Esti Hírlap, 1986. március (31. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
• Igazán kedves ötlet, hogy egy drabális, bajszos férfiú mindenáron szobalány akar lenni egy gazdag amerikai családnál. Ráadásul egy olyan családnál, amelynek vezéregyénisége, az elvált asszony, magát az emberi jogok élharcosának tartja. Nem csoda hát, hogy amikor a hímnemű szobalányt vonakodik fölvenni, akkor ügyvéd ellenfele szexuális diszkrimináció címén perbe fogja, és kényszeríti a férfiú alkalmazására. Mindez persze néhány szellemes, mulatságos jelenetet is jelent, különösen, hogy Harsányi Gábor nagyon kedvesen szinkronizálja a házi mindenesférfiút. A magyar nézőnek azonban minden mulatság ellenére, s annak ellenére is, hogy ilyenfajta vígjátékokat igazán nem illik nagyon komolyan venni, mégiscsak marad valami kesernyés szájaíze, amikor azt kell látnia, hogy milyen bűbájos, aranyos, igazában a társadalom terheit a vállán hordozó, nagyszerű család ez a gazdagok famíliája. Kám, nemcsak jó képet tud vágni e fura kényszerhelyzethez — meg ahhoz, hogy a néger szobalányuk hisztériás, s ezért pszichiáterhez járatják —, hanem felül is kerekedik rajta, alkalmazkodik, fölismeri az „alsóbb néposztályok” természetes erényeit, no meg a főztjét is megkedveli. Persze, az a sejtetés csak a sótét nézői lelkek szívében ver gyökeret, hogy esetleg ez a derék férfiú és a gazdag ügyvédnő még a végén egymásra is találhat, hiszen milyen jó lenne ez mindkettejüknek, meg a gyerekeknek. Szóval, a felnőtt nézőket nem nagyon kell félteni az ilyen mellékízektől, de nem biztos, hogy mindig, mindannyian felnőttek vagyunk. — bel — □ SCHUMANN-ESTET ed Katona Ágnes zongoraművész 11-én, kedden fél 8-kor a Pesti Vigadóban. Ezúttal a múlt év november 13-ról halasztott előadást rendezik meg. BEMUTATÓ ELŐTT A II. Richárd A szürke hajópadló, a díszlet, a zene ismerős a János király előadásából. Pedig most egy másik királyt próbálnak a Várszínházban, Shakespeare II. Richárdját. Az utalás a korábbi nagy sikerű bemutatóra azt jelzi, hogy ezúttal is a hatalomról és a uraalomra kerülés következményeiről lesz szó. Izgalmas előadás készülődik. A próbák azt sejtetik, hogy talán a siker sem lesz kisebb a János királyénál. Már a szereposztás is meglepő, első pillantásra fordítottnak látszik. A gyenge, vesztes Richárd királyt Bubik István, a határozott, akaratát véghez vivő Bolingbroke Henriket Hirtling István játssza. — Nincs itt semmi trükk— mondja Kerényi Imre rendező. — Azt gondolom, hogy a „papírforma” csak rossz beidegződés. Valaki egyszer úgy vitte színre a darabot, hogy Richárd erőtlen volt, Bolingbroke pedig robusztus, s ehhez szoktunk hozzá. Így maradt ránk. Holott Richárd nem akármilyen figura, s nem alkatilag alkalmatlan az uralkodásra. Festett király, virtuskodó, parádézó, bohóc lelkű ember. Csupasz emberi mivoltában csak akkor jelenik meg előttünk, amikor megfosztják trónjától. Ekkor néz először a szemünkbe, és kiderül, hogy világos, tiszta a szeme, gyermeki tekintete van. Hirtelen felnő, méltóvá válik a koronára, de már késő. Csakhogy a váltás nem természetes úton történt (leváltó, leváltott, hívek és ellenhívek rokkantak bele), s ezért Bolingbroke-nak — mint azt a IV. Henrikből tudjuk — élete végéig lelkiismeretfurdalása lesz. Joggal. Erkölcsi alapot vesztve kezd egy új, másképp rossz politikába, így aztán várhatunk az ideális királyra, egészen V. Henrikig. A II. Richárd bemutatója holnap lesz a Várszínházban. A szereplők között: Fonyó István, Ferenczy Csongor, Nagy Zoltán, Peremartoni Krisztina, Kohut Magda, Mácsai Pál és Bagó Bertalan, Téri Sándor, Trokán Péter, Zolnay Zsuzsa található. Stuber Andrea Gondosság, szakértelem, szinkronírás Maráéitól a Hűtlenekig — öreg szinkronos nem vén szinkronos — formálja a mondást Szalóky József, a Pannónia Filmstúdió jól ismert szövegírója. Szívesen nevezi magát régi bútordarabnak is, és mindig megemlíti, hogy magánszámításai szerint ezerháromszáz külföldi filmet látott el magyar mondókával. Tiszteletet parancsoló és érdeklődést kiváltó szám ez, már csak azért is, mert — bár már nyugdíjas — továbbra is termel. A „termelek” ki-fejezés sajátja, és így magyarázza is: — Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy a szinkronszövegek készítése favágás, vagy azért több annál, mivel sajátos iparrá vált. Nagyon könnyű a válasz. Magamból indulok ki, enynyi év után igazán megtehetem. Úgy készülődöm egy-egy film átültetésére, hogy természetes számomra az igényesség. — Ezerháromszázszor így készült? — Pontos a szám. Eltalálta. Nem sértődött meg a kérdésen, sőt: feldobta. S nyomban azt kezdte fejtegetni, hogy igenis művészetnek tekinti a szakmáját, mert folyamatos, futószalagszerű munkát is lehet örömmel, lelkesedéssel, gondosan és változatosan végezni és készíteni, például egy nyersfordítás felhasználásával alkotást létrehozni. Persze, sokat számít a nyelvtudás. De emellett a jó értelemben vett rutin is. Különösen oroszból, angolból, olaszból és franciából szeret „termelni”. Ehhez, sok más mellett, persze tudni kell a nyelvek kifejezésének tömörségét, a beszédmódok sebességét — éppen azért, hogy a magyarra való átültetés minél hitelesebb legyen. — És mi a helyzet a speciális témájú filmeknél? — A legügyesebb szövegíró se nélküle veti alkalmanként a szakértőket. Például természettudományos, katonai vagy ipari különlegességeket is bemutató, tárgyaló filmeknél. Legfontosabb: a hűség. Ennek figyelembevételével kell tömöríteni, összevonni, vagy éppen bővíteni. Mert nagyon furcsán hatna egy szinkron, ha nem stimmelne a szereplő szájmozgása a szöveg elhangzásával. Kedvenc témája a gondosság és a szakértelem. Feszélyezi a gondatlan munkavégzés, amit slendriánságnak vagy slamposságnak nevezett. A Bombajó bokszoló nyersfordítását úgy kapta például, hogy a nápolyi félisten-főnök végig birkózó szakkifejezéseket szavalt... De nem jött zavarba például azoknál a filmeknél, ahol szlenget, argót, aszfaltszöveget kellett alkalmazni. Nagy találmányának érzi, hogy az udvarlás, széptevés, kurizálás, a csapja a szelet megoldások helyett igazán pesties, nagyon kifejező, és sokak által remeknek minősített ,,pedálozás” kifejezést alkalmazta. Büszke még egy kutyanévre is. Egy rajzfilmben a gonosz lelkivilágú, harapós, tolvaj, mindent eldugó „blökit” Mardelnek nevezte ... Bár a színészválasztás nem feladata, vannak kedvenc szinkronhangjai, így például Képessy József és Mécs Károly. S persze akadnak kedvenc színészei is. Szmoktunovszkij, Bud Spencer, Alain Delon, Sophia Loren, Csurkina, Anna Magnani, Oleg Sztrizsenov, Jean Gabin. — Adna egy kis válogatást filmjeiből? — Nehéz a választás. Persze, azért, mert szerencsére a bőség zavarával küszködöm. Tehát A tavasz 17 pillanata, Hétköznapi fasizmus, Makrancos holmi, Egy nyáron át táncolt, Hűtlen asszonyok, Csendesek a hajnalok ... Ez hat film. További kedvenceim: a fel nem sorolt 1294 alkotás . . Szabó Ferenc KÉT KONCERT Hangszálak, húrok Kórushangverseny színhelye volt a Zeneakadémia Kisterme. A Dobra János vezette Tomkins Énekegyüttes lépett föl. Az éneklés olyan tevékenység a kórustagok és a karnagy számára, amelyhez csak áhítattal és tisztelettel tudnak közeledni, s aminek az a következménye, hogy a kamarakórusnak légköre van, ami már a pódiumra való felvonulásuktól kezdve fogva tartja a közönséget. Ebben a lélektani szituációban aztán magától értetődő természetességgel döbben rá a hallgató, hogy mégis az emberi hang a legtökéletesebb hangszer. E nagyon muzikális együttes úgynevezett hatásos, harsány elemeket nem alkalmaz. Ez a tény Lassus és Monteverdi munkáinak előadását kifogástalanná tette. Mégsem ártott volna talán a második rész angol szerzőinél, továbbá Rachmaninovnál és a spirituáléknál föllelhető ravaszabb harmónia és ritmusmenetek „hatásosabb” kiéneklése, a szónak előnyösebb értelmében természetesen. A kórushangversenyt követően a napokban — ugyancsak a Kisteremben — Fábián Márta és Szakály Ágnes cimbalomestjét hallhattuk, a Rácz Aladár századik születésnapja alkalmából rendezett sorozat nyitókoncertjeként. (Ők maguk nem Rácz-tanítványok tanítványai, mint egy hírben szerepelt.) A két előadó J. S. Bach csembalóra írt Goldbergvariációit játszotta el. Az est nem sikerült valami fényesen. Maga az átirat — egyetlen játszó személy által előadandó zeneművet két előadóra szétosztani, istenkísértés számba megy — ez alkalommal sikerültnek mondható. Az ellen sem lehet kifogásunk, hogy egyáltalán az európai zenetörténet e kulcsdarabjához hozzányúltak. Átiratok készítése mindenkor teljesen természetes dolog. A kisebb hatás — úgy tetszett — ezúttal az előadóművészekben rejlett, akik mintha ezen az estén indiszponáltak lettek volna A lassúbb tempójú, éneklő jellegű változatokban hangdarabokká hullottak az ívek, a gyors változatokban fontos harmóniai fordulatok maradtak értelmezetlenül. Kiváltképp a „jobbkezet” játszó Fábián Márta játékán érződött szétesettség, olykor ideges kapkodás. Sokszor pedig a „két kéz” összjátéka sem volt zavartalan. Ezen az estén mintha szellemileg nem találkozott volna a két cimbalomművész. A cimbalomestet és magát a sorozatot is Kroó György Rácz Aladárról szóló megemlékezése nyitotta meg. Büki Mátyás HÁRS GYÖRGY: LIBÁNUS (Alvásom a minapi Népszabadságban Tamás István havi sorozatnaplójából a februárit — ahogyan valamennyit is mostanáig: a próza-álöltözetű, bölselmes költészetet illető tisztelettel. Az első jegyzet — évfordulója örvén — Simon Istvánról beszél Tamással valamikor majdhogy asztalszomszédok voltunk, kollégák egyazon szerkesztőségben és rovatnál. Most elgondolom, hogy nem számítva egy, a legalkalmatlanabbkor történt bejelentetlen látogatás balsikerű kísérletének pár kínos percét , vagy húsz esztendeje találkoztunk utoljára. Ám akkor éppen Simon jegyében. A hatvanas évek közepén, mint a B. N. E vezette kétszemélyes kulturális különítmény kisebbik fele, a Szabad Föld munkatársaként ültem föl hetente az országutak hátára, riportért rendszerint. Egy lapindító keddi napon rámszólt jól ismert tettetett szigorával főszerkesztőm, a derűs és bölcs emlékezetű Szentkirályi János: „Hárs! Holnap viszed magaddal a Simont is. Csak aztán hozod is vissza, ne feledd!” Badacsony volt a cél, ahol akkoriban nemrég telepedett meg Udvardi Erzsébet festőművész ((Tamás Istvánná egyébként). Az intelem pedig egy csöppet sem látszott fölöslegesnek: Simon Istvánnal akárhová is megérkezni nem volt egyszerű. Keresztül kellett kelnünk Veszprém körzetén, amelynek országgyűlési képviselőjeként illett betérnie ide is, oda is és természetesen mindenütt marasztalták volna. Megálltunk Veszprémben. Simon elment, röpkének remélt vizitre a Balatoni Intéző Bizottsághoz. Engem otthagyott a Vár presszóban. Az elnevezés ómennek bizonyult: vártam, különbet nem tehetvén. Amikorra Pista végül rangbéli kitérőjéből megtért — órák múlva — engem már virágos ismeretségben talált egy harcsabajuszos öregemberrel, akinek csődörös volt a hivatása. Simon István pedig részt igényelt ebből a ritka barátkozásból. Sűrű este lett, amikorára megérkeztünk Udvardi Erzsikéékhez (Tamásékhoz), képeket kóstolni talán hajnalig és „fölvenni az anyagot” a műtermi riportra, amely aztán a következő lapszámban megjelent. Attól fogva, ha találkoztunk néha és nem voltunk csak magunkban, a jelenlévő mások ugyancsak értetlen készséggel mosolyogtak, amikor Simon, mellőzve az előzményt és magyarázatot, felém bökött az ujjáral és annyit mondott: „csődörös”. Ez volt köztünk az első rejtjel. Majd még kettő következett, jóval később. Egyoldalú megismerkedésünk mezőgazdász-tanuló koromban történt, kamaszkori eszmélkedésem esztendeiben. A tatai technikumban naprakész precizitással folyt a mafír irodalom oktatása — a kortárs líra nagy, hármas csillagrobbanása: Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István közel egyidejű feltűnése eljátszott hozzánk, Tatáig. Kollégiumi szekrényemben ott volt az Apám, A tüzér és a rozs, és ott volt a Csillagnak az a száma amely Simon12 versét hozta. Simon István volt a háromságból, akit a legszemélyesebbet szerettem. Évekkel utóbb is, a vele való kettesben vagy társaságbeli együttlét sohasem viselte . feszélyezettség akaratlan légkörét, amely oly jellemző volt például Nagy László mindenkori jelenlétére, akinek a zsenialitása, úgy gondolom, az Adyéhoz lehetett hasonló zsánerű: asztalánál a fenségesség állt a levegőben, valami, a maga elengedettséget tiltó, kimondatlan szigorúság. Simon István viszont bátorítóan barátságos volt és játékos Tartozom neki, most már végérvényesen, ötszáz forintjával. I N nagy pénz volt ez 1956 koraőszén, mint az sem volt kevéssé feltűnő vállalkozó ötlet, hogy Szabó Istvánnal ketten magánkirándulásra készülünk Albániába. Hogy miért oda? Meg nem mondanám már. Talán, mert az ábécé rendjében ez a baráti ország BALÁZS BÉLA STUDIO Díjak filmeknek A Balázs Béla Stúdió vezetősége a filmes műhelyben 1985-ben készített legjobb produkciók alkotóinak díjat ítélt oda. Elismerésben részesült Erdély Miklós, a „Tavaszi kivégzés” című filmjéért, valamint a stúdióban kifejtett elméleti és gyakorlati munkásságáért; Jeles András, a „Szélvihar” című videoprodukciójának magas művészi színvonalú megvalósításáért; Peter Hutton az „Emlékek egy városról” című filmben megteremtett sajátos Budapest-kép kialakításáért. Ugyancsak díjjal jutalmazták a „Bebukottak” című film alkotó kollektíváját a megrázó erejű dokumentumanyag létrehozásáért. A produkció rendezője Mész András. A Balázs Béla Stúdió díját post mortem ítélték oda Bódy Gábornak, a stúdióban kifejtett tevékenységéért, s a magyar filmművészetért tett munkásságáért. (MTI) A Kakukkfészek bemutatója Székesfehérvárott a Vörösmarty Színház rendszerint budapesti és vidéki színházi együtteseket fogad. Időnként azonban önálló produkciókat is létrehoz, mint most például a Komárom Megyei Játékszínnel együtt mutatták be Dale Wassermann Kakukkfészek című művét, Bujtor István rendezésében. Képünkön a főszerepben Eperjes Károly. (MTI Fotó : Rabáczy Szilárd felvétele. □ PILLANTÁSOK TÉRBEN ÉS IDŐBEN címmel előadás-sorozatot rendez a Hazafias Népfront I. Kerületi Kulturális Bizottsága és az I. kerületi Művelődési Ház. □ FIATAL DALOSOK TALÁLKOZÓJÁT rendezik meg Székesfehérváron július 3—5 között. A nevezéseket április 30-ig kell eljuttatni a Népművelési Intézet tánc- és zenei osztályára. □ HÚSVÉTI FOLKLÓR centrumra készülnek a Szakszervezetek Művelődési Házában. Március 28-án, 29-én, 30-án és 31-én este 3/4 9-kor a Hungária Kamara Táncegyüttes műsorát láthatja a közönség.