Esti Hírlap, 1986. március (31. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

IGÉNYES MEGRENDELŐK Mínusz negyven fokban dolgozik a daru... A darugyári beszélgetés­nek nincs semmi apropója. Hacsak az nem, egyre na­gyobb a vágy az emberek­ben, hogy közös dolgaink­ról kibeszélhessék magu­kat ... — Mi újság? Miről be­szélnek az emberek? — kérdezem Tóth B. Lászlót, a Daru- és Kazángyár Steinmetz Acélszerkezeti Üzemének párttitkárát. — Az emberek az ápri­lisi bérfejlesztést várják — felelte. — Most nem megy olyan jól nekünk, mint évekkel ezelőtt, bár a da­ruk, kazánok iránt növek­szik az érdeklődés. De kér­dezze meg inkább magu­kat a gyáriakat — mond­ta, és elkísért az üzembe, ahol négyen ülték körül az asztalt: Köbli József és Kovács János, a Béke bri­gádból, Bella László alap­szervi párttitkár és Papp István üzemvezető. Feltételek javítása Miből is indulhattunk volna ki, mint abból, ho­gyan lehetne jobban dol­gozni, többet keresni. — Őszintén szólva, en­gem mindig bánt, ha arról beszélnek, hogy laza a munkafegyelem, a munka intenzitását fokozni kell — mondja Papp István. — Nálunk, az üzemben, gyak­ran van normaszigorítás, a szomszédban viszont, az angyalföldi gyárunkban nem volt már évek óta. Csínján kell tehát bánni az általánosítással. — A ,,gyorsításról” most a szovjet pártkongresszus kapcsán is sok szó esik — fűzi tovább a gondolatot Köbli József. — Az az ér­zésem, hogy a munka in­tenzitásának növelése alatt ők sem azt értik, hogy két­­kilós kalapács helyett ezen­túl ötkilóssal kell dolgozni. A jobb munkához ott is, itt is elsősorban a feltéte­lek javítására van szükség, ehhez még sok pénz, jobb szervezés kellene. Hány éve húzódik például a han­gárcsarnok bezárása­­is? Ez „csak" a munkafeltéte­leket javítaná, és akkor még nem beszéltünk a gé­pekről. — A nyolc órából leg­alább hatot szovjet piacra dolgozunk — mondja Bel­la László — A felvevőké­pessége még most is óriá­si, biztonságot jelent szá­munkra. De idén már ke­vesebbet rendeltek a da­rukból. — Ráadásul szűnőben a különbség a keleti, s a nyugati export között... — Nem is volt ilyen kü­lönbség — védi a mundér becsületét Papp István, és azt bizonygatja, hogy Ke­letre és Nyugatra egyaránt becsületes munkát végez­nek, egyformán igényes minden megrendelő. De azért csak kiderül a vé­gén, hogy ami tegnap még jó volt a szovjet piacon, az ma már kevés. — Kicsit elkényelmesed­­tek? — Arról szó sincs — mondja Kovács János­ — A normaszigorítások miatt ugyanis nagy a hajtás. Az más kérdés, hogy a szov­jet piacon nem tudtunk úgy árat emelni, mint a többin. Az egyik daruból 15 éve ugyanazt gyártjuk. Milyen alapon adjuk tehát drágábban, még ha az alapanyagárak emelkedtek is? Most próbálkozunk egy új daruval a szovjet pia­con, amely mínusz 40 fo­kos hidegben is tud dol­gozni. A kongresszusi fel­szólalásokat hallgatva ab­ban is bízunk, hogy a gaz­dasági gyorsítás miatt újabb nagy beruházások lesznek a Szovjetunióban, s hozzánk is jönnek a megrendelések. Modern termékek — Jó üzlet egy munkás­embernek, ha modern ter­méket állít elő? — Azt reméljük, hogy igen — mondja Papp Ist­ván. — Egyelőre azonban nem így fest a dolog. A legnagyobb gondunk most egy lengyel daru. Kétszer annyit hoz a konyhára, mint a régebbi változat, kétszer annyit dolgozunk rajta, de a pénzünk még­sem lesz több. A normák rosszul vannak megálla­pítva és mi képtelenek va­gyunk megérteni, hogy ez a termék jóval munkaigé­nyesebb . . . Azt sem értjük, hogy miért nem kapjuk a fizetésünk kétszeresét, ha a dupláját fizetik a da­ruért. — Ez akkor is eszükbe jut, amikor veszteségesen dolgoznak? — kérdezem. — Jó kérdés ...! — me­ditálnak, aztán Köbli Jó­zsef szólal meg. — Most viszont úgy néz ki, hogy egyik oldalon biz­tatnak: verjük gyorsabban a kalapácsot, a másikon meg azt látjuk, hogy elpo­csékolják a pénzt... — Mire gondol? — Takarékossági okok miatt leállították a vállala­ti teherautókat és a Volán­tól rendelitek kocsikat — persze, jóval drágábban — segíti ki Papp István. — De hát az egyik zsebemben termelési költség van, a másikban meg bérköltség — csap a köpenyére. — Aki viszont keresni akar, az dolgozhat — mond­ja Kovács János. — És aki megszokott már egy szín­vonalat, az fenn akarja tartani, akár pluszmunka árán is. Nem ritka az olyan, aki napi 12 órát dolgozik. — Csak legalább meg lennének hozzá a feltételek — ismétli önmagát Köbin­ József, és nyomban kis vi­ta keletkezik a szabályzók­ról, a gazdasági élet ellent­mondásairól, a gyártás-elő­készítés hibáiról. . Értelmes célok Hirtelen nem is tudom, hogy jó-e, ha a Darugyár­­ban a munkásemberek nem a saját munkájukról gondolkoznak-vita­tkoznak, hanem annak feltételeiről, aminek megoldása nyilván­valóan nem rajtuk múlik. Ők azt mondják, hogy a még jobb munka elsősor­ban nem rajtuk múlik, de értelmes célokért, megfele­lő ösztönzés mellett bár­mikor hadra foghatók. Be­szélgetőpartnereink közül többen is tagjai annak a Béke­brigádnak, amelyik egy hete kommunista mű­szakot kezdeményezett a szovjet pártkongresszus tiszteletére. Akciójukhoz csatlakoztak a XIII. kerü­let munkásai. A Steinmetz üzem kommunista műszak­jának bevételét a nyugdí­jasok megsegítésére fordít­ják ... Nagy Andrea volt legelöl. Kisebbfajta csoda, hogy megkaptuk az útlevelet. Simon hallott er­ről és behívatott bennün­ket az Új Hanghoz, amely­nek főszerkesztője volt. „Ennyit tudok adni, fiúk” ’— mondta és kiutalta az öt pirosat fejenként —, „majd írtok érte, ha visszajöttök”. Addigra azonban nem volt már Új Hang, már novem­ber volt. A­lbániáról Simon töb­­bé, tapintatosan, szót sem ejtett. Hanem gond­ja volt rá, hogy meg­tudván: Vietnamba uta­zom (1973 elején), sé­tára hívjon a Szent Ist­ván parkba és tanácsokat adjon az útra, amelyet ma­ga már korábban megjárt. 1975-ben aztán megbí­zást kaptam kenyéradóm­tól, a televíziótól a József Attila szavalóverseny szer­kesztésére. Ez a vetélkedő, mint kétévenként követke­ző öt további , a rádió­sokkal közös akciónk volt. Dorogi Zsigmond lehetett, aki kitalálta, hogy az együttes élőadások műsor­vezetője legyen Simon Ist­ván. Telitalálat volt. Si­monnak, hál’isten, mindvé­gig semmi köze sem volt ahhoz a figurához, ame­lyet úgy hívnak, hogy ri­porter, és amelynek hiva­tásos megtestesítői általá­ban nélkülözik a Simonban meglelt passzív, a műsort magát mégis mindennél jobban aktivizáló tulajdon­ságokat: a szerénységet, a megfegyelmezett hangerőt, a cél érdekébeni alázatos­ságot, a névadó költőt és az őt közvetítőket megil­lető tiszteletet. Nem szólva olyasmiről, hogy fölényes felkészültség, műveltség. És magyar beszéd. Sok — azóta talán már nem is annyira­­ fiatalember le­het a jó sorsnak hálás, amiért Simonnak beszélhe­tett saját magáról a szín­padon, vagy hárommillió néző és hallgató előtt. Hetente másutt zajlottak az elődöntők, három-há­rom napot mindig más megyeszékhelyen töltöttünk el, a napokat még csak munkával, de aztán ott voltak a hosszú szállodai esték. Simonnak hála, ezek mind vidám esték voltak. Egymás találékony ugra­tása volt a program, bök­­versek születtek ide-oda, mint valami folytatólagos baráti párbaj vaktöltéses lődözgetései. Egyik ilyen este aztán Simon megfog­ta a konyakospoharát és azt mondta: „Gábriel”. Most tudni kell, hogy minden szavalóversenynek megvoltak (és megvannak azóta is) a versbéli sláge­rei, a divatművek, amelye­ket mindenki mond. Ab­ban az évben két Nagy László-költemény köszönt vissza majd minden leírt címlistáról: a Szép asszo­nyok mondókái Gábrielre és a Seb a cédruson. Hall­gattuk, tucatszor i­s napon­ta: „Gábriel, Gábriel, Gáb­riel ...”, és hogy „libanoni cédrusfa, libánus ...” Si­mon a vidéki színhelyeken rendszerint a rádió szer­kesztőjével, Fehérvári Győ­zővel lakott közös szállo­dai szobában. Törvénysze­rű volt, hogy összebarát­kozzék ez a két, külsőre is egyformán pasztellszőke, csöndes és jószívű ember. A kettejük ötlete volt „gábriel”, hogy mostantól ez konyakot, jelentsen. A „libánus” meg: cseresznyét. Merthogy nem kell a világ­nak mindent okvetlenül ér­tenie. Nehogy azonban tiszteletlenséget sejtsen va­laki emögött, Nagy Lászlót illetően. Simon nagyon sze­rette Nagy Lászlót, aki kü­lönben a zsűri elnöke volt ennek a versenynek. Nagy Lászlónak minden szavát becsülte és megfogadta. Mert előfordult, hogy egy­­egy kamerapróbán, valami nyelvbotlásért , megkapta tőle a magáét és látszott, mennyire tart tőle. „A Si­mon meg ne elvtársazzon” — intette meg, amikor Pista „hadnagy elvtársnak” szólított egy hadnagy elv­társ versmondót. Simon tehát többé nem elvtársazott, ellenben azt mondta, hogy Gábriel. Meg, hogy libánus. S ettől fogva így illett koccinta­nunk már. Nem sokáig. Jú­niusban, kevéssel a ver­seny után, még az írószö­vetségben találkoztunk vé­letlenül, velem volt a fiam, autogramot adott neki Simon Pista. Aztán, úgy másfél hónap múlva, Ame­rikából jöttem haza. He­gyeshalomnál, a vonaton, kaptam egy aznapi Népsza­badságot. A mínuszos hí­rek között ott állt, hogy Simon István nevét vette fel, már nem emlékszem, milyen intézmény, így tud­tam meg ... Az öreg, (nekem, a va­lahai tizenévesnek az ak­kor éppen harmincéves) hatvanéves lenne most. Én meg­ most leszek annyi, amennyi esztendőnél az ő élete órája megállt. Föl­emelem az elképzelt poha­ram és hadd mondom: élj soká, nagyon soká, István. Libánus! INDULÁS A NAGYTEMPLOM ÓR­ÁJA SZERINT Szigorúan szabályozott villamosok Debrecenben a sínpályás tömegközlekedés 1884-ben gőzmeghajtással kezdődött, s ez akkor a város forgal­mában jelentős újításnak számított. Ottjártakor Fe­renc József is kipróbálta. Elismerő nyilatkozatában elmondta, hogy ekkor uta­zott először ilyen jármű­vön. Az idő azonban túl­haladta a gőzhajtást, s kor­szerűbb villamos váltotta fel. A budapesti 1887-es premiert 1895-ben Pozsony, majd mai városaink közül 1897-ben Miskolc, Szombat­hely, 1900-ban Sopron, 1908-ban Szeged követte. MOTOROK, KOCSIK Az élénk forgalmú haj­dúsági városban már a szá­zadfordulón tervezték a hálózat villamosítását, en­gedélyezéséhez azonban majd egy évtizedre volt szükség. A helyi forgalmat ekkor meglehetősen ve­gyes összetételben ló- és gőzvontatással, mozdony- és motorkocsikkal, több vállalat bonyolította. Elő­relépést a városi áramfej­lesztő 1908. évi felépülése hozott. Az erőműnek ked­vező volt, ha oly „állandó fogyasztót” szerez, mint a villamos. Engedélyokirata 60 évre szólt, ezután a vá­ros ingyen kapta volna meg. Az átépítést — a for­galom mellett — egy év alatt kellett elvégezni. (Eb­be a 4 téli hónapot nem számították be.) A vonal- és átszálló 20, a szakasz­jegy 10 fillérbe került. VÁLSÁGBAN BÉRLETEK A 12,3 kilométerre bővült hálózaton 1911. március 15-én indult el a villamos. A várost észak—déli irány­ban átszelő fővonalon kettő, a Csapó—Hatvan—Kossuth utcai szárnyvonalon pedig egy vágányon közlekedtek. Harminc motor- és 10 pót­kocsit vásároltak, amelye­ken 1912-ben már 4,4 mil­lió utast szállítottak. A nagy gazdasági válság időszakában vezették be az egész hálózatra érvényes olcsó bérleteket. A mély­pontot jelentő 1932-es év­ben csökkent valamennyi hazai villamos forgalma, Debrecenben viszont ha szerény mértékben is, de nőtt. Ám az alkalmazottak bérét mégis 10 százalékkal csökkentették. Eredeti mó­don oldották meg a for­galomszervezést. A mellék­vonalakon közlekedő vil­lamosok vezetői megkap­ták a menetrendet és a belső végpontokról a Nagy­templom órája szerint kel­lett indulni. Utaspanasz mégsem volt. Szigorú volt a szolgálati szabályzat. Kimondta pél­dául, hogy rendkívüli eset­ben az alkalmazottak a napi munkaidőn túl külön díjazás nélkül kötelesek szolgálatot teljesíteni. A rendkívüli esetet maga a cég állapította meg. A havi és napi díjasok egyévi, a napi béresek és munkások háromévi szolgálat után kaptak 8 nap szabadságot. A 63 oldalas szabályzatból 27 oldal foglalkozott a szolgálati vétségekkel és megtorlásokkal. FEKETE FÜSTBEN Az 1944. június 2-i, és szeptember 1-i légitámadá­sok nagy kárt okoztak a járműállományban. Elpusz­tult az igazgatóság épülete, megsemmisült a forgalmi telep. A felszabadulás után az áramhiány okozott gondot, s újból gőzmozdonyok von­tatták a szerelvényeket. A fűtéshez a vasúti tartály­­kocsik aljáról leszedett olajos masszát használták, így egész útvonalán feke­te füstfelhő kísérte a sze­relvényt. A cég egyébként belga érdekeltségű volt, 1950-ben államosították. Az ötvenes években a meglevő hálózatot még szükségesnek tartották, ám húsz év múlva a kis kapa­citású, egyvágányú szárny­vonalakat felszámolták. 1962-ben Debrecenben is megjelent a csuklós villa­mos. A régi kéttengelyes kocsikat 1974-re vonták ki a forgalomból. Napjaink­ban 30 csuklós villamos szállítja az évente mintegy 45 millió utast. 1985. július 2-án indult útjára a troli­busz, 20 kocsival. Keller László NYERESÉGES ÉV Bőrkesztyűk exportra Újabb üzemrész kezdte meg a termelést a nyírségi Mándok nagyközség ipari szövetkezetében. A buda­pesti Badagant Kesztyűipa­ri Szövetkezettel kooperál­va harminc fiatal nő szá­mára teremtettek munka­­alkalmat. Az új részlegben a fővá­rosi szövetkezettől kapott gépekkel évente 15 ezer pár bőrkesztyűt készítenek tőkés exportra. A szövetkezet évek óta sokat tesz a település fog­lalkoztatási gondjainak megoldásáért. Tíz esztendő alatt létszámát duplájára, 250-re, termelési értékét pedig ötszörösére, mintegy hatvanmillió forintra nö­velte. Rugalmasan alkal­mazkodik a piachoz, éven­te átlagosan termékeik több mint 15 százaléka újdon­ság. A Vas- és Műszaki Nagykereskedelmi Válla­lattal együttműködve első­sorban a hiánycikkek pót­lására törekednek. Az idén például tapétázott füg­­gönykarnisok, levélszekré­nyek és nyeles szénlapátok gyártását kezdték meg, il­letve különböző méretek­ben központifűtés-vezeté­­kekhez szükséges csőbilin­cseket készítenek. MÉRNÖK GYÉMÁNTDIPLOMÁVAL Hetvenkét év a közigazgatásban Budapest polgármestere 1914. március 1-jén „ideigle­nes hivatalnoknak” alkalmazta Fehérváry Istvánt, aki ma 95 esztendejével az ország legidősebb közigazgatási dolgozója, a mohácsi tanács műszaki osztályának tér­­képtárosa. Sok ember nem is ér annyit, amennyit ez a szellemileg és fizikailag egyaránt friss műszaki szak­ember dolgozott. 1986. március 1-jén immár a hetven­­kettedik munkás esztendejét tölti be. Most készül arra, hogy nyugalomba vonuljon, s elkezdje igazán megszol­gált pihenő idejét. 1924-ben került Mohácsra, amely akkor kapta meg a városi rangot és hirtelen szükség lett városi mérnökre. Előbb mérnökként, majd főmér­nökként irányította a gyors fejlődésnek indult város építkezéseit. Érdemeiért Mohács díszpolgárává válasz­tották. Időközben gyémántdiplomát kapott, s évek óta a mohácsi építkezések nyilvántartója. (MTI)

Next