés pillanataiban bizonytalan, meghatározatlan. Remélhetően hamarosan a magyar közönség is meggyőződhet arról, hogy Filip Bajon nevét érdemes megjegyezni. • PANELSZTORI Bízzunk benne, hogy Chytilova Panelsztoriját is hamarosan láthatjuk. A groteszk humorú vígjáték, mint címe nyomán sejthető, új panelházak új lakóinak apró történeteit mondja el, vagy pontosabban szólva rakja össze. Chytilova sajátos receptje, ahogyan a sok „édesből” végül is megérezteti a „keserűt”, ezúttal is azt a meghökkentő élményt adja, mint előző filmjei (Százszorszépek, Játék az almáért), bár most eléggé hullámzó színvonalon : addig nevetünk, míg végül beleszomorodunk abba a nevettető világba. San Remóban idén is több olyan film szerepelt a versenyen, amelyben fiatal hősök tesznek kísérletet valamilyen fogódzó kitapogatására a társadalomban. Az ausztrál film Sydney munkáskerületében lakó fiúk és lányok életének szelíd és elviselhetetlen automatizmusáról beszélt; az osztrákok filmje ugyanezt kísérelte meg elmondani egy öngyilkos lány történetével — irodalmiasan és szépelegve. Hasonló mondandója volt az angol versenyfilmnek is, amely azonban az elviselhetetlen jelentéktelenséget elviselhetetlen jelentéktelenséggel adta elő. A különdíjas NDK-film fiatal hősének, egy állami gondozásból kikerült fiú sorsában Roland Graf rendező azt a gesztust emelte ki, amellyel az egymásba erősen kapaszkodni vágyó kezek kivédhetetlen sebet ejtenek a másikon. Suli-Buli • Irka-firka volt a címe annak a bájosan friss, eredetien mulatságos rövidfilmnek, amelyben élő és nem rajzolt emberek, valóságos és nem rajzolt tárgyak szerepeltek, mégis úgy mozogtak, hogy rajz- és animációsfilmen szoktak. Ezt a különleges technikát pixillációnak nevezik és egy Norman McLaren nevű kanadai talál fel a húszas években, de azóta sem alkalmazza sehol senki. Mígnem egy rokonszenves, fiatal magyar filmrendező, Varsányi Ferenc olyan vonzódást érzett e technika iránt, hogy felvállalta. Úgy érezte, nemcsak játszani tud e nálunk eddig ismeretlen módszerrel, hanem mondandót és tartalmat, életérzést, gondolatot és szemléletet is képes kifejezni vele. Próbálkozása nem volt sikertelen, amit bizonyít, hogy 1) Szalonikiben, 1978-ban, egy nemzetközi fesztiválon díjat nyert vele; 2) a magyar rövidfilmek fesztiválján, 1979-ben nagydíjat kapott rá és 3) a Televízió újabb pixillációs kisfilmeket rendelt tőle. Ez utóbbi eredményből az is kiviláglik, hogy az Irka-firka nemcsak díjazott kisfilm lett, de jó volt a közönségvisszhangja is, amely eljutott a Szabadság térre és a Tv ezért adott fel ismét megrendelést a rendezőnek csapatának. Varsányiék, miként az Irka-firkában, itt sem öncélúan használják ezt a szokatlan és érdekes technikai eljárást, hanem mondandójuk szolgálatába állítva. Bár figyelmeztetni érdemes őket jó szóval arra, fennáll a veszélye, hogy a technika helyenként öncélú lesz, elszakad a mondandótól, s nem abból következik, szükségszerűen. Mégis van mondandójuk, hogy menynyi örömöt, mókát, kalandot, érdekességet jelent az iskolába járás, hogy szürke vagy éppen félelmetes hétköznapjai is mennyi váratlan színt és bájt hoznak magukkal, ha — s ez már az ars poeticájuk — az iskolába járók kellő fantáziával vannak megáldva. Ha, mondjuk, Shakespeareről, amikor az irodalomórán éppen ő következik, majdnem olyan sok minden jut az eszükbe, mint amennyi magának Shakespeare-nek eszébe jutott, ha a borzasztó szorongást okozó érettségit úgy tudják elképzelni, miként Karinthy Frigyes „a szeren lógó” hőse annak idején a maga mutatványait. Igen, Karinthy bölcsességét és szellemességét, humánumát és groteszk szemléletét idézi emlékezetünkbe a Suli-Buli hat része, amely egy tízéves érettségi találkozóról néz vissza az iskolai életre. Ha meggondoljuk, Karinthy mindössze nyolc évvel az érettségije után írta a Tanár úr kérését. (barabás) ARANYHALAK Ezek a fiatalok, akiket a San Remó-i versenyfilmek bemutattak, lényegesen különböznek a korábbi évjáratú korábbi filmhősöktől, nem is szólva az egy évtizeddel ezelőtti elődükről. Nem tiltakoznak már, még magánéletükben sem, egyszerűen nem érzik jól magukat. Csöndben, látványosság nélkül, süketen és ártatlanul, mint az aranyhalak. Nem élnek át robbanó konfliktusokat, nem gondolják át katartikus fölismerésekkel az életüket — szépen beállnak a sorba. Ahol ott menetel már a szülők szürke serege és rájuk sem vár semmi rendkívüli a szűk horizontú jövőben. Ezt a szédületes mozdulatlanságot, az akváriumi süket lebegést meghökkentő realitásérzékkel vitte filmre a belga Jean-Marie Buchet, a Mireille a mások életében című filmjében. Banális helyzetek, banális párbeszédek. A nézőt fejbe kólintja valósággal az öt fiatal ember, öt teljesen átlagos fiú és leány — nem, nem története — létezése. Semmi más sem, csupán a puszta létezés történik velük. Buchet ugyan nem kapott díjat San Remóban, hivatkozni így csak a filmjére lehet: érdemes lenne, akárcsak a Filmbarátok Körének is, bemutatni nálunk. Mindjárt ideírom előző filmjének címét is: Suzanne szökése. Ezt is bemutatták néhány éve San Remóban. Akik látták, még jobbnak tartják, mint ezt, ami pedig a maga nemében kitűnő alkotás. Bársony Éva