Esti Hírlap, 1983. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1983-02-01 / 27. szám

ISTEN, CSÁSZÁR, PARASZT Bemutató a Madách Színházban „Ha innen el kell mennem, nincs megélhetésem.” Zsigmond király, a magyar főurak fogságában mondja ezt a meglepő mondatot, amikor Ciliéi, Gara meg a többiek a lemondólevél aláírására akarják kényszeríteni. Persze, azt is sejti, hogy ha aláírja ezt a levelet, akkor a feje sem maradna a helyén. Kivágja hát magát a szorult helyzetből, feleségül veszi Ciliét rossz erkölcsűnek tartott, de éppen hogy nagyon is hozzávaló Borbála lányát. Így ismerkedünk meg Háy Gyula darabjában, az Isten, császár, parasztban Zsigmonddal. Aztán valahol a darab legvégén, Kostanzban, a zsinat idején német-római császárként, hatalma teljében, amikor ígérete ellenére átadja Husz Jánost a papoknak, akkor ezt meg kell magyaráznia Borbálának, ezért így fogalmaz: „Nem a trónról van itt szó, nem a koronáról. A csupasz darab kenyérről.” Lehet, persze, hogy Zsigmond a valóságban soha nem ejtett ki száján ilyen profán mondatokat, de valóságos történelmi pályafutása igazolja a drámaírót. A magyar, s talán az európai história kevés ilyen királyt ismer, aki lyukas zsebbel érkezik Magyarországra, hogy egy királynő férje lehessen, annak halála után pedig egyedül király, akinek a koronával fején is alig van valamije. Kiszolgáltatottja, időnként foglya az oligarcha főuraknak, de mégis német-római császár lesz, egy nagyhatalom feje, miközben egyik adósságát a másikkal fizeti. Főurai ellen a polgárságra kezd támaszkodni, fölismeri a pénz növekvő csillagát, hadaival hol győz, hol megverik, miközben pápák és az egyház sorsába szól bele. Kacérkodik Húsz tanaival, hogy aztán sürgősen szétverje a huszitákat. Az erkölcs szobrát ritkán lehetett megformálni középkori királyokról, Zsigmondról különösképpen nem. Ám nagy formátumú egyéniség lehetett. Erre építette darabját Háy Gyula 1931—32-ben, amikor megírta az Isten, császár, parasztot. Akkor még elkötelezetten — s nem szembefordulva — a nemzetközi munkásmozgalommal, Zsigmond figurájával is a weimari köztársaság politikusaival vitatkozott. A császárok nem léphetnek szövetségre a népi erőkkel, még ha rokonszenveznek is velük, a „foglalkozásuk” nem teszi lehetővé. Húsz Jánost a darab — ahogy egyesek fogalmazták — „peremhősként” kezeli (ellentétben Németh László jó másfél évtizeddel későbbi drámájával, ahol Zsigmond az epizodista), s ez a megírás, a németországi ősbemutató idején, a fasizmus győzelmének előestéjén, még lehetett jogos kifogás, de úgy tetszik, mára éppen ez a Zsigmond-figura lett izgalmasan aktuális. Nem véletlen, hogy az előadás viszonylag gyengébben parázsló jelenetei: Zsigmond és Húsz vitája a börtönben, illetve a ma már illusztrációnak ható prágai gyűlés, Zsizska és Borbála szópárbajával. A reálpolitikus Zsigmond, ez a hős, aki mindenkinél jobban átlát a külsőségek formaságain, ismeri az érdekek szorító vasrugóit, s ezeket nagyszerűen tudja a maga célja érdekében használni. Ám, mivel elvek és morál nélkül teszi mindezt, a darab rezignált befejezésekor rá kell jönnie, hogy végül személyisége is áldozatul esett az örökös manipulációnak, legföljebb csak azzal vigasztalhatja magát, hogy erre kényszerült: a csupasz darab kenyérért. Ádám Ottó nem félt a történelmi dráma sokat használt konvencióitól, s ez alkalommal igaza volt. A drámai matéria, a helyenként csillogóan szellemes dialógusok kerülik az archaizálást, de nincsenek benne modernkedő anakronizmusok sem. Éppen arra jók, hogy mindenekelőtt Zsigmondban a modern ember nyomasztó gondjait, konfliktushelyzeteit ismerjük fel, anélkül, hogy egy percre is elfeledkeznénk itt a valódi történelem, valódi Zsigmondjáról van szó, már amennyire a színpad meg akarja, meg tudja idézni a történelmet, így hát nem avítt kosztüm, hanem természetes viselet mindenkin Mialkovszky Erzsébet dekoratív jelmezeinek sora. Szinte Gábor díszleteiben talán több a stilizáltság, mint a kosztümökben, de ez a játékterek praktikus és gyors mozgatását segíti elő, ami viszont a feszültség folyamatos fenntartása miatt igen szerencsés. A lényeg, persze, hogy Ádám Ottó és színészei milyennek látják, érzékeltetik a dráma hőseit, s azok egymáshoz való viszonyát. Nagyon fontos a személyiségeknek ez a hierarchiája, ahogy Zsigmond körül és mellett fölsorakoznak a szereplők. A darab eredeti szándéka szerint két igazi ellenlábasa van. Húsz, illetve a pápa. A hangsúly — mint fentebb próbáltam jelezni: elfogadható, a darabból s az elmúlt fél évszázadból következő okok miatt — mára némileg eltolódott. S jóllehet Balázsovits Lajos igen éretten (olyan kitűnő maszkban, hogy alig lehet fölismerni), de szándékoltan statikusan, mintegy felmondja, felmondhatja csupán (a rendezés koncepciója szerint) Zsigmond elképzeléseinek elméleti antitéziseit. Ezzel szemben a hangsúlyos ellenpólus a pápa lesz. Ezt diktálja a darab dramaturgiája is, ezt erősíti Szabó Sándor színészi egyénisége, súlya, aki a Zsigmondéval azonos hideg racionalitást úgy produkálja, hogy — mint az idősebb emberek általában — fáradtsága miatt már nem sokat törődik a képmutatás formaságaival. Aki a szereposztást végignézi, annak talán meglepetés, hogy Borbálát, a császárnét Schütz fiára osztották ki. Aki viszont az előadást is látta, az teljes mértékben igazoltnak fogadja el ezt a rendezői elképzelést. Ez a Cilléi Borbála — Schütz játékában — a korábban férfiakat faló, a parasztlányok természetességével, de Zsigmond tehetségét fölismerve, egy császárné biztonságával uralkodik férje mellett. Vonzódása Húszhoz egy kicsit szégyellt múltjával való szakításának igényét is jelenti. Schütz a testi vágyak és az intellektus sajátos keverékéből összegyúrva formálja ilyenné ezt a császárnét. (A színpadi személyiségek súlyát azzal is biztosítja Ádám Ottó, hogy a kisebb szerepeket is olyan ismert művészekre osztotta, mint Dunai Tamás, Juhász Jácint, Cs. Németh Lajos, Gyabronka József, Cseke Péter, Némethy Ferenc, Horesnyi László.) Persze ez a darab Zsigmond személyiségéről szól, tehát alapvetően Huszti Péter vállán nyugszik a teher első perctől az utolsóig, hiszen nagyon rövid periódusokat kivéve végig a színen is tartózkodik. Huszti olyan briliánsan indítja az első képet, hogy alig hihető: ilyen intenzitással folytatni lehet — pedig folytatni tudja. Gesztusaiban és hanghordozásában mai ember, aki tudja, hogy gondolkodásának sebessége körülbelül háromszor akkora, mint környezetéé, így is viselkedik a főurakkal. A képmutatás mestere, ám ezt úgy játssza el, hogy a mai nézőtér partnere legyen, de még hihető a színpadi kor közege számára is. Külsejével sokat foglalkozik, de mint egy színész a jelenés előtt, aki nem saját maga számára formálja küllemét. Amikor egyszer látványos teatralitásra van szüksége, a pápa ellenében a zsinat előtt, akkor viharos tempóban, hátrafelé, a mai nézőknek és a színpadi benfenteseknek, túlzó gesztusokkal, a láthatatlan zsinatnak meggyőzően alakít. Huszti csöndjei és hangszínváltássai is nagyszerűen értelmezik a szöveget. Néhány perces befelé fordulása a zárójelenetben a modern ember katarzisa, amely azonban nem hoz föloldódást. A magyar színházi élet gazdagabb lett egy nagy alakítással. Bernáth László Szabó Sándor és Huszti Péter (MTI Fotó : Ilovszky Béla felvétele) Csövesek és kártyás fenegyerekek, örömlányok, alkoholisták és egyéb, a saját hibájukból a társadalom perifériájára szorult alakok után — gyanítom: csupán a változatosság kedvéért — tegnap este selyemfiúkat vonultatott fel a Húszas Stúdió műsorában Hegyi Imre. Szinte bámulatos, hogy Hegyi mikrofonja előtt még a selyemfiúk is hogy megnyílnak, milyen gátlástalanul kérkednek kitartottságukkal, ráadásul nem akárhogyan, hanem némelyikük a stilisztika professzorát megszégyenítő modorban és megfogalmazásban. Az egyik ilyen állítólagos selyemlegény azzal büszkélkedett, hogy az öröklakást, ahová a riportert fölvezette, az az élemedettebb korú hölgy vásárolta számára, aki tökéletesen elégedett szolgálataival. Fölöttébb szerencsés volt a riporter, hogy épp a „dörzsöltebbjével” találkozott, s így vonakodás nélkül mikrofonba mondták mindazokat a közlendőket, amelyekről azt állították: nem szeretnék, ha kitudódna ... Vagyis így az egész műsor valahogy mese-mesketének hatott. De föltételezve, hogy mindaz igaz, amiről e rádióprogram szólt, már csak az az elhanyagolható (?) kérdés marad, hogy a köztudomásúan fiatalokhoz szóló Húszas Stúdió mit akart mondani vele népes hallgatóságának. Úgy vélem, a nem kitartott, munkájukból élő, a mindennapok gondjaival szembenéző fiatalok valamivel nagyobb számban vannak jelen társadalmunkban, mint a csövesek, szívózók és alkoholisták. Olybá tűnik: Hegyi Imre érdeklődése jobbára csak az utóbbiakra terjed ki, így nekik szívesebben tudja odatartani fölöttébb érzékeny mikrofonját. Csak sajnáljuk, hogy ez a különben emlékezetes műsorokat is készítő riporter (milyen kitűnő volt például Vállalom című programja) energiája javát olyan egzisztenciák felkutatására pazarolja, akik csupán kuriozitást jelentenek, s nem reprezentálnak semmit. E sorok írója számára viszont ünnep lenne, ha egyszer a Húszas Stúdió olyan fiatalokról is próbálna műsort készíteni, akik bár gondokkal küzdve, de tisztességesen dolgoznak. (harangozó) Készülődés Venezuelába GYORSINTERJÚ RÓZSA PÁLLAL Tavaly megemlékeztünk arról, hogy Rózsa Pál vegyészmérnök zeneszerzőként két nemzetközi díjat nyert. A művek további sorsáról beszélgettünk vele. — Aarhus Concertómat a dán város új zenecentrumának felavatásán, jelenlétemben bemutatták. Második díjnyertes kompozíciómat Venezuela számára, a Simon Bolivar születésének 200. évfordulójára kiírt pályázatra írtam. Címe: Concerto da requiem para Bolivar. Oratórium. Júliusban lett volna az ősbemutatója, de az ünnepséget technikai okokból elhalasztották. Már jártam Venezuelában a zenei beállítás technikai megbeszélései céljából, s ha a díszelőadást kitűzik, sor kerül újabb utazásomra. — Azóta mit komponált? — Két új művemet adtam be az ISC, vagyis a Nemzetközi Kortársi Zenetársaság pályázatára, amelynek határideje 1983. február 10. Egy-egy új munkámat benyújtottam a Magyar Rádiónak és az Országos Filharmóniának is. Február 3-án szerzői estem színhelye lesz a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteménye a Fehérhajó utcában, Juhász Előd bevezetőjével. A XV. kerületi Zeneiskola diákjai és tanárai mutatják be néhány kamaraművemet, főleg a számukra komponált darabjaimból. Ezenfelül részletek hangzanak el az Aarhus Concerto bemutató előadásáról készült rádiófelvételből. K. K. Módszertani napok A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Budapesti Elnöksége, a TIT Budapesti Módszertani Bizottsága és Ifjúsági Ismeretterjesztési Tanácsa budapesti ismeretterjesztési módszertani napokat szervez február 8. és 17. között. Az előadók között főiskolai és egyetemi tanárok, MSZMP KB alosztályvezető, TIT megyei titkár, művészeti igazgató, pszichológus és a téma más kitűnő ismerői szerepelnek. Elhunyt Szász Péter Tegnap a késő esti órákban kaptuk a tragikus hírt, hogy Szász Péter filmrendező, újságíró, lapunk kulturális rovatának munkatársa, életének 56. esztendejében, hosszú szenvedés után elhunyt. Írnunk kell róla. Nekünk, barátoknak, kollégáknak, akik ismertük, szerettük. De mit lehet írni ilyen képtelen hír hallatán? Írni kellene róla, hogy valamikor december elején, egy korán sötétedő délutánban kikísért a kapuig. Fölkelt az ágyából, mert este 7-re a Don Giovannihoz készült, de úgy gondolta, be kell néznie az orvoshoz, mert még mindig nem érzi elég jól magát. Soha többé nem mehetett el a Don Giovannihoz. Attól az estétől kezdve már soha nem hagyta el a kórházakat, írni kellene róla. Hogy elpusztíthatatlan kíváncsisággal mindig valamit nézni, olvasni, látni akart. Kis fehér cédulákon, piros filctollal mondatokat őrzött a világról, és csinált belőlük cikket, tárcát, kritikát, színdarabot, filmet. S csinált belőlük mítoszokat, fantasztikusan kanyargós, életszagú, mulatságos történeteket, élőszóban elbeszélve, reggeltől délutánig, estétől másnap reggelig. A szobájában bizonyára ott hevernek a végig nem írt, végig nem mesélt cédulák. Írni kellene a filmjeiről, amelyek úgy születtek, mint például a Tizedes ... amelybe „csak” bedolgozott. A többiekről, amelyekhez gombnyomásra ötletek tucatjait szórta a kisujjából, s a filmjeiről, amelyeket ő rendezett. S amelyekben hiába próbálta humorba, öniróniába csomagolni, hogy az anynyiszor elviccelt eszmék, annyiszor kigúnyolt érzelmek hiánya zokog bennük. Írni kellene arról, hogy túl az ötvenen is volt ereje elcsábulni egy régi-új pályára, s beállni egy napilap taposómalmába, hogy hetenként tárcákat tegyen le az asztalra, régvolt és mai történetekkel, amelyek vele estek vagy eshettek volna meg, de mindenképpen izgalmasak, fordulatosak voltak, tele lírával, humorral és már leplezetlen érzelmességgel. írni kellene arról, hogyan tudott írni. Miféle bűvészcilindere volt, melybe belerakta kis céduláit, lexikonjait, adatait, s olyan készen húzta elő a mondatfüzérek sorozatát, a lüktető szózuhatagokat, vagy az írás csöndesen lejtő líráját, mint a mágus a nyulakat és galambokat. S ha valakinek nem volt ínyére a választék, pillanat türelmet kért, s ugyanazon nyersanyagból az ismeretlen, de lehetséges újabb variációk végtelen sorának egy másik darabját rántotta elő. Írni kellene arról, ahogy ő írt. De botladozva, girbe-gurba sorokba, sántító mondatokba rendeződnek csak a szavak. Mert nincs az a pap, orvos, szülő, barát, akinek a nyilvánosság elé kellene állnia legszemélyesebb gyászával — csak nekünk, akiknek az írás gyönyörű-fájdalmas mestersége jutott hivatásul. Kedves Olvasók, Filmkedvelők, Pincérek, Színészek, Piaci Kofák, Rendezők, Világosító Munkások, Írók, Labdarúgók, Orvosok, Sminkmesterek! Szász Péter nincs többé. Tiszteljük meg emlékét, hogy gyenge gyászolók módjára nem magunkat sajnáljuk. Azt gyászoljuk, mi mindent rabolt el tőle az élet. Olyan sokat, hogy arról már írni sem lehet. (bernáth) □ BATSÁNYI JÁNOS költőről, a magyar politikai líra megteremtőjéről írja új könyvét Barabás Tibor. □ TÁRGYALÁSOK FOLYNAK arról, hogy a Budai Parkszínpad nyári programjában öt estén nagyszabású magyar revüműsor is kerüljön színre. Főszereplője Medveczky Ilona. A jelmezeket az NDK-ból óhajtják kölcsönkérni. A produkció közösen készülne a Magyar Televízióval. □ EMLÉKTÁBLA-AVATÁS: A Hajnal Anna és Keszi Imre költő—író házaspár egykori lakóházán — a Népstadion út 63. szám alatt — ma délelőtt emléktáblát avattak. VALLAI Valló — Vallai: két név, amelyet megtanultunk jó néhány színházi évad teljesítményei alapján. Mégis előfordult — szombati számunkban —, hogy felcserélve a kettőt, Valló Péter rendezőnek tulajdonítottunk egy kitűnő alakítást, a szolnoki Ványa bácsiban Vallai Péter által megformált Szerebrjakov profeszszort. Reméljük egyik művészt sem bántotta meg a Valló Péternek adományozott és a Vallai Péternek valóban járó méltatás.