Esti Hírlap, 1987. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-02 / 51. szám

^«Jlg Él Mu­ki 9 Berek Kati első je­lentkezése óta biztos tehet­ség és nagyon jó színész. Erről az oldaláról az or­szágban rengetegen isme­rik. A szombat esti műsor óta az országban még töb­ben megismerkedhettek a szerepeken kívüli személyi­ségével is és megtudhatták, milyen rokonszenvesen kulturált, nagyon termé­szetesen viselkedő és ön­állóan gondolkodó egyéni­ség. Akivel mégis többször volt baj pályafutása során. Mégis — vagy talán éppen ezért? Ő ugyan nem mond­ta, de szavai hallatán ben­nem fölmerült a gondolat: talán éppen ez a tartalmas, tisztességgel telített termé­szetesség volt egyszer-más­­szor akadálya annak, hogy ugyanolyan szerencséje le­gyen a pályán, mint egyik­másik, nála nem tehetsége­sebb, de ügyesebb pálya­társának. Berek még csak nem is célzott erre. Sőt, ku­darcairól, zökkenőiről, stagnálásairól szólva min­dig önmagában kereste a hibát. A körülményeim adottak és jók voltak, a sors kegyes volt hozzám, csak én nem voltam min­dig szinkronban a körül­ményeimmel, mert későn élő személyiség vagyok — mondta. S mindig önmagát hibáztatva a bajokért, szó nélkül elviselte, valahány­szor csalódás, sőt, megaláz­tatás érte, akár szerepek ráosztásában, illetve rá nem osztásában, akár ab­ban, hogy a Nemzeti példá­ul fizetéscsökkentéssel vet­te vissza. Akárhogy történt is, Berek Kati sohasem vesztette el hitét saját te­hetségében és egy percig sem szűnt meg lelkesedni a színházért, amelyet minden­nél jobban szeret. S ne­ki van igaza, hogy most Győrött szolgálja Tháliát, ha Pesten nem lehet — vagy nem úgy lehet, ahogy szeretné. Ez nem az ő hi­bája, hanem azoké, akik a fővárosban nem találtak megfelelő feladatokat Be­rek formátumos tehetsége számára. (barabás) BÁRSONY ÉVA JELENTI NYUGAT-BERLINBŐL: A Napló II. sikere Tegnap délután a Berli­nale hagyományos sajtó­konferenciáján a „vallató­asztalnál” hárman képvi­selték a magyar verseny­filmet: Mészáros Márta rendező és két főszerep­lője: Czinkóczi Zsuzsa és Jan Nowicki. A sajtóve­títésen megtelt a Zoo Pa­last hatalmas terme, a Napló szerelmeimnek telt ház előtt indult , és telit ház előtt fejeződött be. A főszereplő Mindig meghökkentő ta­pasztalatom itt, a nyugat­berlini közönség különös humorérzéke. Könnyen ne­vetnek bele a filmekbe, elég egy szóvicc, egy gro­teszk mozdulat, egy pate­­tikus hangsúly és már csattan is a nevetés. Gyakran a rendezői szán­dék ellenére, a drámainak szánt hatás kellős köze­pébe. Nos, Mészáros Márta filmje közben egyetlen pissz sem hallatszott, a Cannes-ban díjnyertes Napló gyermekeimnek folytatása, a Napló II. ve­títése közben. Az önélet­rajzi ihletésű filmtörténet 1950—1956 közötti esemé­nyeit nagy figyelemmel kí­sérte a közönség, s mind­az, ami Julival, a film hősnőjével Budapesten és Moszkvában történt, le­kötötte a nézőket. A film végén pedig kétszer is megtapsolták Mészáros Márta munkáját. Mint ahogyan tapsoltak a legkülönbözőbb országok sajtóját képviselő újság­írók is, a vetítést követő sajtókonferencia végén. A legfeltűnőbb benyomás az volt, hogy a Mészáros Mártához intézett kérdé­sek legtöbbje úgy kezdő­dött: ismerik és nagyra értékelik a rendező mun­káit. A fesztiválújság tegnapi számából min­denki tudhatta, hogy Mészáros Márta több mint tíz évvel ezelőtt Ezüst Medvét nyert itt, Nyugat- Berlinben, s hogy e film­jének előzménye 1984-ben Cannes-ban speciális nagy­díjat nyert. A kérdések­­között volt, amelyik a for­gatókönyv megírására, a politikai, illetve pszicho­lógiai ábrázolás egyensú­lyára, a rendező személyes élményeire, a női rendező sajátos látásmódjára kért választ. De volt, akit az érdekelt, Gorbacsov meg­hirdetett programja volt-e befolyással a film elkészü­lésére, s hogy a zárójele­netben a Duna-parti lép­csőkön némán ülő szerep­lők statikus képének van-e politikai-ideológiai mon­dandója a filmben is idé­zett eizensteini lépcsőjele­net dinamikájával össze­hasonlítva. Amikor Mészá­ros Márta színészvezetői módszeréről hangzottak el kérdések, Czinkóczi Zsuzsa annyit mondott: „Márta nénivel zseniális együtt dolgozna”, Jan Nowicki pedig hozzátette: „Tulaj­donképpen majdnem mind­egy, hogy ki és hogyan játssza el Mészáros Márta filmjeinek szerepeit, úgy­is ő mindegyiknek a fősze­replője”. A Téma Úgy látszik, a fesztivál utolsó harmadára maradt néhány ígéretes bemutató. A hosszú napokon át jelen­téktelenül csordogáló ver­seny talán két-három film segítségével legalább egy negyed fesztivál illúzióját keltheti meg. Bemutatták Gleb Panfilov Téma című filmjét, amely hét évig nem kapott nyilvánosságot, tavaly kerülhetett csak a közönség elé. Panfilov tra­gikomédiájának hőse egy alkotói válságban levő író, aki élményekkel föltölte­­kezni autózik Szuzdálba, és találkozik valódi önmagá­val. Panfilov filmje kese­rű, ironikus és kemény ko­média. A szédületes átvál­tozóművész, a zseniális Mi­hail Uljanov humora, iró­niája vérre megy az író megformálásában. Szását Inna Csurikova játssza — remélhetően hamarosan a magyar közönség előtt is. A Szakasz A felvezetés alapján a fesztivál nagyágyúja az amerikai Platoon (magya­rul: szakasz). Állandó sze­replője a nemzetközi siker­listáknak, nyolc Oscarra van jelölve, és biztosan kap is belőlük valamennyit, mert a maszkmestertől a hangmérnökig mindenki alaposan megdolgozott a hatásért ebben a film­ben. A hatás a fesztivál­vetítésen ellentmondó volt: fütty és taps. A történet Vietnamban játszódik, 1968-ban. Szereplői a dzsungelháborúban harcoló szakasz tisztjei és katonái. De inkább a félelem, a ha­lál, a szenvedés, a vér, a kegyetlenség. Oliver Stone rendező maga is harcolt Vietnamban, saját élmé­nyei alapján írta meg a történetet. Főhőse egy ta­pasztalatlan, naiv egye­temista, aki a szörnyűsége­ken átesve maga lövi le az embertelen és kegyetlen őr­mestert, a rossz megteste­sítőjét, a film végén. A taps valószínűleg annak szólt, hogy a Platoon a szélesvásznú szörnyűségek, a rettegés és a halál na­gyon hatásosan megidézett infernális képeivel egy há­ború értelmetlenségét, az életek föláldozásának hiá­bavalóságát sugallta. És a fütty? Az bizonyára annak szól, ami az előzőek egy­oldalú ábrázolásából követ­kezik: Stone a Vietnamban harcoló szakasz amerikai katonáit egyértelműen ál­dozatoknak mutatta, akik irgalmatlan körülmények között bátran harcoltak és pusztultak. S a rendező az amerikaiak háborúját mu­tatja ugyan kegyetlennek, nem az ellenfelét, de né­zőpontja mégis kihagyja azt az egyszerű tényt a film látószögéből, hogy ezek az amúgy deréknak és bátornak mutatott fiúk nem meghívásra és nem baráti látogatásra mentek Vietnam dzsungeleibe, s hogy háborújuk értelmét és célját még pokoli szenve­déseik sem fordíthatják szégyenletesből dicsőséges­sé. Erre reagált érzékenyen a fütyülő közönség. A még hátralevő prog­ramból az olaszok mai filmje, a Gian Maria Vo­lonte főszereplésével ké­szült A Moro-ügy szólhat bele a versenybe, amely­nek díjazottjai között, na­gyon reméljük, Mészáros Márta filmje is ott lesz. Latin-Amerika kincsei a Nemzeti Galériában Remekművek aranyból Néhány év múlva, 1992- ben emlékezünk majd Amerika felfedezésének öt­századik évfordulójára, s e jeles dátumot megelőzve, a Spanyolok az Újvilágban című kiállítás segítségével gondolhatunk vissza a kon­tinens fél évezreddel ko­rábbi történelmére. Hatal­mas anyag segít ebben minket, a madridi Amerika Múzeum kincsei. S nem­csak az értékes nemesfé­meket nevezhetjük joggal kincsnek. Hiszen csak edé­nyek azok is, melyek szín­aranyból készültek, épp­úgy, mint alapanyagra sze­rényebb, ám művészi ki­dolgozásban éppoly remek­mívű agyagtársaik. Díszek azok is, melyeknek anyaga színes toll, kagylók és üveggyöngyök, éppúgy, mint a sokunk által bámult aranyékszerek. A kézmű­vesmesterség tisztelete sok­szorosan felülmúlja az anyagok tiszteletét, s ez az ősi „demokratizmus” talán legrokonszenvesebb tulaj­donsága e gyűjteménynek, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható. A spanyol hercegi gyűj­tők kincsestárai bizonyára elsősorban a nemesféme­ket, a művészi kézi munká­kat őrizték meg. Szeren­csénkre azonban megma­radtak olyan kultúrtörténe­ti dokumentumok is, ami­lyen az összegörnyedő alak tartotta ülőke, az ősi lab­dajátékok kőből formázott kellékei, a víz, eső és ter­mékenység istennőjének azték szobra, s egy gyönyö­rű, fekete tükör obszidián­­ból. E sok száz tárgy közül jó néhány könnyen porladó anyagból, fából, bőrből, textilből, homokkőből, toll­ból készült, s talán, ha a hó­dítók a valóságos kincsek között nem őrzik meg őket, évszázadok múltán sosem kerültek volna elénk. A történelmi morfondírozásra nemcsak ezek a tárgyak, hanem a gazdag kiállítás további szakasza is inspi­rál. Spanyol Amerika sajá­tos kultúráját hivatott ez ábrázolni, az indián hitvi­lág keveredését a spanyol katolicizmussal, no és a sok emberfajta egybeolvadásá­nak folyamatát. Az előbbit frappánsan jellemzik a szentek életét ábrázoló, de bravúros, s jellegzetes in­dián technikával készült téllképek, az utóbbit egy XVIII. századi festmény­sor, A fajok keveredése. Mesztic, kasztic, mulatt és lobo... s ki tudja még hányféle fajtakeveredés alakult ki a sokszínű Dél- Amerikában. Arról termé­szetesen inkább a történe­lem és a kultúrtörténet szólhatna, hogyan gazdagí­tották vagy oltották ki egy­mást a feketék, az európai­ak vagy a négerek kultú­rái. A kiállítás csak azt mu­tathatja be, ami megma­radt. A városi spanyolos és a „vidéki”, jórészt az azték, inka és maja civilizációk hagyományaként megma­radt értékeket. Minket — érthetően a mi kultúránk­tól legtávolabb eső, indián eredetű civilizáció érdekel. A kiállítás nagy közönség­­sikere bizonyítja, hogy is­kolásoktól a nyugdíjasokig jó néhányan szeretnék sok elromantizált, elkalandre­­gényesített tapasztalatukat összevetni a tárgyak, a mű­alkotások hitelesítette va­lósággal. Ebben nemcsak a kiállítás segít, hanem a hozzá kapcsolódó előadások is. A hátralévő kettőt Indi­án arany művesség címmel, március 5-én és Indián ha­gyományok továbbélése Peruban címmel március 11-én tartják a Nemzeti Galéria földszinti előadó­termében. (molnár) TAVASZI FESZTIVÁL Szovjet vend A Budapesti Tavaszi Fesztivál zenei program­jainak sorában számos külföldi vendégművész, szólista, karmester kama­raegyüttes, illetve nagyze­nekar szerepel Magyaror­szágom. Közülük a Szovjet­unió Állami Szimfoni­kus Zenekarával most is­merkedhet meg a fesztivál közönsége. A Budapest Kongresszu­si Központban március 21-én adnak hangversenyt, s a nagy érdeklődésre való tekintettel három vidéki nagyvárosba is meghívták őket: Szolnokra, Salgótar­jánba és Győrbe. A mű­sorban olyan, ritkábban hallható, virtuóz tudást igénylő darabok csendül­nek fel, mint Wagner Rienzi-nyitánya, Men­delssohn Hegedűversenye, Csajkovszkij Hamlet-nyi­­tány fantáziája, Szkrjabin: Álmodozás és Rimszkij- Korszakov Spanyol capric­cio című alkotása. (MTI) 3 BUGYI+ 2 (NÉHA TÖBB) ZENÉSZ Lakodalmas rock Könnyűzenei berkekben fölborzolta a kedélyeket egy „orvbetörés” a hazai piacra — kívülről. Egy jugoszláviai magyar együt­tes felvételei, amiket déli szomszédaink százezer­­számra vettek meg, hirte­len nálunk is nagy szám­ban (becslések szerint 180 ezer példányban!) fogytak el­y nem hivatalos üzleti úton. A magyar szakma, amely különben békésen tűri az így-úgy importált nyugati felvételek konkurenciáját, a bácskai „betolakodók” rohamára felhördült: Szu­­pergiccs! Kultúrbotrány! Be kell tiltani! A kazet­ták nyomában azonban személyesen is megjelen­tek az új sztárok. Szeged környékén pár nap alatt tizennégy műsort adtak zsúfolt házakkal, aztán — a magyar állatvédők javá­ra — most fölléptek a Budapest Sportcsarnokban is. Több mint tízezren vál­tottak hozzájuk jegyet, kü­lönösebb reklám nélkül. Volta­k, akik már a határ­nál meg akarták akadá­lyozni, hogy megérkezze­nek a Kerepesi útra. Olya­nok, akik 20-25 évvel ez­előtt értetlenül tapasztal­ták egyes zenei stílusok el­ítélését, most „intézkedést” sürgettek. Ennek a műfajnak a fi­gyelemmel kísérését már rég, örömmel rátestáltam illetékesebb fiatalokra. Most hagytam magam rá­beszélni: nézzük, hallgas­suk meg, mitől a lázas ér­deklődés, az általános is­kolásoktól az egyetemi professzorokig? Beat, rock, punk, diszkó és mindenfé­le újhullámok után mivel képesek „vidéki” muzsiku­sok vihart kavarni a szak­ma egyre álmosítóbb álló­vize fölött? Mit hozott, sodort felénk a délvidéki szél? Péntek este zsúfolt né­zőtér volt a Sportcsarnok­ban. A tévé közvetlen mo­dorú riportere, Juszt László bemutatta a fehér szmokingban dobogóra lé­pő együttest. A nevük: 3+2. Három testvér, a Bugyi fiúk, és két, régeb­ben hivatásos zenész adta az elnevezést. Hármuk ke­zében gitár, a negyedik elektronizált billentyűk mögé, az ötödik elektro­mos erősítésű dobhoz ült. Most, talán a­ koncert im­pozáns mérete miatt, csat­lakozott hozzájuk még egy billentyűs, sőt, később egy hegedűs is. Alkalmi nevük ezen az estén 3+4 is le­hetett volna. Az együttes úgy szüle­tett — tudtuk meg a be­mutatásból —, hogy a Bu­gyi-fiúk édesapjának egy bácskai faluban kocsmája volt (vagy talán van is?), ahol sok lakodalmi lako­ma zajlott le a hetvenes évek közepén. Mikor a vendéglős fiait elkapta az ifjúság zenélési vágya, mo­dern hangszereket szerez­tek, s attól kezdve ők han­goskodtak minden Hym­en­­partym (magyarán lagzin), a vidám-kapatos násznép­nek. Minden beat-rock­­paink vagy egyéb divat iránti vonzalmukat félre­téve azt játszották, amit az ünneplők a menytasz­­szonytánchoz kértek. Így született meg az eredeti, a világon teljesen egyedül­álló műfajuk, a lakodal­mas rock. Muzsikusfülnek ez úgy hangzik, miint valami kí­sérlet a folklór és a rock egyesítésére. Van rá jó­­rossz példa elég. Mitől „kultúrbotrány” ak­kor ná­lunk? És miiért bűvöl el százezreket? A három Bu­gyi lenne a rock Bartók­ja? Nem akartam hinni sem a szememnek, sem a fü­lemnek, amikor megszólal­tak. A nézőtéren áhitatos, révült élvezetet tükröző ar­cok, mint akik most fede­zik fel a legújabb és leg­kellemesebb csodát. A me­­gafonokból viszont ömle­­nek gyerekkorom sláger­hangjai, amiket­ nyaranta Duna-menti falujában Csa­­csó Kálmán cigányzeneka­ra húzott évtizedeken át a fülünkbe, s a tölcséres gramofonokon ugyanúgy nyikorogtak, mint a hi-fi­­nek nem mondható detek­toros rádióban. „Egy asszony miatt let­tem ilyen léha”, „Én édes Katinkám, csak egyszer kacsiincs rám!”, „Sárgul már a kukoricaszár”. Ifjú kollégám nem akarta el­hinni, hogy mind kívülről ismerem, amíg nem éne­keltem előre a fülébe min­den következő sort, s még akkor is gyanakodott, hogy van már nekem is Bugyi­kazettám, amiről szorgal­mas éjszakázással most ta­nultam be őket. Kultúrbotrány? Mitől botrányosabb a hatvan­nyolcvan évre néző nosz­talgia, min­t a negyven-öt­­ven évnyire emlékező? Vagy akár a rock and roll- és beat-nosztalgia. Ha ki­adjuk Kalmár Pál egykor népszerű felvételeit, ha Rátonyi sokkal „szigorúbb” éveikben fölidézhette e la­kodalmas rock kortársait (Éjjel az omnibusz tete­jén, Jöjjön ki Óbudára, Uj­jé, a Ligetben ... stb), ez most milyen mércén más? Giccs? Az hát! Giccs az, ami tartalmat­lan, felszínes érzelgőssé­get, üres kellemességet áraszt művészi eszközök primitív felhasználásával. Min­t a tápérték nélküli ínyességek, a gyermeket nem akaró ölelés. E lót­­ós fajfenntartó sorsi kérdé­­sekben annyira elnéző ko­runkban pont a fülnek te­szünk szemrehányást, ha céltalan, felszínes élveze­teikre vágyik? De ezek a tünetek semmivel sem ár­tanak többet sem az egyénnek, sem a társada­lomnak, sem az erkölcsinek, sem az igazi művészetnek (melynek eszközeit bitorol­ják),­­ mint a fentebb említett „biológiai giccs­­kultusz”. Ha a szórakoztató szak­ma a piacát félti a Bu­gyiktól és társaiktól, akik ugyanazt művelik lakodal­mas kivitelben, amit ma­gyar kollégáik az érzelgős­ség alig árnyalatnyit kü­lönböző szférájában, mond­ja ki nyíltan az aggályait. De ne hivatkozzon senkit olyan magasabb szempon­tokra, amelyekhez semmi köze. Fodor Lajos

Next