Esztergom és Vidéke, 1882 (4. évfolyam, 1-104. szám)
1882-03-26 / 25. szám
Előfizetési ara : egész évre..............................................................1> fél évre...................................................3 trt — — » évnegyedre..............................................1 . 50 . Egyes szám: 7 kr. Az előfizetési pénzek az „Esztergom és Vidéke“ kiadóhivatalához Széchenyi-tér 35. sz. intézendők. Városi és megyei érdekeink közlönye. Megjelenik : li e f e ii k I* ii I k é I s 7, e r vasárnap és csütörtökön. Nyílttól- petit soronként. 20 kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltétnek A lap szellemi részét illeti! levelezések. » *xp,|< *»*•/tőségbe/., J^ŐR INCZ-UTCZ A ^O. SZÁM A l Á , intézendő k. Kéziratokat nem adunk vissza. Uj haza. Nem régiben egy felhivás érkezett a magyar lapok szerkesztőségeihez a vérmes remények földjéről Amerikából, hogy oda sok munkás kéz kell. Az ügynökök kvalitása annyira megy, hogy az utazást szerfölött megkönnyítik, úgyszólván díjtalanul közvetítik, sőt az új hazába fölcsapó honpolgárt egyenesen az új tevékenység színterére vezetik. Nem kell tehát más, mint erős lélek, erős test, határozott szilárd szándék s egy kis meggazdagodási láz. Több lap közölte a kivándorlásra csábító felhívást, habár az igen veszélyes következményeket is vonhat maga után. A kivándorlás kérdéséről elmélkedni ez idő szerint tehát — fájdalom — egészen alkalomadtán történik. A honalapítás ezeréves ünnepe közéig. Arról kezdünk gondolkozni, miképen üljük meg méltóan a dicsőségben és szenvedésekben egyaránt gazdag millennium leforgását. Ideje, hogy már most gondolkozzunk róla. Hét esztendő nem sok a készülődésre, mikor egy állam ezredes fönnállásának megünnepléséről van szó, mikor , az emlékezésben vissza kell menni olyan időkre, melyekről a történetben is csak hézagos följegyzéseket találunk. S bár kevés ne legyen a hét esztendei készülődés, hogy fölrázzuk a nemzetet erre a nagy ünnepre, s hogy begyógyítsuk addig a legfájóbb sebeket, azokat, miket az „alkotmányos“ aem ütött a nemzet testén. Pusztulunk, fogyunk, ez a szörnyű igazság vegyül a lelkes fölhívásokba, melyek az ezeréves ünnep rendezését czélozzák. Az őseink által vérrel szerzett és századok viszontagságai közepette vér árán megtartott földet tömegesen hagyják el a maguk sorsán kétségbeeső polgárok. Évek óta mind nagyobb mérveket ölt a kivándorlás országszerte. A haza legmagyarabb és ezelőtt legáldásosabb vidékein is terjed a kivándorlási hajlam. Szinte képtelenség, de úgy van, hogy onnét is világgá mennek a magyar emberek, ahol aratás idején a kelleténél kétszerte kevesebb munkaerő is csak nagy nehezen kerül ki és ennek folytán a munkabérek pár hónapra aránytalanul fokozódnak. Mennyivel kétségbeejtőbb állapotok uralkodnak még a felvidéken. Ott valóságos népvándorlás indult meg az utolsó években Amerika felé. Egész faluk néptelenednek el lassanként, melyekből a munkabíró lakosok és aztán családjaik is átköltöznek utánuk az új világba. E jelenség, úgy tetszik, komoly gondolkozásra készteti immár a kormányköröket is. Eddig csak irányzatos hamis adatokat tartalmazó közleményeket olvastunk a hivatalos és félhivatalos papirosokon, de végre odajutott a dolog, hogy nem lehet többé zsákba dugni a szelet. A felvidék két megyéje , Sáros és Zemplén a teljes elpusztulás szélére jutott a kivándorlás által. Sáros megyében az utóbbi tíz év alatt majdnem hétezerrel csökkent a lakosság száma. — Zemplén megyében pedig öt-hat ezerrel S mikor aztán elváltam tőled A tiszta ég fenn beborult, A csillagok már nem ragyogtak, — S én koldus voltam, nyomorult ! Lányi Adolár. És e csökkenés annál költségbeejtőbb, mert a kivándorlók túlnyomókig teljes férfiak és nők. Ez utóbbiak erőmindössze egyötöd részét teszik a kis vándorlóknak. Akik itthon maradnak, azoknak nem veszi hasznát senki. Elaggott férfiak, asszonyok és gyermekek legföljebb csak a nyomort növelik, és így a két megyének mintegy tizenhárom ezer kivándorlója közel ugyanannyi családot vont el az országtól. És ebben az egyszer ily mérvűleg megindult kivándorlásban nincs megállás. Csábító példa az felvidéken, mikor egy-egy most már a kivándorolt száz forintokat küld haza elhagyott családjának, rendszerint azzal a kívánsággal, hogy menjen utána az új világba, mert ott munka és szorgalom után tisztességesen meg lehet élnie mindenkinek. Hát van ebben túlzás is, az igaz. Sok embert Amerikában is utolér a nyomor és ínség, hazánkfia közül ott is elpusztulnak akárhányan. De ezek aztán nem is adnak magukról életjelt haza. A mi népünk csak azt tudja és hallja, hogy Amerikából örönivel jön be a pénz. Bejönnek oly összegek, amilyeneket itthon száz község iránt sem lát éven át még a királyi adóhivatal sem, mely pedig a nép utolsó filléreit is besöpri. Ki van mutatva, hogy magában Sárosban, amit össze tudtak írni hivatalos közegek, 351, 931 forintot küldtek haza a kivándorlótt megyebeliek. Pedig, képzelhetni, kezeikhez jutott összegeknek nagyobbik a felét eltagadják az illetők, a nép azon általánosan elterjedt okoskodásából indulva ki, hogy „a fináncz erre is porcziót akar vetni.“ Csábi jó ereje, varázshatalma van annak az amerikai pénznek, és ha így tart, nemsokára lakatlan sivatag lesz a felvidék megyéiből, melynek népe elszökdösik otthonából, akárhogy őrizzék is a vasúti állomásokat a csendőrök. Erőszakkal bizony még nem marasztaljuk itthon azt a népet. Egyebet kell tenni. Terve elég van a kormánynak, de egyet sem valósít meg. Emlegetik az államjavakra való letelepítés eszméjét, a kisebb összegű földadó hátralékok miatti végrehajtások fölfüggesztését, az adóbehajtás enyhítését átalában, a keresetforrások szaporítását és e téren leginkább a felvidéken amúgy is könnyen meghonosítható háziipar fejlesztését. De mit ér ezeket emlegetni és hagyni mindent a régiben, mert hát a kormánynak szüksége van az adók minden áron való behajtására és mert még így sem telik pénz olyan hazafias czélokra, minő a háziipar nagymérvű fejlesztése lenne. Milliókat költünk el Bosznia meghódítására, és akiktől a milliókat bezsaroljuk, a saját véreink világgá mennek a kegyetlen gazdálkodás elől. Ezért fogyunk, pusztulunk és ezért fog az ezeréves ünnepély pár százezer magyart Amerikában élni, ha ugyan addig végkép meg nem feledkeznek erről az országról, mely előbb koldusokká tette őket, azután földönfutókká. Bizony szomorú kérdés az új hazakeresés kérdése nálunk Magyarországon, hol a nélkül is mindig arra a panaszra fakasztanak a statistika által kimutatott számarányok, hogy pusztulunk, veszünk. Emlékeim: ív Magányosan, sötét szobában Gyakran el-el gondolkodom, És úgy sírhatnék, úgy zokognék, Ha sorsom úgy elgondolom. A boldogságból szenvedés lett, Az üdvből átok, kárhozat, Szerelmem, álmom és reményem Mind elveszett egy éj alatt. Csak én, csak én vagyok a bűnös Ne érjen téged semmi vád, Csak önmagamra mondok átkot, Csak önmagamra, nem te rád. De hát mért is átkoználak Ki üdvöm voltál egykoron ? — Akit imádtam, azt az istent Sárral megdobni nem fogom. VI Hogy összejöttünk akkor este Csillaggal volt tele az ég Az én szivem meg boldogsággal, S mint egy király gazdag valék, Marie. — Elbeszélés. — Hosszú, sötét utczában, hol a vihar őrült kaczajjal vágtat végig, meg-meg zörgetve a paloták csillogó ablakait, egy tört alak bolyong. Elsápadt arcza, szederjes ajkai azt mutatják, hogy még ma nem evett, reszkető kezeivel görcsösen szorítja össze ruháját, mely hosszú foszlányokban csüng alá, hogy megvédje fáradt testét a hideg ellen. Csüggedt lépései arra mutatnak, hogy kimerült, hogy sokáig nem bírja a harczot a viharral. Néha meg-megáll, hogy erőt gyűjtsön fáradt tagjainak, ilyenkor fölemeli fáradt szempilláit, s fájdalmás, sóvár tekintetet vet a paloták csillogó ablakai felé, s ha megpihent, újra odább megy. Már csak egy-két ház van hátra a hosszú utczából, s a tört alak talán czélt ért volna, ha e pillanatban a palota födeléről leomló lavina el nem temette volna. Hosszú idő múlt el, míg kijutott a nagy hógomolyból, de útját folytatni nem volt képes. Alig volt annyi ereje, hogy félrevonuljon az egyik ház kapuszögletébe. Ott ölt a tört alak némán, merengve, a nagy hideg szemeiből talán az utolsó könnyeket csalta ki, nálát.Körülötte a vihar dúdolta rémes daA szegény alak összébb húzta ruhája rongyait, s ajkairól egy megtört sóhaj lebbent el. De e gyönge sóhaj az őrült kaczaja, úgy vegyült el, mint egy harmatcsepp a zúgó tenger ölébe. A zene szólt, a vihar kaczagott . Ő ott ült némán, mereven, tagjait édes, zsibbasztó gerjedelem futotta át, s szemeire az álom angyala borita bút, örömet, fájdalmat keservet, szerelmet eltemető fátyolát. Eleinte küzdött az álom ellen, de a kimerültség végre győzött. Az álom angyala szelíden ringata ölelő karjaiba; az alvó sápadt ajkain édes, boldogító mosoly játszott. Ki tudja, miről álmodott ? Talán boldog is volt. Hisz az álom oly szelíd, oly jótékony, angyal. A sebet, mit a világ tőre döf, s melyet nem képes meggyógyítani a való élet , meggyógyítja, legalább pillanatra feledteti az álom. A zene szólt, a vihar sikoltott. Ki tudja, nem hagyták volna-e abba a vígadók a zenét, ha tudták volna, hogy a dal, melyet a hegedű sír, s a kényfacsaró nóta, mit a vihar dúdol egy haldoklónak halotti dala ?... A szegény alak ott a kapu szögletében mindenkitől elhagyatva, s az álom gyöngén ringató ölében örökre elaludt... Másnap a kórház termeiben egy fagyott holttetem volt az asztalra kitéve, fejénél a fekete táblán csak e néhány betű volt olvasható: „Marié.“ Mikor kivitték, mikor eltemették senki sem kisérte ki ; de aki találkozott a menettel, mindenki azt suttogta : — Szegény Marié... oly Azt kérdezheti valaki, ki lehetett, hogy elhagyatottan, oly megvetetten halt meg ; senkitől meg nem siratva, senkitől ki nem kisérve vitték ki az örök nyugalomra, habár mindenki ismerte ? Kit sorsa érdekel, olvassa el e néhány sort, s tudni fogja ki volt Marie. * * * Marie, Budaházy Dezső egyetlen gyermeke volt. Atyja egyike a vidék leggazdagabb s legtekintélyesebb férfiainak, s ha boldognak mondhatjuk azt, ki nyugodtan hajtja fejét álomra, ki sorsával megelégedett, úgy Budaházy is az volt. Neje szerelme, s gyermekének szeretete volt a legdrágább kincse. Gyermeke, Marie volt az, kiben szeretete öszpontosult. S a szép, kedves szőke gyermek meg is érdemelte atyja szeretőjét. De nem sokáig tartott a boldogság. A szerető atya egy akkortájt uralkodó járvány áldozata lett, s a család elveszte támaszát. Marie anyja férjének temetése után, hogy a fájdalmat, legalább a távollét által némileg lecsillapítsa, melyet férjének hirtelen kimúlása okozott, egyik távoli rokonához költözött-Midőn végig robogott a fogat a kastélyból kivezető hosszú uton, a százados tölgyek mintha szomorúan rázták volna ko-