Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-07-04 / 27. szám

Akarjunk-e be Ma, amikor hazánkban, de világszerte is hatalmas átalakulásnak, robbanásszerű­en sokirányú fejlődésnek kellene végbe­mennie, teljesen feledésbe, homályba vész az a tény, hogy a 18. század végi francia forradalom azért tudta a köztársa­ságot a maradi, ósdi Európával szemben megvédeni, az oktatás rendszerét újjászer­vezni, a felfedezések, feltalálások számát tetemesen szaporítani, az általános mű­veltséget, a kultúrát fejleszteni, a haladást, terjeszteni, mert váratlanul nagy számú természettudományokkal foglalkozó tu­dósra lett szükség, akiknek munkásságát, tudását ténylegesen igénybe is vették. Most is nagy szükség lenne arra, hogy gyorsan megteremtődjék annak feltétele, hogy egész sereg tudós és kutató jöjjön felszínre, s kapjon feladatot a társadalmi problémák megoldására. Mivel napjainkban a politikusok vétkei miatt felgyülemlett társadalmi bajokat „ál­forradalmi” úton, kellő szakismeret nél­kül, dilettáns módon próbálják orvosolni, azért sem tudományos módszerekre, sem természet- és egyéb tudományokat ma­gas szinten művelő tudósokra, kutatókra nincs szükség. Sőt mi több, még ezek for­rás­bázisát is iparkodnak tudatosan tönk­retenni. A legnagyobb tudományos felfedezők ritkán kerülnek ki műveletlen környezet­ből; alacsony sorból legfeljebb csak felta­lálók jönnek felszínre. A tapasztalat azt mutatja, hogy a tudományos kutatás terén kimagasló alkotók szüleit nagyobbrészt a középosztályban találjuk. Nálunk jelenleg ez a réteg éppen most proletarizálódik. Ezért is van az, hogy a fiatalok körében a tudományos pályák iránt nincs nagy von­zalom. A „befutott” tudósok pedig rossz egzisztenciális körülményeik és mellőzé­sük miatt igencsak megkeseredettek. Kié a jövő? A tudományban, a kutatásban sem ér­vényesülnek az etikai normák.­­ Az erköl­csök felbomlása, a züllés folyamata az ideologikus „rászedés elvével” kezdődött. Ennek szabálya szerint „minél teljesebb a rászedés, annál nagyobb a siker.” Így lett a sikeresen megtévesztettből ügyes, okos ember. Aki pedig nem tud hazudni, az nem eléggé kulturált és művelt, mert még kieszelni sem tud valamit. Hazudni, lopni, csalni, sikkasztani nem bűn, inkább erény, „becsület és dicsőség dolga”, a bukás a tö­kéletlenség jele. Míg 1990-ben az ismertté vált korrupciós esetek száma 385 volt, 1995-ben már 676-ot regisztráltak. (76 %­­os növekedés!) Riasztó a tendencia, mivel csak 1996 első félévében 682 korrupciós ügyletről szereztek az illetékesek tudo­mást. A bűnüldöző szervek, a rendőrség és ügyészség személyzete annyira túlter­helt, hogy ma már a bűncselekmények je­lentős részét képtelenek felderíteni, meg­előző erőfeszítések pedig szóba sem jö­hetnek, így a szervezett bűnözés vissza­szorítására alig van remény. Ráadásul egyre növekszik a drogok vásárlását segí­tő bűncselekmények száma, s az autólo­pást, betörést, rablást jelentős mértékben narkománok követik el. Azt sulykolják belénk, hogy meg kell tanulni a bérgyil­kosokkal együtt élni! A piacgazdaság apostolai szerint, aki nem vagy nehezen tud megélni, az gyá­­molatlan, nem e világra való, s tőlük akár éhen is halhat, mert az individualisztikus társadalomé a jövő. A sikeres vállalkozó, a jó menedzser ravasz, ügyes, agyafúrt, fortélyos, furfangos, merész, kockázatvál­laló és kellően korrupt. Ennek következ­ménye, hogy a társadalom teljes egészé­ben csalással, színleléssel, mesterkedés­sel, felültetéssel, szélhámossággal, szédel­géssel, szemfényvesztéssel van átitatva, az ilyen tulajdonságokkal rendelkező em­ber a menő, az utánzandó példakép. Fizethetünk ostobaságainkért Társadalmunk bővelkedik a spekulán­sokban, az élősködőkben, akik főleg pénzügyietekkel foglalkoznak, s ötleteket agyatnak ki, hogy értékpapírok adásvéte­lével, privatizáció útján hogyan gazda­godjanak meg. A hatalmon lévő pártok magánosítást segítő hézagos törvényekkel szentesítik a rablást, hogy az állatvilághoz hasonlóan a „kiváló fajok” a létért folyó szakadatlan küzdelemben fennmaradja­nak. Az állati ravaszságot az emberi talá­lékonyság helyettesíti, a mozgásteret a pi­acgazdaságra való hivatkozás biztosítja. Aki fellép az élősdiekkel szemben, azon­nal ledorongolják, jelzőkkel kísérve el­lentmondanak neki. Az állampolgár pedig „büntetéspénzt” fizethet ostobaságaiért, s a dolgozó nép haragja helyett most a „gyűlölettörvény” sújtja. Aki szociális helyzetén nem képes javítani, s nem tud szerezni, az a biológia etikája szerint meg­érdemli, hogy elpusztuljon - sugallják a pszeudoliberálisok. - Az elitértelmiség sajnos a pártcsatározásokon nem tud felül­emelkedni. Úgy tűnik, nagyon nem is akar, mert azért annyira nem elit, hogy ké­pes legyen alkotni is! A politikai elit pedig csak maszlagolni, maszatolni tud! Az öregségükre megkeseredett állam­polgáraink kétségbeejtő helyzetét, re­ménytelen küzdelmét tökéletesen jellem­zik a nagy német természettudósnak, Humboldtnak­­ életére visszatekintő — alábbi szavai: „Nem családapának szület­tem. A házasságot bűnnek, a gyermek­­nemzést gonosztettnek tartom. Arról is meg vagyok győződve, hogy bolond, többet mondok, bűnös az, ki ma­gára veszi a házasság igáját. Bolond, mert eldobja szabadságát, anélkül, hogy kár­pótlást nyerne érte; bűnös, mert gyerme­keknek ad életet anélkül, hogy velük ad­hatná a boldogság biztosítékait. Megve­tem az emberiséget minden rétegében; előre tudom, hogy ivadékaink még bol­dogtalanabbak lesznek, mint mi - nem volnék-e hát vétkes, ha ily meggyőződé­sekkel utódokról, vagyis boldogtalanokról gondoskodnám? Az élet a legnagyobb ostobaság. És mi­kor nyolcvan évet töltöttünk küzdelem­ben, kutatásban, végre be kell vallanunk, hogy semmit ki nem küzdöttünk, semmit fel nem kutattunk. Tudtuk legalább, hogy mért vagyunk a világon? A gondolkodó számára minden rejtély marad, s a legbol­dogabb mégis csak az, aki vízfejűnek született.” Szép kis jövőkép, felemelő perspektí­va, ha hozzávesszük azt is, hogy Byron szerint: „A világ nem adhat olyan örömöt, mely ahhoz volna fogható, amit elvesz. ” E keserű, maró gúny, a lehangoltság, az idealizmus és pesszimizmus folytonos keveredése Pascal szerint abból is fakad, hogy: „Nem élünk soha, csak reméljük, hogy majd élünk, és mert folyton csak ter­vezzük a boldogságot, lehetetlen, hogy valaha boldogok legyünk. ” Ez is oka annak, hogy olyan keveset érnek a pártprogramok. Amelyik párt nem kerül hatalomra, annak elvész a lehetősé­ge a megvalósításra, amelyik pedig hata­lomra kerül, azt a továbbiakban már nem érdekli a megvalósítás. Mindez jól tükrözi az etikai normák fellazulását, be nem tar­tásának káros következményeit, s hozzá­járul a pártok szerepének, jelentőségének csökkenéséhez. A politikusokat elsősorban nem az el­veikért, hanem elvtelenségükért, önzésü­kért és következetlenségükért marasztal.

Next