Esti Hírlap, 1980. július (25. évfolyam, 153-179. szám)
1980-07-01 / 153. szám
Szív küldi... SZIRMAI ALBERT EMLÉKEZETE Szerdán este Szirmai Albertinek, a magyar operett Világhírű mesterének emlékezetére csendülnek fel a Petőfi-rádióban az Alexandra melódiái, a zeneszerző születésének 100. évfordulója alkalmából. Sebestyén András vezényli a koncertet, amelynek közreműködői Kelen Péter, Maros Gábor, Oszvald Marika, Palcsó Sándor, Pászthy Júlia, valamint a rádió zenekara és kórusa. Dr. Szirmai Albert annak a nagy muzsikusnemzedéknek a tagja volt, akik Koessler Jánosnál tanultak a régi Zeneakadémián, Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal, Weiner Leóval, Jacobi Viktorral. Pályafutása elején egy operaházi balettszvittel jelentkezett, majd dalszerzőként a magyar kabaré úttörői közé került, és háborúellenes sanzonjaival vonta magára a közönség figyelmét. Mágnás Miska, Mézeskalács (benne a Szív küldi szívnek szívesen című énekszámmal), Alexandra voltak a zenés színpadokat bejárt darabjai. A húszas évek elején a nagy felkészültségű művész elfogadta egy világcég ajánlatát: vezető lektora lett a New York-i Chappel kiadóvállalatnak. Ezen a posztján segítette George Gershwint, akihez, igaz barátság fűzte Cole Portert, másik jóbarátját és még több muzsikust. Már túl volt a nyolcvanon, amikor egyik barátjához a következő levelet küldte New Yorkból Budapestre: „Nem szeretem fitogtatni a koromat, inkább letagadom. Az én koromban az évek számának növekedése nem öröm, hanem szomorúság. Mindamellett rettenetesen aktív ember vagyok. Minél nagyobb az elfoglaltságom, annál jobban tetszik nekem. Nagyon szeretnék Pestre menni. Oly mélyen van begyökerezve ez a vágy, hogy Budapest gyakran fordul elő álmaimban. Éppen ma éjjel a Gerbeaud-ról álmodtam. Előttem voltak a legszebb sütemények, de nem tudtam hozzájuk nyúlni. Feldúlva ébredtem fel.” A hatvanas évek derekán azonban hazalátogatott. Idősen még két daljátékot komponált, s örült kései hazai sikereinek. Külön említésre méltó, hogy Szirmai közvetve az amerikai zeneszerzők szövetsége (ASCAP) révén segítette zseniális iskolatársát, az önkéntes emigrációban élő Bartókot. Annak halála után amerikai újságban így búcsúztatta el: „Fájdalmas nap ez! Az 52- ik utca sarkán, az első emeleten, egy temetkezési vállalat szertartási termében, virágokkal körülvett koporsóban egy nagy géniusz nyugszik, távoli nemzet nagy fia. A padsorokban talán száz ember. Látható néhány amerikai muzsikus is, nem éppen a híresek sorából. Engem hajlamom és korlátolt tehetségem a könnyűzene felé sodort, de én is abból a zenei Alma Materből kerültem ki, mint Bartók Béla, és ez a körülmény talán megengedhetővé teszi, hogy az ő nagyságáról beszéljek”. Szirmai Albert melódiái — ha a műfaj elhalványodott is — mindmáig nem hervadtak el. Mint zenész és mint ember egyaránt a kiválasztottak közé tartozott. Nyolcvanhét évet élt... Kristóf Károly 2 1980. július 1., kedd KÉT KÖNYV A Parlamentről és Markó „Ami a beosztást és célszerűséget illeti, nem korlátozandó pénzügyi tekintetek által, hanem az épület a jelen, valamint a jövőbeni szükségleteknek megfelelően is épüljön.” — szögezte le 1881-ben a nagytekintélyű országos bizottság elvi határozata. Bizonyosan ennek a bölcs előrelátásnak is köszönhetjük, hogy a múlt század végén, e század elején emelt magyar Parlament, nyugodt, ünnepélyes megjelenésével, arányos belső tereivel ma is megfelel a célnak, amelynek létrehivatott. Az építész, Steindl Imre élete végéigdolgozott fő művén, az Alkotmány I. jeligéjű tervpályázaton, s két évvel annak teljes befejezése előtt halt meg. A Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalata gondozásában most megjelent A Parlament című kötet, ha úgy tetszik, hézagpótló munka, hiszen még ha látogatóként bejut is az ember az épületbe, nem járhatja végig minden egyes termét, folyosóját, így nem nyerhetett róla átfogó képet. A kötetben közölt nagyszerű felvételek — Markovics Ferenc fotói — hűen tükrözik a Parlament belső tereinek gazdag változatosságát, díszítését és természetesen jelképpé emelkedett, súlyos külső megjelenését. A tanulmány szerzője, Eg Károlyról Iy Margit feleleveníti a Parlament építésének körülményeit, külön fejezetben szól a díszítésről, s a házról, mint állami életünk központjáról. A kiadó másik albuma a magyar tájképfestészet első, európai rangú, iskolát teremtő mesterének, idős Markó Károlynak munkásságát tárgyalja. Az olvasmányos monográfia áttekintést ad az 1791—1860 között élt művész pályájáról, ismerteti festészetének jellegzetes tulajdonságait, munkásságának szellemiségét, s természetesen érzékelteti az életmű kötődését korához, az akkori magyar művelődés egészéhez. A szerző, Bodnár Éva maga is végigjárta Markó útját Olaszországban, felkereste azokat a városokat, tájakat, amelyek alkotásra ihlették a mestert. Művészetének hatása— írja — végighullámzott az egész századon, romantikus tájfestőink műveiben élt tovább. Új kötetekkel bővült a Mai magyar művészet sorozat is. Kádár Györgyről Láncz Sándor, Yvürtz Ádámról Bozóky Mária írt tanulmányt. A fiatal művészgenerációt bemutató sorozatban Jovánovics Györgyről Beke László, Méhes Lászlóról pedig Sinkovics Péter közöl esszét. (h. m.) Szerencsétlen flótás Tv-filmet forgatnak egy gimnáziumban A budapesti I. István Gimnázium fizika szertárába a minap filmesek költöztek be. Gaál Albert Balázs Béla-díjas tévérendező, a MAFILM munkatársainak közreműködésével itt forgatja legújabb, Szerencsétlen flótás c. tévéfilmjének néhány jelenetét. A rendező munkatársa, Simon Balázs elindítja a felvétett és Boldizsár Károly operatőr kamerája előtt megjelenik Dunai Tamás és Horkai János. Leülnek. Figyelmük egy szellemes szerkezetre, a „szomjas madárra” irányul. A vörös folyadékkal megtöltött, két pontban felfüggesztett kémcső végén egy madárfej van, amely billegve, időnként bele-beledugja a fejét egy vizespohárba. Horkai — most Szikora úr, a maszek kegyszergyártó, Dunaira néz. — A tanár úr csak leskicceli, hogy mi az elképzelése, a többi már az én dolgom. Mérnök vagyok, van egy kis kócerájom, iparengedélyem. Nem győzök majd eleget gyártani a városoknak ... Dunai, azaz Jankovszky Jenő fizikatanár nem érti az ötletet. — Micsodát? — kérdezi csodálkozva. — A Keresztelő Szent Jánost! — lelkesedik Horkai. — Nyúlkál a vízbe, és ott térdel előtte Jézus. A folyóra ráírjuk, hogy „Jordán”. A parasztok úgy veszik majd, mint a cukrot! — De kérem, Szikora úr!... — tiltakozik Dunai. — Én középiskolai tanár vagyok, nem kegyszerárus!... Nem kívánhatja tőlem, hogy természettudományos elveimmel ellentétben szemléltető eszközt készítsek az egyháznak!... — De tanár úr, nem maga készíti, hanem én, és nem az egyháznak, hanem a parasztoknak. Termelőszövetkezeti dolgozóknak! Na, egye a fene, megcsináljuk szocialista változatban is: lavórban mosakodó munkásfiú ... Készülődik a KISZ-gyűlésre ... A forgatás szünetében Gaál Albert készségesen válaszol a filmmel kapcsolatos kérdésekre: — A forgatókönyvet Mesterházi Lajos írta még 1978-ban, a televízió által meghirdetett vígjátékpályázatra. Ennek a történetnek a modellje sajnos szomorú hétköznapi gyakorlatként ismerős számunkra. Vállalatainknál, intézményeinknél egy-egy ember esetében gyakran nem a képességei, a rátermettsége, a szorgalma a fontos, hanem az, hogy van-e hozzá megfelelő papírja ... Dunai Tamás, aki a szerencsétlen flótássá vált Jankovszky Jenőt alakítja, szerepéről a következőket mondja: — Ez a Jenő a butaságig becsületes ember, aki a többiekről nem tételezi fel, hogy mögöttes szándékokkal közelednek hozzá. Szereti meghallgatni a társait, segíteni nekik, emberi, humánus, rokonszenves alak, akinek figurája nagyon közel áll hozzám. Ezt a szerepet azért is élvezem, mert az első igazi főszerepem. Eddig ugyanis legtöbbnyire a főhős barátja voltam, például most fejeztem be a hatrészes, Petőfiről szóló tv-sorozat forgatását, amelyben Jókait alakítottam. Jankovszky Jenő szerelmét, Ági nővért — aki miatt a tanár két évig munkásként dolgozik a kórházban, bár doktori diplomája van — Venczel Vera játssza. — A film főhőse — nyilatkozik a színésznő — szép emberi vonásokat próbál megőrizni magában még a legnehezebb körülmények között is. Napjainkban, számunkra talán ez a legnehezebb. Olyan világban, ahol mindenki csak önmagával törődik, saját gondjaira gondol, Jenő önzetlenül akar élni, mások hasznára lenni... A forgatókönyv nagyon tetszik nekem, úgy érzem, hogy ez a történet komoly társadalmi problémákat hordoz. Ezért is vállaltam el ezt a szerepet, bár bőven van elfoglaltságom. Igaz, hogy a „Fábián Bálint találkozása istennel’ c. Fábri-filmbeli főszerepem óta még nem kaptam a filmgyártól újabb megbízást, de a színházban és a tv-ben sok a munkám. Jelenleg például részt veszek Felvidéki Judit „Védtelen utazó” című tévéjátékának utószinkronjában, s rövidesen megkezdődik Gaál Albert következő, „Tessék engem elrabolni!" című tévéfilmjének a forgatása, amelyben szintén főszerep vár rám. Emellett már most készülök egervári vendégszereplésemre : nyáron a Várszínházban részt veszek a „Csodálatos Vargáné” előadásaiban, amelyet Berek Kati rendez... A „Szerencsétlen flótás” többi szereplői között van Benkő Gyula, Simon Zsuzsa, Tóth Judit, Hegedűs Erzsi és Fillár István. Antoniewicz Roland József Dunai Tamás és Horkai János CAMBRIDGE-BEN Zenei könyvtárosok Angliában augusztus 3. és 9. között rendezik a nemzetközi zenei könyvtárak képviselőinek tanácskozását. A konferencián, melynek színhelye Cambridge, hazánk képviselői is részt vesznek. A Magyar Zeneművészek Szövetsége egymagában huszonkét országgal tart fenn információs cserekapcsolatot. A szövetség küldötte Kókai Rezsőné lesz, a Zeneművészeti Főiskolavilághírű könyvtáráé pedig annak vezetője, Kárpáti János, az intézet tanára. OBRAZCOVA ÉS NYESZTYERENKO DALESTJEI: A SORS LÉPETT ELÉNK Három operaházi fellépés, két közös és egy-egy önálló dalest szerepelt nyolc nap alatt Jelena Obrazcova és Jevgenyij Nyesztyerenko mostani budapesti programján. Nem sok? Nyesztyerenko szerint ennek nagy részét akkor is vállalták volna, ha közben nappalaikat — a terv szerint — Bartók operájának magyar nyelvű lemezfelvételével töltik. (Sajnos, Ferencsik János még csak lábadozik, ez a munka jövőre marad.) Nyesztyerenko szerint, „ha az ember szabad, mindenfélével foglalkozik, zaklatják, sokat beszél , jobb dolgozni”. Obrszkova kilenc-kilenc Csajkovszkij- és Rahmanyinov-dalból állította öszsze pesti dalestjének műsorát. Puskin-, Fet-, Tyutcsev-versek, Goethe-, Heine- és Mussel-fordítások zenévé fokozott költőisége, nosztalgikus hangulatfoszlányok, merengések, csehovi és festői állóképek mélyén, szenvedélyes érzelmi mozgások és feszültségek kis monodrámái bontakoztak ki ezekből a dalokból. Hol egymást fokozva, a magány, az elhagyatottság fájdalmát — más és más természetfestő zongoraszólamok felett — végtelenné tágítva, hol meg ellentéteket keresve, az elvágyódás és álmodozás közé iktatva egzotikusnak szánt ritmusokat, heves érzelmi kitöréseket. A két komponista mintha egyetlen nagy, árnyalatok sokaságára épülő, közös pasztellképet festett volna erre az estére, Obrazcova hangjából varázsolva elő a számtalan tónust, bár sokkal valószínűbb, hogy ez a hang és Obrazcova személyes érzelmi skálája ruházta fel a költők és zeneköltők alkotásait egyszeri és megismételhetetlen színekkel, egymást megvilágító fényekkel ... Aztán a szűnni nem akaró ünneplésben külön, egészen másfajta koncert született a ráadások sorából, Bizet, Puccini, Culea, Muszorgszkij operáinak részleteiből, a világszép mezzoszoprán hangot kiterjesztve a drámai és lírai szerepek világára, ámulatból ámulatba ejtve. Nyesztyerenko estéjének négy komponistája (Glinka, Dargomizsszkij, Rahmanyinov, Szviridov) más arculatával tárta elénk az orosz dalköltészetet, annak több mint százévnyi leggazdagabb korszakát. A szerelmi líra, a nosztalgia poézise ugyanolyan életképekben jelent meg előttünk, mint Puskin, Béranger, Shelley és főleg Burns „történetei”, alakjai, drámai és komikus helyzetei. Ha Obrazcovánál a hangulat közvetítette és diktálta az érzelmek átélését, Nyesztyerenkónál maga a sors lépett elénk döngő léptű ritmusokban és játékos párbeszédekben, vagy a magányköltészet halk pillanataiba ágyazva, bennük személyes visszhangjukat keresve. Három nagy operaszerep sem ró akkora feladatot az énekesre, mint ez a percről percre virtuóz lelki átöltözést követelő program, amelynek megszólaltatásával a művész mintha magára vette volna az emberiség egész sorsát, összes örömét és kínját. Csodálatos orgánuma, könnyed énektechnikája, s a velük egyenlő színészi adottságok és eszközök, melyek a zene világ csúcsaira emelték, mind érzékeny idegrendszerének engedelmes alárendeltjei, tudatos önfeledtségeinek felidézői és mozgatói. A szépségekhez utat készítő és milliókat vezető, folyamatosan ránk ható gépzene, a rádió és a televízió mindennapos művészetének egymást feledtető sorában az ilyen esték, egy Nyesztyerenko, egy Obrazcova élő jelenléte, sőt, intim közelsége teremtik meg a művészet ünnepi varázsát, a soha nem felejthetőt, a megtisztulást és megigazulást hozót. Fodor Lajos ÍGY IS LEHET DISZKÓZENÉT JÁTSZANI Bravo Eruption! Milyen is valójában az Eruption zenéje? Valami egészen titokzatos, kemény alapokra épülő, cseppet sem fülbemászó, de ugyanakkor mindenki által könynyen érthető muzsika, amely rövid idő alatt milliókat hódított meg. Az Eruptionnak mégis az új énekesnővel, Kim Davissal, mostanában bizonyítania kell. A Kisstadionban megfordult már egy-két világhírű együttes, az Eruption bármelyikkel felveszi a versenyt. Minden szempontból megfelelt az erősítés, a zene stúdióminőségben szólt. Mielőtt színre léptek a zenészek, mennydörgés kíséretében „földöntúli” hang szólalt meg magnóról: „Hölgyeim, uraim, ma este színpadon az Eruption!” Egymás után jöttek a színes bőrű zenészek, a két hatalmas termetű gitáros, az énekesnő és társai. Hamar kiderült, nem fülbemászó, Boney M. stílusú zenét játszanak, meglehetősen egyéni hangú a repertoárjuk, az ének sokszólamú, percek alatt meghódították a Kisstadion közönségét. Több stílusban is otthonosan mozognak: funky, soul, rock (!), reggae. Ragyogóan sikerült a jól felépített koncert, kitűnő hangszerkezelés, világszámok — ez volt a siker záloga. I’ cant stand the rain, a régi sláger sikert hozott, a közönség felállt helyéről és vastapssal kísérte a számot. Egy villanás az új nagylemezről: Eruption reggae-ben és azután Go Johnny, Go Johnny és természetesen végére maradt a világhírű nóta: One way ticket. A számot több mint tízezer ember táncolta végig, kitűnő hangulatban ért véget a sikeres este, az Eruption meghódította Budapestet. Riskó Géza