Esti Hírlap, 1983. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-02 / 1. szám

SZILVESZTEREST A televízióban és rádióban Hofi és Aznavour A tapasztalt tévénéző már tudja, akkor jár jól, ha semmit nem vár a szilveszteri tévéműsortól. Azt maradéktalanul megkapja... Meglehet, nem fogható rá, hogy túl igényes, de legalább tud örülni, ha ráadást kap. A szilveszteri összeállítás legbiztosabb pontja évek óta a Szuperbola. Profimunka volt most is. Árkus József elegánsan vezette fel jól poentírozott ötleteit, amelyekhez közismert tévéműsoroktól vette kölcsön a formákat. A legcsattanósabb a Fele sem igaz-paródia volt, amely attól volt több mint jó, hogy nem a nevezetes vetélkedőt parodizálta. Árkus, amellett, hogy humora a szilveszteri különkiadásban is megmaradt intelligens humornak, ízléséből sem vesztett. A szép női popsik hatásosan dekorálták az adást. Nagyon szellemes volt még műsorában a 82-es stúdió és a börtönriport, az előbbiben Gálvölgyi János, az utóbbiban Esztergályos Cecília és Paudits Béla játéka volt kiváltképp szemrevaló. Hogy vajon milyen meggondolásból került az öszszeá tlításba a Leopárd és társai című angol bűnügyi filmsorozat, azt ne kérdezze senki. Nincs ember, aki ezt elfogadható indokkal meg tudná magyarázni. Az elragadó Lilli Palmer főszereplése sem enyhítette az érdektelenséget, némi változatosságot csupán az jelentett, hogy a figurák időnként kiscserkészek módjára meghatódtak önmaguk nagyszerűségétől. Az epizód középszerűsége és unalma tömény volt és áthatolhatatlan. Hofi Géza, amikor történetesen van, mindig ráadásnak számít. Akkor is, ha a Mikroszkóp Színpadon már előadott műsorát teszi át képernyőre, mint most tette, Horváth Ádám rendező közreműködésével. Fölösleges azon töprengeni, hogy jobb híján lett-e szilveszteri produkciója a „Nevezz csak Cucinak!”, vagy azért, mert az jobb volt ami a szilveszteri műsora lett volna... Tény, hogy vele remekül lehet szórakozni akkor is, ha előre ismerjük, mi a poén. Hofi olyan egyszemélyes humornagyüzem, amelynek nincs minőségen aluli terméke, s amit fogyasztásra kínál, annak élvezhetőségét nem korlátozza a szavatossági idő. ампааннввв Ezzel szemben a frissen készült magyar—osztrák gálaest láttán, nehéz volt elnyomni a gyanút, hogy itt valami fatális tévedés történt. A szerkesztők egy olyan boltba tévedtek be, ahol a szórakoztatóipar évtizedek óta raktáron porosodó portékáiból rendeztek éppen végkiárusítást. Volt itt naftalinszagú nosztalgiázás, voltak század eleji flaszterfigurák, volt penetráns, alpári humor a nagy testű balerina apró termetű partnerének kontójára és így tovább. A műsorkészítők pedig — válogatás nélkül — besöpörtek mindent a zsákjukba, megrészegülve a ténytől, hogy most minden bóvli féláron beszerezhető. Még a monarchiabeli is. A kérdés csak az, miféle igényeket elégítenek ki ezek a programok? Szomorú vigasz, hogy a bécsiek is csak ezt láthatták. Ebben az árleszállított termékkínálatban az egyetlen igazi érték, ami valóban az volt, amit érdemes beszerezni — Aznavour fellépése. Őrizzük meg a vele töltött néhány percet emlékezetünkben. Bársony Éva László kitűnő előadásában. Bárdi György ismét remekelt. A világ legszegényebb embere című tréfában nemcsak Marton Frigyes ötletét tudta eljátszani, hanem hozzáadta ehhez mindazt, ami ezt a legszegényebb embert többé és általánosabb érvényűvé emelte. Hacsek és Sajó a Közel-Keletre látogatott, Markos György és Nádas György, a két fiatal humorista — ők a jelenet szerzői is — előadásában. Mint korábban, most is pontos megfigyeléseiket és sajátos humorral párosuló előadóképességüket dicsérhetjük. Ezután a műsorban nagy-nagy hullámvölgy következett, vagyis egymás után sorakoztak az olyan számok, amelyek inkább csak a szokott patronokból, fel nem robbant petárdákból, s nem eredeti ötletekből álltak. A hullámvölgyből való kilábalást Sinkó Péter Ötödik öregség című paródiája hozta. A rádió egyik műsorát, annak munkatársait megcélzó jelenet, az álfiatalosság, a tenyérbemászó jópofáskodás, a gyakorta buta tudálékosság és erőszakoskodás variációit mutatta fel, némiképpen már túllépve a parodizált műsor világán. Jópofa, itt-ott mélyebbre is szántó volt a Markos, Nádas duó Viszszaszakadt hazánkfia című jelenete, amelyet igazán Markos remek előadásmódja emelt élménnyé, őszinte öröm volt Angyal János Stúdió ’83 című száma, hiszen a fiatalon föltűnt és igen tehetséges szerző sokáig válsággal küszködött, az utóbbi időben azonban egyre inkább magára talál, s eredeti megfigyeléseit kitűnő parodizáló hangvétellel képes előadni. A Sajtóvadászat, mint minden évben, most is telitalálat volt, s a számomra mindig élménynek számító Gobbi Hilda is, aki ez alkalommal elsőkötetes íróként mutatkozott be, szórakoztató történeteket idézve a maga egyedülálló színészi hangján.. A program a Ki mit tud? előzetes című bóvlival zárult, amely talán azért kerülhetett, került közvetlenül a kongatás elé, mert „jövőbe tekintett”. Egyesek szerint a fiatalok nagyon szeretik ezt a fajta humort, s lehet, hogy ez így is van, de talán mégis jobb lett volna, ha a szilveszterestét valami olyan blokkal zárják a szerkesztők, amely nemcsak a 83-as Ki mit tud?-ra, hanem egész új esztendei jövőnkre is tekintett volna. Természetesen humorral, zenével — utóbbi egyébként is meglehetősen hiányzott a programból. A fiatal szerző- és előadógárdát ezúttal is Marton Frigyes irányította, aki immár lassan nemcsak a Kabarészínház fődirigense, a Mikroszkóp Színpad igazgatója, hanem tevékenysége miatt bizonyos értelemben tehetségkutató és -nevelő „intézmény” is. Harangozó Márta Fiatal humoristák a mikrofon előtt Az 1945 után született fiatal humoristák műsorát figyelhettük a Rádió Kabarészínházának szilveszteri adásában. A túlnyomórészt az ő közreműködésükkel készült program gondolkodásuk eredetiségét éppúgy bizonyította, mint valóságismeretüket, arányérzéküket. Mert alapjában véve közéleti fogantatású volt ez a rádiós-szilveszterest, mai életünk, fejlődésünk és elakadásaink fonákságairól szólt a humor nyelvén. Így segítve abban, hogy a nemegyszer komor kilátásokat ígérő jövő arcába éppúgy belenevessünk, mint a hátunk mögött hagyott esztendőébe, amely, mi tagadás, igen sok meglepetést hozott és minden valószínűség szerint jó néhány, előre nem látható újabb meglepetésnek adta át stafétabotját. Nyilvánvaló, senki sem azért ült le a rádiókészülék mellé, hogy politikai szemináriumot hallgasson, sokkal inkább az önfeledt szórakozás öröméért. És a fiatal humoristageneráció akkor is tudott szórakoztatni, amikor nem politizált, csupán úgynevezett örök emberi témákról szólt. S mert a műsor — néhány gyengébb tréfától eltekintve — kiegyensúlyozott volt, talán érdemes végigmenni az adás főbb vonalán, s elősorolni azokat a számokat, amelyekre a kritikus— a saját szája íze szerint is válogatva — különösen felhívja a holnap esti ismétlés hallgatóinak figyelmét. A szóit vesztetest összefogásáinak, konferálásának nehéz feladatát Verebes István kapta. Jóll ellátta ezt a tisztet, kevésbé volt személyeskedő, mint korábban, s végül is tisztességgel költötte össze és vitte tovább a műsort. És itt rögtön hadd síródjak valakiről, aki nem szerepelt, nem szerepelhetett, s aki — minél több idő múlik el távozása óta — egyre jobban hiányzik, s ez a konferanszié: Komlós János. Éles elméje, szellemes fordulatossága, egyszóval eredeti személyisége egyelőre pótolhatatlannak tűnik. A beköszöntő után Farkasházy Tivadar Mit is ír a hogyishívják? című politikus, ötletekben gazdag, igazi humorral megírt jelenetét hallhattuk Haurman Péter és Inke A Fővárosi Operettszínház szilveszter estéjén felújította a Vámos László rendezte Strauss-operettet, A denevért. Képünkön: Frosch szerepében Suka Sándor. (MTI Fotó : Tóth István felvétele) AMATŐR EGYÜTTESEK Igen nagy mozgás tapasztalható a diákzenekarok házatáján. Az elmúlt időszakban az Ifjúsági Magazin és a KISZ Budapesti Bizottsága rendkívül sokat tett, hogy minél több tehetséges együttes bemutatkozhasson. Amint Burger András, a KISZ Budapesti Bizottságának munkatársa elmondotta, az elmúlt hónapokban az IRI- és Start-rendezvényeken, valamint a Ki mit tud-vetélkedőkön mintegy hetven zenekarra figyeltek föl, ezekkel az együttesekkel folyamatosan kapcsolatot tartanak, s három olyan klubot is létrehoztak, ahol rendszeresen felléphetnek. A színhelyek a következők: Várkonyi György Úttörő-és Ifjúsági Ház (Bp. III., San Marco u. 72.), Ikarus Művelődési Ház (XVI., Bp. Margit u. 2.), Józsefvárosi Klub (Bp. VIII., Somogyi Béla u. 13.). □ CSALÁDI HÉTVÉGEKRE várják a szülőket és gyerekeket január 9-én, 16-án, 23-án és 30-án délelőtt 10 órától a Fővárosi Művelődési Házban. Az első — január 9-i — foglalkozáson a gyerekeket a Rodeo együttes, valamint vidám zenés báb- és bohócműsor szórakoztatja, míg a szülőknek a „Hozza el az anyagát, mi kiszabjuk” program kínál hasznos elfoglaltságot □ BUDÁN VENDÉGSZEREPEL a József Attila Színház: Jiri Menzel: De jó szeretni! című komédiáját a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában (XI., Fehérvári út 47.) ma, 7-én, 8-án, 14-én, 15-én, 21-én, 23-án, 28-án és 29-én este 7 órakor adják elő. Rendező: Barlay Gusztáv és Sigiliódi István. A BALEK Vígszínház a Vígszínházban Tulajdonképpen előre meg lehetett volna jósolni, hogy ebben a nagy színházi hátrafordulásban előbbutóbb a Vígszínház is megtalálja (ismét) a saját „gyökereit”. Ha véletlenül akadna olyan néző, aki jó 80 éve, a megnyitás utáni esztendőkben látogatta a fatelepek helyére épült új színházat, az elégedetten tapasztalná a francia bulvárszínház, ezúttal ismét Feydeau-val képviseltetve magát, változatlanul ott a színpadon. A játékstílus persze változott, hiszen akkor a megtestesült hétköznapiság újdonsága hódított; a díszletfalak között a valódi bútorok, a székeken, kereveteken valódi selyemből és bársonyból készült, a legutolsó divat szerint kreált ruhákban ülő színészek, az ügyvéd urak, kereskedőnagyságok, kiskapós férjek és zordon guáv kapitányok kissé cirkalmas, de akkor mégis hétköznapinak tetsző nyelvén társalogtak. Lehetőleg szellemesen. Itt Feydeau-nál még az érintésre megszólaló elektromos csengő is bevonult a kelléktárba, hogy a matracok alá helyezve jelezze, mikor készülődik a férfi hűség megszegésére a gyanúsított úr, mikor dől mellé a hűtlenségre csábító asszony. Az már a kor drámatechnikájából adódik, hogy az így preparált szállodai ágyon mindenkit tetten érnek, csak éppen a gyanúsítottakat nem. ♦ ♦ Mindezt a hitelesség olyan igényével eljátszani, mint 80 vagy 100 esztendővel ezelőtt, ma már igazán nem lehet. Marton László rendező,se ezért gondosan ügyel arra, hogy a Vígszínház ifjabb generációjának „nagy csapatával” úgy játszassa el A baleket, hogy az egyszerre emlékeztessen a színház hajdanvolt társalgási stílusára, ugyanakkor, nem túl feltűnő idézőjelekkel távolságot is tartson tőle. (A végső tapsrend ugyan már csupa harsány idézőjelből áll, ezzel egy kicsit kérdőjel is került az előadás végére: vajon nem használt volna-e a ma nézőjének, ha ezek az idézőjelek az előadás alatt végig ilyen harsányak?) Mindenesetre a színészek biztos fölénnyel igazolják, hogy a fiatalabb generáció is mennyire otthonos ebben a műfajban. Talán Hernádi Judit és Bánsági Ildikó tempózik a legtermészetesebben a bohózat sekély vizeiben, de mellettük az izgalmaktól hangját vesztő Tahi Tóth László, a jóképű szeretők fárasztó terheit kissé idegesen cipelő Lukács Sándor, az aszszonyi erény és a lányos kíváncsiság keverékét nyújtó Halász Judit éppen olyan szórakoztatóan dagasztják a vizet, mint az atyáskodó inas pompás figuráját megteremtő Miklósy György. A kérdés csupán: mire való ma Feydeau-t Labiehet és a többi múlt századi bulvárszerzőt minduntalan elővenni? (A tévénézők többsége például a közelmúltban láthatta ezt a darabot a kaposvári együttes előadásában.) Válaszlehetőség túlságosan sokféle kínálkozik. Például: játszani kell, mert divat. S jóllehet, a színpadi divatoknak mindig nagy a vonzereje, joggal tételezzük fel, hogy kitűnő rendezőink sora más indokot is talált, amiért ismét előszedték a bulvárszínház klasszikusait. Esetleg éppen azért, mert sokáig egyáltalán nem lehetett, később pedig nem volt divat játszani. Vagy esetleg azért, mert a hajdanvolt színpadi naturalizmus irodalmi nyersanyagaiból — éppen mert anynyira eljárt fölötte az idő — abszurdba hajló komédiát lehet csinálni, kimutatva, hogy a két stílus végpontjait milyen könnyű egymás felé hajlítani. Ez persze lehet indok, de ez a vígszínházi előadás nem erre tett kísérletet. ♦ ♦ Nagy a gyanúm, hogy egyszerűen csak arról van szó: a színpadi hatás szempontjából oly híresen jól megcsinált darabok ugyanarra szolgálnak, mint a krimik meg a vadnyugati filmek a moziban: felhőtlen — s persze eléggé üres — kikapcsolódást nyújtani a nézőknek, s ezzel az egyre fontosabbá váló kasszaraporton is javítani valamicskét. Mindezt nem lehet csupán szigorkodva elutasítani, mint ahogy lelkesedni is nehéz érte. Színházi törekvése válogatja, hová — és hogyan — illik, s hová kevésbé. A Vígszínház tradíciója — a kasszasiker reményén kívül — elfogadhatóvá teszi, hogy immár nem is először, felelevenítse Feydeau hagyományát. A kérdés inkább a „hogyan”ra vonatkozhat, mert ez a kellemesen szórakoztató semmiség — ilyen formában — egyelőre nemigen illeszkedik a Sirály, a Forgatókönyv, meg mindazok az előadások közé, amelyekkel az elmúlt években a Vígszínház színpadán találkoztam. Bernáth László ÚJ SZAKMA Zeneműértékesítők oktatása Szakembereknek tekintik a jövőben a zenemű- és hanglemezboltok szakvizsgázott eladóit. Eddig — a kottával és hanglemezzel foglalkozó eladók is — csak könyvesbolti szakképesítést kaptak. A Művelődési Minisztérium új, rendeletileg szabályozott döntése alapján, a Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének oktatási osztálya beindította az első, ágazati szakmát adó zeneműsorismerreti oktatást. Az első huszonegy hallgató nemrég kezdte meg tanulmányait. E jelentős lépés nagymértékben elősegítheti a zenemű- és hanglemez-kereskedelem színvonalának emelését, egyszersmind szakmai elismerést szerez az ott dolgozóknak, s így a gondokat okozó létszámhiányt is enyhítheti.