Európai Idő, 1991 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1991-01-10 / 1-2. szám
A TRANSZILVANIZMUS IDŐSZERŰSÉGE Lapunk A TRANSZILVANIZMUS IDŐSZERŰSÉGE című rovatban Pogomáts Béla bevezetőjével két részben közli a transzilvanizmus egyik két világháború közötti dokumentumát, mely megítélésünk szerint, mérföldkövet jelent az eszmerendszer történetében. Szabédi László Szemlér Ferenchez írt tanulmány értesül magánleveléről van szó, mely 1937 óta az ÚJ ERDÉLYI MÚZEUM I. évfolyamának 1—2-es füzetében (Bp., 1990. 55—70.) először került nyilvánosság elé. A tragikus sorsú költő-esztéta — mindezidáig ismeretlen tanulmányának romániai közlését nemcsak a dokumentum ideológiai történeti jelentősége miatt ^ *ont°snak. Amikor Szabédi az Aprily, Reményik és Kós Károly neve által fémjelzett „hőskorszak , ,transzilvanista eszméivel vitázik, voltaképpen egy modern, reális alapokon nyugvó kisebbségi magatartás megfogalmazására tesz kísérletet. Nem lehet véletlen, hanem inkább a mai és akkori analóg helyi”“01 lad°dó következmény, hogy a legélesebb transzilvanimus-ellenséget mindenkor a fiatalok körében / C ■ (Szabétsi és Szemlér 1937-ben harmincévesek voltak) —, akik szigorú intellektuális fegyelmezettséggel igyekeznek a mítosz- és szimbólumerdő által eltakart valós helyzetet megfogalmazni. történelem furcsa vargabetűi, groteszk arcfintorai után, ma sok vonatkozásban ott tartunk, ahol 1940-ben abbahagytuk, s így Szabédi oldott, közvetlen hangú tanulmánya ugyanolyan aktuális, mint megírása idején. Mert tulajdonképpen többről van benne szó, mint a tudatformaként és ideológiaként egyaránt múlttá, eszmetörténeti ténnyé vált transzilvanizmus értékeléséről: a nemzetiségi politikusként is kiváló költő, itt az erdélyi magyarság sorsáról, útkereséséről beszél. A helyzetünkhöz adekvát hatékony magatartást és stratégiát keresve, nem kerülhetjük meg az 1937-ben papírra vetett, ma is vitára továbbgondolásra ösztönző gondolatokat. A SZERKESZTŐSIG POMOGÁTS BÉLA Szabédi László a transzilvanizmusról A harmincas évek elején fellépő „második“ erdélyi nemzedék eszmei tájékozódása vitákkal és küzdelmekkel járt : számot kellett vetnie az idősebb generáció eszméivel, s bizonyos mértékig le kellett számolnia azzal a transzilván ideológiával, amelynek az erdélyi megértésre és együttműködésre irányuló törekvései rendre hajótörést szenvedtek a nagy román nacionalizmus miatt. A „második nemzedék" megbecsülte a helikoni irodalom eredményeit, de fellépésétől fogva elutasította az Erdélyi Helikon irodalompolitikáját, pontosabban azt az óvatosságot és bizonyos mértékű konzervativizmust, amely ennek az irodalompolitikának a része volt. Jancsó Elemér programadó tanulmánya, amely az Új Arcvonal című nemzedéki antológiában végezte el számvetés feladatát, heves kritikával fordult a .,középosztály“ romantikus illúziói ellen, s ítélte el az óvatosan bezárkózó marosvécsi írócsoportot. A transzilvanista gondolatot körüllengő romantikát is elvetette : „erdélyiség tényleg van. De ezt az erdélyiséget nem kell csinálni, mert ez feltalálható Erdély speciális gazdasági és társadalmi adottságaiban és az azon felépülő szellemi életben. Erdélynek minden időben voltak külön gazdasági és szellemi törekvései. Ezeket, ha akarjuk, nevezhetjük transzilvanizmusnak is, de belőlük szentséget, tabut csinálni fölösleges, szükségtelen és káros. Különben is meghatározni azt, hogy a múltban vagy jelenben mi Erdélynek sajátos szellemi élete, a magyarországitól és a világirodalomtól elkülönülő, ebben új színt jelentő vonása, nagyon nehéz, sőt csaknem lehetetlen. Ennek a reális, de nehezen meghatározható transzilvanizmusnak azonban nagyon kevés köze van ahhoz az erdélyiséghez, amelyet zöld asztal mellett agyaltak ki Erdély írói és kritikusai. A szenvedők és a dolgozók erdélyisége távol áll attól a levegőben lógó megközelíthetetlen és elérhetetlen ideáltól, amelynek zászlajára éveken át esküdtek Erdély írói.“ Hasonló nézeteket képviselt Jancsó Elemér Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig című tanulmányában is.2 Ezt a tanulmányt hangos vita követte, az idősebb nemzedék a transzilvanista elvek védelmére kelt.3 A vitában állást foglaló Babits Mihály viszont arra figyelmeztetett, hogy a transzilván irodalmat a provincializmus veszélye fenyegeti, és e veszély ellen erőteljesebb kritikai szellemmel kellene védekeznie. Babits az erdélyi magyar irodalom hatékonyabb kritikáját javasolta, egyszersmind annak vizsgálatát, hogy ez az irodalom milyen szerepet tölt be az egyetemes magyar írásbeliségben. Az „erdélyi gondolatnak“ azokat a vonásait emelte ki, amelyeket a „hőskorban" Irncz Aladár dolgozott fel ■ az egyetemességre törekvő magyarságot és európai szellemet. „A transzilvanizmus — szögezte le — nem elzárkózni, hanem gazdagítani akar, erdélyiségében a magyarságát őrzi és Európát gazdagítja A transzilvanizmus a politikán túl és minden politika dacára kulturális nemzeti érzést jelent, melynem szétválaszt, hanem összekapcsol... A fiatalok eszmekereső küzdelmét jelezte 1937- ben az a vita, amelyet Szemlér Ferenc Jelszó és mithosz című tanulmánya kezdeményezett. Szemlér a fiatal nemzedék nevében számolt le a transzilvanista ideológiával, és utasította el az „erdélyi gondolatot“. Még a tanulmány írása előtt körkérdést intézett nemzedéktársaihoz arra vonatkozólag, hogy miként értelmezik a transzilván gondolatot és milyen módon hatott munkásságukra ez a gondolat. 1937. július 20-án a következő levelet küldte szét : „Kedves Barátom ! Egy megírandó tanulmányom kapcsán szükségem volna véleményedre az alább megírt három kérdésben. Igen kérlek, válaszolj röviden, de kimerítően. Azt is szeretném, ha válaszod nem késnék túlságosan sokáig. Kérdéseim a következők: 1) Mi a »transzilvanizmus« úgy, ahogy azt az erdélyi »irodalmi hőskor« nemzedéke értelmezte, és miképpen értelmezed Te ezt a fogalmat ? 2) Milyen mértékben befolyásolt Téged irodalmi alkotásaidban a »transzilvanizmus« ? 3) Gondolod-e, hogy a transzilvanizmus élő és ható jelenség ma is az erdélyi irodalomban vagy talán esetleg közéletben ? Válaszodat lehetőleg sürgősen várom, és előre köszönöm.“ A körlevélre Bözödi György, Kiss Jenő, Kováts József, Nagy István, Szabédi László és Szenczei László válaszolt. Valamennyien elvetették a transzilvanista ideológiát. Dsida Jenő, Jancsó Elemér és Koós Kovács Jenő válasz nélkül hagyta a körkérdést. A beérkezett válaszok is segítettek abban, hogy Szemlér kialakítsa véleményét, amely szerint a transzilván gondolat a harmincas évei, körülményei között már értelmét vesztett jelszónak és romantikus mítosznak bizonyult. Sorra foglalkozott a transzilvanisták hagyományos érveivel, és valamennyit cáfolni igyekezett. „A transzilvanisták módszere — állapította meg — durva dedukció volt, ahol az elmélet született meg először, és az empíria meglehetősen háttérbe szorult." Kimutatta, hogy a transzilván irodalomnak nem alakult ki sajátos művészi természete valójában a „nyugatos" irodalom romániai magyar ágazata volt. A transzilván liberalizmus tételével szemben hivatkozott az erdélyi történelem állandó társadalmi és nemzetiségi küzdelmeire. Megállapította, hogy a transzilván elveket csak a kisebbségi magyarság hangoztatta, a másik két erdélyi nép végül is nem fogadta el. A szászok a német nemzet keleti előőrsének tekintették magukat, a románokat pedig jobban vonzotta az egyesülés eszméje, mint az erdélyi összefogás. A transzilván ideológia és politika a valóság mérlegén puszta álomnak bizonyult: „olyan politikai felfogást tartalmazott, ami nem számolt a kézzelfogható valósággal. Nem látta meg például azt, hogy a mai erdélyi magyarság nem az erdélyi társadalmi közösséget alkotó népek teljes jogú tagja, hanem Romániának egyik kisebbsége. Ez a vakság természetesen politikai romantikát eredményezett.“ És ennek nyomán hozta meg elmarasztaló kritikai ítéletét: „a transzilvanizmus csak befejeződés és nem kezdet, egy olyan körnek végleges lezárulása, ami minden folytatást kizár. Ebben a tulajdonságban az irodalmi és a politikai transzilvanizmus találkoznak." Szemlér a fiatalok nevében temette el az „erdélyi gondolatot". Az idősebb nemzedék ellenállásával azonban számolnia kellett, hiszen a transzilvanizmus mégiscsak másfél évtizeden keresztül volt a nemzetiségi irodalom nagy hatású ideológiája. Olyan ideológia, amelynek jelentékeny szerep jutott a kisebbségi tudat és művelődés gondozásában, valamint a korszak irodalmi alkotásainak létrejöttében. A Helikon nevében Kós Károly és Kacsó Sándor vette védelmébe a nagy szerepet betöltött gondolatot, vállalkozott arra, hogy számot vessen eredményeivel és lehetőségeivel. Kós sorra vette Szemlér érveit, cáfolat gyanánt a transzilván gondolat történelmi múltjára, az erdélyi hagyományra hivatkozott, az „erdélyi gondolat“ szerepvesztését azonban nem cáfolhatta meg. Tanulmányának mégis személyes igazsága volt: az idősebb írónemzedék eszményei és szolgálata mellett tett hitet : „az erdélyi írók öreg generációja számára a »transzilvanizmus« bizony nem előre kitalált jelszó, hanem tradíció, történelmi tudat, akarat, reménység és mindenekfelett szilárd, megingathatatlan hit. Hite annak, hogy a mi hazánk — Erdély. A mi földünk, a mi gyökerünk, a mi kikerülhetetlen sorsunk, melyet nem mi választottunk, hanem amibe beleültetett és beleparancsolt az Úristen, bizonyára nem ok nélkül. Mi hiszünk abban, hogy az életünk : rendeltetés, melyet szolgálnunk kell cselekedettel, kibúvás és mentség nélkül, spekuláció és alkuvás nélkül. Művészetünkkel is.“. Kacsó Sándor hasonló módon , a személyes vallomás erejével állott az „igazi erdélyi szellemiség" mellé. Arra hivatkozott, hogy a transzilvanizmus nem kidolgozott eszmerendszer vagy zárt ideológia: „nem kifejezetten irodalmi vagy politikai valami, hanem az a szellemi — néha gyakorlati — magatartás, amely úgy az irodalomban, mint a politikában vagy társadalompolitikában (világnézetben) egyaránt érvényesülhet" Kacsó számára az „erdélyi gondolat" munkaprogramot jelentett, amelynek érvényesülésén dolgozni kell és lehet. „Az a tény — érvelt —, hogy a hivatalos hatalom megfeledkezett az erdélyi gondolatról a múltban és nem akar tudni róla a jelenben, nem jelenti azt, hogy nincs és nem is volt erdélyi szellemiség. Éppen azért volt és van, mert a politikai hatalom mohósága miatt szükség volt rá mindig. Szükség volt a szabadság állandó követelésére, szükség volt a három nép és sok felekezet boldog együttélési lehetőségének a keresésére.“ A transzilvanizmus eszmei magjaként következésképp a kisebbségi és egyetemes humánumot jelölte meg. „Az erdélyiség — foglalta össze gondolatait — történelmi adottságainak megfelelően — képlete az emberi előrehaladás gondolatának abban a magatartásában, amely a humanista eszme gyakorlatilag legfejlettebb képét tükrözi vissza. Az erdélyiségben valóban van politikum, de nem politikai, hanem szellemi valóság, nem irodalmi forma, hanem írói magatartás, s nem ilyen vagy olyan máshol sehol nem látott, fel nem fedezett és nem vallott politikai vagy szellemi irányzat, hanem történelmi előképlet amely a legalkalmasabb működési helyet abban az erdélyi lombikban találta meg, ahol három — vegyülékké lenni nem hajlamos — népnemzetet kell békés egyetértésre, együttélésre szoktatnia. A lombik maga lehet vidék, a munka azonban, amely benne folyik, az erők, amelyek benne kiegyensúlyozódást keresnek, nagyon, de nagyon messze van a regionalizmustól. Az erdélyi lombikban az emberiség jövendő békéjének egyik nagy és szép kísérlete folyik.“ A vita, amely széles körben haladt tovább, végső tanulsága szerint leszámolt a transzilvanizmus hagyományos értelmezésével, fenntartotta azonban legfontosabb progresszív eszményeit: az együttélő nemzetek testvériségének tudatát az európai igényességet, valamint a kisebbségi humánumot. a transzilvanizmus azonban, mint tudatforma és ideológia, kétségtelenül az eszmetörténet tárába került, az 1937—1938-as vita valójában pályafutásának végső szakasza volt. Szenczei László találó módon jegyezte meg: „Transzilvanizmus igenis volt, s nem csupán mint jelszó és mítosz, hanem mint eleven irodalmi valóság. A probléma az, hogy miért nincs többé transzilvanizmus."’ Az „erdélyi gondolat“ történelmi szerepe véget ért, a változó idők súlyos realitásai határozottabb ideológiát és radikálisabb progressziót követeltek. A nagyromán nemzetiségi elnyomás kihívásával szemben a magyar kisebbségnek a nemzetiségi realizmus és demokratizmus hatékonyabb magatartását kellett kialakítania. Az 1937-es vita dokumentációja, illetve a Szemlér-féle körkérdésre írott válaszlevelek egy kisebb kötetet is megtöltenek. Közülük, mint talán a legérdekesebbet, Szabédi László tanulmányszámba menő levelét közöljük, mint a kiváló tudós költő és tragikus végzetű nemzetiségi politikus gondolkodásának egy eddig ismeretlen dokumentumát. JEGYZETEK 1 Új Arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi tó antológiája. Cluj - Kolozsvár 1931 78—79 . Nyugat, 1935. I. 283—298. 3 Reményúi Sándor : Társadalmi funkció. Pásztortűz. 1935. 191—192. ; Szentimrei Jenő : Az erdélyiség vitája. Nyugat, 1935. II. 183—186. * Az én erdélyiségem. (1935) — Könyvről könyvre. Szerk. Belia György. Bp. 1973. 255—261. 5 Erdélyi Helikon. 1937. 592—604. A folyóirat szerkesztősége a következő megjegyzés kíséretében közölte a tanulmányt: „Az alább közölt érdekes tanulmányban az úgynevezett »második« erdélyi írónemzedék nevében szólal meg valaki, s veszi kritikai bonckés alá az előtte járó nemzedék eszürjevilágát. Szándéka csupa tagadás. A nemzedéki elosztódást könnyen kereső mai gondolatjárásban mintha akarva építené és őrizné a válaszfalakat. De nem a kész és ellenállhatatlan út sugárzik itt elő, s vonja homályba a mögötte maradót. Még a vágyképe se született meg az újról ; csupán a jövő szelencéjébe zárt »ismeretlen« nevében harcol. De cikke eszmékeltő, gazdag vitaanyagot tár föl, s kihívja a hozzászólást.“ A körlevél és a válaszok szövegét Szemlér Ferenc 1973. okt. 22-én keltezett levele révén ismerem. 7 Jelszó és mítosz Erdélyi Helikon, 1937. 766— 770. 5 Az igazi erdélyi szellemiség. Erdélyi Helikon, 1938. 35—41. .. » Vö. Ligeti Ernő : Jelszó és mítosz. Független Ujság 1937. nov. 6.; Császár Károly: Vita a transzilvánizmus körül. Pásztortűz, 1933. 48-49. : Szent, Imrei Jenő: Az erdélyi valviolates terméketlen vitájához. Brassói Lapok, 1938 máj. 23.: Szemler Ferenc: Táj és sors. Korunk, 1938 322—323 10 a transzilvánizmus és az erdélyi fiatal elelm mi nemzedék problémájához. Korunk, 1938. Cs . . 5 Szabédi László levele Szemlér Ferenchez (RÉSZLETEK) Kedves Feri, , , , , ne haragudj, hogy késve válaszolom korlevemde Kívánságodra bármikor felmutathatok egy tizenkét és fél oldalból álló iratcsomót, amelyben röviden válaszolni akartam Neked. Mondom, roigen. Részint, mert Neked is ez volt a kívánságod, részint, mert elfoglaltságaim miatt nem is akartam belemerülni az Általad felvetett kérdés vizsgálgatásába. És így is tizenkét és fél oldallá gyarapodtak megjegyzéseim, anélkül, hogy „kimerítőek lettek volna- Nem szeretem a félmegoldást, s ezért bosszankodva hagytam félbe a hosszúra nyúlt levél írását. Attól tartok azonban, hogy rossz néven vennéd, ha egyszerűen hallgatással mellőzném az ügyet. Most hát megkísérlem idevágó gondolataim egy-kettejének közlését, megjegyezve, hogy korántsem tartom válaszomat kimerítőnek. (...) 1. Mindenekelőtt több ágra kell bontani a transzilvánizmus" jelentéstörzsét. ELŐSZÖR IS JELENT A TRANSZILVANIZMUS EGY IRODALOMTÖRTÉNETI MÓDSZERT. Ebben az értelemben jelentése az, hogy az erdélyi írók, pontosabban : a magyar irodalom erdélyi művelői, nem külön-külön, hanem egy csoportban illesztendők a magyar irodalom történetébe. Egy csoportban még pedig azért, mert — amint arról a hőskor nemzedéke meg volt győződve — van az ő műveikben valami SPECIFIKUSAN ERDÉLYI, ami szembeállítja, vagy legalábbis elég élesen megkülönbözteti őket a magyar irodalom magyarországi művelőivel, ill. művelőitől. (folytatása a 4. oldalon)