Esti Hírlap, 1985. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

­ Az elején meglepőd­tem. Ez Goethe? Hiszen itt mai ruhákat viselnek a szereplők, gépkocsik szá­guldanak az utakon, író­gépek kattognak az aszta­lokon és a tóparti luxus­villa, ahol az egész játszó­dik, éppúgy lehetne egy mai újgazdagé, mint egy múlt századbeli mágnásé. Az pe­dig vagy fintor, vagy fi­gyelmetlenség, hogy a két nyitott tetejű autó közül az egyik jobb, a másik bal kormányos. Szóval, nem tudom pontosan, milyen év­szám illik ide, és a német hangzású nevek ellenére is bizonytalan, mely ország­ban vagyunk. Azután egy szellemes ötlet: hősünk, Eduard, most éppen Goethé­ről ír könyvet. Ha eddig azt gondoltam, ez csak valami­lyen kerettörténet, amely­ből kibomlik majd a kosz­tümös korabeli, ettől kezd­ve tudtam: most már maga a valódi goethei cselekmény folyik, a Vonzások és vá­lasztások, csak a forgató­­könyvíró-rendező Deák Krisztina a történetet áttet­te a mába, legalábbis szá­zadunkba. Meglehet, ezzel is jelezni kívánta, hogy ez a fájdalmasan keserű be­­szély, a szerelmi szenvedély ilyen emésztő lángolása, négy ember sorsszerű és sorsdöntő találkozása, amely két pár szükségszerű összekeveredését vonja ma­ga után. A kettős házasság­­törés és a dupla zsákutca, szóval mindaz, amiről Goethe sokak által leg­jobbnak tartott, s talán a leginkább romantikus re­gényét 1811-ben megírta — mindaz ma, több mint más­fél évszázaddal később is ugyanúgy megtörténhet. Mert az ábrázolt érzések valódiak, a bemutatott helyzetek igazak, a szerep­lők jelleme és magatartása örök emberi. Tud megfele­lő atmoszférát teremteni, feszültséget csiholni és fo­kozni, színészeivel gondo­san bánni a finoman és ar­­tisztikusan dolgozó rende­ző, bár a tévéfilm a vége felé kissé melodramatikus, kicsit sok. Lehetett volna tömöríteni, hogy mégse tartson 105 percig. Bornyi Gyula felvételei megkapóan szépek, de a rendezéshez hasonlóan a fotografálás is túl művészies helyenként. Ugyanez vonatkozik a szí­nészi játékra, amely gyö­nyörű megoldások mellett itt-ott szikárabb, visszafo­gottabb is lehetne. A leg­jobban Takács Katalin és T. Katona Ágnes tetszett, Bálint András és a lengyel Olgierd Lukasziewicz (ma­gyar hangjában Jordán Ta­mással) jó volt. (bt) • • Hetvenperces reklámot lát­tunk tegnap este a televízió fő műsoridejében, noha előtte és utána nem vetítették a Magyar Hirdető vagy éppen a HUNG­­EXPO megszokott feliratát. A többnyire bájos, kedves légi­­kisasszonyok vetélkedőjén el­sősorban a légitársaságok ne­vének említése tűnt a legfon­tosabb célnak. A reklámpro­dukciót Vitray Tamás neve fémjelezte, s ezért is volt meg­lepő a műsor alacsony szín­vonala, rendezetlensége, kusza­sága. A stewardessek mindent megtettek, úsztak, megtanul­tak magyar verseket, dalokat (néhányan meglepően jól) . Igaz többre nem is nagyon em­lékszem, talán csak a brit lé­gikísérő elragadó mosolyára, derűs egyéniségére. Valamit Vitray Tamás is érezhetett mindebből, mert így zárta a műsort: nem tudom, hogyan szórakoztak a nézők, de a ve­télkedő résztvevői nagyon kel­lemesen érezték magukat. Az utóbbinak őszintén örülök, az előbbire pedig azt válaszolha­tom : feszengtem a képernyő előtt, kínosan éreztem magam­, nem csupán azért — mint m­onunjam volt —, mert főmű­­sor-időben burkolt reklámot láttam, hanem, mert nem volt szórakoztató... (borsi) RENDEZŐ, AKI NEM NÉZ VISSZA Bűnügy, szívügy, magánügy Beszélgetés a betegségéből felgyógyult Radványi Gézával Különleges csemegé­vel kedveskedik filmfor­galmazásunk a régi ma­gyar filmek kedvelőinek: június első felében fel­újítják Radványi Gézának, a magyar filmművészet nagy öregének, 1941-ben készült és bemutatott Egy asszony visszanéz című al­kotását, melynek főszere­peit Tasnády Mária, Jávor Pál és Somlay Artúr ala­kította, zenéjét pedig Fé­nyes Szabolcs komponálta. — Ez volt a harmadik önálló filmem — emléke­zik egykori munkájára Radványi Géza. — Ezt megelőzőleg forgattam a Zárt tárgyalást, majd A beszélő köntöst. Ez utóbbi azért emlékezetes — nem­csak számomra, hanem a filmtörténet szempontjából is —, mert ez volt az el­ső a világon, amelynek külső felvételei színes nyersanyagra készültek. A technikai bravúr fő része­se természetesen nem én voltam, hanem operatő­röm: a feledhetetlen Hegyi Barna­bás. Korizlés — Az akkori premier óta megnézte az Egy asz­­szony visszanőtt? — Se ezt, se a többit! Számomra szenvedést je­lentene, mert nem a filmet, hanem az abban el­követett hibákat látnám! Hiszen egy rendező minden filmjében elkövet kisebb­­nagyobb „bakikat”, ame­lyeket utólag már nem le­het kijavítani. A harmin­cas években és a negyve­nes évek elején, amikor negyven-ötven film is ké­szült évente a hazai stú­diókban, elkerülhetetlen volt a hiba, a tévedés, a melléfogás, hiszen egy film forgatása tíz-tizenkét napig tartott, nem úgy, mint mostanában, több hó­napig. Elegendő pénz pe­dig akkoriban sem volt, akárcsak manapság ... Meg aztán egy játékfilm — a ritka kivételtől elte­kintve — mindig korának ízlését képviseli, mély nyo­mokat hagy benne az adott stílus, atmoszféra, a közön­ség igénye vagy igényte­lensége, pillanatnyi érdek­lődési köre, nem beszélve a mai szemmel nézve primi­tív technikáról. Most azért mégis elhatároztam: szakí­tok korábbi „fogadalmam­mal”, és elmegyek a fel­újításra. Tudja... az öreg emberek ugyanolyan kí­váncsiak, mint a gyerme­kek ... — Az elmúlt év tava­szán Appassionáta címmel új film rendezésére vállal­kozott Aztán... — Igen, két nappal a forgatás megkezdése előtt megbetegedtem, s hónapo­kig nyomtam az ágyat. Minden rosszban van vala­mi jó: az eltelt idő alatt újra írtam a forgatóköny­vet, s úgy éreztem, jobb lett, mint az eredeti volt. Ha egészségem kitart odáig, úgy jövőre ismét a felvevőgép mögé állok, de nem egyedül, hanem egy tehetséges fiatal társrende­zővel — remélem addigra találok megfelelő szellemi partnert —, hogy ne tör­ténjen meg ismét az, ami a múlt tavasszal. — S addig? — Még a nyáron egy másik filmet szeretnék itthon elkészíteni. Címe: „Bűnügy, szívügy, magán­ügy”. Alcíme pedig: „Min­den külön értesítés he­lyett”. Újszerű formával próbálkozom. A tervezett film három önálló, de gon­dolatiságában összefüggő epizódból áll. Kamarapro­dukció lesz, ami — a többi között — azt jelenti, hogy egy-egy epizódban mind­össze egy-négy színész sze­repel. Epizódok — Az első epizódban Páger Antal. A második és harmadik rész szereplőit most keresgélem. Korom­hoz és testi erőmhöz iga­zítottam a forgatás üte­mét: egy-egy epizódot röp­ke öt-hat nap alatt sze­retnék felvenni. Ha a fil­met kedvezően fogadja a közönség, úgy folytatom, három újabb részből álló történettel. Ennek az el­képzelésnek több előnye is van: kevés pénzbe kerül, mert mindhárom epizódot külső színhelyeken forga­tom, így nincs szükség drá­ga díszletekre, tizenhat milliméteres filmre, hogy a televízió képernyőjén is élvezhető legyen. Végül, de nem utoljára pedig itt is társrendezőkkel dolgozom majd, hogyha kidőlnék a sorból, akkor se legyen fennakadás a munká­ban ... Garai Tamás Kísér: a Deák „Bili” Blues Band A Kormorán ma már nemzetközi hírű folk-rock­­csoport, nagy múltú együt­tes, a kitűnő felkészültségű muzsikusok több kontinen­sen is sikert arattak. Éppen ezért tűnik meglepőnek, hogy elvállalták, ők kísérik Bilit, azaz Deák „Bili" Gyulát. Az egyéni hangú bluesénekes a világhírű John Mayall koncertje előtt mutatkozik be a Kis­stadionban, s azt követően néhány vidéki városban. — Számunkra megtiszte­lő, hogy Bill bennünket vá­lasztott — mondja Koltay Gergely, a Kormoran veze­tője, majd így folytatja: — Néhány kisebb koncerten együtt léptünk fel­, a közön­ség nagy tapssal fogadta a koncerteket. Most Bill első önálló nagylemezének, a Rossz vérnek anyagát játsz­­szuk. Természetesen hosz­­szú távon gondolkodunk, egészen biztos, lesznek még közös dolgaink. John Mayall, a Bluesbreakersszel olyan koncertet ad ma a Kisstadionban és a többi színhelyen, hogy a közönség még közelebb kerül a blueshoz. Bili is és mi is exkluzív vendégeket hív­tunk meg, így az önálló ré­szünkben színpadra lép ve­lünk Balázs Ferenc billen­tyűs és Dés László fúvós. Úgy hiszem, a jelenlévők hamar rájönnek majd, a blues és a folk azonos ka­tegória ... (r. g.) □ PÉCSI SEBESTYÉN orgonaestjét tartják június 14-én, pénteken este 8 óra­kor a Mátyás-templomban. Ugyanoitt másnap, 15-én, szombaton 9 órakor Ella István orgonaestjét rende­zik meg. Ez utóbbi alka­lommal Johann Sebastian Bach művei hangzanak fel. □ AZ ESSINGE-VANIÖR (Svédország) kamarakórus Inger Norbedo és Göte Widling vezényletével, Ingvar Knutsen (orgona) közreműködésével vendég­­fellépést ad június 13-án, csütörtökön este 8 órakor a Mátyás-templomban. ORSZÁGOS SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ Kegyelemdöfés a népszínműnek „A bor megölte végkép­pen, a feltámadás reménye nélkül, a népszínművet. Már úgyis halódóban volt, Gárdonyi tolla megadta neki a kegyelemdöfést” — írta Schöpflin Aladár. Ha hiszünk a jeles esztétának — és ugyan miért ne hin­nénk —, akkor Gárdonyi Géza A bor című darabját körülbelül olyan hely ille­ti meg a magyar drámatör­ténetben, mint Carlo Gol­doni komédiáját, a Két úr szolgáját, amely a comme­­dia dell'artenak „adta meg a kegyelemdöfést”. A bor parasztábrázolása valóban továbblépést je­lent a népszínműhöz ké­pest, s hogy Gárdonyi en­nek maga is tudatában volt, azt mi sem bizonyítja job­ban, mint az, hogy művét falusi történet három fel­vonásban műfaji meghatá­rozással bocsátotta a nagy­érdemű elé. Az már a ro­hanó idő tréfája, hogy Mó­ricz Zsigmond, de főképpen Németh László, Kodolányi János és Illyés Gyula szín­padi parasztábrázolásait is­mervén, ma már Gárdonyit érezzük népszínmű­vésnek. Ennek ellenére érdemes olykor elővenni A bort — sőt: eredeti népszínmű­eljátszását is meg lehetne kísérelni! —, s az a mód, ahogyan a Békés megyei József Attila Színház elő­vette — a vendégrendező Giricz Mátyás elképzelésé­ben —, a lehetséges jó megközelítések egyike. Giricz — lényegében! — idézőjel nélkül játszatta a művet, s ezáltal az „eltelt idő kősziklájából” fakasz­totta a humor egyik forrá­sát. Magyarán: a dolog at­tól vált roppant mulatsá­gossá, hogy a szereplők komolyan vették a Gárdo­nyi-féle „falusi történet” stílt. A Nemzeti Színházban látott, és a közönségtől „egészséges tapssal” jutal­mazott vendégjáték azt is bizonyította, hogy a békés­csabai társulatban kiváló erők vannak. Magam a sok jó színész között Szentir­­may Évának adnám a pál­mát, aki Özvegy Szunyog­­né szerepét elbűvölően ad­ta. Harkányi János, Hoda József, Szabó Zsuzsa, Ko­vács Edit, Gyurcsek Sán­dor, Felkai Eszter, Csiszár Nándor, Dénes Piroska, Széplaky Endre, Dariday Róbert és Kátsa cigány kí­­sértően hálás szerepében a mértéktartó Jancsik Ferenc méltán osztozik a sikerben. (morvay) □ ZENE ÉS IRODA­LOM a béke szolgálatában címmel a kőbányai Pataky Művelődési Központ és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 12. főkönyvtárá­nak közös szervezésében tesztprogramot rendeznek a Béke Nobel-díjasokról június 4-én, kedden dél­előtt 10 órai kezdettel. EG­ÉSZ NAP SZÍNHÁZ Egy boldog igazgató Nem tudom, látta-e va­laki is Marton Lászlót ko­mornak, mogorvának, ba­rátságtalannak. Ha ránézek, mintha az egészség és a sikeres élet reklámképe villanna elém — mosoly, derűs kék tekin­tet, optimizmus. Talán azért vannak iri­gyei is, sóvár kibeszélői, akik „megmondják”, meg­súgják sikerének titkát, persze nem az igazi titkot, nem a valódi okot. Tehetsége és szerencséje van. Fortuna többször jött segítségére. A híres ame­­rik­ai rendező majdnem vé­letlenül ült be a Szentiván­­éji álom próbájára. Várko­­nyi Zoltán annak idején azért nézte meg vizsgapro­dukcióját, mert esett az eső és nem akart hazaindulni. Egy finn küldöttség ugyan­csak találomra került a Vígszínházba — mindezek­ből helsinki meghívás lett, szerződés a Vígszínházba és amerikai vendégrende­zés. Emellett tele van ötletek­kel, rendkívül ambiciózus, rengeteg mindent csinál — tavaly elvállalta a szabad­téri színpadok igazgatói tisztét, a művészeti hetek rendezését —, nem nehéz kitalálni, hogy a becsvágy mindennek a motorja, kí­váncsi, tud-e mást, újat, jobbat produkálni. Az eddigiek azt bizonyí­tották: tud. Aztán kiderül: vannak biztatói, drukkerei — így volt ez, amikor megkapta, kiharcolta sza­badtéri koncertek számára a Pest megyei Tanács cso­dálatosan szép udvarát, s amikor megrendezte a fia­tal építészek kiállítását. Most igazgató a Vígszín­házban. Egyelőre még a fő­rendezői szobában ülünk le beszélgetni, nagyon szép bútorok közé, amelyeket a díszletraktárból válogatott ki magának annak idején jó memóriával — melyik előadáson mi ,Játszott” — és nagyon jó ízléssel. Kérdezem, elégedett-e. Látszik, hogy az. Ámbár a mosolygós arc olykor nem a belső érzéseket tükrözi — volt ő kedvetlen, dep­ressziós is nemegyszer, ko­molyan töprengett, hogy abbahagyja a rendezést, voltak bukásai, kapott rossz kritikát. Mindezt látszólagos köny­­nyedséggel ellensúlyozza. Udvariassággal, amelyben rengeteg határozottság van. Makacs és agresszív, ha kell, inkább akar saját ma­gának bizonyítani, mint másoknak — úgy tűnik, fáradhatatlan, reggeltől es­tig dolgozik, de miután ez egyben hobbi, szórakozás is, nem veszi észre, hogy majdnem minden percét színházban — színházzal tölti. Akkor is, ha otthon olvas. Nyelveket is ezért tanult. Kapcsolatokat is ezért teremt — diplomáciai érzéke kitűnő, de olykor ezt is terhére róják. Sikerember? Igen, azt hi­szem, az. Az év embere, ha úgy tetszik, s remélhe­tően a jövő esztendőké is... Kell, hogy az legyen, mert folytonosan újat akar adni, ötleteit hihetet­len energiával megvalósíta­ni. Hogy ez közben neki is jó? Természetes, hogy az. Igényli a sikert, annak az embernek a magától értető­dő önzésével, aki adni akar. Színésznek jó szerepet, közönségnek kiemelkedő előadást, a városnak szín­vonalas szabadtéri nyarat és igényes őszt. Szívesen fogad munka­társakat, segítőket,­­• nem akarja egyedül megváltani a világot — az ellendruk­kerekről is megértően be­szél, pedig bántja, amit időnként suttognak róla, bizonyítja, hogy egyes dol­gokat újból és újból megin­dokol, megmagyaráz — a vélemények foglalkoztat­ják, magában vitatkozik velük. Egyébként jól van. Egészséges. Jövőre három rendezésre hívták külföld­re. Egyet tud elvállalni, s a másik kettőt őszintén sajnálja. Nemcsak a pénz miatt, bár az is érdekli. Külföldön egy rendező tisztán lép a közönség elé, nem ismernek mást, csak a bemutatott produkciót. Külföldön egy ember va­lódi képet kap önmagáról. Talán kegyetlenebbet, mint amit ő lát, de feltétlenül igazabbat. Nyilván ez is vonzza. Itthon sokat jár színház­ba és kora reggel „mozog egy kicsit”, fut vagy teni­szezik, színészosztályt tanít a Színművészeti Főiskolán, és mostantól adminisztra­tív teendői is lesznek. Első pillantásra: fárad­hatatlan. Asztalán levelek, távira­tok, gratulációk. Negyvenkét esztendős. Elvileg rengeteg ideje van. Úgy tűnik, mintha bízna benne, hogy ezt az időt ki tudja majd hasz­nálni. Bende Ibolya

Next