Esztergom és Vidéke, 1891 (13. évfolyam, 1-103. szám)
1891-12-03 / 97. szám
ESZTERGOM. XIII. ÉVFOLYAM, 97. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1891. DECZEMBER 3. O------------------*-----------------------------------------------------• MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: E^ónr. «vre.............................• F<‘1 évre............................................................... Negyed évre......................................................... Fgy számára 7 kr. Városi és megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT, hová a lap axellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓ - HJTV ATAL: SZÉCHENYI TÉR 331, hová a lap hivatalos és magánhirdetései, a nyi 1t terbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reklamálások intézendők. © ---------------------------------------------------------------------- • HIRDETÉSEK: HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szóig 75 kr, 100- tól 200-ig 1 frt 50 kr, 200-tól 300-ig 2 írt 95 kr. Bélyegdij 30 kr. MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosabban közöltétnek. NYILTTÉR sora 20 kr. v? iOI* Vasutunk megteremtője. Esztergom, decz. 2. A vasúti lakoma vendégei nem emlékeztek meg vasutunk megteremtőjéről. MagaszUit«a ragjai a vagyonos válallkozókat, sőt még kísérletek is történtek az idea szétágazott apasági keresetére nézve, de magát az eszme úttörőjét nem emlegette senki. Ennélfogva nekünk jutott kedves osztályrészül, hogy a mulasztást kipótoljuk. Szívesen foglalkozunk ezzel a thémával, mert szellemes emberekkel foglalkozni mindenképen kellemes. Vasutunk megteremtője nem Horschitzok és Neuschlossok czége, a hanem Silberstein Adolf buzgósága. Emlékezzünk csak vissza reá, mikor legelőször jött városunkba s hirdette a vasút eszméjét. Milyen fogadtuk, milyen hitetlenül tartózkodva néztünk s mennyire örültünk, mikor elutazott. Féltünk az ujitástól, mint a nagyon régi üreg urak s ijedeztünk tőle, mint a tudatlan gyerekek. Szóval egy elmaradt kisváros furcsa érzelmeivel és szögletes felfogásával mérlegeltük az ideát. Silberstein azonban nem tágított. Barátságot kötött a vasút ellenségeivel s kezdte az utat törni zseniális tollával és szellemes szavával. Utat tört a miniszter íróasztalához és szivéhez, elkezdett téritgetni, megszaporitotta utazásait, jól kezdte magát találni társaságainkban, ahol legalább előtte már nem merték szidni a vasutat. Sok utánjárás, fáradalom, térítés, rábeszélés, meggyőzés, kitartás és bizalomgerjesztés után, az idén végre népszerű TM EWUIkozni kezdtek vele nem ’•), hanem közgyűlések p’* a cukor már biztosítva volt a siker. Jött aztán az anyagi megoldás. Silberstein eladta a munkálatot, a tőkepénzesek megvették és kiépítették a vasutat. Silberstein Eötvös Adolf a neve tehát annak, aki az Esztergom-almásfüzitői vasutvonalat megteremtette. Övé volt az eszme küzdelme, legyen övé az elismerés tövistelen koszorúja is. Szinészeti viszonyaink. Esztergom decz. 2. A szinészet kultúrba ás dolgában majd fontosabb, mint az iskola. Nemzeti nyelvünket s szellemünket hirdeti és csarnokába felnőtt tanulmányok sereglenek, akik ízlést, szellemet és gyönyört tanulnak. Hogy mi a magyar színészet a nemzeti kultúra életében, azt elég ékes szólással mondja el a magyar kulturtörténet. Hála a magyar nemzet géniuszának, a nemzeti színészet ügye már nem a hazafiságé többet, hanem a művészeté. Azt a vidéki direktort, aki hazafias frázisokat puffogat, de szerecsétlen erőkkel dolgozik, megbuktatják mai napjáig műveltebb városainkban. Az ország tökéletesebb városaiban már mindenütt van a művészet számára méltó csarnok. Csak nálunk nincsen. Épen ott vagyunk, ahol tizenöt esztendő előtt voltunk. Az állandó színház kérdésén a filiszterek gúnyosan mosolyognak. toló Majd minden városban van színpáregyesület, csak nálunk nincsen. Másat főispánok, polgármesterek állanak a színpártolás élén. Ambiiióval gyámolitják a szinészet ügyét. Nálunk még a város kocsiját se adják oda, ha országos nevű vendég jön, nem hogy még méltóan is fogadnák. Szóval: a szinészet sorsa nálunk még szomoruan elhagyatott. Uj generáczió kell hozzá, mely az avult felfogások romjain s az ósdi nézetek roncsain fölépítse az uj Esztergom kultúrájának első csarnokát, az állandó színházat, melyre már sokkal igénytelenebb városok is régóta büszkén mutatnak, mint műveltségük legszebb bizonyitványára. irodalmi levél. (A „Hét“ jubileuma.) A budapesti irodalmi börzén, az Otthon asztalai mellett, hetek óta elelegetik azt a jubileumot, mely ezen a héten, az iró-nemzedék őszinte örömére, aktuálissá vált: a «Hét» századik számának jubileumát. Körülbelül két évvel ezelőtt, 1889 novemberében, indította meg Kiss József az ő hetilapját s a legelső rózsaszínbe játszó szám, mely a Márkus Emilia arczképének apgise alatt szállt ki a világba, olyan nagy és hízelgő érdeklődést keltett országszerte, mely szinte páratlan a magyar időszaki irodalomban. A két év alatt, mely azóta lefolyt, a «Hét» nagy munkát végzett: az ország igazi intelligencziájának irodalmi közlönyévé lett. Az a táborkar,mely a Kiss József lapjához szegődött olvasókban és írókban egyaránt, a szellem igazi arisztokrácziája. Bátran el lehet mondani, hogy a «Hét»-ben fennállása óta, egyetlen ízléstelen sor nem jelent meg. Cziméhoz képest a lap modern, aktuális, gyorsanjáró. Közleményei a hét eseményeit tükrözik vissza, de nem a régi divatú szellemeskedéssel, csevegéssel s az úgynevezett minden áron való esprit-vel. A «Hét» aktuális írói igazi párisi chroneeur-ök, kik az intelligens emberek számára írnak. Gyűlölik a frázisokat, s inkább a fejüket törik be, mint Kozma Andor mondja a jubiláris számban. S ami a lapnak egyik főérdeme: már eddig is több új, kiváló tehetséget fedezett fel ismeretlen, de nagy jövőjű embereket s vezetett be az irodalomba. Persze, hogy rajtuk kívül úgyszólván az egész magyar irodalom a «Hót» mellé állt. Jókai Mórtól Szabolcska Mihályig alig van magyar író, ki a «Hót»-nek nem munkatársa s kinek neve a két eddigi évfolyamaiban elő nem fordul. Az utolsó, jubiláris szám terjedelmesebb, mint a többi és szellemesnélszellemesebb közleményekkel van telistele. Jókai a magyarok bécsi házát ismerteti az ő megkapó, kedves modo ■ [UNK] "• ....—===im Az„Esztergom ás Vidéka^tárczája. & im^í — Történet. — (A Hét 100-ik számából.) Magunkra maradtunk a tiszti kaszinó kis i. játékszobájában. Négyen ültünk a kerek kártyaasztal mellett. A játék nagyon élénken és merészen folyt már az egész déli után. Gellén százados minduntalan nekivörösödött s sürü szemöldjeit komikusan rángatta. Valóban ráillett ilyenkor a ho[ merosi «boopis» epitheton, amellyel alantasai megtisztelték. Tary főhadnagy, j akit a leányok a legfessőbb tisztnek tartottak, — talán, mert a legszűkebb pantallókat, a legmagasabb gallérokat és a legkisebb sapkát viselte, türelmetlenül izegett-mozgott a székén s folytonosan a gallérját igazgatta. A leányképü Winterhof Oszkár gróf, az ezred Benjáminja, folytonosan elégülten mosolygott, bizonyára abbeli örömében, hogy ily tekintélyes, öreg ti bajtársak nyerik el a pénzét. Közbe-közbe köhintett egyet, mert éppen oly rossz volt a tüdeje, amilyen jó a családfája. A főnyertes Gray Laczi főhadnagy volt,aki előtt egyre magasabbra nőtt a forintosok gyarmadája, amelyek után leginkább a Tary tárczája sirt. Elegánsan nyert, ami biizonyára éppen oly nehéz, mint elegánsan v veszteni, ő osztott utoljára. Tary idegesen rendezgette kártyáit, amelyek megint nem a legjobbak lehettek. — Nem csoda, ha Laczi folytonosan nyer, — mondotta valami bántó mosolygással. — Hiába, a régi közmondásnak igaza van ! Laczi reá nézett, de nem szólott semmit sem. Nyugodtan, figyelmesen végigjátszotta a partbiet, behúzta a kasszát a forintosokat szép rendesen a tározójába rakta s csak aztán fordult változatlan arczczal Zoltánhoz. — Miféle közmondást emlegettél az előbb, Tary ? Tary ismét az előbbi stylű mosolyra vonta leányosan keskeny ajkai. — Bizonyosan ismered! . . . Glück im Spiel . . . etcetera. Egy kevés szivarhamu tapadt Laczi zubbonyára, egykedvűen lepeczkelte az ujjával onnan. — A közmondásnak igaza lehet, — mondotta közömbös csendes hangon — hanem te hazudol. A százados kimeresztette nagy szemeit , elégülten bólintott a fejével. A kis Benjamin elsápadt és ijedtében elrágta a Virginiája szalmáját. Tary folytonos mosolygás között felkelt az asztaltól, lassan felcsatolta a kardját és kifogástalan elegancziával szalutált nekünk — Holnap, — szólott Grayhoz. :— Holnap, — bicczentett ez a fejével. Mikor eltávozott a szobából, Laczi a századost és engem azonnal felkért segédekül. Másnap végbement a párbaj, Laczi sértetlen maradt, de Tarynak két hónapi «rajt» engedélyt irt kardjával a mellére. Laczival még a bécsújhelyi katonai akadémián ismerkedtünk össze s már ott nagyon benső viszonyban állottunk egymással később ugyan egy ezredbe neveztek ki egy nagyobb alföldi városba, ahol a garnizon-élet még szorosabbra fűzte a baráti kötelékeket közöttünk. Hallgatag, magábavonuló természete volt, perfekt gentlemann és született katona, a férfiszépség mintaképe, valóságos megelevenült antik hős-szobor. Úgy odatapadt aranyszínű telivér paripájához, mint valami bronzalak. Szerette, ha büszkének és érzéketlennek tartották, pedig alapjában véve csupa gyöngédség volt és érzelem. Bátorság dolgában szilárd, mint az aczél, de az érzelmekben lágy, mint az agyag, amelyen a pille lába is nyomot hagy. Tüskés kimértségbe burkolódzott, mint a középkori lovag pánczélos fegyverzetébe, hogy e gyenge oldalát eltitkolja. Szobája tele volt katonai szakmunkákkal, az íróasztalán mindig felnyitva feküdt a harczászat kézikönyve, vagy a tereptan, de én tudtam hogy titokban Mucsetből fordítgat szép, érzelmes dalokat. A festő állványára rendesen egy-egy készülő véres csatakép vázlata volt feltűzve, de ha egyedül marad Watteau-féle rózsaszín szoknyás, zöld selyem inges pásztornőket festegetett lágy pasztell színekben. Ott, Lomhányon ismerkedett meg még hadnagy korában Simén Izával, a megye főjegyző leányával s a két fenkölt, ideális lélek hamar megértette egymást. Erős, tiszta, komoly szerelem kapcsolta őket össze. Tudtam, hogy mikor századunkat a jelenlegi állomásra helyezték át, úgy búcsúztak el egymástól, mint két elváUhatatlan szerető, bár Laczi e viszonyát is épp úgy titkolta, mint szonettjeit és pastelljeit. A párbaj óta Laczi nagyon megváltozott. Még a rendesnél is kevesebbet beszélt, napokig egyedül barangolt a közeli erdőkben és még engemet is elkerült. Láttam arczáról hogy komor gondolatokkal tépelődik a melyek egész lényét foglalkoztatják. Egy reggel zavart arczczal keresett fel. — Négy heti szabadságot kaptam, — mondotta odavetőleg. — Elmegyek Lomhányra, megnézem a régi ismerősöket. — Pompás véletlen! Az én szabadságengedélyem is ma érkezett meg, így együtt mehetünk, mert magam is oda készülök. Láttam, hogy nem nagyon örül a társaságomnak, de elhatároztam magamban, hogy nem hagyom magára. Bár erőt vett magán, kissé érdes hangon felelte: — Az öt órai vonattal indulok. A vonaton sajátszerűen izgatott volt, bármennyire igyekezett ezt eltitkolni. Minden ok nélkül felnevetett és magában monologizált. Többször hallottam: «Ostobaság ...» A szivarra megfordítva gyújtott rá s mikor tévedését észrevette, azonnal tüzesen összemorzsolta kezével az egészet. Idegesen tisztogatta a waffenrockja gombjait, míg csak egyet le nem szakított közülök. Hol felállott, hol leült, nem volt nyugta sehogy sem. Mikor Lomhányra érkeztünk, kijelentette, hogy gyalog fog behmenni a várókba. Karonfogva indultunk hát meg a vasúti állomásról bevezető akáezfaalléen. Tudtam, hogy útba esik Siménék háza , azt hittem oda akar betérni. De nem tette, habár meglassította járását, mikor a ház közelébe