Esti Hírlap, 1985. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-02 / 205. szám
NYÁRI JÁTÉKAINK Bartók — play back A zalaegerszegi színház szokatlan vállalkozása A filmgyártás nagy találmánya, a play back (alájátstás), lehetővé teszi, hogy a szereplők hangját tökéletesen értsük, akármilyen mostoha környezetben, mikrofonozhatatlan körülmények közt zajlik a játék. Ez az eljárás az ágyazatban, gépdübörgésben folyó drámai párbeszédeket is a legfinomabb lélektani árnyalatokkal tudja közvetíteni, és módot nyújt arra, hogy a rendezők válogatott nemzetközi szereposztásokkal dolgozzanak. Felsorolhatatlanok az előnyei, alkalmazott és még kitalálásra váró lehetőségei. A zenei aláfestés értelmező, hangulatteremtő, a szavak és cselekvések lélektani okait-következményeit feltáró szerepeltetésével több dimenzióssá alakítja az élményt. A televízió a könnyűzenei műsorokban tette általános gyakorlattá, hogy a lemezstúdiókban rafinált elektronikus trükkökkel agyonkozmetikázott, flitteresen ragyogó semmiségeket úgy szólaltatja meg,hogy a zenészeknek és énekeseknek a kamerák előtt csak tátogniok és ágálniok kell. Tavaly már operett-turnét szerveztek úgy, hogy a szereplőknek egész nyáron egy valódi hangot sem kellett kiiadniok, az idén pedig erre a sorsra jutott Kacsóh daljátéka. Ilyen alapon, persze, botfülű és kappanhangú színészek akár Caruso vagy Gigli kölcsönvett hangjával is haknizhatnának. A színházak kaptak az alkalmon, hogy a kísérőestékhez nem szükséges drága zenekart tartaniuk, egyetlen magnószalagra kész lemezekről is összemontírozhatják, ami kell. E módszer nélkül a baletttársulatok mai élénk nemzetközi mozgása elképzelhetetlen lenne, s például Bejárt korszakos vállalkozása, vagy — mondjuk — a Győri Balett, ha szimfonikus zenekarra szorulna, már régen csődbe ment vagy meg sem született volna. A play back trükkjei valószínűleg akkor kezdték túllépni a tűrhetőség határát, amikor amerikai filmek énekes világsztárokká avattak hangtalan csinibabákat, majd Lollobrigida tűnt fel opera,filmben Tito Gobbi oldalán. A mi televíziónk sem maradt le, gyakran szerepeltet (például a minap ismételt Bánk bán felvételén) jó küllemű, a zenét játékban is kifejezni képes operaénekesek helyett, azok felhasznált hangjával színészeket. Nem ilyen egyszerű problémát vet fel a zalaegerszegi színtársulat Bartók-műsora, amit négy este láthatott a Hilton udvarának nemzetközi publikuma. Ruszt József a három színpadi mű, Boulez vezényelte felvételére (az opera főszerepeiben Siegmund Nimsgren és Tatiana Troyanos kitűnő magyar nyelvű énekével) eljátszatta a cselekményüket prózai színészekkel. Három színészi mozgáskompozíció született. Az operát nem tátogták, de a nézők néhány perc után Spontán azonosították Szalma Tamást és Fekete Gizit Kékszakállú és Judit hangjával. A mesebalettben nem táncoltak, s a pantomimban sem alkalmazták a műfaj ismert kézzel-lábbal beszélő mozgásnyelvét. Láthatóan elmélyült elemzéssel, jól felépített színészi gesztusfolyamátra fordították a zenei gesztusokat. Ki tudja, hányszor kellett ehhez a rendezőnek, s aztán a szereplőknek végighallgatni és végiggondolni a zenei folyamatot, a hangok térben-időben mozgását, hogy fizikai érzetük forrásaiig jussanak, s azok elvont érzelmi vetületéből a cselekmény játékmozgását újra érzékletessé formálják? Nem puszta ötlet, vagy külsőséges kapocs, hogy a főszerepeket mindhárom darabban ugyanaz a pár alakítja. Még kevésbé, hogy a Kékszakállú és a Mandarin expresszionizmusát Ruszt nem erőszakolta a mesebalett királyfijára, hanem a természet tündére, mint a belső emberi természet — Bartók alakját öltő minisztériumfigurája testesíti meg. Elég meggyőzően ahhoz, hogy a nézők, ha tétován is, elfogadják (vállalva átéljék) amit sugall: korunk meglazult társadalmi kötelékei és hitelét vesztett értékideáljai közt a magányos férfi és a Mandarinban hozzá magasodó nő minden cselekvését az elemi vágyak és indulatok diktálják. Ezzel ugyan a zene gazdag tartalma egyetlen életérzésre szűkül, de a produkció azt olyan kemény következetességgel bontja ki, mint az opera eddig még egyetlen rendezése sem, s a koreográfiák közül is csak a legkiválóbbak. Ha mégis hiányérzetet hagy maga után, az a play back technika tökéletlenségének sokkal inkább köszönhető, mint a téma (és a zene) tágabb összefüggéseit kerülő, elmulasztó láttatásnak. Mert az erős érzékiség drasztikusig menő ábrázolása éppen eléggé leköti a szemlélőt. A megafonok torz tónusa azonban rendre lehűl és eltávolít az élményt jelentő átéléstől, megakadályozza, hogy a zene felidézze hallgatóiban azt, ami a láthatókból kimarad. Ruszt módszerét a színészi mozgás megkomponálásában tanítani kellene a zenés színpad rendezőinek. Remek három etűdöt alkotott De tanítani kellene azt a tanulságot is, hogy a bartóki élményig nem lehet eljutni a művek pusztán egyetlen síkjának ábrázolásával, még kevésbé hangzáshamisító gépzenével. A play back nem okoz kárt a könnyűzenei sémákban. Ha azonban komolyra fordul a dolog, elektromos közvetítésre olyan műveket kell választani, amelyek új technikával arra készültek. Megalkuvásnak szükséghelyzetben is csak a legjobb műszaki megoldások fogadhatók el, s csakis akkor, ha a színpad, a látvány képes sok mindent magára vállalni abból, ami a zenéből elvész. E tanulságot az idei nyár riasztóan sok szabadtéri produkciója diktálta. Fodor Lajos 2 SstTJ/1 1985. szeptember 2., hétfő A füst- és lánggomba fölött egy szovjet és egy amerikai űrhajós néz egymásra. A jelképszerűen beszédes festmény, amely Gyémánt Lászlónak, a Műcsarnokban megnyílt gyűjteményes tárlatán szerepel, az Alternatíva címet viseli. A kiállítás lényegében az eddigi életutat kívánja reprezentálni, a diplomamunkától a legújabb művekig ad betekintést a festő alkotóműhelyébe. Gyémánt a szerencsés művészek közé sorolhatja magát. A hatvanas évek elején jelentkezett, és munkáival rögtön figyelmet keltett. Akkoriban a popart magyarországi előfutárának minősítették, később mágikus realistának látták. Kétségtelen, hogy Gyémánt kitűnő rájakészséggel, alapos festői felkészültséggel és tájékozottsággal alkalmazkodott a kor festői stílusához. Nem véletlen, hogy munkáira külföldön is felfigyeltek. Ennek köszönheti, hogy viszonylag hosszú időt, jó tíz évet töltött el Bécsben és Londonban, ahol megbízásokat kapott, s a művészi fejlődésre éppúgy lehetősége nyílt, mint gondolom, a pénzkeresésre. Míg pályatársai idehaza próbálták bizonyítani, hogy nem igaz a táblakép válsága, addig Gyámánt határainkon túl éppen táblaképeivel vált sikeressé, elismertté. Három évvel ezelőtt végképp hazatért és bekapcsolódott a hazai művészeti életbe. A most 50 éves művész úgy érezheti, mindent tud, amit ma egy, festő tudhat, s amit ma egy festőtől úgy általában elvárnak. Képei erről az önbizalomról tanúskodnak. Valamennyi egy határozott, önmagában bízó festő ecsetvonásait viseli magán. Gyémánt László láthatóan nem tétovázik, nem kínlódik válságokkal. Fest, és a festésiben örömét, kedvét leli.. Hogy így van ezzel a látogató is? Erre már nehezebb volna válaszolni. Gyémántnak ugyanis minden határozottsága ellenére nincs saját tartalmi világa. Ügyesen, ötletesen, mesterségbeli tudással rutinhelyzeteket fest. Félmeztelen nőt jól láthatóan és kevésbé láthatóan, bontott síkokat, fölismerhető portrékat. Valamennyi munkája míves, gonddal készített. De mit mondanak ezek a festmények? Hogy magányosak vagyunk, homályban élünk, hogy körülvesznek bennünket a szépen öltöztetett tucattermékek. És hogy a zenei élmény vászonra vihető, látvánnyá dermeszthető. Ha csak egy-egy képet látnánk, azt hihetnénk, hogy Gyémánt Lászlót foglalkoztatja valami fontos, s hogy a festészet számára eszköz valami lényegi lehetőség kifejezéséhez. Ám az egymás mellett sorakozó képek nem erősítik fel egymást, nem változnak át egy öntörvényű művészi látásmód dokumentumaivá. Magyarán szólva megmaradnak felszínesnek, esetlegesnek. Elhiszem, hogy Gyémánt László megküzd a formával és igyekszik munkáit minél tökéletesebben megformálni, de mintha minden ereje erre a formai, mesterségbeli elszánásra menne el. Hiányzik a tartalmi világgal való birkózás. Ha valamelyik festménye történetesen egy nőt ábrázol, akkor aligha hiszem, hogy a közvetlen látványélményen túl bármi más, mélyebb üzenet is megérintené a szemlélőt. Élesek ezek a képek, de nincs belső mélységük, nincs meg bennük az a többlet, ami igazán elválasztja a festményt a fényképtől. Vagyis Gyémánt számára maga a közvetlen látvány az érdekes, és nem az, ami a bőr, a csont mögött létezik. Nem az, ami a művész testetöltése az alkotásban. Furcsa és talán mégis igaz: a jellegzetes festésmód ellenére Gyémánt művészetének egésze jellegtelen. Vagyis nem hordozza az erőteljes karakter vonásait. De hát ki az, aki a mai magyar festészetben képes lenne ilyen művészi tettre? Ha a viszonyítások világában mozogva nézem Gyémánt festészetét, akkor még akár azt is mondhatom: ma a legjobbak közé tartozik. Mert ma ennyit tudnak, erre képesek a legjobbak. Harangozó Márta Festmény által - homályosan GYÉMÁNT LÁSZLÓ KÉPEI A MŰCSARNOKBAN Áj. Vmniska sikere Montrealban Kis Csaba, az MTI tudósítója jelenti: Jelentős magyar siker született a tegnap este véget ért montreali filmfesztiválon : Gárdos Péter filmje, az Uramisten, a zsűri különdíját kapta. Ez a nemzetközi filmfesztivál második díja — a fődíjas Francesco Regueiro spanyol rendező Padre nuestro című alkotása lett. Elismerő oklevelet kapott a Határváros című kínai film. A legjobb női szereplő díját Nicole Garcia francia, a legjobb férfiszereplőét Armin Müller Stahl nyugatnémet színművész kapta , aki egyébként szerepelt Szabó István Redl ezredes című filmjében is. A fiatal magyar rendező műve már a hivatalos vetítésen, majd a fesztivál keretében megrendezett, a mai magyar filmművészetet bemutató és nagy érdeklődés mellett lebonyolított vetítéssorozaton is nagy sikert aratott, mind a szakemberek, mind a közönség körében. A Los Angeles Times című amerikai lap kritikusa, Gerald Peary például a fesztivál legjobb filmjének nevezte terjedelmes bírálatában. Gárdos Péter filmjét a közeli jövőben több más filmfesztiválon is bemutatják, így a spanyolországi San Sebastianban, a svédországi Uppsalában, az olaszországi Torinóban és az Egyesült Államokban, a chicagói fesztiválon. □ ZENE ÉS KÖLTÉSZET címmel bérleti sorozat indul a Bartók Béla Emlékházban. Az első előadás szeptember 20-án lesz Haza a magasban címmel. Közreműködik Gombos Kati és Sinkovits Imre, valamint Oravecz György, a Zeneművészeti Főiskola növendéke. K KÜLÖNCKÖDŐ YOKO • Yoko Ono üzletasszonynak is jó? Ha kétségeink lettek volna, ezt ő maga is megerősítette a filmben, amit önmagáról készített. (S ez akkor is így van, ha a műsor jogdíját nagyvonalúan a Nemzeti Színház javára ajánlotta fel.) A részvényeket ugyan nem szereti, a gazdasági kombinációkban a babonás sugallatokat nem veti meg, de azért elég jól megtalálta a helyét a nem kevés pénznek, amit jó eredménnyel fektetett be. Gyanítható ugyan, hogy a mágikus hókuszpókusz ugyanarra való, amit az önportréban olyan nagy hangsúllyal emlegetett: mindig mindent másképpen akart csinálni, mint a többi emberek. Feltehetően azért, hogy figyeljenek rá. Zenei tehetségét kamatoztathatta volna klasszikus hangszeren, de ő inkább az avantgárd zenét választotta, próbálkozhatott volna rajzzal, festészettel, de inkább felfedezte a fekete zsákruhát és az önmegvalósító kiállítást, ahol mindenki szöget verhetett a sima deszkába. Kivéve Lennont, aki valószínűleg így még jobban felfigyelt a japán bankember elkényeztetett lányára. Aztán volt még a popsikorszak, a nyilvános nászút Lennon mellett. A film azonban furcsa jószág — még akkor is, ha ilyen zavaros szerkezetű —, arról is szól, amiről egy árva hang sem hangzik el benne, így például arról, hogy ez a vitathatatlanul tehetséges zenészénekesnő, aki annyira különbözni szeretett volna egész korábbi életében minden más ember fiától, a leghétköznapibb érzelmeknek, mondhatni lanos indulatoknak engedelmeskedett, amit minden gépírólány, fejőnő, tudós asszony vagy szakácsnő érez a világ minden táján. Csak azok nem hiszik, hogy ők olyan nagyon eredetiek, utánozhatatlanok. Mert az volt kicsit kínos Yoko Ono műsorában, hogy a világ leghétköznapibb érzelmeiről úgy beszélt, mintha ezek az ő különleges tulajdonságai lennének. Szó ami szó, ebben némiképpen mi, az úgynevezett széles közvélemény is ludasak .Vagyunk. Nem elégszünk meg a művészi produkcióval, zenével, tánccal, énekkel, kíváncsiságunk ismert művészek hálószobaajtaját is gyakran feltöri, pedig ott aligha találunk mást, mint bármely más hálószobájában a világnak. Ilyenkor az ember mindig zavarral érzi: mi közöm hozzá? S ha jó művészekről van szó — s ezt aligha lehet elvitatni Lennontól, de Yoko Onótól sem —, némi utólagos melankóliával gondolkodhatunk arról: talán jobb lett volna kevésbé kíváncsinak lenni. Mint ahogy Yoko Onónak bölcsebb lett volna hallgatni, nem megmutatni, hogy a tehetsége mögött csak egy önértékelési túlzásokba esett, különcködő, jó üzletasszony áll, akinek a magánélete — más emberek számára — a legkevésbé sem érdekes. — Kell . Ha úgy nézem Szigligeti Ede A nőuralom című vígjátékának tévéváltozatát, mint irodalomtörténeti értékmentést, tulajdonképpen még helyeselhetem is a rendező vállalkozását. Ma, amikor a XIX. századi magyar írókat Petőfi és Arany kivételével jószerivel alig-alig forgatják, nem árt, ha a televízió a nagy nyilvánossággal is megismertet egy-egy korabeli játékot. Mitagadás, a formásan és ötletesen író Szigligeti Ede a kor színházi sablonjaival élt legtöbb alkotásában. Nem kivétel ez alól A nőuralom sem, amelynek naiv története már akkor is megmosolyogni való volt, amikor a darabot először játszották, nemhogy most, amikor mint tudjuk, teljesen más a családi felállás. A színészek persze többnyire jókedvvel bújnak bele a mutatós kosztümökbe, felszabadultan mókáznak, hiszen másra nincs is szükség, mint jókedvre. Annyira tét nélküli a játék. A rendező, Horvai István talán többet és mást is tehetett volna, de beérte a por nagyjának lefújásával. S aztán maga is csöndesen derült az aranyos szitálásban. (h. m.) Könardonság. Hajnády Zoltán: Lev Tolsztoj. Tragikum, halál, katarzis (Akadémia Kiadó). Kazimierz Wierzynski: Chopin élete. (Európa Könyvkiadó). Hegedűs Hubert: Űrgyarmat. Louise Jilek-Rall: Hívd Mamadoktort! (Gondolat Könyvkiadók). Sík Csaba: Picasso (Helikon Kiadó). Lina Haag: Egy marék por. (K Kossuth Könyvkiadó). Garai Gábor: A megtartó költészet a prózában. Kolozsvári Grandpierre Emil: Összefüggések. A körülmények regénye. Kulcsár István: Legország. New York-i levelek. Lőrincz László: Mezítlábas olajkirály. Szobotka Tibor: Harkály a fán. (Magvető Könyvkiadó). Tőke Péter: Óriásvilág. Fantasztikus regény. Delfin-könyvek sorozat. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó). Kulcsár Ödön: Az óriás kísértet mosolya. (Népszava Lap- és Könyvkiadó). Fodor József: Élet jóízei. Válogatott versek. Kosztolányi Dezső: Válogatott novellák és karcolatok. Szepesi Attila: Harangtemető (Szépirodalmi Könyvkiadó). Sandino fiai: Válogatás századunk nicaraguai irodalmából (Zrínyi Katonai Kiadó). Philip Agee: CIA-napló. A cégen belül. Bánó István: Megfújom sípomat erdő derekában. Válogatás a régi és a mai magyar népköltészetből. Polgár Dénes: Séta az elnökkel és egyéb történetek. Szaffi. Képeskönyv. Jókai Mór elbeszélése és Dargay Attila rajzfilmje nyomán, Romhányi József és Nepp József párbeszédeit és rajzait felhasználva írta Rigó Béla.