Európai Idő, 1991 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1991-01-10 / 1-2. szám

A TRANSZILVANIZMUS IDŐSZERŰSÉGE Lapunk A TRANSZILVANIZMUS IDŐSZERŰSÉGE című rovatban Pogomáts Béla bevezetőjével két részben közli a transzilvanizmus egyik két világháború közötti dokumentumát, mely megítélésünk szerint, mérföldkövet jelent az eszmerendszer történetében. Szabédi László Szemlér Ferenchez írt tanulmány ér­tesül magánleveléről van szó, mely 1937 óta az ÚJ ERDÉLYI MÚZEUM I. évfolyamának 1—2-es füzeté­ben (Bp., 1990. 55—70.) először került nyilvánosság elé. A tragikus sorsú költő-esztéta — mindezidáig is­meretlen tanulmányának romániai közlését nemcsak a dokumentum ideológiai történeti jelentősége miatt ^ *ont°snak. Amikor Szabédi az Aprily, Reményik és Kós Károly neve által fémjelzett „hőskor­­szak , ,transzilvanista eszméivel vitázik, voltaképpen egy modern, reális alapokon nyugvó kisebbségi ma­­gatartás megfogalmazására tesz kísérletet. Nem lehet véletlen, hanem inkább a mai és akkori analóg hely­­i”“01 lad°dó következmény, hogy a legélesebb transzilvan­imus-ellenséget mindenkor a fiatalok körében / C ■ (Szabétsi és Szemlér 1937-ben harmincévesek voltak) —, akik szigorú intellektuális fegyelme­zettséggel igyekeznek a mítosz- és szimbólumerdő által eltakart valós helyzetet megfogalmazni. történelem furcsa vargabetűi, groteszk arcfintorai után, ma sok vonatkozásban ott tartunk, ahol 1940-ben abbahagytuk, s így Szabédi oldott, közvetlen hangú tanulmánya ugyanolyan aktuális, mint megírása idején. Mert tulajdonképpen többről van benne szó, mint a tudatformaként és ideológiaként egyaránt múlttá, eszmetörténeti ténnyé vált transzilvanizmus értékeléséről: a nemzetiségi politikusként is kiváló költő, itt az erdélyi magyarság sorsáról, útkereséséről beszél. A helyzetünkhöz adekvát haté­­kony magatartást és stratégiát keresve, nem kerülhetjük meg az 1937-ben papírra vetett, ma is vitára to­­vábbgondolásra ösztönző gondolatokat. A SZERKESZTŐSIG POMOGÁTS BÉLA Szabédi László a transzilvanizmusról A harmincas évek elején fellépő „második“ erdé­lyi nemzedék eszmei tájékozódása vitákkal és küz­delmekkel járt : számot kellett vetnie az idősebb generáció eszméivel, s bizonyos mértékig le kellett számolnia azzal a transzilván ideológiával, amely­nek az erdélyi megértésre és együttműködésre irá­nyuló törekvései rendre hajótörést szenvedtek a nagy román nacionalizmus miatt. A „második nemzedék" megbecsülte a helikoni irodalom eredményeit, de fellépésétől fogva elutasította az Erdélyi Helikon i­­rodalom­politikáját, pontosabban azt az óvatosságot és bizonyos mértékű konzervativizmust, amely en­nek az irodalompolitikának a része volt. Jancsó E­­lemér programadó tanulmánya, amely az Új Arc­­vonal­­ című nemzedéki antológiában végezte el számvetés feladatát, heves kritikával fordult a .,kö­zéposztály“ romantikus illúziói ellen, s ítélte el az óvatosan bezárkózó marosvécsi írócsoportot. A tran­­szilvanista gondolatot körüllengő romantikát is el­vetette : „erdélyiség tényleg van. De ezt az erdélyi­­séget nem kell csinálni, mert ez feltalálható Erdély speciális gazdasági és társadalmi adottságaiban és az azon felépülő szellemi életben. Erdélynek minden időben voltak külön gazdasági és szellemi törekvé­sei. Ezeket, ha akarjuk, nevezhetjük transzilvaniz­­musnak is, de belőlük szentséget, tabut csinálni fö­lösleges, szükségtelen és káros. Különben is meghatá­rozni azt, hogy a múltban vagy jelenben mi Erdély­nek sajátos szellemi élete, a magyarországitól és a világirodalomtól elkülönülő, ebben új színt jelentő vonása, nagyon nehéz, sőt csaknem lehetetlen. En­nek a reális, de nehezen meghatározható transzilva­­nizmusnak azonban nagyon kevés köze van ahhoz az erdélyiséghez, amelyet zöld asztal mellett agyal­­tak ki Erdély írói és kritikusai. A sz­envedők és a dolgozók erdélyisége távol áll attól a levegőben ló­gó megközelíthetetlen és elérhetetlen ideáltól, a­­melynek zászlajára éveken át esküdtek Erdély írói.“ Hasonló nézeteket képviselt Jancsó Elemér Er­dély irodalmi élete 1918-tól napjainkig című tanul­mányában is.2 Ezt a tanulmányt hangos vita követ­te, az idősebb nemzedék a transzilvanista elvek vé­delmére kelt.3 A vitában állást foglaló Babits Mihály viszont arra figyelmeztetett, hogy a transzilván iro­dalmat a provincializmus veszélye fenyegeti, és e veszély ellen erőteljesebb kritikai szellemmel kel­lene védekeznie. Babits az erdélyi magyar irodalom hatékonyabb kritikáját javasolta, egyszersmind an­nak vizsgálatát, hogy ez az irodalom milyen szere­pet tölt be az egyetemes magyar írásbeliségben. Az „erdélyi gondolatnak“ azokat a vonásait emelte ki, amelyeket a „hőskorban" I­rncz Aladár dolgozott fel ■ az egyetemességre törekvő magyarságot és európai szellemet. „A transzilvanizmus — szögezte le — nem elzárkózni, hanem gazdagítani akar, er­délyiségében a magyarságát őrzi és Európát gazda­gítja A transzilvanizmus a politikán túl és minden politika dacára kulturális nemzeti érzést jelent, mely­­nem szétválaszt, hanem összekapcsol... A fiatalok eszmekereső küzdelmét jelezte 1937- ben az a vita, amelyet Szemlér Ferenc Jelszó és mithosz című tanulmánya kezdeményezett.­ Szem­lér a fiatal nemzedék nevében számolt le a transzil­­vanista ideológiával, és utasította el az „erdélyi gon­dolatot“. Még a tanulmány írása előtt körkérdést in­tézett nemzedéktársaihoz arra vonatkozólag, hogy miként értelmezik a transzilván gondolatot és milyen módon hatott munkásságukra ez a gondolat. 1937. július 20-án a következő levelet küldte szét : „Ked­ves Barátom ! Egy megírandó tanulmányom kapcsán szükségem volna véleményedre az alább megírt há­rom kérdésben. Igen kérlek, válaszolj röviden, de kimerítően. Azt is szeretném, ha válaszod nem kés­nék túlságosan sokáig. Kérdéseim a következők: 1) Mi a »transzilvanizmus« úgy, ahogy azt az erdélyi »irodalmi hőskor« nemzedéke értelmezte, és mikép­pen értelmezed Te ezt a fogalmat ? 2) Milyen mér­tékben befolyásolt Téged irodalmi alkotásaidban a »transzilvanizmus« ? 3) Gondolod-e, hogy a transzil­vanizmus élő és ható jelenség ma is az erdélyi iro­dalomban vagy talán esetleg közéletben ? Válaszo­dat lehetőleg sürgősen várom, és előre köszönöm.“ A körlevélre Bözödi György, Kiss Jenő, Kováts Jó­zsef, N­agy István, Szabédi László és Szenczei László válaszolt. Valamennyien elvetették a transzilvanista ideológiát. Dsida Jenő, Jancsó Elemér és Koós Ko­vács Jenő válasz nélkül hagyta a körkérdést.­ A be­érkezett válaszok is segítettek abban, hogy Szemlér kialakítsa véleményét, amely szerint a transzilván gondolat a harmincas évei,­ körülményei között már értelmét vesztett jelszónak és romantikus mítosznak bizonyult. Sorra foglalkozott a transzilvanisták ha­gyományos érveivel, és valamennyit cáfolni igyeke­zett. „A transzilvanisták módszere — állapította meg — durva dedukció volt, ahol az elmélet szüle­tett meg először, és az empíria meglehetősen háttér­be szorult." Kimutatta, hogy a transzilván iroda­lomnak nem alakult ki sajátos művészi természete valójában a „nyugatos" irodalom romániai magyar ágazata volt. A transzilván liberalizmus tételével szemben hivatkozott az erdélyi történelem állandó társadalmi és nemzetiségi küzdelmeire. Megállapí­totta, hogy a transzilván elveket csak a kisebbségi magyarság hangoztatta, a másik két erdélyi nép végül is nem fogadta el. A szászok a német nemzet keleti előőrsének tekintették magukat, a románokat pedig jobban vonzotta az egyesülés eszméje, mint az erdélyi összefogás. A transzilván ideológia és po­litika a valóság mérlegén puszta álomnak bizonyult: „olyan politikai felfogást tartalmazott, ami nem szá­molt a kézzelfogható valósággal. Nem látta meg pél­dául azt, hogy a mai erdélyi magyarság nem az er­délyi társadalmi közösséget alkotó népek teljes jo­gú tagja, hanem Romániának egyik kisebbsége. Ez a vakság természetesen politikai romantikát ered­ményezett.“ És ennek nyomán hozta meg elmarasz­taló kritikai ítéletét: „a transzilvanizmus csak be­fejeződés és nem kezdet, egy olyan körnek végleges lezárulása, ami minden folytatást kizár. Ebben a tu­lajdonságban az irodalmi és a politikai transzilva­nizmus találkoznak." Szemlér a fiatalok nevében temette el az „erdé­lyi gondolatot". Az idősebb nemzedék ellenállásával azonban számolnia kellett, hiszen a transzilvaniz­mus mégiscsak másfél évtizeden keresztül volt a nemzetiségi irodalom nagy hatású ideológiája. Olyan ideológia, amelynek jelentékeny szerep jutott a ki­sebbségi tudat és művelődés gondozásában, valamint a korszak irodalmi alkotásainak létrejöttében. A He­likon nevében Kós Károly és Kacsó Sándor vette védelmébe a nagy szerepet betöltött gondolatot, vál­lalkozott arra, hogy számot vessen eredményeivel és lehetőségeivel. Kós sorra vette Szemlér érveit, cáfolat gyanánt a transzilván gondolat történelmi múltjára, az erdélyi hagyományra hivatkozott, az „erdélyi gondolat“ szerepvesztését azonban nem cá­folhatta meg. Tanulmányának mégis személyes i­­gazsága volt: az idősebb írónem­zedék­ eszményei és szolgálata mellett tett hitet : „az erdélyi írók öreg generációja számára a »transzilvanizmus« bizony nem előre kitalált jelszó, hanem tradíció, történelmi tudat, akarat, reménység és mindenekfelett szilárd, megingathatatlan hit. Hite annak, hogy a mi ha­zánk — Erdély. A mi földünk, a mi gyökerünk, a mi kikerülhetetlen sorsunk, melyet nem mi válasz­tottunk, hanem amibe beleültetett és beleparancsolt az Úristen, bizonyára nem ok nélkül. Mi hiszünk abban, hogy az életünk : rendeltetés, melyet szolgál­nunk kell cselekedettel, kibúvás és mentség nélkül, spekuláció és alkuvás nélkül. Művészetünkkel is.“. Kacsó Sándor hasonló módon , a személyes val­lomás erejével állott az „igazi erdélyi szellemiség" mellé. Arra hivatkozott, hogy a transzilvanizmus nem kidolgozott eszmerendszer vagy zárt ideológia: „nem kifejezetten irodalmi vagy politikai valami, hanem az a szellemi — néha gyakorlati — magatar­tás, amely úgy az irodalomban, mint a politikában vagy társadalompolitikában (világnézetben) egyaránt érvényesülhet" Kacsó számára az „erdélyi gondolat" munkaprogramot jelentett, amelynek érvényesülésén dolgozni kell és lehet. „Az a tény — érvelt —, hogy a hivatalos hatalom megfeledkezett az erdélyi gon­dolatról a múltban és nem akar tudni róla a jelen­ben, nem jelenti azt, hogy nincs és nem is volt erdé­lyi szellemiség. Éppen azért volt és van, mert a po­litikai hatalom mohósága miatt szükség volt rá m­in­­dig. Szükség volt a szabadság állandó követelésére, szükség volt a három nép és sok felekezet boldog együttélési lehetőségének a keresésére.“ A transzil­vanizmus eszmei magjaként következésképp a ki­­sebbségi és egyetemes humánumot jelölte meg. „Az erdélyiség — foglalta össze gondolatait — történel­mi adottságainak megfelelően — képlete az emberi előrehaladás gondolatának abban a magatartásában, amely a humanista eszme gyakorlatilag legfejlettebb képét tükrözi vissza. Az erdélyiségben valóban van politikum, de nem politikai, hanem szellemi valóság, nem irodalmi forma, hanem írói magatartás, s nem ilyen vagy olyan máshol sehol nem látott, fel nem fedezett és nem vallott politikai vagy szellemi irány­zat, hanem történelmi előképlet amely a legalkal­masabb működési helyet abban az erdélyi lombik­ban találta meg, ahol három — vegyülékké lenni nem hajlamos — nép­nemzetet kell békés egyetér­tésre, együttélésre szoktatnia. A lombik maga lehet vidék, a munka azonban, amely benne folyik, az e­­rők, amelyek benne kiegyensúlyozódást keresnek, nagyon, de nagyon messze van a regionalizmustól. Az erdélyi lombikban az emberiség jövendő béké­jének egyik nagy és szép kísérlete folyik.“­ A vita, amely széles körben haladt tovább, végső tanulsága szerint leszámolt a transzilvanizmus ha­gyományos értelmezésével, fenntartotta azonban leg­fontosabb progresszív eszményeit: az együttélő nem­zetek testvériségének tudatát az európai igényessé­get, valamint a kisebbségi humánumot.­ a tran­szilvanizmus azonban, mint tudatforma és ideológia, kétségtelenül az eszmetörténet tárába került, az 1937—1938-as vita valójában pályafutásának végső szakasza volt. Szenczei László találó módon jegyez­te meg: „Transzilvanizmus igenis volt, s nem csupán mint jelszó és mítosz, hanem mint eleven irodalmi valóság. A probléma az, hogy miért nincs többé transzilvanizmus."’­ Az „erdélyi gondolat“ történelmi szerepe véget ért, a változó idők súlyos realitásai határozottabb ideológiát és radikálisabb progressziót követeltek. A nagyromán nemzetiségi elnyomás kihívásával szemben a magyar kisebbség­nek a nemzetiségi realizmus és demokratizmus ha­tékonyabb magatartását kellett kialakítania. Az 1937-es vita dokumentációja, illetve a Szem­­lér-féle körkérdésre írott válaszlevelek egy kisebb kötetet is megtöltenek. Közülük, mint talán a leg­érdekesebbet, Szabédi László tanulmányszámba me­nő levelét közöljük, mint a kiváló tudós költő és tragikus végzetű nemzetiségi politikus gondolkodá­sának egy eddig ismeretlen dokumentumát. JEGYZETEK 1 Új Arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi tó an­tológiája. Cluj - Kolozsvár 1931 78—79 . Nyugat, 1935. I. 283—298. 3 Reményúi Sándor : Társadalmi funkció. Pász­­tortűz. 1935. 191—192. ; Szentimrei Jenő : Az erdé­­lyiség vitája. Nyugat, 1935. II. 183—186. * Az én erdélyiségem. (1935) — Könyvről könyv­re. Szerk. Belia György. Bp. 1973. 255—261. 5 Erdélyi Helikon. 1937. 592—604. A folyóirat szerkesztősége a következő megjegyzés kíséretében közölte a tanulmányt: „Az alább közölt érdekes tanulmányban az úgynevezett »második« erdélyi írónemzedék nevében szólal meg valaki, s veszi kritikai bonckés alá az előtte járó nemzedék eszürje­­világát. Szándéka csupa tagadás. A nemzedéki elosz­­tódást könnyen kereső mai gondolatjárásban mint­ha akarva építené és őrizné a válaszfalakat. De nem a kész és ellenállhatatlan út sugárzik itt elő, s von­ja homályba a mögötte maradót. Még a vágyképe se született meg az újról ; csupán a jövő szelencé­jébe zárt »ismeretlen« nevében harcol. D­e cikke es­z­­mékeltő, gazdag vitaanyagot tár föl, s kihívja a hozzászólást.“­­ A körlevél és a válaszok szövegét Szemlér Fe­renc 1973. okt. 22-én keltezett levele révén ismerem. 7 Jelszó és mítosz Erdélyi Helikon, 1937. 766— 770. 5 Az igazi erdélyi szellemiség. Erdélyi Helikon, 1938. 35—41. .. » Vö. Ligeti Ernő : Jelszó és mítosz. Független Ujság 1937. nov. 6.; Császár Károly: Vita a tran­­szilvánizmus körül. Pásztortűz, 1933. 48-49. : Szent, Imrei Jenő: Az erdélyi valviolates terméketlen vitájához. Brassói Lapok, 1938 máj. 23.: Szemler Ferenc: Táj és sors. Korunk, 1938 322—323 10 a transzilvánizmus és az erdélyi fiatal elelm­ mi nemzedék problémájához. Korunk, 1938. Cs . . 5 Szabédi László levele Szemlér Ferenchez (RÉSZLETEK) Kedves Feri, , , , , ne haragudj, hogy késve válaszolom korlevemd­­­e Kívánságodra bármikor felmutathatok egy ti­zenkét és fél oldalból álló iratcsomót, amelyben röviden válaszolni akartam Neked. Mondom, ro­i­gen. Részint, mert Neked is ez volt a kívánságod, részint, mert elfoglaltságaim miatt nem is akartam belemerülni az Általad felvetett kérdés vizsgálga­­t­ásába. És így is tizenkét és fél oldallá gyarapod­tak megjegyzéseim, anélkül, hogy „kimerítőek let­tek volna- Nem szeretem a félmegoldást, s ezért bosszankodva hagytam félbe a hosszúra nyúlt le­vél írását. Attól tartok azonban, hogy rossz néven vennéd, ha egyszerűen hallgatással mellőzném az ügyet. Most hát megkísérlem idevágó gondolataim egy-kettejének közlését, megjegyezve, hogy koránt­sem tartom válaszomat kimerítőnek. (...) 1. Mindenekelőtt több ágra kell bontani a tran­­szilvánizmus" jelentéstörzsét. ELŐSZÖR IS JE­LENT A TRANSZILVANIZMUS EGY IRODALOM­TÖRTÉNETI MÓDSZERT. Ebben az értelemben jelentése az, hogy az erdélyi írók, pontosabban : a magy­ar irodalom erdélyi művelői, nem külön-kü­­lön, hanem egy csoportban illesztendők a magyar irodalom történetébe. Egy csoportban még pedig a­­zért, mert — amint arról a hőskor nemzedéke meg volt győződve — van az ő műveikben valami SPE­CIFIKUSAN ERDÉLYI, ami szembeállítja, vagy legalábbis elég élesen megkülönbözteti őket a ma­gyar irodalom magyarországi művelőivel, ill. mű­velőitől. (folytatása a 4. oldalon)

Next