Esti Hírlap, 1987. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1987-09-01 / 204. szám

• Tegnap valószínűleg az atlétikai világbajnok­ságra tekintettel volt rend­kívüli adásnap a televízió­ban. Az atlétika minden tisztelete mellett mégis az a gyanúm, hogy tegnap az ország George Gershwin miatt maradt ébren fél 12-ig , ha ugyan ébren tudott maradni. Ami per­sze nem Gershwin bármi­fajta minősítése akart len­ni — még az elalvók ré­széről sem —, hanem a kései időpont következmé­nye. Meg talán egy kicsit annak is, hogy az élet­rajzfilmek jobb variációi­hoz vagyunk szokva. (Mind­járt ma este ott van pél­daként a sokkal színvona­lasabb Verdi-sorozat.) A zenés életrajzfilmeknek, persze, megvan a szinte kötelező sablonja, rövidebb vagy hosszabb ideig a zse­ni tanul, gyakorol, míg­nem létrehozza első figye­lemreméltó művét. A kö­vetkező szakaszban kide­rül, hogy egyelőre csak a környezete figyel rá, nehéz elfogadtatnia magát a vi­lággal. Aztán átütő siker következik, nagy boldogság — egészen addig, amíg (mindenekelőtt a magán­életben) valami gokszer be nem következik. És akkor kiderül, hogy a siker ön­magában nem boldogít. Itt már aztán van némi variá­ciós lehetőség, mégis be­következik-e a happy end, vagy boldogtalanul hal meg az a nyomorult világ­zseni. Az utókor persze meghajtja előtte az emlé­kezés zászlaját. Ez a Kék rapszódia nemcsak ponto­san követte a sablont, ha­nem két zeneszám között még rettenetes, didaktikus dialógusokkal is szolgált. Ezzel szemben nagy-nagy előnye volt, hogy rengete­get játszottak benne Gersh­wint, méghozzá igen jó előadásokban. S az már filmtörténeti, zenetörténeti csemege, hogy néhány Gershwin-kortárs elvállal­ta, hogy ebben a filmben eljátssza önmagát, így pél­dául Paul Whiteman, a nagyszerű zenekarvezető, Oscar Levant, a kiváló zongorista és barát, de amire a rádióújság sem hívta fel a figyelmet, a hangosfilm első sztárja, a hagyományos feketére fes­tett arccal, fehér szájjal, Al Jolson is személyesen jelent meg a filmben, s adta elő Gershwin első si­keres dalát. Aki tehát sze­reti ezt a muzsikát — s úgy tetszik, a zeneszerző fél évszázaddal ezelőtti ha­lála óta egyre csak gya­rapszik ezeknek a száma —■, az nagy örömmel hall­gathatta e majd’ két és fél órán át zenélő filmet. (bernáth) ÚJ TANÉV, ÚJ MŰKÖDÉSI SZABÁLYZAT Nagyobb önállóság az iskolákban A tanévnyitó ünnepsé­gek tegnap, ma, vagy még vasárnap lezajlottak — ahol egyáltalán volt ilyen —, s a mai napon meg­kezdődött az iskolákban a tanítás. Az idei tanév ar­ról lesz nevezetes, hogy a csaknem egyesztendős elő­készítés után az új okta­­­tási törvény szabta kere­tek között kezdték meg működésüket az iskolák. A törvény egyik legfőbb jellemzője, hogy az eddigi­nél jóval nagyobb lehető­séget biztosít az önállóság­ra. Ennek egyik talpköve az úgynevezett működési szabályzat, amely egy sor kérdést az iskolák hatás­körébe utal. (Így például a tanévnyitók idejének ki­jelölését, vagy annak el­döntését, szükség van-e egyáltalán ünnepélyes tan­évkezdésre.) Tudnak-e élni az isko­lák a hirtelen „nyakukba szakadt” önállósággal? Mi­lyen segítséget kapnak eh­hez a gyakorlatban? Bele­szólhatnak-e szülők az is­kolai rend kialakításába? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kértünk vá­laszt Spengler Györgyné­­től, a Művelődési Minisz­térium közoktatási és pe­dagógus-továbbképzési ön­álló osztályának helyettes vezetőjétől. Rugalmasan — A magyar közoktatás hagyományaitól eltérően az új oktatási törvény le­hetőséget ad arra, hogy az iskolák a működésükkel kapcsolatos kérdésekben maguk döntsenek. Ezeknek jó részét eddig a minisz­térium határozta meg. — A minisztériumnak tehát már nincs beleszó­lása? — Bizonyos alapvető kérdésekben — például a tanév kezdetének és befe­jezésének kijelölésében — ma is a minisztérium dönt, de a miniszteri ren­deletek az eddigieknél jó­val kevesebb előírást tar­talmaznak. — Minek alapján dol­gozhatják ki az iskolák a működési rendjüket? ■— Természetesen min­den, iskola a saját körül­ményeinek megfelelően. Tehát annak alapján pél­dául, hogy milyen terüle­ten helyezkedik el, milyen jellegű az iskola, vagy milyen feltételek állnak a rendelkezésére. Mindez meghatározza, hogy mikor kezdődjék a tanítási nap, mikor legyen szünet, ho­gyan használják ki az osz­tálytermeket. Egy nagy­üzem közelében lévő isko­la minden bizonnyal az ottani munkarendhez iga­zítja az első óra kezdésé­nek időpontját, vagy iga­zodik az üzem jellegéhez a fakultáció kialakításá­ban. Mindemellett bármit szabályozhatnak, amiről úgy gondolják, hogy sza­bályozásra szorul. — Tehát azt is maguk döntik el, hogy mennyire szigorú rend szerint mű­ködik az iskola? — Igen, az iskoláktól függ, hogy milyen feszes vagy milyen rugalmas, nyitott keretek között dol­goznak. Ha egy iskola még a lélegzetvételét is szabályozza, akkor a saját működését nehezíti, arról nem is beszélve, hogy nem az új oktatási tör­vénynek megfelelően jár el. — A működési szabály­zatot a helyi irányító szervnek, vagyis a tanács­nak kell jóváhagyni. Nincs meg annak a veszélye, hogy a tanácsok megnyir­bálják az iskolák önálló­ságát? — Itt tulajdonképpen egy törvényességi kontroll­ról van szó. A tanácsok azt vizsgálják, hogy a sza­bályzatban foglaltak nem mondanak-e ellent bizo­nyos jogszabályoknak. Ab­ban az esetben, ha a jó­váhagyó túllépi a hatás­körét, és beleszól egyéb kérdésekbe is, az óhatat­lanul az iskolák önállósá­gának a rovására megy. — A minisztériumba nem kell eljuttatni a kidolgo­zott szabályzatokat? — Nem. — Akkor hogyan tud segíteni a tárca az isko­láknak? — Az elmúlt évben igyekeztünk tisztázni a működési szabályzatok el­készítésének a módját, fő­ként továbbképzés útján. Emellett készültek olyan segédanyagok is, amelyek alapvető tudnivalókat tar­talmaznak. Segítséget kap­hattak a pedagógusok az elmúlt tanévben a Közne­velés című folyóiratból is, mely egész éves vitát kö­zölt a kérdésről. Mind­emellett a minisztérium közvetett úton is segít az iskoláknak, a tanácsokon és a pedagógiai intézete­ken keresztül. A szülők — Az eddigi gyakorlat szerint az iskola és a szü­lők viszonya nem volt mindig felhőtlen. A továb­biakban milyen módon szólhatnak bele a szülők az iskolai rend kialakítá­sába? — A szülők munkakö­zösségeknek, illetve az is­kolatanácsoknak — ame­lyekben a szülők is kép­viseltetik magukat — az őket érintő kérdésekben véleményezési joguk van. — Talán az egyik leg­fontosabb kérdés maradt a végére: hogyan élnek, il­letve tudnak-e élni az iskolák az új törvény biz­tosította önállósággal? — Azok az iskolák, ame­lyek már eddig is kialakí­tották önálló arculatukat, értik, miről van szó, és élnek a lehetőséggel. Ezek általában már el is készí­tették — jóval a szep­tember 30-ai határidő előtt — a működési sza­bályzatukat. Egy részük ma még fenntartással fo­gadja a működési szabály­zatot, ami összefügg a fel­adat újszerűségével, más­részt a felelősségtől való félelemmel. Kállai Katalin FILMEK ÉS FESZTIVÁLOK Laura, Siker, Napló A portugáliai Figueira da Foz-i seregszemlén Bö­szörményi Géza Laura, Vi­­tézy László Érzékeny bú­csú a fejedelemtől és Le­­hotay Zoltán Siker című filmjeit vetítik. Az Egye­sült Államokban, Sonomá­­ban szeptember 10—13. kö­zött sorra kerülő filmfesz­tiválra Gazdag Gyula Hol volt, hol nem volt című alkotását hívták meg. Ugyanebben az időpontban a torontói fesztivál ver­senyprogramjában Mészá­ros Márta Napló szerel­meimnek című filmje sze­repel. (MTI) □ GYŐRI ESZTER — New Yorkban élő magyar származású — festőmű­vésznő kiállítása nyílik szeptember 3-án délután 5 órakor — és szeptember 25-ig látogatható — a Ge­­neralart Stúdióban (VI., Népköztársaság útja 8.). Már harmadik alkalom­mal szerepel két hónapon át Münchenben, a Deu­tsches Theaterben a Fővá­rosi Operettszínház. Két esztendeje a Marie a gróf­nővel, tavaly A mosoly or­szágával arattak frenetikus sikert, az idén pedig a Csárdáskirálynő előadásain tölti meg a közönség nap­ról napra a csaknem 1500 férőhelyes nézőteret. A vendégszereplés menedzse­re egy 47 esztendős, barna, tömör bajuszt viselő, jóke­­délyű férfi: Hans Pilz. Ki ő? • • — Düsseldorfban tanul­tam színészetet, és 1960-tól 1965-ig voltam színész Krehfeldben, Wupperthal­­ban, illetve a müncheni Volkstheatterben. Az úgy­nevezett naturbursch sze­repkörben léptem fel. A müncheni színházban azon­ban nem hosszabbították meg a szerződésemet, és nem akartam ismét egy ki­sebb vidéki színházba visz­­szamenni. Gondoltam, meg­próbálkozom a menedzse­léssel, hátha sikeresebb leszek. — Hol kezdte? — Az olasz állami tele­víziónak, a RAI-nak van Dél-Tirolban egy német nyelvű adása. Ennek a szá­mára produkáltam show­­műsorokat. Ezt 1968-ig csi­náltam, majd­­71-ig a Hair producere voltam a német nyelvterületen. 1972-ben — a müncheni olimpia évében — az olimpiai bizottságnak dolgoztam a játékok kultu­rális programján. Azután voltam színházigazgató-he­lyettes, színházigazgató, a müncheni színházi fesztivál direktora, a világhírű Cir­cus Roncalli menedzsere a Szövetségi Köztársaságiban, produkáltam nyári lovagi játékokat, amelyeknek öt­száz szereplője, és egy de­rűsebb napon 12 ezer néző­je volt. Egyszóval sok min­dennel megpróbálkoztam, a legkülönbözőbb területe­ken szereztem menedzseri gyakorlatot. — Hogyan jutott eszébe, hogy magyar társulattal játszasson operettet Bajor­ország fővárosában? — Mindenekelőtt külföl­di társulattal akartam ope­rettet bemutatni. 1984-ben egy pozsonyi társulatot szerződtettem. Szép siker­rel játszottak, de nem vol­tam igazán elégedett velük. Akkor arra gondoltam, hogy egy bécsi előadást kellene elhoznom. El is utaztam az osztrák fővá­rosba, és ott azt tapasztal­tam, hogy az egyik sztár­szerepet Zsadon Andrea játssza, a másikat Németh Sándor, és még jó néhány magyar művésznek van si­kere a különböző bécsi színházakban énekesként vagy táncosként. Gondol­tam, ha Bécsnek, az operett fellegvárának jók a magya­rok, akkor jók lesznek ne­kem is. Elutaztam tehát Budapestre, megnéztem a Fővárosi Operettszínház előadásait, s mivel tetszet­tek, azonnal tárgyalni kezdtem. Az Interkoncert­­nél nagyon jó partnerre ta­láltam Radnóti Sáriban és Rusz Ferencben, a színház­ban pedig Keszler Pál igaz­gatóban és Seregi László rendezőben. Szót értettünk, s 1985-ben nagy siker lett a Marica grófnő. Ezek után természetesen kölcsönösen folytatni akartuk a vendég­játékot. — Mit vár ön egy ope­rett-előadástól? — Elsősorban szórakoz­tatni akarom a közönsé­get Brechttel szemben te­hát vállalom, hogy „kuli­náris színházat” csinálok. A nézőnek legyen egy kel­lemes estéje, s ennek fel­tételei vannak. Láttam olyan operett-előadásokat, amelybe a „korszerűség” címszó alatt erőltetett pszichologizálást csempész­tek be, katasztrófát és me­rényletet. Nekem nem ilyen operett kell, illetőleg az ilyen operett nekem nem kell. A közönség hadd an­­dalodjék el a zenés mesén, élvezze a magas színvonalú éneklést, tánctudást, és gyönyörködjék a színpadon megjelenő szép vagy leg­alábbis érdekes emberek­ben. Nálunk az újságokban és a televízió műsorában rengeteg szép embert mu­tatnak, tehát a színpadon is szép embereket kell lát­tatni.­­ A magyar színészek több mint két hónapos ke­mény próbával és egy meg­szállott segítő a színész-ren­dező, Christian Dorn lelki­­ismeretes munkájával ké­szültek a német nyelvű be­mutatóra. Ennek ellenére természetesen többségük­ben erős akcentussal be­szélnek. Nem zavarja ez önt, illetve a közönséget? — Tapasztalhatta az elő­adásokon, hogy a közönsé­get ez egyáltalán nem za­varja, s nem zavar engem sem. Természetesen Shakespeare-t német nyelvterületen aligha lehet­ne hibás hangsúlyozással előadni. Egy ilyen történet­ben azonban, mint a Csár­dáskirálynő vagy más Kál­­mán-operettek, az akcen­tusnak megvan a maga diszkrét bája. Ezeknek a történeteknek a legnagyobb része a Monarchia idején játszódik, s akkoron a kü­lönböző nemzetiségek nyil­vánvalóan eléggé különbö­zően beszélték a németet. • • — Vannak-e további kö­zös elképzelései a Fővárosi Operettszínházzal ? — Igen. A Csárdáskirály­nőt szeretnénk bemutatni Frankfurtban és Zürichben, és természetesen visszavár­juk a társulatot a jövő nyárra Münchenbe. Már a darabot is kiválasztottuk, de hogy melyik operettre esett a választásunk, azt egyelőre nem akarom el­árulni. Morvay István BESZÉLGETÉS HANS PILZ MENEDZSERREL Az akcentus diszkrét bája Tizennyolc dal­­ kép nélkül Sikerült a bravúr, gya­korlatilag a filmmel egy időben került a közönség­hez a Moziklip dalaiból ké­szült lemez. Pontosabban azoknak a számoknak a gyűjteménye, amiből a Mo­ziklip készült. Nem vélet­len, hogy nehéz eldönteni, hogy a mozi került lemezre vagy a lemez filmszalagra. A kép és hang nyilvánva­lóan összetartozik minden zenés filmben, de kevésben annyira, mint Tímár Péter alko­tásában. A dupla album hallgatá­sa közben lehetetlen nem gondolni a tizennyolc dal­hoz kapcsolódó képsorokra, olykor merész, olykor kon­vencionális képzettársítá­sodra. Mégis talán nem já­runk messze az igazságtól, ha meglepően egységesnek és színvonalasnak véljük a Mo­ziklip zenei anyagát. A csodálkozás csak fokozódik, ha számba vesszük, milyen széles körből válogatott filmjéhez a rendező. Pres­ser Gábor három, Laár András és Lerch István két-két szerzeménye mel­lett tizenegy különböző műhelyből jöttek a dalok, s a Sziámi az egyetlen együttes, amelyik két szá­mot is játszik. Laár az egyetlen énekes, aki két­szer is fölbukkan. Még ösz­­szetettebb a kép, ha nem­zedékek szerint csoporto­sítjuk az előadókat. Van­nak itt néhányan a szakma „nagy öregjei” közül (Zo­rán, Demjén Ferenc, Somló Tamás, Komár László), képviselteti magát a mai derékhad (Z’Zi Labor, Do­­lák-Saly Róbert, Varga Miklós, Révész Sándor) és megjelennek eddig jószeri­vel ismeretlen fiatalok (Ács Enikő, Anita, Sziámi, Ko­rom, Kentaur, Königh Pé­ter és a Ciklámen). A popzenei összefonódá­sokon kívülálló Tímár Pé­ter nagyon jó érzékkel vá­logatott a különböző forrá­sokból: szinte valamennyi szám hordoz olyan gondo­latot, ami viszonylag köny­­nyen átültethető a képre. A zenei megfogalmazás már korántsem ennyire egyöntetűen magas színvo­nalú, de a néhány gyen­gébb szerzemény (vagy Cseh Tamás régi, csodála­tos száma, a Munkásszál­lás esetében a hangszere­lésben elkövetett melléfo­gás) mellett nagyobb súly­­lyal esik a latba több ki­magasló produkció. Bár az egész lemezre jellemző egy­fajta modern hangzásra va­­ló törekvés, ami uniformi­zál és kissé tompítja az éle­ket, még így is vannak ki­fejezett csúcspontok: Ko­már László, Ács Enikő, Zo­rán, Katona Klári és Som­ló Tamás, a Sziámi, Kö­nigh Péter és a Ciklámen dalai igazán jók zeneileg és szövegükben, egyéniek megszólalásukban. Ezen a lemezen a gyen­gébb számok a közepesek — de ezek sem érdektele­nek! További merész kije­lentésekre vállalkozva le­szögezhetjük: ez az­ album sokkal inkább rocktörténe­ti jelentőségű, mint az ön­magáról kissé ízléstelenül ezt kijelentő, gondolatilag üres, zeneileg az átlagosan innen maradó Gitárpárbaj. Talán érdemes lenne el­gondolkodni a dolgon: egy nem szakembernek sikerült egy jó válogatást készíte­nie, miközben a tűzhöz kö­zel állóknak több kísérle­te is kudarcot vallott. Nem­­kötötték meg a kezét barátságok és ellenszenvek, egyéni és csoportérdekek. A Moziklip zenéjét hall­gatva újra éled a remény a magyar rock jövőjét ille­tően. Ahol ennyi zenei és szövegbeli mondanivaló van, ennyi jó szerző és elő­­adó, ott csak átmenetileg lehet szó a műfaj válságá­ról. Még néhány ilyen al­bum és vége lesz az átme­netnek. Horváth Gábor

Next