Esztergom és Vidéke, 1879 (1. évfolyam, 1-61. szám)

1879-10-09 / 38. szám

Esztergom, I. évfolyam. Előfizetési­ ár: fél évre..............................................4 írt. — kr. évnegyedre.........................................2 „ 20 „ Egyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intéz­end­ők. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesz­tőséghez, SZÉCHENYI TÉPV ^“IK SZÁM ALATT, intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. 38. szám. Csütörtök 1879. október 9-én. — — — közérdekű, nemzetgazdászati, ipar-kereskedelmi és szépirodalmi közlöny. Emlékeztető: Csütörtökön nyílt meg az országgyűlés. Ünnepélyesen, díszes czerem­oniákkal, mint ren­desen. A Budapestre sietett képviselők sok ígé­rettel távoztak el hazulról, hogy legyen mit be nem váltani. Mint rendesen. Ugyanazok az em­berek, ugyanazokkal az erényekkel és hibákkal kerültek együvé, mint rendesen. Csakhogy az ország más szemmel tekint most a díszes testületre, mint rendesen. A mi képviselőinknek is ünnepe volt. Pór Antal, Hazay Ernő és Andrássy Gyula urak újra átveszik a haza sorsa intézésében munká­jukat s újra részt fognak venni a tartalmas és meddő vitatkozások vagy czivódásokban, mint rendesen. De nekünk ez ünnep alkalmával sok bús gondolatunk támadt. Ezen az ünnepen éreztük legélénkebben veszteségeinket. Veszteségeinket a szó legszomorúbb értelmében. Nincs terünk politizálni, csak constatálni. Elvesztettük törvényszékünket, elvesztettük a biztos reményű országos intézetet, az őrültek­­házát, elvesztettük bizalmunkat. Városunk nemcsak magáért, de megyén­kért is van. Esztergom érdeke s a megye ér­deke gyakorta elválaszthatlanok. Épen azért nemcsak városunk képviselőjé­hez, de megyénk képviselőihez is egyetemben intézzük jelen Emlékeztetőnket. A törvényszék visszaküzdésére megindult örvendetes mozgalom alkalmával, Andrássy úr ünnepélyes ígéretet tett és társai nevében is­­ kijelenté, hogy a­mit csak módjukban lesz el­követni a törvényszék vissza­szerzésében, el fognak követni. Erre emlékeztetjük őket első­sorban. Váltsák be ígéretüket, tartsanak össze, te­gyenek és sürgessenek, izgassanak és követel­jenek, mert hiszen nincs is kérni, hanem kö­vetelni valónk. Mert törvényszékünket nem elvették, hanem kicsikarták. És elvitték oda, a­hová csak pénzünket szoktuk vinni s a­hová gyakran szitokkal haragos ajkunkon szoktunk menni, a mi anyagi elsoványodásunkon gyarapodó Komáromba. Tartsanak össze s bízzanak abban, hogy e kérdésben nemcsak választóik, de ellenzőik is oldaluk mellé­ csoportosulnak. Mert vannak érdekek, melyek kiegyenlítik az ellentéteket s közelebb hozzák a különböző politikai hitvallású férfiakat. Ily esetben oktalanság lenne más po­litikai táborban hadakozó képviselőnket zúgoló­dással és kárhoztatással illetni. De azután ne csalja meg „ily esetben“ végső menedékű reményünket az a honatya, ki­ben hitünk és bizalmunk teljes erejével hiszünk és bízunk e kérdés megoldásában. Megtanultunk már resignálni. Hiszen meg­­­­tanítottak rá. Megtanultunk már nem remélni­­ szebb életben, jobb jövőben, hanem megnyu­­­­godni t­espedő jelenünk tétlenségében. Ne mondja senki, hogy élünk. Hol az életjel ? Hanem erősítse mindenki, hogy csak vegetálunk, hogy csak létezünk. Minden jel erre vall. Tanítsanak meg azok a mi képviselőink hinni városunk és megyénk szebb jövőjében. Adjanak nekünk bizalmat. És adjanak egy kis beváltást aranyos ígéreteikből. Törvényszékünk kérdésében mutassák meg, hogy mennyire méltók a nép bizalmára. Itt ér­vényesítsék azon képességeiket, melyek hitelére megválasztatták magukat. És itt mutassanak eredményt, hogy édes magunk érdekét emelik. Az őrültek háza, mely oly hatalmas jöve­delmi forrással kecsegtette városunk jó törek­vésű, de rossz anyagi viszonyú polgárait, ide volt tervezve mihozzánk. Pór Antal úr nagyon ígérte. De néhány keserű élet jutott csak be­lőle, néhány agyoncsépelt rossz élet. Azután egyszerre csak azt hallottuk, hogy igen­is meg­kaptuk, de azért Pozsonyban fogják fölépíteni. Most meg azt olvassuk, hogy ez országos inté­zetet is a fővárosban fogják felállítani. Egy városi közgyűlésen Pór Antal úr az­zal lepte meg elöljáróinkat, hogy az őrültek háza kérdése városunkra nézve még nincs be­fejezve. Voltak optimisták, akik vigasztalásnak, voltak pessimisták, a­kik ámításnak vették. Mi ígéretnek vesszük. De olyan ígéretnek, melynek komoly következései vannak, s melylyel csak játszani nem szabad. Pór Antal úr most fölemelheti szavát. Ott van az ország szívében, ott van barátai és tár­sai között. De kívánjuk, hogy ez alkalommal ne csak ott legyen, hanem tegyen is. Emlékezzék aranyos ígéreteire, emlékezzék választói bizalmára s emlékezzék követeléseire. változásai a képzelet hatványozott működése, t­öinde­­r­es színbe varázsolják a vígan lépkedők alakjait. S mindéhez jár az édes suttogás, a bizalmas halk beszéd, néha egy-egy fölhangzó és félig elfojtott kaczaj — sőt elvétve egy-egy czélszerűen akalma­­zot­t sóhaj. S ha ki ezt látja, hallja, a húzik kert­jébe képzelné magát és mégis — az erősebb nem csak néhány példája által van képviselve, pedig nincs is entree. De a természet remekeinek e nehány kép­viselője annál lelkiismeretesebb elvállalt s úgy hisszük édes kötelezettségében. Ama szőke ifju, a germán typus megtestesült mintája­­— daczára, annak, hogy a teutonok nyelvével ugyancsak hadi lábon él — rendes látogatója a szigeti nétahelyn­ek. Egymagában jó, másodmagával távozik. Arczjátékát kár, hogy a homályban figyelemmel kísérni nem lehet, különben visszavonhatlanul kisütnek hogy valószínűleg szerel­mes. Mondják hogy ez állapotot, nemcsak az arczból, de a testmozgásból is megítélhetni, de szakavatott­­ságunk ennyire még nem terjed. De íme egy új alak vonja magára szemünket. Nyakra valót nem visel, de csak azért nem, mert inget sem visel. Kérem ne tessenek­­ félreérteni. Legalább rendes inget nem, mert ilyenkor este, mint a hős argonauták egyik dicső utóda, sportú­­manszerű matróz costumeben szokott megjelenni az élet szinterén. Hogy felvilágosodott­­. a kor egyen­­lőségi eszméit átérző férfiú, ezen tette által is kitű­nik. Mert hisz a hölgyek is ki szokták tenni közszem­lének hattyú nyakukat és hóvállaikat — a báli referensek hivatalos szójárásával élve, — mért ne tehetné Ő is azt? Lényeges és legjellemzetesebb ismert­tő jele azonban balkezének kis ujja körmének sok gon­ddal ápolt bámulatos hosszúságában rejlik. Aki e kitűnő tulajdonát elismerni vonakodnék, azt halálos ellemér gének nyilvánítaná, ittlétének okát discretion's­ tiltja „ESZTERGOM ÉS VIDÉKE“ TÁRCZÁJA, Gyermekkori játszó társnőmhez. Mennyi boldog óra ! mennyi kedves emlék! Milyen jól esik az, visszanézni rájuk ! . . Mikor’egész nap is együtt játszottunk még. Szanaszét futkostunk, dédleltük a bábut.­­ »■' '/; '.és . úgy nőttünk fel együtt boldogság ölébe. i Hogy elhagyjuk egymást, egyikünk se vélte... Egymásnak teremtett tán minket az isten. De a sors szeszélyi széjjel választanak... Engemet elűztek, tova kellett mennem . Te otthon maradtál falu rózsájának... Kínos órák voltak azok, kínos perczek. Mikor ajkunkról az „isten hozzád“ zengett. Ekkor tudtam meg csak, hogy szerettél engem . Ekkor tudtam meg, hogy mint szeretlek téged. Összezúzott szívvel sors lapdája lettem. Elveszítve mindent s a reményt is véled ;­­lak egy nem veszett el; bűn őrzött szerelmem, Mint az árnyék mindig együtt bolygott velem. Te talán azóta megint boldog lettél. Engem elfeledve bű férj oldalánál. .. S a családi élet boldog tűzhelyénél Boldogságos család üdvébe jutottál... Voltak ábrándjaim, hogy egykor igy élek, Aranyos ábrándok, hajh ! be eltűnőnek! Sivatag az élet már az én szivemnek, Benne a bubánat szomorú fűzfája, Régi szép időknek emlékén merengek... Mikor meg csókoltál mint pajkos kis lányka. A jelen szomorú... a jövő elveszett... De azért az isten csak áldjon meg téged! Nagy Alaj­os. Nyár utóján. — Elkésett saisonczikk. — Szürke, barátságtalan felhők takarják el a mo­solygó őszi eget, a napsugár nem játszadozik többé a folyó hullámaival, a madár csevegése is elnémult. Elmúltak mind a szép esték, mik kivonták az embert a szobából, ki a dunapart üde lég­körébe, az esztergomi corsóra. S valóban kiállotta a mi kis séta helyünk az összehasonlítást akár Velencze móló­jával és Nápoly örök szépségű tengerpartjával. Csak egy kis holdvilág, egy kis fantázia kelle hozzá, és a csalódás meglepő. S megvolt, mi jó dolog, egy sétatér elengedhetlen föltétele: a sétáló szép hölgy­­közönség. Képviselve volt a hideg észak büszke szőke szépségeivel, s a forró dél a tüzes barna szem min­den m­ancsaival. Este, a titokzatos félhomályban, a holdfény érdekes világításánál könnyű is még szebbnek, bájo­­labbnak tűnni fel, mint az udvariatlan nappali vilá­gítás mellett. A sötét háttér, a nyári világos öltönyök karcsúbbá teszik a termetet, a fény és árny hirtelen

Next