Bihari Napló, 1997. március (8. évfolyam, 41-61. szám)
1997-03-15 / 51. szám
8 PETŐFI SÁNDOR Levél a Képviselőházhoz Képviselő Polgárok! Milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, ki azt írta a Konventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy küldjenek egy kiadást a Marseillaise-ből. Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba. Részemről igen óhajtom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták egy kis időre a hadi pályáról személyemet, legalább lélekben azalatt is részt vegyek nemzetem harcaiban. fabulás Trombita harsog, dob pereg, Kész csatára a sereg. Előre! Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart. Előre! Föl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa. Előre! Hadd lássák és hadd olvassák. Rajta szent szó van: szabadság. Előre! Aki magyar, aki vitéz, Az ellenséggel szembenéz. Előre! Mindjárt vitéz, mihelyt magyar, és az isten egyet akar. Előre! Vére a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Előre! Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan ott veszünk is. Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi vesszünk el, ne a haza Előre! (A költő írása a Közlöny 1848. december 20-i számában s egyidejűleg négy más lapban is megjelent. A képviselőházban tetszést aratott, a vers közzétételére vonatkozó kérést azonban „áttették’ a Honvédelmi Bizottmányhoz. A verset végül 1849 áprilisában Petőfi maga adta ki röpirat formájában Karánsebesen.) FÁBIÁN SÁNDOR Szabadság ...Pedig megvolt: Éden kristálya, ám az őslét sem hagyta szétzúzaüan: gyémánthomok lett milliárd tudatban. Ha egybe állnánk. Eggyé válna? Azt hiszem, épp most nemigen... Költő vész kérni egy darabban. Éljük meg részecskéiben. SZÓ-KÉP-HANG-SZIN JÓKAI MÓR Kemény kopogtatás hangzik az ajtón, kísérve kardcsörömpöléssel. Ki jön hozzánk látogatóba? - Egy nyalka hadnagy. Nem is ismerünk rá. Csak amikor kezet csókol a nőmnek, s engemet megölel, akkor rivallunk fel: „Hisz ez a mi Marci fiunk! A kisebbik Lendvay Márton!” Dehogyis ismertünk rá, mikor most már bajusza van. A bizony! Romeo elment katonának, s lett belőle „pikáuf” főhadnagy. - Honnét, édes Marci fiam? - Hát a Klapka táborából Hírt hozok a kormánynak a csatatérről. Jó hírt. Visszevertük az ellenséget a Tiszánál, most mi vagyunk odaát. De azt a csókot nem lehetett volna megszámlálni, ami a Marci piros ábrázatját érte ennél a mondásnál: Megvertük az ellenséget! Az első diadalhír! Hogyan történt? Miként történt? Azt azután Marci adta elő. Az ellenség már nyomult előre a befagyott Tisza jegén. De a magyar sereget most már nem a kófic Mészáros Lázár vezette, hanem Klapka. A honvédek szuronyszegezve rohantak az ellenségre, s ott a jég hátán mérkőztek vele össze. Az ellenség vére festette meg a jeget: visszaverték a mi eddig űzött honvédeink az osztrák veterán katonákat minden vonalon, s most az egész hadtest a Tisza túlsó partján foglal már állást, támadásra készen. Hogyan történhetett meg ez a csoda? Nem az, hogy a magyar honvéd jól verekszik, mert az nem csoda, hanem hogy a magyar honvédet jól vezénylik, ez volt a nagy csoda! Ennek a nyitját is megadta a mi Marcink. Egy ütközet után, melyben csak a tüzérségünk és a huszárságunk viselte magát vitézül, Klapka, a vezér, egy temető árkában harminc honvédtisztet talált elbújva, akik onnan lesték a csata kimenetelét. Klapka rögtön elcsapta valamennyit, s helyükbe a szolgálatot híven teljesítő őrmestereket és káplárokat nevezte ki hadnagyoknak, főhadnagyoknak és századosoknak. Azok az árokba bújók mind a honatyák protekciója mellett tiszti rangra emelt ficsúrok voltak: az ő gyávaságuk, tudatlanságuk volt az oka az addig vallott kudarcoknak. Néhány nap múlva a hivatalos Közlöny igen érdekes tartalommal jelent meg. Az első kolumnától kezdve az utolsóig, mind a négy oldalon, apró betűkkel szedve, csupa merő tiszti kinevezések. A magyar fővezérek kidobták a hadsoraikból azt a sok kényes járdataposót, akiket kegyosztás tukmált a hadseregre, s helyettük neveztek tizedeseket, őrmestereket vezénylő tisztekké. Radikális kúra volt, de bevált! (Részlet Az én életem regénye című kötetből) Radikális kúra MÓRICZ ZSIGMOND Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét Leiningen a századával egy szőlővel beültetett domboldal tövében várt. Ő is kiadta a parancsot a tüzelésre. A 12 fontosok megkezdték a dörgést. Fenséges pillanat ez egy igazi katonának, aki a bécsi hadapródiskolában végezte tanulmányait, de tűzben ma van először. A csapatok halotti csendben állottak, mindenkinek a szeme az ellenséges sáncokra meredt. Látni, hogy a sáncon füst száll fel, a következő pillanatban viszont ellenséges ágyúgolyó csap le közvetlen közel. Visszapattan s tovább gurul. Ez volt az első ellenséges golyó, amit hallottam! Ettől a pillanattól kezdve mindkét részről folyton dörög az ágyú. A fiatal kapitány mosolyog magában: ő az egyetlen, aki nem hajlong a golyók előtt, pedig ő rekruta, a közlegényei pedig már többször is voltak csatában. Érzi, hogy ez tetszik a magyar fiúknak. ...A rohamcsapatok gyorsan és elszántan indulnak előre, csak az a baj, hogy a sáncok alatt sok kis árok van, apró dimbes-dombos emelkedések, és a katonák nem figyelve a lábuk alá, lepotyognak és hasalva maradnak, hiába pufogtatják el a lőport. (Részlet) A sánc már itt volt felettük. Az ember nem lő, vár. Soká vár. Mit akar, mit vár? Már ő türelmetlen, nyugtalanítja, hogy leszedik itt mellette ezt a vakmerő fickót, meg a roham indulata is benne van s kénytelen mégis várni. Mi lesz. Most a fegyver eldördül, s ő látja, hogy a sáncon egy tiszt elesik. Odanéz az emberre. Rózsa Sándor. Homályosan ez villan az eszébe: ez csak tisztre les? De ettől a győztes lövéstől külön fellelkesül mégis és felugrik és elkiáltja magát magyarul: - Utánam fiúk! Egy rohamra bejutnak a várárkokhoz. De ott meg kell állani: gyilkos tüzelés fogadja. Az egész várőrség ezen az oldalon van. ...Nem múlt el egy másodperc, hogy több golyó is ne repült volna el felette. De az ember ezt a muzsikát is megszokja. Nyugodtan szemügyre vette az ellenséget. A sáncokból sűrűn folyt a tüzelés, a mieink azonban hallgattak. A szerviánusok veres sapkája sűrűn egymás mellett volt a sáncon. A szerviánusok az igazi óhazai szerbek, azok jól viselték magukat. Most egy tisztet látott felemelkedni félalakig, bizonyára tájékozódni akart. Távolabb egy durranás. A tiszt odafent elesik. Megdöbbenve keresi a Rózsa Sándor alakját, de sehol sem látja. Ez az ember az ördög. Ez nem hever, mint mindenki más. Ez avval a nyugodt szemmel les, mint ahogy a karvaly órák hosszat kering a levegőben, míg áldozatot talál lent a fűben s lecsap rá, mint egy lezuhanó kő. Vajon észrevették-e azok odafenn, hogy tisztek, vigyázni! Már a második tisztjük esik el, mióta itt ülnek. Vagy talán több is, csak ő eddig nem figyelt rájuk? A szerviánusok folyton lőttek, a hazai rácok töltötték nekik a puskát. Néhány asszony is volt a sáncon, ezek is rendületlenül lőttek. Jobban, mint a férfiak. A honvédek keményen megállották a helyüket, de hiába kúszott feléjük, hiába biztatta őket, hogy rohamra senkinek sem volt kedve. Még a veres sapkásoknak sem. Pedig azok máris hírnévre tettek szert, hogy vadabbak a szerviánusoknál. Bihari Napló EGRESSY GÁBOR „Fiam mellett fogok hanolai" Petőfi Sándor barátom, es lévén irántam kissé fogaivá, hogy én a csatatéren csak egy ember vagyok, otthon pedig, hivatásomnál fogva több, mint egy. Ezt én nem tudom, csak annyit tudok, hogy én otthon, a hazának e perceiben, igen hasznavehetetlennek éreztem magamat. El nem viselhetném tovább azon gondolat súlyát, hogy én most a Státusnak terhére vagyok, s már terhemre váltam önmagamnak is. Megyek azért sorsom elé, vidám-nyugodtan. Fiam mellett fogok harcolni, s ha már eddig elesett volna, meg fogom őt bősszülni Szabadságidőm hat hétig tart. Ezt hasznosabban nem tölthetem. Vendégszerepet fogok játszani a véres drámában, melyet a magyar nemzet e pillanatban ad a világnak s az utókornak. Kevés napok előtt Brutusokat, Mátyásokat s Coriolánokat játszom - most a komoly valóság színpadán talán pisszegés nélkül fogom eljátszani néma szerepemet. Társaim! Nemde irigyelitek nekem e néma szerepet? Ne féljetek, a sor theátok is kerülend Ide még sok statiszta kell Szőke Tisza, magyar Tisza! hová viszesz engemet? hol van a te utadnak véghatára? Szép hazám, jó anyám! hadd nézzem meg jól fenséges arcodat! Aztán hadd nézzek amaz undok vámpírok sötétsárga szemébe, kik drága véredet szomjazzák! Munkácsy Mihály: Honvédtoborzás Egy zászlótartó felugrott, felemelte a zászlót s követelte, hogy utána. Senki nem mozdult. Remek példái voltak a halálmegvetésnek, de rohamozni nem, az istennek sem. Nem rohamoztak. Itt kell ülni egészen estig. Míg a sötétben meg nem jön a kedvük. Most újra látja, egy szerb altiszt vagy tiszt esett el a sáncon. Figyelte a helyet, véletlenül jól hallotta, honnem szólt a fegyver. Odakúszott. Lassan odadolgozta magát. Rózsa Sándor nyugodtan és flegmatikusan feküdt egy földhalom mögött. Féltérden hasalt, a puskáját készen tartotta. Már meg volt töltve. Csak a vadra lesett. Sokáig ott lapult mellette a fiatal gróf. - Lőj - mondta a betyárnak. - Lőj. Az oda se ügyelt. Egy szerviánus, tudniillik egy szerb közlegény, hihetetlen vakmerőséggel csakaiem egész alakot mutatott és szintén úgy célzott, ahogy a betyár. - Lődd le. Rózsa Sándor azt dörmögte: - Szegény ember a! Előbb nem értette. Azt hitte, valamiért megsajnálta. Csak később jutott eszébe, hogy ez mit mond: lehet, hogy ez a közlegény szegény és nem úr... Nem lövi le... inkább lője le őt az? Beleszédült. Szinte félni kezdett. Vajon ő mint úr és gróf és gazdag ember és tiszt nincs kitéve annak, hogy sorra kerül ennek a betyárnak a golyója előtt?