Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 1. szám

Csendes háború MDF-ből. Tisztulás címén tovább fo­gyatkozott, tovább gyengült az MDF. A széles tömegbázis nélküli MDNP jelenleg a Kisgazda 36-ok mintájára ül a parlamentben. Hogy mi van a háttér­ben, ezt most nem lehet megmondani. Valódi ideológiai ellentét, hatalmi harc, vagy valamiféle küldetés? - ezt majd a kutató történelemírás fogja megmondani. Egy biztos, a valamikori igen erős, értelmiségi bázissal rendel­kező párttól sokan eltávolodtak. Vára­kozó állásponton vannak. Ha újra megszólíttatnak, még sok minden tör­ténhet. A kérdés csak az, tud-e még egyszer gyűjtőhely, kohéziós erő lenni az MDF? Ma ennek az ellenkezője lát­szik. A Fidesz története során óriási ívet futott be. Az SZDSZ szatelit pártjából - nem én találtam ki - önálló és erős karakterű, polgári értékeket valló, a fiatal értelmiséget tömörítő, szabadel­vű, polgári demokratikus párt lett. A történet egyszerű is lehetne, mivel a belső pártharc eredményeképpen a szabaddemokraták titkos, majd nyílt fegyverhordozói az 1994-es választá­sok után gondolkodás nélkül átléptek az SZDSZ-be. Szadeszosabbak lettek, mint az alapító SZDSZ-es atyák. A történetnek azonban még itt sincs vége. A parlamenti frakció karaktere­sen a polgári értékeket vallja magáé­nak és a polgári, ellenzéki szövetségen munkálkodik. Orbán Viktor, a pártel­nök továbbra is ugyanolyan meghatá­rozó személyiség, mint a Fidesz mega­lakulásakor. Az ellenzéki pártok egy része mégsem bízik önfeledten cso­portjában. A múlt miatt él a gyanúper­rel. A fővárosi kerületek és a vidék egyes Fidesz szervezetei sokszor in­kább az SZDSZ-szel, az MSZP-vel és az MDNP-vel működnek szívesebben együtt, mint a konzervatív erőkkel. Azt viszont mindenki elismeri, hogy a legszakemberebb párt. Nélkülük alig­ha lehet kormányt alakítani legköze­lebb. Bár a szociálliberális koalíció legkeményebb és legtudatosabb bírá­lói - lásd a Tocsik-ügy kirobbantását - az alapvetően ellenzéki pártok odaadó bizalma (MDF, FKGP, KDNP, MIÉP) még hátra van. A kulcs, az esetleges ellenzéki egy­ség megoldásának kulcsa a keresz­ténydemokratáknál van. Az ellenzéki lét élethalálharca folyik ott most. Egyesek, mint a szemfényvesztés baj­nokai, az úgymond mérsékeltek, az úgymond keresztény értékek megőr­zői, a keresztényi szeretet hirdetői jobb esetben a magyar bírósághoz is fordul­nak, hogy a kereszténydemokrata többség akaratát megváltoztassák. Mint az MDNP-nél Szabó Ivánt, a KDNP-nél Isépy Tamást favorizálja a közszolgálati rádió és televízió, vala­mint a nyomtatott sajtó nagy része. Túlságosan is közhely lenne, ha átven­nénk a ragasztott címkéket, miszerint itt a liberálisabban gondolkodó keresz­ténydemokraták és a szélsőjobb felé elhúzódó kereszténydemokraták kö­zötti hatalmi harcról lenne szó. Egy­szerűbb lenne, ha azt mondanánk, hogy az önteltség, az uralkodni vágyás és a hiúság vására csap össze a párt­ban. A gesztusok, a szó és az írás azon­ban ennél többet mond. Az egyik olda­lon a KDNP-s parlamenti frakcióveze­tő szóvirágokkal, aforizmákkal veri szét folyamatosan egy-egy döntő kér­désben más ellenzéki pártok jogos kri­tikáját a Parlamentben a kormányzati hibák szóba kerülésénél. Vagy csodá­latos szófordulatokkal dicséri meg a 70. évfordulóját ünneplő Magyar Rá­dió médiatörvény előtti álliberális ve­zetését, annak ellenére, hogy egyetlen ellenzéki, konzervatív szellemiségű műsor sem szólalhat meg a Magyar Rádióban. Majd feljelenti saját pártja törvényesen megválasztott elnökét, Giczy Györgyöt a bíróságon, megkér­dőjelezve a KDNP országos választ­mányának legutóbbi döntését. Pártbel­­ügyet a bírósághoz vinni - adott eset­ben - a KDNP végzetes meggyengülé­sét is okozhatja. A másik oldalon, a Giczy György által vezetett többségi keresztényde­mokraták valószínűleg tágabb lehető­séget kínálnak az ellenzéki kibontako­zásra. Ahogyan az újra megválasztott pártelnök fogalmazott az ellenzéki összefogásról: nem elsősorban a pár­tokkal, hanem a megnyomorított ma­gyar társadalommal akarnak szövet­ségre lépni. És ebbe a szövetségbe, eb­be a nemzeti összefogásba a MIÉP-től Pozsgay Imréig mindenki beleférhet. Hogy kinek, kiknek van igaza? En­nek megítélése nem ennek az írásnak a dolga. Majd eldöntik a választók, talál­nak-e olyan ellenzéki pártot, amely mellé leteszik a voksukat, vagy talál­­nak-e 1998-ban olyan erős ellenzéki tömörülést, amiért ismét érdemes lesz elmenni választani. Ahogyan az írásom elején fogal­maztam, csendes háború folyik - mint akárcsak az 1947-es években -, csen­des háború, kitartó munkálkodás fo­lyik kívülről és belülről is az ellenzéki pártok fokozatos szétverésére, és csen­des háború folyik a parlamenti demok­rácia lejáratására. Nem jó időket já­runk, mert az emberek egyre-másra a megélhetésükért küzdenek, a másnapi megélhetésért, és kisebb gondjuk is nagyobb, hogy pártokban gondolkod­janak, ideológiákban higgyenek, avagy sorsuk jobbra fordulását külön­böző ígérgetésektől várják. A valóság mégis az - hiszen ez a demokráciák és különösen az európai demokráciák története - hogy pártok, mélyreható gazdasági, politikai irány­zatok - legyenek azok konzervatív, re­publikánus, kereszténydemokrata, szociáldemokrata irányzatok - hozzák meg a fejlődést, az esetleges virágzást egy országnak. Fontos a kormányzás­ban a váltógazdaság. De semmiképpen sem jó jel, ha az egypártrendszerű, eli­tista irányítás felé haladunk. Stefka István EZ A HÉT

Next