Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-04 / 27. szám
Akarjunk-e be Ma, amikor hazánkban, de világszerte is hatalmas átalakulásnak, robbanásszerűen sokirányú fejlődésnek kellene végbemennie, teljesen feledésbe, homályba vész az a tény, hogy a 18. század végi francia forradalom azért tudta a köztársaságot a maradi, ósdi Európával szemben megvédeni, az oktatás rendszerét újjászervezni, a felfedezések, feltalálások számát tetemesen szaporítani, az általános műveltséget, a kultúrát fejleszteni, a haladást, terjeszteni, mert váratlanul nagy számú természettudományokkal foglalkozó tudósra lett szükség, akiknek munkásságát, tudását ténylegesen igénybe is vették. Most is nagy szükség lenne arra, hogy gyorsan megteremtődjék annak feltétele, hogy egész sereg tudós és kutató jöjjön felszínre, s kapjon feladatot a társadalmi problémák megoldására. Mivel napjainkban a politikusok vétkei miatt felgyülemlett társadalmi bajokat „álforradalmi” úton, kellő szakismeret nélkül, dilettáns módon próbálják orvosolni, azért sem tudományos módszerekre, sem természet- és egyéb tudományokat magas szinten művelő tudósokra, kutatókra nincs szükség. Sőt mi több, még ezek forrásbázisát is iparkodnak tudatosan tönkretenni. A legnagyobb tudományos felfedezők ritkán kerülnek ki műveletlen környezetből; alacsony sorból legfeljebb csak feltalálók jönnek felszínre. A tapasztalat azt mutatja, hogy a tudományos kutatás terén kimagasló alkotók szüleit nagyobbrészt a középosztályban találjuk. Nálunk jelenleg ez a réteg éppen most proletarizálódik. Ezért is van az, hogy a fiatalok körében a tudományos pályák iránt nincs nagy vonzalom. A „befutott” tudósok pedig rossz egzisztenciális körülményeik és mellőzésük miatt igencsak megkeseredettek. Kié a jövő? A tudományban, a kutatásban sem érvényesülnek az etikai normák. Az erkölcsök felbomlása, a züllés folyamata az ideologikus „rászedés elvével” kezdődött. Ennek szabálya szerint „minél teljesebb a rászedés, annál nagyobb a siker.” Így lett a sikeresen megtévesztettből ügyes, okos ember. Aki pedig nem tud hazudni, az nem eléggé kulturált és művelt, mert még kieszelni sem tud valamit. Hazudni, lopni, csalni, sikkasztani nem bűn, inkább erény, „becsület és dicsőség dolga”, a bukás a tökéletlenség jele. Míg 1990-ben az ismertté vált korrupciós esetek száma 385 volt, 1995-ben már 676-ot regisztráltak. (76 %os növekedés!) Riasztó a tendencia, mivel csak 1996 első félévében 682 korrupciós ügyletről szereztek az illetékesek tudomást. A bűnüldöző szervek, a rendőrség és ügyészség személyzete annyira túlterhelt, hogy ma már a bűncselekmények jelentős részét képtelenek felderíteni, megelőző erőfeszítések pedig szóba sem jöhetnek, így a szervezett bűnözés visszaszorítására alig van remény. Ráadásul egyre növekszik a drogok vásárlását segítő bűncselekmények száma, s az autólopást, betörést, rablást jelentős mértékben narkománok követik el. Azt sulykolják belénk, hogy meg kell tanulni a bérgyilkosokkal együtt élni! A piacgazdaság apostolai szerint, aki nem vagy nehezen tud megélni, az gyámolatlan, nem e világra való, s tőlük akár éhen is halhat, mert az individualisztikus társadalomé a jövő. A sikeres vállalkozó, a jó menedzser ravasz, ügyes, agyafúrt, fortélyos, furfangos, merész, kockázatvállaló és kellően korrupt. Ennek következménye, hogy a társadalom teljes egészében csalással, színleléssel, mesterkedéssel, felültetéssel, szélhámossággal, szédelgéssel, szemfényvesztéssel van átitatva, az ilyen tulajdonságokkal rendelkező ember a menő, az utánzandó példakép. Fizethetünk ostobaságainkért Társadalmunk bővelkedik a spekulánsokban, az élősködőkben, akik főleg pénzügyietekkel foglalkoznak, s ötleteket agyatnak ki, hogy értékpapírok adásvételével, privatizáció útján hogyan gazdagodjanak meg. A hatalmon lévő pártok magánosítást segítő hézagos törvényekkel szentesítik a rablást, hogy az állatvilághoz hasonlóan a „kiváló fajok” a létért folyó szakadatlan küzdelemben fennmaradjanak. Az állati ravaszságot az emberi találékonyság helyettesíti, a mozgásteret a piacgazdaságra való hivatkozás biztosítja. Aki fellép az élősdiekkel szemben, azonnal ledorongolják, jelzőkkel kísérve ellentmondanak neki. Az állampolgár pedig „büntetéspénzt” fizethet ostobaságaiért, s a dolgozó nép haragja helyett most a „gyűlölettörvény” sújtja. Aki szociális helyzetén nem képes javítani, s nem tud szerezni, az a biológia etikája szerint megérdemli, hogy elpusztuljon - sugallják a pszeudoliberálisok. - Az elitértelmiség sajnos a pártcsatározásokon nem tud felülemelkedni. Úgy tűnik, nagyon nem is akar, mert azért annyira nem elit, hogy képes legyen alkotni is! A politikai elit pedig csak maszlagolni, maszatolni tud! Az öregségükre megkeseredett állampolgáraink kétségbeejtő helyzetét, reménytelen küzdelmét tökéletesen jellemzik a nagy német természettudósnak, Humboldtnak életére visszatekintő — alábbi szavai: „Nem családapának születtem. A házasságot bűnnek, a gyermeknemzést gonosztettnek tartom. Arról is meg vagyok győződve, hogy bolond, többet mondok, bűnös az, ki magára veszi a házasság igáját. Bolond, mert eldobja szabadságát, anélkül, hogy kárpótlást nyerne érte; bűnös, mert gyermekeknek ad életet anélkül, hogy velük adhatná a boldogság biztosítékait. Megvetem az emberiséget minden rétegében; előre tudom, hogy ivadékaink még boldogtalanabbak lesznek, mint mi - nem volnék-e hát vétkes, ha ily meggyőződésekkel utódokról, vagyis boldogtalanokról gondoskodnám? Az élet a legnagyobb ostobaság. És mikor nyolcvan évet töltöttünk küzdelemben, kutatásban, végre be kell vallanunk, hogy semmit ki nem küzdöttünk, semmit fel nem kutattunk. Tudtuk legalább, hogy mért vagyunk a világon? A gondolkodó számára minden rejtély marad, s a legboldogabb mégis csak az, aki vízfejűnek született.” Szép kis jövőkép, felemelő perspektíva, ha hozzávesszük azt is, hogy Byron szerint: „A világ nem adhat olyan örömöt, mely ahhoz volna fogható, amit elvesz. ” E keserű, maró gúny, a lehangoltság, az idealizmus és pesszimizmus folytonos keveredése Pascal szerint abból is fakad, hogy: „Nem élünk soha, csak reméljük, hogy majd élünk, és mert folyton csak tervezzük a boldogságot, lehetetlen, hogy valaha boldogok legyünk. ” Ez is oka annak, hogy olyan keveset érnek a pártprogramok. Amelyik párt nem kerül hatalomra, annak elvész a lehetősége a megvalósításra, amelyik pedig hatalomra kerül, azt a továbbiakban már nem érdekli a megvalósítás. Mindez jól tükrözi az etikai normák fellazulását, be nem tartásának káros következményeit, s hozzájárul a pártok szerepének, jelentőségének csökkenéséhez. A politikusokat elsősorban nem az elveikért, hanem elvtelenségükért, önzésükért és következetlenségükért marasztal.