Esti Hírlap, 1986. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1986-10-01 / 230. szám
A vadak akik közé hősnőjét viszi a 2-es programban bemutatott spanyol tévéfilm, egyáltalán nem vadak, sőt, nem is elvadultak. Csak a körülményeik roppant mostohák. És még reményük sincs arra, hogy valaha is könnyebb lesz az életük a mindentől távol eső kis hegyi településen. Vadaknak legfeljebb a városból érkezett fiatal tanítónő láthatja a zord körülményeikkel küszködő falusiakat. Ez a szituáció lehetett volna egy figyelemre érdemes film alapkonfliktusa, vagy egyszerűen csak a tisztességes szociális híradás apropója. Ám csak csapda lett. Dramaturgiai csapda, amelyet nem kerültek el a szerzők, s így szimpla lelkiállapotjelentéssé lett a több mint egyórás spanyol film. Annak viszont nem eléggé meggyőző, tehát nem igazán érdekes. A tanítónő nagy lelkesedéssel, szociális jobbító szándékkal fog hozzá a munkához. Férje, aki követi ugyan feleségét a távoli hegyi faluba, de nincs igazán feladata, mert ő nem kapott állást, eleinte idegenül mozog a számára idegen környezetben. A film szándéka szerint kettős folyamatot kellene látnunk. Azt, ahogyan a tanítónő lelkesedése fokozatosan elapad, szertefoszlik, és azt, ahogyan férje érdeklődése, a falusiak iránti felelősségérzete egyre nő, minél jobban megismeri sorsukat, gondolkodásmódjukat. Az egymással ellentétes irányú folyamatban a lépcsőfokok az érdekesek, az azonos élmények és tapasztalatok kétféle lereagálása, a két ember belső átalakulása. De itt ezeket a lépcsőfokokat sajnos nem járhatjuk végig. Csak a végeredményt kapjuk, elég váratlanul. Üan, hogy a Vadak között című spanyol film végén a néző éppoly értetlenül bámul a feleséggel távolodó busz után, mint a maradás mellett döntő ifjú és immár magányos férj. (bársony) □ AKTFOTÓ-KIÁLLÍTÁS látható október 3—9. között a Postás Művelődési Központban. A tárlaton a III. országos aktfotó-kiállítás anyagát mutatják be. FILMBEMUTATÓ Macskafogó Mit csinál a filmgyártás, ha nincs pénze szuperprodukciókra? Nem tud helikopteres kalandokat bemutatni világvárosok fölött, nem lehet kiküldeni a stábot dzsungelfelvételeket készíteni, igazi kajmánokkal és óriáskígyóval, képtelen igazi tengeralattjárók és tankhajók kalandjait megeleveníteni, repülőgép-, eltérítést és földet érést filmezni. Ahol nincs hagyománya sem az ilyen monstre produkcióknak, ott mit tehet a filmművészet az alkotókba szorult kiaknázatlan fantáziamennyiséggel? A válasz — látszólag — nagyon egyszerű: nem kell elutazni a világvárosok, óceánok fölé, nem kell felkeresni a dzsungeleket, ki sem kell lépni a nagyképűen műteremnek nevezett aprócska szobákból. Csupán mindent meg kell rajzolni. S ha már a földi világ többé-kevésbé naturálisan megfestett háttereken elevenedik meg, akkor azt is lehet, hogy nem igazi emberhősöket, hanem egereket, macskákat, patkányokat, denevéreket kell megeleveníteni a rajzolt hátterek előtt. Pontosan ez történt a Macskafogóban, ahol egy nagyszabású szuperkalandfilm sork szálon futó cselekménye bonyolódik egér, macska, patkány, meg vámpír hősökkel. A karakterek persze éppen annyira emberiek és sematikusak, mint az ilyen kalandfilmekben szokás. A kegyetlen, ámde elegáns macskamenedzser, aki a szó szoros értelmében vaskézzel tartja marokban beosztottjait, intézi az egérvilágot pusztulással fenyegető macskamaffia ügyeit. Vagy a buta patkánygengszterek (azelőtt sima balettpatkányok), meg Grabowsky, a Supermaus, azaz a Szuperegér, aki — mondjuk — farkából képzett propellerrel szeli át az óceánt, a kedélyes, angolos öregúr, az Inter Maus főnöke, a vérszívó, ám zenekedvelő latin-amerikai vámpírdenevérek, akik a lövöldözésnél jobban csak a muzsikát szeretik és így tovább, és így tovább. Ám éppen azért, merthogy a patkányok itt valóban rajzolt patkányok, az egerek rajzolt egerek, a terrorista macskák valóban rajzmacskák, ettől minden humorossá, kedvessé, önironikussá, a hasonló típusú filmek pompás paródiájává válik. Már az elején a csillagos égre íródó, úgynevezett húzós inzert, tehát a szöveg, amely tájékoztat az egérvilág nyomorúságáról, mindenki számára ismerős, aki űrrandevúkat, szupermeneket bemutató filmeket látott már a mozivásznon. A figurák, a helyzeteik, a fordulatok tucatnyi világsikerből ismerősek, csak éppen itt minden, ha nem is a visszájára fordul, de önmaga paródiájává válik. Nepp József rendkívül szellemes dialógusai, Deák Tamás zenei paródiaként is élvezetes muzsikája, legfőként a figuratervek, az „állatian sokszínű” karakterek palettája, amely még a nemzetiségi hovatartozást is jelzi. (Köztük olyan szenzációs rajzi ötletek, mint a sombreróval és a denevérszárnyakat helyettesítő poncsókkal ábrázolt bőregerek.) Mindez pompás mulatsággá avatja Ternovszky Béla rendező Macskafogóját. S most még nem is esett szó részletesen olyan kitűnő, zenés betétekről, mint amilyen például a négy patkány „referencia-videoanyaga”, vagy Lusta Dick, a kedves kis közrendőr , trombitahangversenye az inka templomokat idéző épületben és a végén a maffiózó macskák nagy partyján a cicaszóló — a kemény rock stílusában A másfél órás filmben a gagek tömkelegéről már egyáltalán nem is lehet számot adni, majd olyan sűrűn pattognak, mint egy ötperces rövidfilmen, pedig azt jószerivel csak a gagek pörgetik előre, ittmeg a cselekmény fordulatai is fenntartják a „mi fog most történni” feszültségét. Kiválóak a színészi teljesítmények is. Benedek Miklós és Haumann Péter főnök beosztott párosa talán még látvány nélkül is szórakoztatnának. Kállai Ferenc öreg, elhárítós egere az Inter Mausnál, Mikó István Lusta Dicikje, Kern András, Pálos Zsuzsa a patkánycsapatban, Bodrogi Gyula a bőregérfőnök, egészen nagyszerűek. A karakterek szükséges plaszticitását éppen ezek a színészhangok teremtik meg. (Talán csak a macsikakislány és az egérfiú játszadozása fölösleges, mert folytatás nélkül való, ezért akár ki is maradhat a filmből.) A Macskafogó nem újítja meg a rajzfilm nyelvét. Nincsenek filozófiai mélységei, mint némely 50 másodperces munkának. „Csak” éppen egy rendkívül jó, szórakoztató kalandfilm, amelyhez a magyar rajzfilmművészet minden eddigi eredményét felhasználták, hogy így a műfaj nagyon mulatságos paródiája is legyen. A hármas koprodukcióban készült munkánál jobbat (kanadai és nyugatnémet pénz is hozzájárult a film megszületéséhez, az alkotógárda azonban magyar), ebben a műfajban ma alig készítenek a világon. Bernáth László A macskafőnök és beosztottja Díjak Karlovy Varyból A múlt héten rendezték meg Karlovy Varyban az idegenforgalmi filmek XIX. fesztiválját. — A nagyszabású eseményen huszonkét ország indult, Kínából és az USA- ból, Pakisztánból és Kanadából, Indiából és Törökországból — mondta hazaérkezése után László Zsuzsa, az IPV filmstúdió vezetője, aki komoly magyar sikerekről is beszámolhat. — Sokak meglepetésére három díjat hoztunk el. A filmes kategóriában a Téli Magyarország című alkotással, amelynek rendezője és operatőre egyaránt Ragályi Elemér, aki Ezüst Rózsa díjat kapott. Talán azért e megtisztelő helyezés, mert bár mifelénk nem éppen a legideálisabbak a téli hóviszonyok, a fehér sport lehetőségei, ám a szöveg nélküli, zenével színesített filmben komoly szerepet kapott a család, a karácsony, a Télapó, s gyönyörű tájképek is fokozzák a hangulatot. Ugyancsak ez az alkotás az Infor Film fődíját is elnyerte, amely azt jelenti, hogy a szervezet véleménye szerint ez a legjobban terjeszthető produkció a világban. — Úgy tudom, a videókategóriában is rendeztek versenyt... — Így igaz, ebben a művészeti első díjat a Tiger Rag érdemelte ki, ez a Benkó Dixieland Band clipje. Rendezője Böszörményi Géza, operatőre Márk Iván és Szabó Gábor. A méltán népszerű együttesnek ez már a negyedik videója, az előzőek az IPV, az MTV és a norvég televízió produkciójában készültek, és számos európai országban vetítették. A tervek szerint a díjnyertes alkotásokból részleteket mutatnak be pénteken a Televízió Ablak című adásában. (riskó) ECCE HOMO A zene világnapján a muzsika barátai mindenekelőtt a zene szerzőire gondolnak, akik műveikkel megharmonizálják körülöttünk a hangzó világot. Szokolay Sándorra például, aki Kazandzakisz Akinek meg kell halnia című regénye alapján, Ecce homo címmel szerzett operát, amit a főváros dalszínháza készül bemutatni. Képünkön: Szokolay Sándor otthonában, a zongora mellett. (MTI Fotó : Molnár Edit felv.) NDK-CENTRUM Liszt és Weimar Ma este 6 órai kezdettel a Német Demokratikus Köztársaság Kulturális és Tájékoztató Központjának kamaratermében újra indsul a lemezhallgató estek sorozata. Az összejöveteleket Zsoldos Péter vezeti, ő mondja: . — Hat esztendővel ezelőtt kezdtük el ezeket a zenés beszélgetéseket. Figyelmezve a „hely szellemére”, elsősorban a német és osztrák zeneirodalom csodálatosan gazdag anyagából válogatunk. Az idén az első két összejövetel a kettős évforduló alkalmából, Liszt Ferenc munkásságával foglalkozik. Ma és november 26-án Liszt és Weimar lesz a témánk. Weimarnak rendkívüli szerepe van Liszt pályájának alakulásában. Egy kis költői túlzással azt mondhatjuk: a zeneszerző Liszt szülőhelye Weimar. A városban eltöltött mintegy tíz esztendő alatt alkotta legjelentősebb zenekari műveit, köztük tizenkét szimfonikus költeményét. Természetesen nemcsak a Goethe, Schiller, illetve Bach és Hummel szellemét sugárzó Weimar hatott Lisztre, hanem Liszt is Weimarra, hiszen mint a városi színház karmestere és mint zenepedagógus egyaránt jelentős szerepet töltött be. — Ezeknek az összejöveteleknek a vezetése jól illeszkedik az ön zenei ismeretterjesztői munkásságába. Hallhatnánk valamit írói munkájáról is? — Eddig hat könyvem jelent meg. Ezek közül öt tudományos-fantasztikus regény. Most dolgozom hetedik nagyobb lélegzetű munkámon, amely szintén ehhez a műfajhoz tartozik. A jövőben azonban — bár nem kívánok hűtlen lenni a sci-fihez — szeretnék ismét egy zenei tárgyú regényt írni. Portré négy ülésben című, Muszorgszkijról szóló könyvemnek kedvező volt a fogadtatása, s ezért valami hasonlót tervezek Liszt Ferencről. A mester életének azt a szakaszát dolgoznám föl regényes formában, amelyről Szabolcsi Bence kitűnő tanulmánya, a Liszt Ferenc estéje szól. Azt hiszem, a zeneszerzőkről szóló szépirodalmi műveknek nagy szerepük lehet a muzsika megszerettetésében. Ezért az ilyen tárgyú könyvek írását is a zenei ismeretterjesztés egy formájának tekintem. (morvay) PÁRHUZAMOS TÁRLATOK Bill és Gyarmathy a Műcsarnokban A lényeget tekintve két hasonló látásmódú művész munkái tekinthetők meg a Műcsarnokban. Az 1908-as születésű Max Bill világhírnévvel bíró európai nagyság, a modern képzőművészet egyik utolsó mohikánja. Olyan alkotó, aki jelen volt az avantgarde művészetek születésénél. A svájci festő, szobrász, építész, ipari formatervező és művészeti író jelentős anyaggal mutatkozik be hazánkban. (Hogy pontosan hány kompozícióval, azt nem tudom, hiszen mint hírlik, legalább is a teremőrtől ezt az értesülést kaptam; csak néhány katalógus készült el határidőre.) Az 1915-ben született Gyarmathy Tihamér munkáin alapvetően ugyancsak a geometrikus „helyzetek” dominálnak, de a hideg mértani pontosságot, amely olyannyira jellemzi a világhírű svájci mestert, Gyarmathy igyekszik líraivá oldani, vagyis összetettebb és bonyolultabb látványélményt óhajt nyújtani. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a szándék művészileg is mindig testet ölt, bár munkái a maguk módján jól megoldottak, precízek. Lehet, hogy Gyarmathy Tihamér nem merített közvetlenül Max Bill művészetéből, ám az az egész festői látásmód és gyakorlat, amit a svájci mester és még oly sokan képviselnek, hatással volt a hazai alkotóra, miként jó néhány más, itthon dolgozó művészre is. Max Bill, a matematikai és geometriai festészet és szobrászat egyik — nevezzük így — apostola. Ember és tér című munkájában írja: „...összes művemre — legyen az épület, szobor vagy festmény — rendkívül jellemző, hogy elemi eljárásokat, primér formákat, egyszerű számokat, azonos méretű elemeket és azonos hosszúságú vonalakat használok ...” Festészete lényegileg a különböző nagyságú, formájú és színű csíkok összhatást kialakító ritmusára épül. Meggyőződésem, hogy nem annyi ötlettel és eredeti invencióval teszi mindezt, mint mondjuk világhírű idegenbe szakadt hazánkfia, Victor Vasarely. Mégis, ezek a képek és háromdimenziós testet öltésük, a kiállított plasztikák, a vállalt feladatkörön belül mívesen kidolgozottak, színvonalasak. Max Bill mindig tudja, szinte mint egy computer, előre kiszámítottan, hogy miből mennyit és hogyan rakjon fel. Bizonyára vannak, akik ebben a fajta festői magatartásban a képzőművészet új útjait és lehetőségeit látják meg. Én — világhír ide vagy oda — csupán üdítő színfoltoknak érzem ezeket a képeket és szobrokat. Játéknak, amely megfér a képzőművészet fogalmával, de alig többnek vagy másnak. Gyarmathy Tihamér vállalkozásában ugyancsak a térnek valamiféle festői megfogalmazása sejthető. Sőt, némi belemagyarázással, a térnek és az időnek úgynevezett mély összefüggéseit is föl lehetne fedezni. Tény, hogy Gyarmathy is szeret játszani, bonyolult rácsozatai mögött a színek furcsa kavalkádja hömpölyög, lehet, hogy a festői játéknak ez a módja csak rá jellemző, ám a játék szabálya meglehetősen régi, jó néhány évtizedes. A kora ősznek és a Műcsarnoknak ez a két, egymás melletti teremben látható tárlata, azt hiszem elsősorban olyanokat csábít, akik nagy képzelőerővel és művészettörténeti érdeklődéssel vannak megáldva. Mert ahhoz, hogy az említetteknél valamivel többet és mást fölfedezzen valaki a két művészben, mindezekre okvetlen szükség van. Harangozó Márta