Esti Hírlap, 1984. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1984-11-01 / 258. szám

шмвттАТо 2 981. november 1., csütörtök Pereputty Hé emberek! Hát micsoda város ez! Hogy se megérkezni, se elutazni nem lehet! Ezzel a mondattal indítja Nyikita Mihalkov fergeteges tempójú filmkomédiáját. Mihalkov és filmkomédia? — kérdezheti a hozzáértő mozinéző, kételkedve. Igen, Mihalkov szenvedéllyel teli komédiát rendezett, majdnem abban az értelemben, ahogyan Csehov komédiának nevezte a maga színműveit. De Mihalkov igazi egyéniség, teremtő művész, nem csehovi komédiát rendezett, hanem mihalkovit. És ebben benne van a harsány nevetés is, a szomorú mosoly mellett. A fennkölt érzékenység is ízig-vérig mai: az élet színében ott a visszája is, groteszk fintorok ruhájába öltözik a mély megrendülés. És az egymásnak feleselő tartalom és forma — ellenállhatatlanul késztet nevetésre. Hősnőjéül Mihalkov a termetes, ötvenes Maruszját választotta, aki a nagyvárosba utazik lányához, töméntelen csomaggal megpakolva, de a kor parancsa szerint orkándzsekiben, divatos pólóban, kibodorított hajjal. És villafogakkal a kedves mosolyában. De nem az következik, amit az ember várna: nincs itt szó a nagyváros rémisztő mételyéről. Itt emberek mozognak, akik a maguk életét valahogy nagyon nem tudják irányítani. A magánéletről van szó, természetesen. Mert a magánéletben minden kusza, és Maruszja nem megváltó. Bár ő is hordozza magában sokunk reményét, hogy talán mégis, talán mégis megváltói tudunk lenni annak az egyéni konfliktusnak, ami az életünket — szeretteink életét — meghatározza. Milyen kifejező és leleplező Maruszja akciója, hogy lánya zűrzavaros családi életét rendbehozza! Ott van az unokája, aki a külvilág, azaz a felnőttvilág őrültségeit a maga módján, a diszkóőrülettel igyekszik kirekeszteni, mert van technikai fejlettség, és ott tarthatja fülén állandóan a zenét harsogó fülhallgatót. Csak közben mit sem hall abból, ha végre emberi szóval szólítják. Ott van Maruszjának a lánya, aki külön él a férjétől, és megpróbálja a külvilággal elhitetni, hogy szabad, felvilágosult és boldog. És ott van Maruszjának saját maga, aki egyedül él, de akinek van legalább egy biztos pont az életében: egy hagyományos erkölcsi parancs, hogy italba hullott régi társát, új házasságából is kikopott férjét, megpróbálja valamelyest méltó módon embernek megtartani. Tanúk És egy másik új Nyikita Mihalkov mű, ami ugyan a filmklubhálózatban látható, és feliratos, de éppen olyan lefegyverzően remekmű, mint a Pereputty. A megközelítése más. Itt két embert látunk mindössze, egyetlen lakás szűk terében. De kitágul a tér, pontosabban mondva egyáltalán nem két emberről szól ez a kamarafilm. Irina Kupcsenko és Mihail Uljanov kivételes színészi teljesítményével eljátssza Mihalkov virtuóz társadalmi-lélektani filmdrámáját. Az évtizede elvált egykori házastársak párbeszéde ez a film, ám ebben a párbeszédben benne sűrűsödik két erkölcsi magatartásforma minden tragikuma és hétköznapisága. Megintcsak az ellentétekre épül Mihalkov filmje, a külső megjelenés és a belső tartalom ellentétére. De a Pereputtytól eltérően, itt nincs semmi külsőleges komikum. A férj, aki győzedelmes számonkérőként lepi meg elhagyott feleségét, a teljes önfeltárulkozással egybekötött csődjelentést játssza el a lakótelepi lakás színterén. Szívszorító a párbeszéd fordulatainak tragikuma, Mihalkov zseniálisan használ fel minden apró mozzanatot, az élet leghétköznapibb mozzanatait ahhoz, hogy hőseinek sorsában felmutassa az esendőt és a nagyszerűt. Nevetünk a filmjén, és érezzük, hogy a legszívesebben sírnánk. Természetesség és kivételes karakterizálóképesség vegyül minden jelenetében, és remek színészi alakítások sorát látjuk. Nonna Morgyukova főszereplésével, Szvetlána Krujucskova, Jurij Bogatirjev, Ivan Bortnyik és maga Nyikita Mihalkov közreműködésével a Pereputty alapműve a jelen szovjet filmművészetnek, nélkül ám itt a komikum lappang — míg a Pereputtyban a tragikum —, nem láthatóan, hanem átélhetően a váltakozó hangulatú jelenetekben. A nagyhangú férj lehengerlő modora a rendező és a színész nagyszerű összedolgozása révén — ellenállhatatlanul leleplező. A saját életét és saját tehetségét is áruba bocsátó ember csődjét mutatja fel, akinek semmi sem drága egy cél eléréséért. Csakhogy a cél értéke mélységesen hamis. Ez a „tékozló fiú” hiába tér vissza. Az „örökségből” számára már semmi nem maradt, mert már önmaga szűnt meg önmaga lenni. És Mihalkov nem sirat, de nem is tagad: minden körülmény az örökség eltékozlására ad engedélyt, sőt késztetést annak, aki a pillanatban a pillanatot érzi fontosnak. És elveszejti magában a mércét, amihez mérhetné magát. Bársony Éva Operaházi jubileumok Jubileumok színhelye lesz az Operaház és az Erkel Színház. Novemberben, Giacomo Puccini halálának 60. évfordulóján, az Operaházban a Bohéméletet, az Erkel Színházban pedig a Pillangókisaszszonyt játsszák. Hatszázadszor kerül színre november 4-én Mozart Varázsfuvola című műve, három nap múlva pedig Bartók Béla A csodálatos mandarinját adják 350. alkalommal. November 23-án, este fél 7 órakor az operaházi színpadon köszöntik Moldován Stefánia magánénekesnőt, érdemes művészt 25 éves operaházi tagsága alkalmából. (Azon az estén a Bánk bán Melinda szerepében lép fel. November 15-én délután 5 órakor a Lohengrin előadása előtt kiállítás nyílik az Erkel Színház előcsarnokában. A tárlatot a Képzőművészeti Alap és a Vigadó Galéria rendezi, H. Barta Éva festőművész operabalett-ihletésű festményeiből. □ CSAK AZ ELSŐ 40 NEHÉZ címmel fiatal humoristák — Markos György, Nádas György, Nagy Bandó András, Sinkó Péter, Katona János, Farkasházi Tivadar és az Atléta trió — mutatnak be kabaréműsort november 17-én, szombaton este 8 órai kezdettel a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában. □ ANTAL IRÉN festőművész Művészek, fák, virágok című kiállítása november 6-án, kedden délután 8 órakor nyílik meg a Fészek Herman Termében. Megnyitja Gergely Mihály író. A tárlat november 16-ig látogatható. A múlt héten, Liszt Ferenc születésének 173. évfordulóján egy szerény zeneakadémiai koncert keretében kiosztották a zeneköltőről elnevezett hanglemezdíjakat. Már tizedszer. Nagyon szerények voltak a külsőségek, így annál kirívóbban éreztük annak fonákságát, hogy a lemezszakmában nincs is díj (a jelek szerint), csakis és csupa nagydíj, Grand Prix. De hát mekkora a mi Grand Prix-nk tisztessége, tekintélye? Mekkora lehet, ha a jutalmazott művészek és lemeztársaságok el sem küldik képviselőjüket az átvételére? (Hazájuk egy-egy pesti diplomatája vette át.) S mit teszünk, hogy legyen tekintélye? Mert biztos, hogy sokkal nagyobb érdeklődés kísérné ezeket az évenként ismétlődő, s nagyon gyorsan visszhangtalan feledésbe merülő kiosztásokat, ha valamiféle hasznos következményük is lenne. Ha megugrana a díjazott felvételek eladható példányszáma. Ha az előadók közül legalább a szólisták koncert-, netán turnémeghívást kapnának. Ha a világszerte Liszt nevét viselő társaságok, intézmények figyelmét ébren tartanánk, s mondjuk előfizetőkké válnának a nagydíjas lemezekre, közvetítésünkkel sokfelé szereplésre hívnák a díjazott művészeket stb. Mennyivel ünnepélyesebb lenne a díjak kiosztása, ha valamelyik kitüntetett zenekar (legalább a hazai) és egyik-másik szólista élőben felidéznék díjazott felvételüket. Ki tudja, miért nem lehetett úgy egyeztetni például Jandó Jenő elfoglaltságát, hogy ezen az estén eljátszhassa a Soirées musicalest? Persze, hogy az ilyesmi nehézségekbe ütközik. De a díjak és a díjkiosztás rangját csakis az ilyen nehézségek leküzdésének vállalásával lehetne biztosítani! Beleértve az időben való zsűrizést, a nemzetközi kapcsolatok folyamatos ápolását, a hatásos propagandát és még sok mindent. Ám ki vállalja ezeket a feladatokat? Kinek lehet érdeke ekkora munkatömeget a nyakába venni? Ezt bizonyára a Liszt Ferenc Társaságnak és a magyar lemezszakmának kell tisztáznia. Adósai vagyunk Liszt Ferencnek. Mulasztásainknak vannak jó és rossz, elfogadható és elfogadhatatlan okai. Tovább azonban nem szaporíthatjuk őket. Nagyon is méltánylandó, ha a húszas évektől egy ideig nyomatékkal hangsúlyoztuk, hogy Liszt magyar dallamai többnyire nem azonosak igazi népdalainkkal, s hogy a köztudatba ágyazódásukig előbbre helyeztük a néphagyományra alapozott modern zenei és zenepedagógiai törekvéseket. De súlyos hiba volt, amikor a magyar kritikai értékelés átvette egyes német esztéták becsmérlő aláértékelését, ugyanakkor átengedtük a Liszt-kultusz irányító és kezdeményező szerepét német intézményeknek. Magyarságát ő maga tettekkel és hitvallással deklarálta. Európaiságát a múlt század magyar szellemi és társadalmi törekvéseivel való azonosulás tette markánssá, melyekhez gyakran hűbb volt, mint maga a nemzet. De Burgenlandban és Weimarban — sok jel szerint — ma is buzgóbban ápolják szellemét, mint mi. Elképzelhető ez (hogy csak kortársait említsük) Csajkovszkij, Verdi vagy Wagner kapcsán a saját hazájukban? Csak nyomatékosítja mulasztásainkat egész sor hasonló példa. Hogy Lipcsében díjat alapítottak a lébényszentmiklósi Nikisch Artúr emlékének ápolására. Hogy a köpcsényi Joachim József emlékére ugyancsak Burgenlandban rendeznek hegedűsversenyeket. Hogy a győri Richter János emlékét viszont, csak mert Hegyeshalomtól keletre született, gyakorlatilag senki sem ápolja. Úgy látszik, mintha hazai zeneéletünk belső érdek- és értékmozgásaitól távolabbról nézve, Liszt magyarsága is fontosabbá válna. A Kanadában tevékenykedő Joó Árpád három pesti koncertjén, novemberben vezényli hét szimfonikus költeményét és egy zongoraversenyét. A RAI és a Scala karnagya, Peskó Zoltán pedig januárban a Krisztus-oratóriumot. A moszkvai Csajkovszkij-verseny díjnyertese, a kitűnő Vlagyimir Ovcsinnyikov fontosnak tartja, hogy budapesti szólóestjén csupa Liszt-művet zongorázzon, ahogy az amerikai Jeffrey Siegel is neki szenteli koncertje felét. Ami a magyar Liszt Hanglemez Nagydíjat illeti, egyelőre már annak is örülnénk, ha a tíz év óta vele kitüntetett felvételekhez valahogyan hozzájuthatnánk, ha hallgathatnánk őket... Fodor Lajos Milyen nagy a nagydíj ? 9 Hiába, nehéz megbarátkozni ezzel a Leg, leg, leg . . .-gel. Akármennyire tudja a néző, hogy ez valóban játék, mégiscsak égnek áll a haja, amikor a képernyőn olyan „bajnokokat’’ lát, akik egyetlen mozdulattal ki tudják ütni egy üveg fenekét, akik ki tudnak bogozni megcsomózott női hajszálat, akik egy óriási papírdarabból hajót tudnak hajtogatni, s így tovább. A jámborabb lelkű néző persze morfondírozik magában: végül is egy labdarúgó-mérkőzés ugyancsak játék, hiszen 22 ember, mint az őrült kerget egy labdát, hogy aztán berúgja egy kapuba, s ezt ma százezrek, adott esetben milliók nézik a képernyő előtt. Mégis mi az, ami irritáló a hajkicsomózásban és egyéb badarságokban? Talán az, hogy a dolgoknak olyan testi kötöttségei vannak, amit már-már szemérmetlenségnek érezhet a néző, mintha csak azon vetélkednének, kinek van nagyobb bibircsók az orrán. A labdarúgásnak, sportnak általában van drámája — ezért annyira jellegzetesen televíziós műfaj egy sportközvetítés —, ezek a vagoneltoló produkciók viszont mintha inkább sajnálkozásra késztetnék a nézőt; ugyan minek kell ilyeneket csinálni? Tudom, persze, hogy tudom, a világ nagyon sok televíziós állomása foglalkozik hasonló műsorokkal. De a Magyar Televízió minden hibája és gyengéje ellenére olyan ismeretterjesztő és szórakoztató funkciókat vállalt fel, amelyek rangos helyet biztosítanak számára minden összehasonlításban. Ez a Leg-műsor — nem a műsorvezetése, nem a résztvevői, nem a kiállítása, hanem talán az alapötlete miatt — kilóg ebből a szerkezetből. Jelen sorok írója legalábbis némi szégyenkezéssel nézi — ha nézi egyáltalán —, mint amikor olyan családi titkokba avatják be az idegent, amelyik egyáltalán nem tartozik rá. . . József és Mária BEMUTATÓ A REFLEKTOR SZÍNPADON Nem értem, miért van helye a Reflektor Színpad műsorrendjében Peter Turrini osztrák szerző József és Mária című darabjának. Arra ugyanis találok mentséget, ha egy színház gyengécske magyar darabot mutat be, hiszen a honi „játékszíni mesterség” pátyolgatásának ez afféle szükséges rossza. Ámde mi lehet a magyarázata annak, hogy import útján szerzünk be egy érdektelen művet? Magyarázat persze bizonyára van, csakhogy ez engem nem érdekel. És azokat a nézőtársaimat sem — sőt, őket még kevésbé! —, akik nem munkájukat végezni járnak a színházba, hanem egy kellemes este reményében váltják meg jegyüket az előadásra. Mit kap a nagyérdemű Turrinitől? Az alcím szerint egy karácsony este történetét. Ettől az ügy még lehetne izgalmas, felkavaró vagy éppenséggel mulattató. Még attól is, hogy — bár a cselekmény karácsony estéjén zajlik — nem magának az estének, hanem két ember életének történetét kapjuk. A kétszemélyes darab — hasonlóan a monodrámához — szinte külön „műfajjá” cseperedett századunkban, és mind külföldi, mind hazai szerzők műveivel lehetne igazolni — a Kedves hazugtól a Dunakanyarig —, hogy ez a „műfaj” életképes. Azonban a kétszemélyesre éppúgy vonatkoznak a dráma általános törvényei, mint a legnagyobb személyzetű darabra. Mindenekelőtt az szükségeltetik, hogy jellemek teremtődjenek, s ezek — lehetőleg fordulatos akcióban — megütközzenek egymással. Ilyen megütközés nem lelhető föl Turrik művében. A két ember ugyanis, aki egy szomorú karácsony estén találkozik egymással, azonos töltést hordoz, s ezért nem jöhet létre köztük feszültség. Már a darab elején tudjuk a végkifejletet, s a másfél óránál is kevesebb játékidő alatt egy percig sem támad semmiféle kétségünk. Ezért az ügy érdektelen. Amivel vigasztalódhatunk, az csupán annyi, hogy Sándor János rendező jobb ügyhöz méltó tehetséggel és buzgalommal igyekezett megteremteni a varázslatot, s hogy a szerepeket két olyan kitűnő képességű és nagy tapasztalatú művészre bízta, mint Bánki Zsuzsa és Miklósy György. Hármójuk jó együttműködése okán a rövid játékot végig lehet ülni, s azzal a kérdéssel távozni: miért nem találtak a művészeknek méltóbb feladatot, a közönségnek jobb, szórakoztatóbb, tanulságosabb dala- Morvay István Bánki Zsuzsa és Miklósy György (MTI Fotó : Földi Imre felvétele)