Esti Hírlap, 1982. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)
1982-09-01 / 205. szám
• A „Kortársunk” sorozat elindulásával visszaszivárgott a képernyőre az élő magyar irodalom — jelenthetjük nem minden rezignáció nélkül. A rezignáltság nem az újrafelbukkanás tényének szól, hanem az előzménynek. A fáradt Nyitott könyv megszűnt néhány más művészeti információs műsorral együtt már jó ideje. Ezalatt a kortárs irodalom népszerűsítését tetszetős elképzelések, tétova kísérletek, majd a beállt csönd helyettesítették. S lám, egy jókora vargabetű után eljutottunk oda, ahonnan elindultunk. Ratkó Istvánt valószínűleg nem hagyta nyugodni a dolog, visszacsempészte hát a lelkének kedves műsort, más jeleimmel, s ebből adódóan némileg módosult szerkesztési lehetőségekkel. Üdvözöljük hát a szerkesztő kitartását, megvan rá az okunk. A sorozatkezdéshez méltó volt a választás. Gáli István novellaciklusára, amely Vaskor címmel jelent meg kötetben, a legnagyobb nyilvánosság előtt hívni fel a figyelmet nemcsak kötelessége annak, aki szívén viseli az élő szépirodalom sorsát, hanem hálás feladat is. Hálás, noha ez majd később derül csak ki. Akkor, amikor a néző „elvarázsolja” magát olvasóvá. Mert nagyon fogja élvezni ezeket az elbeszéléseket. Gáli furcsa, fanyar humora, a szemléletéből fakadó iróniája észrevétlenül maga mellé emeli olvasóját a bölcsesség kispadjára, ahonnan a szórakoztató és élvezetes történetekre egészen szokatlan rálátás esik. Ezt a szokatlant a három novella tévébeli megjelenése még pillanatokra sem hozta. Ennek okára nehéz rájönni, ha figyelembe vesszük, hogy Mihályfy Sándor azon rendezők közé tartozik, akiknek ritka jó érzékük van az írói egyéniség jellegzetességeinek közvetítésére. Ez a műsor semmivel sem volt mozgékonyabb és elevenebb, mint jogelődje. Ha egyáltalán lehet értelme egy vargabetűnek, úgy esetünkben az lenne, ha a kortárs irodalom visszacsempészése után a merev és statikus formát felváltaná egy melegebb, közvetlenebb, lendületesebb modor. (bársony) arror naplós ci mozikban ROHANJ VELEM , hányszor, hányszor vágja a szülői-felnőtti ostobaság, megkeseredettség a semmiről sem tehető gyermek fejéhez: „Olyan vagy mint az a... és itt hízelgőnek korántsem mondható jelző vagy jelzők sorozata következik ... apád, (anyád)”. Ezt kapta meg számtalanszor Rohan Imre is, a Rohanj velem című regényben, amelyből a Hunnia Filmstúdió azonos című filmje készült. Asperján György könyvét a Móra Könyvkiadó jelentette meg 1980-ban, s mint a szerző első ifjúsági regényét ajánlotta a tizennégy éven felüli olvasóknak. A Rohanj velem azonban nem ifjúsági regény. Legalább annyira nem az, mint — mondjuk — a Légy jó mindhalálig vagy a Zabhegyező. Tizennegyedik évében vergődő főszereplőjének folyamatos ütközéseit a felnőttek világával, nagyon is felnőtt módra ábrázolja, s mind a jellemalkotásban, mind a nyelvi megjelenítésben rendkívüli eredetiséggel. Különös lüktetésű, állítmány nélküli mondataival belopja Imrét az olvasó szívébe, sőt agyába is, s a felnőtt számára elsősorban azért izgalmas olvasmány, mert fölidézi számára hajdanvolt tizenéves korának keserveit, hanem azért, mert szembesíti felnőtt önmagával. A gyermek fertőzetlen gondolkodásának tükrében megmutatja álszentségünket, ostobaságunkat, hazug voltunkat. Durbán hangszerelt regény a Rohanj velem, a belőle készült film hangneme viszont moll, s csak ittott ütnek át rajta az alapmű keményebb effektusai. Mintha Markos Miklós rendező valóban „ifjúsági” filmet akart volna csinálni, s ezt a szándékot — talán éppen a más hangnembe áttevés izgalmáért — jószerrel az író is vállalta, hiszen Bíró Zsuzsa dramaturg közreműködésével maga írta a forgatókönyvet. Az ifjúsági jelzőt nem véletlenül tettem idézőjelbe. Azt kívánom érzékeltetni vele, hogy az alapvetően helyes szándék (köztudomású: mennyire szűkölködünk fiataloknak szóló filmekben!) már a megvalósítás kezdetekor abból a téveszméből indult ki, hogy a fiataloknak (gyermekeknek?) „lágyabb ének” kell. Ebből eredően a film egyszerűsít, itt-ott didaktikus, s befejezésül megbékélést mutat Imre és a felnőttek között, márpedig ez a történet egészéből, s az utolsó képkockákat megelőző, a fiút mélyen felbolygató jelenetből nem következik, összhatásában erőtlenebb, mint a regény. Ennek ellenére mind a rendező életművében, mind pedig a hasonló témájú és szándékú filmek sorában jó helyet foglal el. Markos Miklós általában hitelesen ábrázolta a nevelőotthonban összezárt gyermekek világát, érzékletesen rajzolta meg a környezetet, s mind a gyermek, mind a felnőtt alakok megformálására jó szereplőket választott. A Kohán Imrét megszemélyesítő Jámbor Árpád elhiteti velünk a rokonszenves hőst, különösen akkor, amikor hagyják, hogy cselekedjék a felvevőgép előtt. Néhány színpadiasra sikerült jelenetben érthetően elbizonytalanodik — szinte hallani véljük a rendezői utasítást —, és olykor megszólalásai is műviek. (A beszélgetés egyébként a gyermekszereplőkkel dolgozó filmek egyik nagy gondja, különösen amióta szinte teljesen egyeduralkodóvá vált az utószinkron.) Mellette Szani János (Nánási), Szvitek György (Schultz) és Kovács Attila (Szénási) játéka tetszett. A történet felnőtt főszereplője a fiatal „nővérke”, Imre első szerelme-bálványa, Katica. A pályakezdő Töreky Zsuzsa alakítja tehetségesen, bár itt-ott — a tapasztalat hiánya miatt — kiesik természetességéből, és előad. (Például: elbeszélése a karácsonyesti asztalnál.) Kissé zavaró az is, hogy mind alkatában, mind hangszínében hasonlít Káldy Nórára, aki Melitta főnővért játssza, s néhány gesztussal, szemvillanással is képes figurát teremteni. Tetszett Koncz Gábor, aki mindennemű modorosságait elhagyva formálta meg Csikós tanár urat. Depi István megjelenítésében az utálatos Karcsi bácsi inkább megmosolyogtató volt. Pásztor Erzsie — akit talán éppen azóta, amióta a filmgyári társulat tagja, kevésbé „használnak” a rendezők — mindig és mindent rá lehet bízni. Ezúttal az ellenszenves Olga nővér alakját tette emlékezetessé. A filmet Illés György fényképezte, célszerűen, a tőle megszokott magas színvonalon, de nem a 141 perc ... vagy az ötödik pecsét bravúrjával. Morvay István Jámbor Árpád (Kohan Imre) és Szvitek György (Schultz) Árengedményes mosógép- és centrifugavásár 303-as mosógép, 1980 Ft helyett 1500 Ft 407-es centrifuga, 1790 Ft helyett 1400 Ft AMÍG A KÉSZLET TART! „ ... megint előtérbe nyomakodik a kiállítás gondja ... Van egy csomó képem elkezdve, nem tudom magam elhatározni, hogy a megkezdetteket fejezzem-e be, vagy pedig inkább újakat kezdjek, mik még nincsenek elrontva. S közben repül az idő... nyakamon a terminus. Nagyon szeretnék már túl lenni rajta, akármilyen is lesz az eredmény, hogy nyugodtan kinyújtózhassam, ha talán nem is a határaimon. Nincsen jól kitalálva ez a megöregedés, mikor elveszti az ember, a még nem egészen kifejlődött oroszlánkörmeit.” Néhány nappal halála előtt, 1960 augusztusában írta ezeket a sorokat Szőnyi István Itáliában élő lányának, Zsuzsának. A „címzett” most festőművész férjével, Triznya Mátyással, Szőnyi Istvánról szóló, magyar nyelvű kötetet jelentetett meg Rómában. A karcsú kis könyvben bemutatják a gyűjteményükben levő harmincöt Szőnyi-művet, így például a Zsuzsa korsóval, a Vetkőző nő, a Női akt ágy előtt, a Tehén borjúval, a Zebegényi tájkép és az öreg halász című képeket. Rendkívül érdekes az az interjú, amelyben a művész lánya mondja el emlékeit Szőnyi Istvánról. Nem a művekhez kapcsolódó gondolati-elemző értékelések ezek, hanem olyan ember visszaemlékezése, aki szoros közelségben élt a művésszel, és aki előtte különös, zárkózott férfi megnyilatkozott. Az emlékezés hitelességénél is többet jelent az a tizenhat levél, amelyet Rómában élő lányának és vejének küldött Szőnyi István, és amelyekben emberi, művészi gondjai, olvasmányélményei kapnak fényt. Szőnyi István az a fajta alkotó volt, aki, bár ösztönös tehetséggel is bírt, műveit, akárcsak egész életét, tudatosan végiggondolta, elemezte. 1954-ben írja: „ ... megkaptam a velencei ziennáléról a reprodukciókat, melyeken okultam és épültem. Az egészben az a csodálatos, hogy mikor én boldogult úrfikoromban — ha jól emlékszem 1923 körül — Berlinben jártam, már akkor, ott kb. ugyanezek szerepeltek és pontosan ugyanilyen művekkel ... Akár absztrakciót, akár a freudi mélylélek-kutatás kivetítését vagy más csodabogarat csinálnak, az eredmény a legkevésbé sem meggyőző, sőt lassanként inkább szánalmassá vált. És az unalom pedig öl. A pupákok nem tudják, hogy milyen kínos, izzadságszagú a mondvacsinált probléma, a kiagyalt extravagancia és a mindenáron újat akarás.” 1956 szeptemberében egy, a színek világáról szóló forgatókönyv vázlatát küldte Rómába, amelyben ifjúkorára is emlékezik: „Mikor a legnagyobb lelki válságaim voltak, hogy engem a sors egy ilyen haszontalan tehetséggel áldott meg, mint a festői tehetség, amivel embertársaimnak nem lehetek a segítségére, akkor épp a hatodik reálba kerültem, s a kitűnő Reichenhauer tanította a kémiát. Az első órán behozott az osztályba vagy tíztizenhét kémlőcsövet... színeket varázsolt elő. Rámnézve ez a látvány sorsdöntő volt, annyira tetszett, hogy elhatároztam — lévén a kémia komoly tudomány, nem olyan, mint a festés —, kémikus leszek! És tényleg, évekig foglalkoztam a legbuzgóbban a kémiával.” A kötet bevezető tanulmányát, mely eredetileg a Kollányi Ágoston által rendezett portréfilmhez készült, s mely ebben a formájában még nem látott napvilágot, Genthon István írta. , (h. m.) RÓMÁBAN Könyv Szőnyiről FÜST MILAN, CSEHOV Évadkezdés Már javában tartanak a Pesti Színházban Füst Milán két egyfelvonásosának, A zongorának és A lázadónak a próbái Valló Péter rendezésében. Szeptember 10-én lesz a két darab bemutatója, amely egyúttal az 1982—83-as színházi évad első budapesti premierje. A két egyfelvonásos most első alkalommal kerül egy este a közönség elé. A szerepeket Halász Judit, Bárdy György, Bánki Zsuzsa, Kern András és Egri Márta játszsza. Bánki Zsuzsa kivételével valamennyien mindkét darabban feladatot kaptak. Az előadás díszletét Éberwein Róbert, jelmezét Szakács Györgyi tervezte. A Pesti Színházban egyébként már megkezdődtek a következő produkció, Székely János Vak Béla király című drámájának a próbái is. A színművet az idén nyáron a Gyulai Várszínház tűzte műsorára, miként Gyulán, most is Marton László rendezi. Az október 8-i bemutató főszereplői Kern András, Tahi Tóth László, Mádi-Szabó Gábor, Lukács Sándor, Bánsági Ildikó és Hegedűs D. Géza. A Vígben október 29-én lesz az első bemutató. Csehov színművét, a Sirályt Horvai István állítja színpadra. Az egyetemes drámairodalom e remekét a társulat vezető színművészei elevenítik meg: Ruttkai Éva, Reviczky Gábor, Miklósy György, Hernádi Judit, Kozák lászló, Tanay Bella, Kútvölgyi Erzsébet, Darvas Iván, Benkő Gyula, Gálffi László és Maszlay István. (MTI) MA ESTE Nyitány a Bolsojban TURNÉK UTÁN Ma nyílik Moszkvában a Nagyszínház új évadja, méghozzá egyszerre két színhelyen. Az immár több éves hagyományoknak megfelelően ugyanis az opera- és balett-társulat minden este fellép majd a Kremlben levő Kongreszszusi Palotában is. A nemrégiben lezajlott szezonnyitó társulati ülés alkalmából Sz. A Kusin, a Nagyszínház főigazgatója nyilatkozott laptársunknak, a Vecsernyaja Moszkvának. Mint elmondotta, a nyarat utazással töltötte a társulat. Az operaegyüttes Baku, Tbiliszi és Jereván közönsége előtt lépett föl, míg a balett-táncosok és a zenekar Olaszországban turnézott. A Rómeó és Júlia és a Macbeth előadásain kívül zenekari hangversenyekre is sor került, ahol nagy sikert arattak a máskor az „árokban” ülő muzsikusok. A táncosok egy csoportja Málta szigetén is vendégszerepeit. Szeptember közepén az operatársulat tervei szerint Görögországban adják elő az Anyegint és a Borisz Godunovot. Októberben hasonló TURNÉK ELŐTT programot és egy koncertműsort láthatnak-hallhatnak a jugoszláv operakedvelők. A balett mesterei az NSZK-ba készülnek. Ma este egyébként — a szokásoknak megfelelően — az Ivan Szuszanyin és A hattyúk tava dallama csendül föl az új moszkvai színházi évad nyitányát jelezve. Szeptember 11-én Csajkovszkij teljesen felújított operája, a Pikk Dáma folytatja a klasszikus dalművek bemutatóinak sorát, követve a Szadkót, az Ivan Szuszanyint és az Igor herceget. Folynak Sosztakovics Aranykor című balettjának próbái is, amelynek premierjére a közeljövőben kerül sor. H. G. □ A FANTASZTIKUS REALIZMUS BÉCSI ISKOLÁJA címmel diavetítéses előadást rendez a Szépművészeti Múzeum és az Osztrák Kulturális Intézet ma délután 5 óraikor a múzeum előadótermében. Az előadást dr. Dolf Lindner, az Osztrák Televízió kulturális szerkesztője tartja.