Esztergom és Vidéke, 1891 (13. évfolyam, 1-103. szám)

1891-12-03 / 97. szám

ESZTERGOM. XIII. ÉVFOLYAM, 97. SZÁM. CSÜTÖRTÖK­, 1891. DECZEMBER 3. O------------------*-----------------------------------------------------• MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: E^ónr. «vre.............................• F<‘1 évre............................................................... Negyed­ évre......................................................... Fgy szám­ára 7 kr. Városi és megyei érdekeink közlönye. SZER­K­ESZ­T­Ő­S­É­G: PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT, h­ová a lap axellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓ - HJTV ATAL: SZÉCHENYI­ TÉR 331, hová a lap hivatalos és magánhirdetései, a nyi 1­t­ terbe szánt közle­mények, előfizetési pénzek és reklamálások intézendők. © ---------------------------------­------------------------------------- • HIRDETÉSEK: HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szóig 75 kr, 100- tól 200-ig 1 frt 50 kr, 200-tól 300-ig 2 írt 95 kr. Bélyegdij 30 kr. MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab­­ban közöltétnek. NYILTTÉR sora 20 kr. v?­­ iOI* Vasutunk megteremtője. Esztergom, decz. 2. A vasúti lakoma vendégei nem em­lékeztek meg vasutunk megteremtőjé­ről. MagaszUit«­a ragja­i a vagyonos válallkozókat, sőt még kísérletek is történtek a­z idea szétágazott apasági keresetére nézve, de magát az eszme úttörőjét nem emlegette senki. Ennélfogva nekünk jutott kedves osztályrészül, hogy a mulasztást ki­pótoljuk. Szívesen foglalkozunk ezzel a thé­­mával, mert szellemes emberekkel foglalkozni m­indenképen kellemes. Vasutunk megteremtője nem Horschitzok és Neuschlossok czége, a hanem Silberstein Adolf buzgósága. Emlékezzünk csak vissza reá, mikor legelőször jött városunkba s hirdette a vasút eszméjét. Milyen fogadtuk, milyen hitetlenül tartózkodva néztünk s mennyire örültünk, mikor elutazott. Féltünk az ujitástól, mint a nagyon régi üreg urak s ijedeztünk tőle, mint a tudatlan gyerekek. Szóval egy el­maradt kisváros furcsa érzelmeivel és szögletes felfogásával mérlegeltük az ideát. Silberstein azonban nem tágított. Barátságot kötött a vasút ellenségeivel s kezdte az utat törni zseniális tollá­val és szellemes szavával. Utat tört a miniszter íróasztalához és szivéhez, el­kezdett téritgetni, megszaporitotta uta­zásait, jól kezdte magát találni társa­ságainkban, a­hol legalább előtte már nem merték szidni a vasutat. Sok utánjárás, fáradalom, térítés, rábeszélés, meggyőzés, kitartás és bi­zalomgerjesztés után, az idén végre népszerű TM EWUIkozni kezdtek vele nem ’•), hanem köz­gyűlések p’* a cukor már biztosítva volt a siker. Jött aztán az anyagi megoldás. Silberstein eladta a munkálatot, a tőke­pénzesek megvették és kiépítették a vasutat. Silberstein Eötvös Adolf a neve tehát annak, a­ki az Esztergom-almás­­füzitői vasut­vonalat megteremtette. Övé volt az eszme küzdelme, legyen övé az elismerés tövistelen koszo­rúja is. Szinészeti viszonyaink. Esztergom decz. 2. A szinészet kul­túrba­ ás dolgában majd fontosabb, mint az iskola. Nem­zeti nyelvünket s szellemünket hirdeti és csarnokába felnőtt tanulmányok sereg­lenek, a­kik ízlést, szellemet és gyö­nyört tanulnak. Hogy mi a magyar színészet a nem­zeti kultúra életében, azt elég ékes­ szólással mondja el a magyar kultur­­tö­rt­énet. Hála a magyar nemzet géniuszá­nak, a nemzeti színészet ügye már nem a hazafiságé többet, hanem a mű­vészeté. Azt a vidéki direktort, a­ki hazafias frázisokat puffogat, de szerecsétlen erők­kel dolgozik, megbuktatják mai napjáig műveltebb városainkban. Az ország tökéletesebb városaiban már mindenütt van a művészet számára méltó csarnok. Csak nálunk nincsen. Épen ott vagyunk, ahol tizenöt esz­tendő előtt voltunk. Az állandó színház kérdésén a filiszterek gúnyosan moso­lyognak. toló Majd minden városban van színpár­­egyesület, csak nálunk nincsen. Másat főispánok, polgármesterek állanak a szín­pár­tol­ás élén. Ambiiióval gyámo­­litják a szinészet ügyét. Nálunk még a város kocsiját se adják oda, ha or­szágos nevű vendég jön, nem hogy még méltóan is fogadnák. Szóval: a szinészet sorsa nálunk még szomoruan elhagyatott. Uj generáczió kell hozzá, mely az avult felfogások romjain s az ósdi né­zetek roncsain fölépítse az uj Esz­tergom kultúrájának első csarnokát, az állandó színházat, melyre már sokkal igénytelenebb városok is régóta büsz­kén mutatnak, mint műveltségük leg­szebb bizony­i­tván­y­ára. irodalmi levél. (A „Hét“ jubileuma.) A budapesti irodalmi börzén, az Ott­hon asztalai mellett, hetek óta e­le­­legetik azt a jubileumot, mely ezen a héten, az iró-nemzedék őszinte örömére, aktuálissá vált: a «Hét» századik szá­mának jubileumát. Körülbelül két évvel ezelőtt, 1889 novemberében, indította meg Kiss József az ő hetilapját s a legelső rózsaszínbe játszó szám, mely a Már­kus Emilia arczképének apgise alatt szállt ki a világba, olyan nagy és hízelgő érdeklődést keltett országszerte, mely szinte páratlan a magyar időszaki irodalomban. A két év alatt, mely azóta lefolyt, a «Hét» nagy munkát végzett: az ország igazi in­telligencziájának iro­dalmi közlönyévé lett. Az a táborkar,­­mely a Kiss József lapjához szegődött olvasókban és írókban egyaránt, a szellem igazi arisztokrácziája. Bátran el lehet mondani, hogy a «Hét»-ben fennállása óta, egyetlen ízléstelen sor nem jelent meg. Cziméhoz képest a lap modern, aktuális, gyor­sanjáró. Közleményei a hét eseményeit tükrözik vissza, de nem a régi divatú szel­l­emeskedéssel, csevegéssel s az úgy­nevezett minden áron való esprit-vel. A «Hét» aktuális írói igazi párisi chroneeur-ök, kik az intelligens em­berek számára írnak. Gyűlölik a frá­zisokat, s inkább a fejüket törik be, mint Kozma Andor mondja a jubiláris számban. S a­mi a lapnak egyik fő­­érdeme: már eddig is több új, kiváló tehetséget fedezett fel ismeretlen, de nagy jövőjű embereket s vezetett be az irodalomba. Persze, hogy rajtuk kívül úgyszólván az egész ma­gyar irodalom a «Hót» mellé állt. Jókai Mórtól Szabolcska Mihályig alig van magyar író, ki a «Hót»-nek nem munkatársa s kinek neve a két eddigi évfolyamaiban elő nem fordul. Az utolsó, jubiláris szám terjedel­mesebb, mint a többi és­­ szellemesnél­­szellemesebb közleményekkel van telis­tele. Jókai a magyarok bécsi házát ismerteti az ő megkapó, kedves modo­ ■ [UNK] "• ....—===im Az„Esztergom ás Vidéka^tárczája. & im^í — Történet. — (A Hét 100-ik számából.) Magunkra maradtunk a tiszti kaszinó kis i. játékszobájában. Négyen ültünk a kerek kártyaasztal mellett. A játék nagyon élén­­­­ken és merészen folyt már az egész dél­­i után. Gellén százados minduntalan neki­vörösödött s sürü szemöldjeit komikusan­­ rángatta. Valóban ráillett ilyenkor a ho­­[ merosi «boopis» epitheton, a­mel­lyel­­ alantasai megtisztelték. Tary főhadnagy, j a­kit a leányok a legfessőbb tisztnek tar­­­­tottak, — talán, mert a legszűkebb pan­tallókat, a legmagasabb gallérokat és a­­ legkisebb sapkát viselte, türelmetlenül iz­­e­gett-mozgott a székén s folytonosan a­­ gallérját igazgatta. A leányképü Winterhof Oszkár gróf, az ezred Benjáminja, folyto­­­­nosan elégülten mosolygott, bizonyára ab­­­­beli örömében, hogy ily tekintélyes, öreg ti bajtársak nyerik el a pénzét. Közbe-közbe köhintett egyet, mert éppen oly rossz volt a tüdeje, a­milyen jó a családfája. A fő­nyertes Gray Laczi főhadnagy volt,­­a­ki előtt egyre magasabbra nőtt a forintosok g­yarmadája, a­melyek után leginkább a Tary tárczája sirt. Elegánsan nyert, a­mi bi­­i­­zonyára éppen oly nehéz, mint elegánsan v veszteni, ő osztott utoljára. Tary idegesen­­ rendezgette kártyáit, a­melyek megint nem a legjobbak lehettek. — Nem csoda, ha Laczi folytonosan nyer, — mondotta valami bántó mosoly­gással. — Hiába, a régi közmondásnak igaza van ! Laczi reá nézett, de nem szólott semmit sem. Nyugodtan, figyelmesen végigjátszotta a partbiet, behúzta a kasszát a forintoso­kat szép rendesen a tározójába rakta s csak aztán fordult változatlan arczczal Zoltánhoz. — Miféle közmondást emlegettél az előbb, Tary ? Tary ismét az előbbi stylű mosolyra vonta leányosan keskeny ajkai. — Bizonyosan ismered! . . . Glück im Spiel . . . etcetera. Egy kevés szivarhamu tapadt Laczi zub­bonyára, egykedvűen lepeczkelte az ujjá­­val onnan. — A közmondásnak igaza lehet, — mondotta közömbös csendes hangon — ha­nem te hazudol. A százados kimeresztette nagy szemeit , elégülten bólintott a fejével. A kis Benjamin elsápadt és ijedtében elrágta a Virginiája szalmáját. Tary folytonos mosoly­gás között felkelt az asztaltól, lassan fel­csatolta a kardját és kifogástalan elegan­­cziával szalutált nekün­k — Holnap, — szólott Grayhoz. :— Holnap, — bicczentett ez a fejével. Mikor eltávozott a szobából, Laczi a századost és engem azonnal felkért segé­dekül. Másnap végbement a párbaj, Laczi sértetlen maradt, de Tarynak két hónapi «rajt» engedélyt irt kardjával a mellére. Laczival még a bécsújhelyi katonai aka­démián ismerkedtünk össze s már ott na­gyon benső viszonyban állottunk egymás­sal később ugyan egy ezredbe neveztek ki egy nagyobb alföldi városba, a­hol a gar­­nizon-élet még szorosabbra fűzte a baráti kötelékeket közöttünk. Hallgatag, magábavonuló természete volt, perfekt gentlemann és született katona, a férfiszépség mintaképe, valóságos megele­­venü­lt antik hős-szobor. Úgy odatapadt aranyszínű telivér paripájához, mint valami bronzalak. Szerette, ha büszkének és ér­zéketlennek tartották, pedig alapjában véve csupa gyöngédség volt és érzelem. Bátor­ság dolgában szilárd, mint az aczél, de az érzelmekben lágy, mint az agyag, a­melyen a pille lába is nyomot hagy. Tüskés ki­mértségbe burkolódzott, mint a középkori lovag pánczélos fegyverzetébe, hogy e gyenge oldalát eltitkolja. Szobája tele volt katonai szakmunkákkal, az íróasztalán min­dig felnyitva feküdt a harczászat kézi­könyve, vagy a tereptan, de én tudtam hog­y titokban Mucsetből fordítgat szép, érzelmes dalokat. A festő állványára ren­desen egy-egy készülő véres csatakép váz­lata volt feltűzve, de ha egyedül marad Watteau-féle rózsaszín szoknyás, zöld selyem inges pásztornőket festegetett lágy pasztell színekben. Ott, Lomhányon ismerkedett meg még hadnagy korában Simén Izával, a megye főjegyző leányával s a két fenkölt, ideális lélek hamar megértette egymást. Erős, tiszta, komoly szerelem kapcsolta őket össze. Tudtam, hogy mikor századunkat a jelenlegi állomásra helyezték át, úgy bú­csúztak el egymástól, mint két elváUhatat­­lan szerető, bár Laczi e viszonyát is épp úgy titkolta, mint szonettjeit és pastelljeit. A párbaj óta Laczi nagyon megváltozott. Még a rendesnél is kevesebbet beszélt, na­pokig egyedül barangolt a közeli erdőkben é­s még engemet is elkerült. Láttam ar­czáról hogy komor gondolatokkal tépelődik a melyek egész lényét foglalkoztatják. Egy reggel zavart arczczal keresett fel. — Négy heti szabadságot kaptam, — mondotta odavetőleg. — Elmegyek Lom­­h­ányra, megnézem a régi ismerősöket­. — Pompás véletlen! Az én szabadság­­engedélyem is ma érkezett meg, így együtt mehetünk, mert magam is oda készülök. Láttam, hogy nem nagyon örül a tár­saságomnak, de elhatároztam magamban, hogy nem hagyom magára. Bár erőt vett magán, kissé érdes hangon felelte: — Az öt órai vonattal indulok. A vonaton sajátszerűen izgatott volt, bármennyire igyekezett ezt eltitkolni. Min­den ok nélkül felnevetett és magában mo­­nologizált. Többször hallottam: «Ostoba­ság ...» A szivarra megfordítva gyújtott rá s mikor tévedését észrevette, azonnal tüzesen összemorzsolta kezével az egészet. Idegesen tisztogatta a waffenrockja gomb­jait, míg csak egyet le nem szakított kö­zülök. Hol felállott, hol leült, nem volt nyugta sehogy sem. Mikor Lomhányra érkeztünk, kijelentette, hogy gyalog fog behmenni a várókba. Karon­fogva indultunk hát meg a vasúti állomás­ról bevezető akáezfaalléen. Tudtam, hogy útba esik Siménék háza , azt hittem oda akar betérni. De nem tette, habár meg­lassította járását, mikor a ház közelébe

Next