Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 1. szám

háború demokraták még rosszabbat hoztak, csalóka ígéreteikkel becsapták őket. Akkor 1998-ban kire szavazzanak? Nincs már kire, mondják sokfelé. Az ellenzéki pártok széthúznak, nincs egy programot adó erő, amiben lehetne bízni. Nyilvánvaló, hogy ez a kiábrán­dultság ismét a szociálliberális koalí­ciónak kedvezhet a következő válasz­tásokon. A megoldás, a parlamentáris de­mokrácia komolyságának záloga mé­giscsak a konzervatív, szociálisan ér­zékeny, keresztény, nemzeti, polgári pártokban rejlik. Mi az akadálya, hogy 1997-re nem formálódott ki még eddig az az erő, amely az országot ebből a csődtömegből kihozza, az általános pesszimizmust feloldja, az életünket reményteljesebbé teszi, a megoldást felkínálja. Az erős konzervatív, polgári ellenzék hiánya az akadály. A játszma még nincs lefutva. Csendes, hol han­gos háború zajlik az ellenzéki párto­kon belül, elindult egy tisztulási folya­mat, aminek a végét még nem látjuk. Az természetes és egyértelmű, hogy minden ellenzéki pártnak van egy bal és jobb oldala, egy liberális és konzer­vatív része és sokan vannak a pártta­gok közül, akik szívesen középre hú­zódnának. A középre tartás a mai ku­száti gazdasági és politikai helyzetben azt jelenti, hogy hajlamos a párt a múlttal, a bűnökkel kiegyezni, elfelej­teni, megengedni mindazt, ami eddig történt. Tehát a közepet könnyen át le­het húzni a jelenlegi álbal-, álliberális oldalra. Mi volt a helyzet tehát az el­lenzéki pártokkal az elmúlt hat évben? A különböző politikai erők szalámizá­sai mit értek el? A kisgazdákkal kezdem. Alapos elemzést, tanulmányt igényelne, miért maradt el a történelmi kiegyezés, az együttműködés a már akkor komoly erőt képviselő Független Kisgazda- és Földmunkás Párttal az Antall József vezetett MDF kormányzáskor. Való­színű sok minden másként alakulhatott volna. A pártból kiváltak a Kisgazda 36-ok. A tömeg nélküli parlamenti pártfrakcióról tudni lehetett, hogy kép­viselői az 1994-es országgyűlési vá­lasztáskor nem kerülnek be a parla­mentbe. Ez volt az első csapás a kon­zervatív erőkre, mert elodázta, lehetet­lenné tette a konzervatív erők összefo­gását. Mondhatni, ez az aktus elindí­totta az akkori legnagyobb párt, a Ma­gyar Demokrata Fórum meggyengülé­sét és azt a folyamatot, hogy végül kis párt legyen belőle. Torgyán Józsefnek, ha tíz képviselővel is, de sikerült újra megszilárdítani, megszerveznie a Kis­gazdapártot, az Oláh Sándor, Ómolnár Miklós, Prepeliczay István által irányí­tott szétzilálási szándék ellenére. Ma az FKGP az ellenzék egyik legerősebb pártja. Közbevetőleg érdemes megjegyez­ni, még a kezdet kezdetén történelmi tévedés volt, hogy a konzervatív erők nem egyeztek meg a tekintélyes töme­get maga mögött tudó Pozsgay Imre­­féle irányzattal. Az első választási ciklus legna­gyobb konzervatív pártját, az MDF-et hamar elkezdték gyengíteni a belső li­berális és jobboldali erők. Furcsa mó­don Csurka Istvánnak, az MDF akkori alelnökének elhíresült 1992 augusztusi tanulmánya adta meg ehhez az első lökést. Ami eddig suttogva lappangott, az most szóba került. Az ország és a Magyar Demokrata Fórum helyzeté­vel kapcsolatos Csurka István-i figyel­meztetést a miniszterelnök, Antall Jó­zsef az alelnök „írói munkássága” egy részének nyilvánította. Elindult a po­kol, a nyiz támadás kívülről és belülről egyaránt. Támadott a liberális sajtó, tá­madott az akkori ellenzék, az SZDSZ és az MSZP is, és szinte kapóra jött, amikor az MDF-es Debreczeni József nevén nevezte a nevezhetetlent, hogy ugyanis Csurka István írása „náci alap­vetés”. Új szó került az értelmező szótárba Kerényi Imre rendező - szin­tén MDF-tag - jóvoltából: a csurkista, a csurkisták. A történet ismert. A magukat liberá­lis gondolkodásúnak tartó MDF-esek - Kulin Ferenc, Debreczeni József, Elek István, Furmann Imre, Balázsi Tibor és így tovább - lejáratták az úgy­mond jobboldali fórumosokat, majd többen kiléptek az MDF-ből. Csurka István és követői szintén kiléptek a Magyar Demokrata Fórumból és meg­alapították a MIÉP-et, a Magyar Igaz­ság és Élet Pártját. Ezekkel a lépések­kel visszavonhatatlanul meggyengült a választások előtt az egyre rosszabb kormányzati pozícióba kerülő MDF. A szalámizás történetének azonban itt még nem lett vége. A választási ve­reséget éppen hogy kiheverő Magyar Demokrata Fórumot tovább gyengítet­ték és megosztották a belső viták. Sza­bó Iván képviselte az MDF-en belül a liberális vonalat, Lezsák Sándor pedig a népi, nemzetit. A hivatalos és a több­ségi MSZP-SZDSZ irányultságú kor­mánysajtó természetesen Szabó Iváné­­kat támogatta. Az eredménye meglett. A végső kenyértörésre 1996 februárjá­ban került sor, a Magyar Demokrata Fórum országos gyűlésén. Szabó Iván és követői alulmaradtak. Az MDF-ala­­pító, a lakiteleki Lezsák Sándor lett az MDF elnöke. Az MDF országos gyű­lése előtt, bár Szabó Iván mindenhol azt nyilatkozta, hogy aláveti magát a többség akaratának, mégis huszon­négy óra leforgása alatt Szabó Iván és köre megalapította a Magyar Demok­rata Néppártot és többen kiváltak az

Next