Esti Hírlap, 1996. július (41. évfolyam, 134-156. szám)
1996-07-01 / 134. szám
W'M fstifkdcu* KULTÚRA \ j(J jf^ Q (^ 1996. július 1., hétfő UZZZ r V TT X ^3 J>t (%4') IjVft- ■ , | MÉGIS, KINEK A GYŰJTÉSE? fjiM W*'* ' 9^__________________________| Nem vicc: kész röhej Ki gondolná, hogy nálunk a viccgyűjtés is több bosszúsággal jár, mint örömmel és nevetéssel? Köves József, a K. u. K. Könyvkiadó igazgatója szerencsére nem keseredett el, igaz, kifejezetten viccesnek sem tartja történetét, inkább szánalmasan nevetségesnek. — A sztorit addig ismerjük, hogy a K. u. K. tavaly megjelentetett háromezer viccet, a mai viszonyokhoz képest meggyőző sikerrel. — El is határoztam, hogy újabb kétezer-ötszáz viccet dobok piacra, ha egy hónap alatt három kiadást vásároltak meg a mosolyra éhes emberek. Ennek több interjúban nagy örömmel hangot is adtam, s a siker bizony olyan fülekbe is eljutott, ahová talán nem kellett volna. — Csak nem azt akarja mondani, hogy egy sötét, elcsíphetetlen kalózkiadó, nagy üzletet sejtvén a dologban, megelőzte? — De éppen valami ilyesmiről van szó! Megjelent egy viccenciklopédia, amely a karácsonyra tervezett könyvem esélyeit komoly mértékben rontja. — Be is fejezi a munkát? — Nem, javában készülök a folytatásra. A tervezett kétezer-ötszáz viccből kétezer-négyszáz már számítógépben van. Büszke és hiú vagyok, mert túlszárnyaltam Nagy Imrét, az egykori Az Újság című vicclap főszerkesztőjét, akinek öt kötetben „csak” ötezer vicce látott napvilágot 1931-ben. Én a viccgyűjtést sokkal komolyabb dolognak tartom, mint hogy feladjam a küzdelmet. A viccfolklór, amit ugyanúgy meg kell becsülni, meg kell őrizni, mint a népdalt vagy a néptáncot. Nem véletlen, hogy a viccgyűjtők jól ismerik és becsülik egymást. A forrásjegyzékeket ugyanúgy közlik, mint munkáikban az irodalomtörténészek, hiszen egy-egy jó humorú gyűjtő remekül átdolgozza, frappánsabbá teszi a poénokat, nem beszélve a címadásról, amelyhez nem kis alkotói lelemény szükségeltetik. A kalózkiadók természetesen a források megjelöléséről nemes egyszerűséggel megfeledkeznek, s a nagy kapkodásban primitív, erőltetett, buta és poros vicceket igyekeznek rátukmálni az olvasókra. P. Horváth Gábor Vége felé közeledik a Kaliforniai álom című amerikai tévéfilmsorozat. Ez azt jelenti, hogy már az ötvenegyedik résznél tartunk, és már csak tizennégy van hátra. Különös szokás a kora délelőtti tévénézés. Mindazonáltal az, aki hetente többször, reggel kilenc óm tájt huszonkét percet szentel e különös szenvedélyre, kedves kis nagyvárosi népmesén okulhat és derülhet. Szeleburdi amerikai fiatalok keverednek különféle kalandokba, melyek kezdetben veszélyesnek tűnnek, majd a mesék törvényei szerint a problémák rendeződnek, legalábbis átmenetileg. Általában a szereplők gyarlósága okozza a konfliktust. Mint például a nagyravágyás, hiszékenység vagy olyan káros szenvedélyek, mint a dohányzás. A tanulság mindig verőfényes és persze iskolás. Van ebben az egész kaliforniai meseszövésben valami nagyon ismerős, nagyon otthonos. Régi kisiskolásokat hasonló módszerekkel tanítgatták évszázadon keresztül a legalapvetőbb életszabályokra. Például ilyenekre: a hazugság hosszú távon nem kifizetődő, vagánykodni sem nagyon érdemes. A pedagógiai újdonság az, hogy ezekben az epizódokban a kormosokét általában nem a tanerők, hanem a szigorú és durva hétköznapok szolgáltatják. Kaliforniában az álmokból tanulnak a jövendő nyárspolgárok. Sz. J. (k u. Vn' {Sjj^fl Jt/r )*v~y\ iaa JU . u. ______________________•* XStt.A________________ Kalózkazetta CSEH TAMÁS A HARGITÁN X 3 Dalok egy régi világban Olyannyira kevés dolog kell a békességhez! Csupán emberi gesztus, melegség szükségeltetik, mégis ritkán sikerül megtapasztalni. Talán leginkább az akaratban van hiány. Szándékban, hogy valaki vállalja: igenis lesz koncert a Hargitán, 1650 méter magasban. És meg kell keresni Gábort, aki ingyen elviszi Cseh Tamást majd hétszáz kilométerre, kell Józsi, aki Új-Zélandból a hegyre igyekezve felveszi kisbuszába az úton bandukoló összes, láda sörrel-sátorral-hátizsákkal megpakolt tinédzsert, kell ezerötszáz békés ember, aki felgyalogol a dermesztő, hajnali kétfokos nyárban a fenyők közé, és kell egy gitár. A dalok már jó ideje megvannak, eredendőn és vádolón, kérdőn és engesztelőn. Mindössze bele kell kiáltani őket a székelyeket körülölelő szélbe, másfél órán keresztül, hogy mindenki meghallhassa. A kamerák is ott lapulnak már, sok kilométer mágnesszalaggal telepakolva, hogy az utánunk jövők is láthassák a minden bizonnyal legendává nemesülő csodát. És ott vannak a hegyek, melyeket csak azért is tisztelni muszáj, mert előttünk érkeztek ebbe a világba, és tartózkodási engedélyük nem mérhető emberi léptékekkel. Hiába a kétely, közönség is van, öregek, fiatalok, meglett háziasszonyok és aznap ballagó alig-emberek, akik egytől egyig kívülről tudják az igazságot. A koncert után, a menedékház földszintjén még órákig fújják a népdalokat, és akad vörösbor is, jó néhány butéliával, hogy csapást szabjon a hangulatnak. És nem lesz botrány és tömegverekedés, arrafelé a barnamedve sokkal gyakoribb vendég, mint a tar vagy akár a tarajos fejű, forróvérű fiatal. Lehet szavalni hajnalig Adyt és Radnótit, Villont és József Attilát, és arra is kerül alkalom, hogy megváltsuk vagy megsirassuk a világot. Aztán véget ér a varázs, hazaindul a tömeg a szénaszagú nyárba. A hegyről zavarosból kifogott csodaautók és nagykorú Trabantok araszolnak le a köveket kerülgetve, a visszapillantó tükrök vidám gyalogosokkal telnek meg, a neves külföldi vendég pedig megáll még valahol Parajdón, hogy utolsót kortyoljon a megnyugvásból. A falu kocsmájában fúvószenekar játszik békebeli melódiákat, utánuk pedig egy letűnt világ ittfeledt nagykövete, az öreg bűvész lép fel, hogy pofont adjon a hétköznapoknak. Lyukas talpú, de fényesre sikált cipőben, frakkban-cilinderben dolgozik ő, pillanatok alatt eltünteti a rádiótelefont és tarokk-kártyát ad helyébe, sohasem látott, de génekbe ivódott trükköket mutat be utánozhatatlan eleganciával, aztán eltűnik mindörökre. A rezesbanda még rázendít egyet utoljára „micsoda útjaim voltak nekem” — dúdolja a messziről jött idegen, és visszaindul a pénzbe-jajba-túlélésbe fulladt Budapestre. Micsoda szerencse: Cseh Tamásnak az erdélyi Madarasi Hargitán megtartott koncertjét teljes egészében rögzítette a Duna Televízió. Lukács Csaba Fúvósok játszanak... ...a falu kocsmájában Egy letűnt világ ittfeledt nagykövete, a bűvész FOTÓ: MÉRI GÁBOR CS •'Jj _____ ,ímmsír Főszerkesztő: Tarján Miklós Felelős szerkesztő: Kiss Pál Főszerkesztő-helyettes: Szerdahelyi Csaba Lapszerkesztők: Gajdics Ottó, Péli Elemér Vezető szerkesztő: Bonta Miklós (gazdaság) Kiadja: az Esti Hírlap Press Kft. Felelős kiadó: Szirtes József Hirdetési igazgató: Bálint Bea Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1146 Budapest, Thököly út 127. Tel./fax: 220-5795. Postacím: 1962 Budapest. Hirdetésfelvétel: Prestige Médiaügynökség : 1146 Budapest, Thököly út 127. Tel./fax: 220-5784, 220-5785. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlap-kereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir), 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámára Előfizetési díj: egy hónapra 470 Ft. negyedévre 1410 Ft, fél évre 2820 Ft, egy évre 5640 Ft. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné mb. vezérigazgató ISSN 0133-2201 Viccek az új gyűjteményből Ügyes trükk A trolin egy férfi azt mondja egy kisfiúnak: — Fiacskám, add át a helyed a bácsinak az akváriummal! A gyerek körülnéz: — De bácsi, hol van itt akvárium? — Itt, a hasamban — csapkodja meg a pocakját a pasas. — Két hal és négy liter sör. Parasztosan A vendég magához hívja a pincért. — Hozzon nekem egy lebbencset, de jó parasztosan? A pincér pár perc múlva visszajön, s lecsapja a vendég elé az ételt. — Ne! Zabálj! Lelki segély A börtön lelkésze elbeszélget a gengszterrel. — Szabadulása után szívesen lennék a segítségére — mondja végül. — Köszönöm szépen, de én mindig egyedül dolgozom! UNIMA-FESZTIVÁL '0- 1 N Jfí ! bfihf rP^SvAÍ-Két ház csókja A szemerkélő eső sem tudta elkergetni az embereket a Vörösmarty térről, amikor a francia Compagnie Cotimundi együttes jóvoltából látványosan összecsókolózott két ház. Az arkangyal és az idomár című történet persze nem a házak, hanem sokkal inkább két különös figura romantikus és kacagtató históriája. A darabban szereplő bohócokat hús-vér szereplők alakítják, akik igencsak nehezen tudják elviselni, ha a másik, teszem azt, csigaversenyt rendez, vagy egy ruhaszárító-kötéllel próbál kontaktust teremteni. S bár a csigák nem érnek célba, a sok esetlenség után beteljesülő szerelem — mint láthattuk — szárnyakat ad. A belga Teater Taptoe együttes Kaktafónia című „show-műsorában” sem kapnak elsőbbséget bábok, viszont bepillantást nyerhetünk a belga, a kínai és az olasz konyha rejtelmeibe. E paródiából megtudhatjuk, hogyan születik a belga krumpliszörny, miként kel életre az olasz szakácsok basszbaritonjára a több színben pompázó — kissé hamis ám! — tüzes makarónilány, vagy azt, hogyan nőhet tyúkfeje a kínai konyhaművésznek, ha szembeszáll a kínálandó étellel. A finn Nukketeateri Vihrea Omena együttes az Aladdin és a csodalámpa című mesében csodálatosan szép faragott bábokkal és az őket körülvevő mesés keleti díszletekkel kápráztatta el az érdeklődőket. A játékban nagy szerepet játszottak a fény- és hangeffektusok, amelyek izgalmas dimenziókat nyitottak meg a nézőközönség előtt. Igen régi hagyománya van a kínai „Vaspálcás” bábjátszásnak. A Chaozhou Jinshi Puppet Player Troup bemutatta, hogy a bábok hátuljára merőlegesen rögzített vaspálcák pontos mozgatásával milyen ügyben lehet elevenné tenni a figurákat. Az előadások után a legtöbb néző azon sajnálkozott, hogy melyek lesznek azok a darabok másnap, amelyeket kénytelenek kihagyni. ' s‘•LLU\joCUlljCUVCU uU lulugUll DuUUXvxVul Cc uZj UxVCl pllllvi llllCbClC tUl CiVVU dlKU lUxVct l J ullUo /u uiMiWA- fYKÜVCVMSr,/vA ‘ ~Tv!p pintér Szomorú Eldorádó ! Az Itt van Eldorádó című kanadai film semmi újat nem mond, csak azt, hogy az emberek Québecben is magányosak, s ugyanúgy élik meg a századvéget, mint általában a világ nagyvárosaiban, például Budapesten. Magányosan, szomorúan. Legalábbis a kanadai filmrendezők így ábrázolják mindezt. Én azonban úgy gondolom, hogy ez a túl szürkére festett kép, a feneketlen magány éppolyan hazugság, mint a hollywoodi filmek romantikája. Ilyen perverz módon magányos fiatalok csak filmekben vannak. Ezek a magányhősök is sablon szerint működnek, s nálunk éppúgy nem igazak, mint Kanadában, gondolom. Ráadásul az Itt van Eldorádó rendezője, Charles Binamé bátran át is veszi azokat a képi sablonokat, melyeket a nagy elődöknél látott. Látszik, hogy sokat tanult a filmezésről, de hiányzik belőle a fantázia. Érdekesek viszont a film keletkezési körülményei, a képeket ugyanis „gerilla A V módszerrel” (szabad kamerahasználattal) vették ... " fel Québecben, abban a "jy francia nyelvű kanadai Co tartományban, amelyik a v " közelmúltban népszava " zással akart elszakadni Kanadától. Aki tehát kiváncsi erre a rebellis államocskára, ebből a filmből belülről is megismerhetiegy kicsit. — Az Itt van Eldorádó még a népszavazás előtt, 1994- - ben készült. A cím nagyon is ironikus. Mert Québec ^ 't ugyan gazdag, de egyálta ’lán nem úgy fest, mint az *—■ 'S ígéret földje. Cs. L. Sablonmagány /jpir-vCA //cpa Ismét a Barkaról A Bárkáról az 1996. június 26-án megjelent írásuk néhány pontatlanságot tartalmazott. 1. A Bárka elsősorban és alapvetően egy kis társulattal működő, saját előadásokat létrehozó színház, tehát nem befogadó színház lesz. Az évi körülbelül 180 előadásunknak legfeljebb 20 százaléka lehet fogadott produkció. 2. A cikk ebből levezetve Novák Eszter, Kamondy Zoltán, Kiss Csaba és Bal József fogadását említi, ami így félreérthető. Ezeket a művészeket a nyilvános beszélgetésen mint a Bárka törekvéseihez közel álló színházi műhelyek, illetve előadások létrehozóit, a generációnkból hasonló szellemiség megjelenítésére törekvő alkotókat neveztem meg, külön hangsúlyozva emellett a Bárka nyitottságát. 3. A Merlin Színházzal kapcsolatban — a Bárka irodalmi kávézójának bemutatásakor — egy kérdést kaptam, mely az összehasonlításra vonatkozott. Elmondtam, hogy a Merlin-klub az egyetlen előképünk a kávézó programjának megtervezésekor, ugyanakkor mi egy másik korosztály, és ebből következően már egy eltérő gondolkodásmód, világszemlélet, vagyis szakmai és szellemi törekvések jegyében szeretnénk kialakítani, széles érdeklődési körre számítva irodalmi kávézónk programját.Köszönettel: Csányi János