Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-03 / 1. szám
Csendes háború MDF-ből. Tisztulás címén tovább fogyatkozott, tovább gyengült az MDF. A széles tömegbázis nélküli MDNP jelenleg a Kisgazda 36-ok mintájára ül a parlamentben. Hogy mi van a háttérben, ezt most nem lehet megmondani. Valódi ideológiai ellentét, hatalmi harc, vagy valamiféle küldetés? - ezt majd a kutató történelemírás fogja megmondani. Egy biztos, a valamikori igen erős, értelmiségi bázissal rendelkező párttól sokan eltávolodtak. Várakozó állásponton vannak. Ha újra megszólíttatnak, még sok minden történhet. A kérdés csak az, tud-e még egyszer gyűjtőhely, kohéziós erő lenni az MDF? Ma ennek az ellenkezője látszik. A Fidesz története során óriási ívet futott be. Az SZDSZ szatelit pártjából - nem én találtam ki - önálló és erős karakterű, polgári értékeket valló, a fiatal értelmiséget tömörítő, szabadelvű, polgári demokratikus párt lett. A történet egyszerű is lehetne, mivel a belső pártharc eredményeképpen a szabaddemokraták titkos, majd nyílt fegyverhordozói az 1994-es választások után gondolkodás nélkül átléptek az SZDSZ-be. Szadeszosabbak lettek, mint az alapító SZDSZ-es atyák. A történetnek azonban még itt sincs vége. A parlamenti frakció karakteresen a polgári értékeket vallja magáénak és a polgári, ellenzéki szövetségen munkálkodik. Orbán Viktor, a pártelnök továbbra is ugyanolyan meghatározó személyiség, mint a Fidesz megalakulásakor. Az ellenzéki pártok egy része mégsem bízik önfeledten csoportjában. A múlt miatt él a gyanúperrel. A fővárosi kerületek és a vidék egyes Fidesz szervezetei sokszor inkább az SZDSZ-szel, az MSZP-vel és az MDNP-vel működnek szívesebben együtt, mint a konzervatív erőkkel. Azt viszont mindenki elismeri, hogy a legszakemberebb párt. Nélkülük aligha lehet kormányt alakítani legközelebb. Bár a szociálliberális koalíció legkeményebb és legtudatosabb bírálói - lásd a Tocsik-ügy kirobbantását - az alapvetően ellenzéki pártok odaadó bizalma (MDF, FKGP, KDNP, MIÉP) még hátra van. A kulcs, az esetleges ellenzéki egység megoldásának kulcsa a kereszténydemokratáknál van. Az ellenzéki lét élethalálharca folyik ott most. Egyesek, mint a szemfényvesztés bajnokai, az úgymond mérsékeltek, az úgymond keresztény értékek megőrzői, a keresztényi szeretet hirdetői jobb esetben a magyar bírósághoz is fordulnak, hogy a kereszténydemokrata többség akaratát megváltoztassák. Mint az MDNP-nél Szabó Ivánt, a KDNP-nél Isépy Tamást favorizálja a közszolgálati rádió és televízió, valamint a nyomtatott sajtó nagy része. Túlságosan is közhely lenne, ha átvennénk a ragasztott címkéket, miszerint itt a liberálisabban gondolkodó kereszténydemokraták és a szélsőjobb felé elhúzódó kereszténydemokraták közötti hatalmi harcról lenne szó. Egyszerűbb lenne, ha azt mondanánk, hogy az önteltség, az uralkodni vágyás és a hiúság vására csap össze a pártban. A gesztusok, a szó és az írás azonban ennél többet mond. Az egyik oldalon a KDNP-s parlamenti frakcióvezető szóvirágokkal, aforizmákkal veri szét folyamatosan egy-egy döntő kérdésben más ellenzéki pártok jogos kritikáját a Parlamentben a kormányzati hibák szóba kerülésénél. Vagy csodálatos szófordulatokkal dicséri meg a 70. évfordulóját ünneplő Magyar Rádió médiatörvény előtti álliberális vezetését, annak ellenére, hogy egyetlen ellenzéki, konzervatív szellemiségű műsor sem szólalhat meg a Magyar Rádióban. Majd feljelenti saját pártja törvényesen megválasztott elnökét, Giczy Györgyöt a bíróságon, megkérdőjelezve a KDNP országos választmányának legutóbbi döntését. Pártbelügyet a bírósághoz vinni - adott esetben - a KDNP végzetes meggyengülését is okozhatja. A másik oldalon, a Giczy György által vezetett többségi kereszténydemokraták valószínűleg tágabb lehetőséget kínálnak az ellenzéki kibontakozásra. Ahogyan az újra megválasztott pártelnök fogalmazott az ellenzéki összefogásról: nem elsősorban a pártokkal, hanem a megnyomorított magyar társadalommal akarnak szövetségre lépni. És ebbe a szövetségbe, ebbe a nemzeti összefogásba a MIÉP-től Pozsgay Imréig mindenki beleférhet. Hogy kinek, kiknek van igaza? Ennek megítélése nem ennek az írásnak a dolga. Majd eldöntik a választók, találnak-e olyan ellenzéki pártot, amely mellé leteszik a voksukat, vagy találnak-e 1998-ban olyan erős ellenzéki tömörülést, amiért ismét érdemes lesz elmenni választani. Ahogyan az írásom elején fogalmaztam, csendes háború folyik - mint akárcsak az 1947-es években -, csendes háború, kitartó munkálkodás folyik kívülről és belülről is az ellenzéki pártok fokozatos szétverésére, és csendes háború folyik a parlamenti demokrácia lejáratására. Nem jó időket járunk, mert az emberek egyre-másra a megélhetésükért küzdenek, a másnapi megélhetésért, és kisebb gondjuk is nagyobb, hogy pártokban gondolkodjanak, ideológiákban higgyenek, avagy sorsuk jobbra fordulását különböző ígérgetésektől várják. A valóság mégis az - hiszen ez a demokráciák és különösen az európai demokráciák története - hogy pártok, mélyreható gazdasági, politikai irányzatok - legyenek azok konzervatív, republikánus, kereszténydemokrata, szociáldemokrata irányzatok - hozzák meg a fejlődést, az esetleges virágzást egy országnak. Fontos a kormányzásban a váltógazdaság. De semmiképpen sem jó jel, ha az egypártrendszerű, elitista irányítás felé haladunk. Stefka István EZ A HÉT