Esztergom és Vidéke, 1879 (1. évfolyam, 1-61. szám)
1879-10-09 / 38. szám
Esztergom, I. évfolyam. Előfizetési ár: fél évre..............................................4 írt. — kr. évnegyedre.........................................2 „ 20 „ Egyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendők. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, SZÉCHENYI TÉPV ^“IK SZÁM ALATT, intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. 38. szám. Csütörtök 1879. október 9-én. — — — közérdekű, nemzetgazdászati, ipar-kereskedelmi és szépirodalmi közlöny. Emlékeztető: Csütörtökön nyílt meg az országgyűlés. Ünnepélyesen, díszes czeremoniákkal, mint rendesen. A Budapestre sietett képviselők sok ígérettel távoztak el hazulról, hogy legyen mit be nem váltani. Mint rendesen. Ugyanazok az emberek, ugyanazokkal az erényekkel és hibákkal kerültek együvé, mint rendesen. Csakhogy az ország más szemmel tekint most a díszes testületre, mint rendesen. A mi képviselőinknek is ünnepe volt. Pór Antal, Hazay Ernő és Andrássy Gyula urak újra átveszik a haza sorsa intézésében munkájukat s újra részt fognak venni a tartalmas és meddő vitatkozások vagy czivódásokban, mint rendesen. De nekünk ez ünnep alkalmával sok bús gondolatunk támadt. Ezen az ünnepen éreztük legélénkebben veszteségeinket. Veszteségeinket a szó legszomorúbb értelmében. Nincs terünk politizálni, csak constatálni. Elvesztettük törvényszékünket, elvesztettük a biztos reményű országos intézetet, az őrültekházát, elvesztettük bizalmunkat. Városunk nemcsak magáért, de megyénkért is van. Esztergom érdeke s a megye érdeke gyakorta elválaszthatlanok. Épen azért nemcsak városunk képviselőjéhez, de megyénk képviselőihez is egyetemben intézzük jelen Emlékeztetőnket. A törvényszék visszaküzdésére megindult örvendetes mozgalom alkalmával, Andrássy úr ünnepélyes ígéretet tett és társai nevében is kijelenté, hogy amit csak módjukban lesz elkövetni a törvényszék visszaszerzésében, el fognak követni. Erre emlékeztetjük őket elsősorban. Váltsák be ígéretüket, tartsanak össze, tegyenek és sürgessenek, izgassanak és követeljenek, mert hiszen nincs is kérni, hanem követelni valónk. Mert törvényszékünket nem elvették, hanem kicsikarták. És elvitték oda, ahová csak pénzünket szoktuk vinni s ahová gyakran szitokkal haragos ajkunkon szoktunk menni, a mi anyagi elsoványodásunkon gyarapodó Komáromba. Tartsanak össze s bízzanak abban, hogy e kérdésben nemcsak választóik, de ellenzőik is oldaluk mellé csoportosulnak. Mert vannak érdekek, melyek kiegyenlítik az ellentéteket s közelebb hozzák a különböző politikai hitvallású férfiakat. Ily esetben oktalanság lenne más politikai táborban hadakozó képviselőnket zúgolódással és kárhoztatással illetni. De azután ne csalja meg „ily esetben“ végső menedékű reményünket az a honatya, kiben hitünk és bizalmunk teljes erejével hiszünk és bízunk e kérdés megoldásában. Megtanultunk már resignálni. Hiszen megtanítottak rá. Megtanultunk már nem remélni szebb életben, jobb jövőben, hanem megnyugodni tespedő jelenünk tétlenségében. Ne mondja senki, hogy élünk. Hol az életjel ? Hanem erősítse mindenki, hogy csak vegetálunk, hogy csak létezünk. Minden jel erre vall. Tanítsanak meg azok a mi képviselőink hinni városunk és megyénk szebb jövőjében. Adjanak nekünk bizalmat. És adjanak egy kis beváltást aranyos ígéreteikből. Törvényszékünk kérdésében mutassák meg, hogy mennyire méltók a nép bizalmára. Itt érvényesítsék azon képességeiket, melyek hitelére megválasztatták magukat. És itt mutassanak eredményt, hogy édes magunk érdekét emelik. Az őrültek háza, mely oly hatalmas jövedelmi forrással kecsegtette városunk jó törekvésű, de rossz anyagi viszonyú polgárait, ide volt tervezve mihozzánk. Pór Antal úr nagyon ígérte. De néhány keserű élet jutott csak belőle, néhány agyoncsépelt rossz élet. Azután egyszerre csak azt hallottuk, hogy igenis megkaptuk, de azért Pozsonyban fogják fölépíteni. Most meg azt olvassuk, hogy ez országos intézetet is a fővárosban fogják felállítani. Egy városi közgyűlésen Pór Antal úr azzal lepte meg elöljáróinkat, hogy az őrültek háza kérdése városunkra nézve még nincs befejezve. Voltak optimisták, akik vigasztalásnak, voltak pessimisták, akik ámításnak vették. Mi ígéretnek vesszük. De olyan ígéretnek, melynek komoly következései vannak, s melylyel csak játszani nem szabad. Pór Antal úr most fölemelheti szavát. Ott van az ország szívében, ott van barátai és társai között. De kívánjuk, hogy ez alkalommal ne csak ott legyen, hanem tegyen is. Emlékezzék aranyos ígéreteire, emlékezzék választói bizalmára s emlékezzék követeléseire. változásai a képzelet hatványozott működése, töinderes színbe varázsolják a vígan lépkedők alakjait. S mindéhez jár az édes suttogás, a bizalmas halk beszéd, néha egy-egy fölhangzó és félig elfojtott kaczaj — sőt elvétve egy-egy czélszerűen akalmazott sóhaj. S ha ki ezt látja, hallja, a húzik kertjébe képzelné magát és mégis — az erősebb nem csak néhány példája által van képviselve, pedig nincs is entree. De a természet remekeinek e nehány képviselője annál lelkiismeretesebb elvállalt s úgy hisszük édes kötelezettségében. Ama szőke ifju, a germán typus megtestesült mintája— daczára, annak, hogy a teutonok nyelvével ugyancsak hadi lábon él — rendes látogatója a szigeti nétahelynek. Egymagában jó, másodmagával távozik. Arczjátékát kár, hogy a homályban figyelemmel kísérni nem lehet, különben visszavonhatlanul kisütnek hogy valószínűleg szerelmes. Mondják hogy ez állapotot, nemcsak az arczból, de a testmozgásból is megítélhetni, de szakavatottságunk ennyire még nem terjed. De íme egy új alak vonja magára szemünket. Nyakra valót nem visel, de csak azért nem, mert inget sem visel. Kérem ne tessenek félreérteni. Legalább rendes inget nem, mert ilyenkor este, mint a hős argonauták egyik dicső utóda, sportúmanszerű matróz costumeben szokott megjelenni az élet szinterén. Hogy felvilágosodott. a kor egyenlőségi eszméit átérző férfiú, ezen tette által is kitűnik. Mert hisz a hölgyek is ki szokták tenni közszemlének hattyú nyakukat és hóvállaikat — a báli referensek hivatalos szójárásával élve, — mért ne tehetné Ő is azt? Lényeges és legjellemzetesebb ismerttő jele azonban balkezének kis ujja körmének sok gonddal ápolt bámulatos hosszúságában rejlik. Aki e kitűnő tulajdonát elismerni vonakodnék, azt halálos ellemér gének nyilvánítaná, ittlétének okát discretion's tiltja „ESZTERGOM ÉS VIDÉKE“ TÁRCZÁJA, Gyermekkori játszó társnőmhez. Mennyi boldog óra ! mennyi kedves emlék! Milyen jól esik az, visszanézni rájuk ! . . Mikor’egész nap is együtt játszottunk még. Szanaszét futkostunk, dédleltük a bábut. »■' '/; '.és . úgy nőttünk fel együtt boldogság ölébe. i Hogy elhagyjuk egymást, egyikünk se vélte... Egymásnak teremtett tán minket az isten. De a sors szeszélyi széjjel választanak... Engemet elűztek, tova kellett mennem . Te otthon maradtál falu rózsájának... Kínos órák voltak azok, kínos perczek. Mikor ajkunkról az „isten hozzád“ zengett. Ekkor tudtam meg csak, hogy szerettél engem . Ekkor tudtam meg, hogy mint szeretlek téged. Összezúzott szívvel sors lapdája lettem. Elveszítve mindent s a reményt is véled ;lak egy nem veszett el; bűn őrzött szerelmem, Mint az árnyék mindig együtt bolygott velem. Te talán azóta megint boldog lettél. Engem elfeledve bű férj oldalánál. .. S a családi élet boldog tűzhelyénél Boldogságos család üdvébe jutottál... Voltak ábrándjaim, hogy egykor igy élek, Aranyos ábrándok, hajh ! be eltűnőnek! Sivatag az élet már az én szivemnek, Benne a bubánat szomorú fűzfája, Régi szép időknek emlékén merengek... Mikor meg csókoltál mint pajkos kis lányka. A jelen szomorú... a jövő elveszett... De azért az isten csak áldjon meg téged! Nagy Alajos. Nyár utóján. — Elkésett saisonczikk. — Szürke, barátságtalan felhők takarják el a mosolygó őszi eget, a napsugár nem játszadozik többé a folyó hullámaival, a madár csevegése is elnémult. Elmúltak mind a szép esték, mik kivonták az embert a szobából, ki a dunapart üde légkörébe, az esztergomi corsóra. S valóban kiállotta a mi kis séta helyünk az összehasonlítást akár Velencze mólójával és Nápoly örök szépségű tengerpartjával. Csak egy kis holdvilág, egy kis fantázia kelle hozzá, és a csalódás meglepő. S megvolt, mi jó dolog, egy sétatér elengedhetlen föltétele: a sétáló szép hölgyközönség. Képviselve volt a hideg észak büszke szőke szépségeivel, s a forró dél a tüzes barna szem minden mancsaival. Este, a titokzatos félhomályban, a holdfény érdekes világításánál könnyű is még szebbnek, bájolabbnak tűnni fel, mint az udvariatlan nappali világítás mellett. A sötét háttér, a nyári világos öltönyök karcsúbbá teszik a termetet, a fény és árny hirtelen