Esti Hírlap, 1984. május (29. évfolyam, 102-127. szám)
1984-05-02 / 102. szám
Napló gyermekeimnek Mészáros Márta visszatalált önmagához. A szó sokféle értelmében. Filmes pályafutását az Eltávozott nappal kezdte, amelyben egy elhagyott lány a szüleit keresi, de csak boldogtalanabb lesz attól, hogy találkozik anyjával. Az Örökbefogadás egy állami gondozott lány és egy gyereket örökbe fogadó elvált asszony szép, lírai története. Akárhol közelítünk ehhez a rendezői pályához, annak még a gyengébb filmjei is ugyanazt bizonyítják: az érzelmek mélyén egy szülőre, valódi emberi kapcsolatokra vágyó gyereklány hol elszánt, hol tétova kapaszkodási kísérleteivel találkozunk. Most felszínre kerültek a legmélyebben fekvő okok. Mészáros Márta különös életútjának, eszmélésének kezdetei, amelyek ebben az új filmjében kendőzetlenül, saját gyermekkorának emlékeiként szólalnak meg, még ha minden pontján nem azonosítható is a filmbéli Juli és a rendezőnő biográfiája. Minden interjúból kiderül: ez volt élete első játékfilmterve is, megvalósítása azonban majdnem tucatnyi film után következhetett. Kivételesen talán nem ártott a várakozás. Tehetsége ugyan már első filmjeiben megmutatkozott, mégis, ha ezzel az önéletrajzi karakterű munkával kezdi, nem bizonyos, hogy annyira kezére állt volna minden kifejezési eszköz, amellyel most biztosan és hatásosan tud élni. S korábban talán hiányzott volna belőle a kellő megértés ahhoz, hogy a gyermek- Juli filmbéli ellenlábasáról, a nevelőanya Magdáról viszonylag objektíven tudjon szólni. 1947-ben, a Moszkvából érkező repülőgéppel, egy idősebb magyar házaspárral együtt jön meg a 14 év körüli Juli, szülőhazájába, Magyarországra. Szülőföldjét csecsemőként hagyta el annak idején, a szüleivel. Szobrászművész apját azonban a személyi kultusz éveiben elhurcolták, és soha többé nem látja. Anyja fiatalon, betegségben hal meg. Akikkel együtt a Szovjetunióból most hazaérkezik, azok nem az igazi nagyszülei, mint ahogy az őket Pesten már váró Magda sem vér szerinti rokona. Az előbb tolmácsként, 1949-ben pedig börtönparancsnokként dolgozó Magda örökbe akarja fogadni a kislányt, aki a jó szándék ellenére tüskéket ereszt, mert nem szereti ezt a kemény asszonyt. Annál inkább vonzódik Magda egy régi barátjához, akiben kisgyermekként elvesztett apját látja. Végül oda is költözik a férfihez, s annak nyomorék fiához, akivel akkor is együtt marad, amikor ezt a mérnököt — csakúgy, mint egykor apját — letartóztatják. 1953-ban, az első hivatalosan engedélyezett börtönlátogatás komor, mégis reményeket keltő képeivel zárul a film. — Szóval megint az ötvenes évek? — kérdezheti a gyanakvó olvasó. Amire azt tudom mondani, hogy — nem. Legalábbis nem egészen. Részben, mert a film cselekménye 1947 és 1949 között játszódik, a börtönjelenet 1953-ban inkább csak epilógus. Ami fontosabb: itt egy valódi emberi drámáról van szó, s nem a történelem illusztrációjáról. Arról, hogy a felnőtt öntudatát keresgélő kamasz milyen rejtett és nyilvánvaló lelki próbáltatásokon megy át, amíg önállóan dönt, s az életét nem megkönnyítő, hanem inkább megnehezítő sorsot választja. Mert igazi emberi dráma áll a középpontban, s minthogy ennek a lánynak, meg ennek a családnak olyannyira kötetlen módon van kapcsolata atörténelem fordulataival, ezért válhat jelentőssé a filmben a politikai közeg is. Amely árnyalt és hiteles. Elsősorban attól, hogy ezt a Magdát is valódi emberi érzelmek és indulatok mozgatják. Nem ő a „gonosz”, nem is a „bűnös”, ellenkezőleg: valóban segíteni akar, csakugyan a lány javát akarja. Úgy, ahogy az ő sziki a keményre kalapált jelleme és természete szerint a legjobbnak ítéli. Személyes vétke csak annyi, amennyi minden emberé, aki elkötelezetten szolgál egy ügyet, hite szerint jó ügyet, s közben nem veszi észre, hogy az eszközök már alkalmatlanok jó ügy szolgálatára. Ennyi Magda „bűne”, amely persze nem csak a koré, a magáé is. Juli szabadulási vágya azonban ettől kap súlyt, így lesz igazsága. Elsősorban e kettős igazság felmutatásától igazán jó film Mészáros Mártáé. Aki most a leghatásosabb filmes eszközöket is megtalálta, hogy a közönséghez szóljon. Például azt, hogy fekete-fehérben készítette el ezt a Naplót. Így sokkal hitelesebben tudja megidézni a negyvenes évek végét. A maguk valódi természetességével simulnak az anyagba a korabeli híradó- és játékfilmrészletek is, amelyeknek kiváló dramaturgiai indoka és funkciója van, hiszen a kamaszlány rajong a moziért. Mészáros Mártának mindig is erőssége volt a részletek aprólékos, hangulatot idéző hitelessége és a színészvezetés. Most is az. A kamaszlánnyá cseperedett (azóta anyává is lett) Czinkóczi Zsuzsa csatát nyer a rendezőnek Juli szerepében. (Kiváló szinkronteljesítmény a hangját adó Csere Ágnesé). Juli tisztaságát, emberségét, az átélt évek ellenére megőrzött gyermekségét és felnőtt érzelmeit érett színészi eszközökkel állítja elénk Czinkóczi Zsuzsa. Ehhez nagyszerű partnere volt a Magdát alakító Anna Polony (ugyancsak kiváló szinkronteljesítménnyel szólaltatja meg magyarul Földi Teri). Arcának keménysége mögött is megőrzött nőiessége, járásában hordozott múltja, minden pillanatának ez a kettőssége, a keménysége és szeretetéhsége teszi egész emberré ezt a figurát, s ez segít ahhoz, hogy a film ne legyen féloldalas. Jan Nowickinek kicsit egysíkú most a szerepe, kellemes meglepetés viszont a Kun Vilmos hangján megszólaló, színészként egészen kitűnő teljesítményt nyújtó Zolmny Pál filmrendező, aki a „nagyapát” játssza, s öröm látni mozifilmben partnereként Szemes Marit. A részletek korhű hitelessége, a szereplők arcán megjelenő indulatok pontos megfigyelése, s a fekete-fehérben is kiválóan érvényesülő hangulati elemek bizonyítják, hogy ifjú Jancsó Miklós is besorolt az oly kiváló magyar operatőrök nem csekély létszámú csapatába. A Napló gyermekeimnek valószínűleg az év legjelentősebb magyar filmje, s öröm, hogy a tervek szerint ebben az évben ez a film képviseli Magyarországot a cannes-i nemzetközi filmfesztiválon. Bernáth László CSERESZEMINÁRIUM Göttingeni egyetemisták Budapesten Egy héten át előadásokon, személyes beszélgetéseken és gyárlátogatásokon ismerkedett göttingeni egyetemisták egy csoportja Magyarországgal. Ha futólag is, de tanulmányozhatták a honi közép- és felsőoktatás, a gazdaság rendszerét, a vállalatok felépítését. Közgazdászokat láttak vendégül a Pénzügy- és Számviteli Főiskola hallgatói. Ősszel tőlünk utaznak Göttingenbe főiskolások. Mint azt Drégely Miklós első éves hallgató elmondta, a látogatás talán esztendőkön át tartó hasznos kapcsolatot teremt a magyar, illetve a nyugatnémet hallgatók között. — Honnan az ötlet: ismerkedjünk, tanuljunk egymástól? — Hasonló csereszemináriumokat szerte a világon szerveznek. Ehhez keretül az AIESEC, a közgazdászhallgatók nemzetközi szövetsége szolgál. A szervezet szakmai gyakorlatokat is előkészít. A cél az, hogy az egyetemisták, főiskolások mind jobban megismerjék a különböző országok gazdaságát, egy-egy nagyobb kereskedelmi cégét. Így jutott el az egyik társunk abba a nyugatnémet városba, ahonnan vendégeink érkeztek, ő ajánlotta: jöjjenek el onnan néhányan Budapestre. — Mire jutott idő a fővárosban töltött néhány nap alatt? — Először természetesen a főiskolára hívtuk meg a csoportot, beszéltünk a követelményekről, a felvételiről, tanáraink bemutatták a gimnáziumok, a szakközépiskolák, a felsőoktatás rendszerét. Jártunk a Gördülőcsapágy Gyárban, előadás hangzott el a KGST-ről, s miután valamennyien először járnak Magyarországon, igyekeztünk megkedveltetni velük Budapestet és a Duna-kanyart. — Milyen érzésekkel, élményekkel érkezik majd haza Dietrich A. Herberg egyetemi hallgató? — Érdekelt Magyarország gazdasága, ezért sok cikket, híradást elolvastam. Ezek azonban nem tükrözték hűen a valóságot. Már csak azért sem, mert nem azok írták, akik cselekvő részesei mindennek. Izgalmas volt a gyárlátogatás, az azt követő beszélgetés. Már más szemszögből látom az itteni törekvéseket, eredményeket. A képzés, mint kiderült, különbözik a két országban. Hogy a középiskola hol készít fel alaposabban a tanulmányok folytatására, vagy akár a munkára, ezt nem tudom eldönteni nincs elég információm de hallottam, hogy szigorú felvételi vizsgát kell tenni, ami alapos tudást feltételez. A főiskolát, az egyetemet nem lehet félvállról elvégezni, s halottuk: itt senki sem sétál diplomával a zsebében munka után. Amit Budapesten tapasztaltam, megpróbálom odahaza minél több embernek elmesélni. A hozzánk érkező magyar diákoknak pedig segítek kellemes és hasznos programokat öszszeállítani. (fazekas) □ UTOLSÓ ÓRA címmel május 4-én bemutatót tart a BME Multimédia Stúdió a planetáriumi lézerszínházban. □ MAKÓ JUDIT grafikusművész és Szabó Tamás szobrászművész kiállítása május 7-ig látogatható a Fórum Galériában. □ VÁNDORGYŰLÉST tart — közös szervezésben Zalaegerszeg tanácsával, a TIT Zala megyei szervezetével és a Zala megyei könyvtárral — a Magyar Irodalomtörténeti Társaság május 4., 5. és 6-án, az MSZMP megyei Oktatási Igazgatóságán (Zalaegerszeg, Landorhegyi út). Néhány téma: Régi magyar asszonyok — régi magyar műveltség; Irodalmunk és önismeretünk századai; Régi irodalmunk a jelen költészetében; A mindentudó írótól az önkereső íróig; Az Arthur-legenda a világirodalomban. A program irodalmi kirándulást és színházlátogatást is tartalmaz. . Aki ki sem mozdult a négy fal közül, az is képet kapott a délelőttből a délutánba nyúló hatórás kapcsolásos közvetítésből, hogy milyen volt ez a május elseje. Ez volt a huszonötödik alkalom, hogy a kamerák élőben közvetítették a felvonulást. Afféle országos születésnap is zajlott tehát a nézők szeme előtt, még ha erről szerényen alig-alig esett is szó. A lényeg valóban nem ez volt, hanem az, hogy az eleven mozgás, az élő pillanat került a képernyőre, a különböző helyszínek bekapcsolásával. A május elsejei közvetítés színes riportjainak megvan már a menetrendje, jó ideje kialakultak a tévés szokások. A találékonyság tulajdonképpen az alapszíneket sokszorozta meg tegnap, életképek, riportok, leírások váltották egymást. Újdonságnak a május elsejei fórum számított, amelyen Budapestre érkeztek, s innen mentek a válaszok az ország három pontjába. A hang ugyan olykor elment, vagy az érthetetlenségig zavarta a mikrofonok makacs engedetlensége, bizonyítván, hogy ahol technika van, a technika ördöge is ádázul ott várakozik, tekintet nélkül születésnapra, huszonötödik alkalomra, ünnepre. Hát most szóhoz is jutott, de a technika azért csak technika, a riportereknek így vagy úgy azért mégis sikerült fölülkerekedni. (be) FELNŐTT MÚZSA Április 29-ét egy idő óta a tánc világnapjaként tartják számon a művészek meg a hagyományok ápolói. Azért esett erre a dátumra a választás, mert idestova negyed évezreddel ezelőtt, pontosabban 1727- ben, ezen a napon született Párizsban az a Jean-Georges Nővérré nevű táncos és táncalkotó, akit az angolok legendás színművésze, David Garrick a tánc Shakespeare-je címmel tüntetett ki, aki a több mint évezredes tilalmaktól a reneszánszban szabaduló táncot látványos udvari szórakozásból, dekoratív mozgásmutatványból drámai kifejező művészetté emelte, s aki ezzel a törekvésével, hosszú, keservesen dicsőséges élete eredményeivel irányt szabott a mai értelemben vett balettművészet kibontakozásának. A múlt kutatóinak föltárásaiból és következtetéseiből mind valószínűbbnek látszik, hogy minden művészet — talán annál még több is, mint amit ma művészetnek tartunk — az emberi képzelet és játékösztön egyfajta közös gyökeréből ered, s hogy ennek a közös ősművészetnek központi magva a tánc volt. (Millos Aurél szerint: a tánc a művészetek anyja.) Egyes keleti szertartásokban és primitív-pogánynak tartott kultuszokban máig azonos fogalomnak számít tánc és zene, tánc és istentisztelet, tánc és költészet. Az európai kultúrában a leszakadva önállósult sarjak, a műfajok hatalmas fejlődésnek indultak, miközben a tánc egyre kevésbé szalonképesnek ítéltetve, hosszú időre kiszorult az elit kultúra területéről. Maurice Béjart szavaival: „A születő keresztény vallás, mely bámulatos művészi központokká fejlesztett katedrálisaiban és zárdáiban oly aktívan pártfogolta a festészet, a szobrászat, a zene és az építészet fejlődését — az emberi test tabuja nevében, mely hosszú évszázadokon át még a mosdást is tiltotta — száműzte a táncot.” A reneszánsz szelleme feszegette, majd föloldotta ezeket a tabukat, de az évezredes elmaradást sokáig nem lehetett, sokfelé máig nem sikerült pótolni. Ahol a fejlődés soha nem szakadt meg: az alsó néprétegek körében zajló táncolást az elit kultúrába zárkózók valamiféle nem-művészetnek tekintették, inkább népszokásnak, primitív elmaradottságnak tartották, amiből nincs mit meríteni. Az előítéletek korlátainak tudatos döntögetésére a mi századunk vállalkozott. De hogy a kultúra világában a leglelkesebb forradalmi újításoknak és törekvéseknek is mekkora türelemre van szükségük, mutatja, hogy például azok a hatalmassá terebélyesedett eredmények, amelyek a néphagyomány újrafelfedezése, Bartók és Kodály zenei munkássága nyomán születtek, a színpadi tánc- és előadóművészet területén nálunk is csak most kezdik éreztetni hatásukat. A tánc idei világnapján a következő, jövő évi világnapig terjedő programként nem kívánhatunk szebbet, hasznosabbat, mint hogy Györgyfalvay Katalin táncszínháza, s a Nemzeti társulatának olyan kezdeményezései, mint a minap Rómában elragadtatással fogadott Csíksomlyói passió, meg a legmélyebb magyar klasszikusötvözethez mintát szolgáltató Magyar Electra leljenek folytatókra, minél lelkesebb fogadtatásra, szerezzenek örömet, élvezetet sokaknak, bontakozzanak ki minél gazdagabban. A magyar táncművészetnek van mit ünnepelni. Népi tánchagyományaink, amiket a teljes elsorvadástól és elfelejtéstől Kodályék joggal féltettek, a mai magyar falvakban, de a városi fiatalság körében is tudatos ápolók sokaságára leltek, tanult művészek kertészkednek újabb és újabb felvirágoztatása körül. Az idegen mintákat sokáig halványan majmoló balettművészetünk néhány évtizede alatt — nem kis részben a legjobb szovjet mesterek közreműködésével — bámulatosat fejlődött, s Eck, Markó, Seregi révén a magunk modern útkeresését is felsorakoztatja a nemzetközi vállalkozásokhoz. Operabalettünk, a Cédrus (Hidas—Seregi) fölfrissített szereposztásával köszöntötte a tánc világnapját. Pécsett a fiatal koreográfusok műsora előtt hangzott el Grigorovics mester, a Bolsoj balettigazgatójának üzenete a táncosok és táncrajongók világához. Bemutatkozott a Fővárosi Operettszínházban a Néphadsereg Művészegyüttesének sok pályakezdő fiatallal újjászervezett együttese. A Televízió megemlékezése Molnár István — nyugodtan mondhatjuk — korszakos jelentőségű Magyar képeskönyvét idézte fel. Győrött új Markó-bemutató készült erre az alkalomra. A Totem című kompozícióban, amit a koreográfus XX. századi misztériumjátéknak nevez — s amelynek méltatására még visszatérünk —, éppen a művészetek eredetének elöljáróban említett, történelem előtti korát sejteti elénk, nem külsőségekben, hanem azoknak a belső emberi erőknek és indulatoknak kiszabadításával, amelyek a legmagasabb szellemi fejlettség fokán is ott munkálkodnak, jó vagy rossz irányba terelve vágyainkat — mindannyiunkban. „A művészetek anyja, amely — Millos idézetét folytatva — fejlett gyermekei mellett, paradox módon embrionális állapotban rekedt meg sokáig”, lassan szép, egészséges múzsává érik, méltóvá az évenkénti születésnapi ünneplésre — nálunk is. Fodor Lajos