Bihari Napló, 1997. március (8. évfolyam, 41-61. szám)

1997-03-15 / 51. szám

8 PETŐFI SÁNDOR Levél a Képviselőházhoz Képviselő Polgárok! Milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy fran­cia tábornok levele, ki azt írta a Konventnek, hogy vagy küldje­nek neki tetemes segédsereget, vagy küldjenek egy kiadást a Marseillaise-ből.­­ Ha elég buzdí­­tónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szüksé­gesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar tá­borba. Részemről igen óhajtom, hogy miután szigorú körülmé­nyeim elvonták egy kis időre a hadi pályáról személyemet, leg­alább lélekben azalatt is részt ve­gyek nemzetem harcaiban. fabulás Trombita harsog, dob pereg, Kész csatára a sereg. Előre! Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart. Előre! Föl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa. Előre! Hadd lássák és hadd olvassák. Rajta szent szó van: szabadság. Előre! Aki magyar, aki vitéz, Az ellenséggel szembenéz. Előre! Mindjárt vitéz, mihelyt magyar, é­s az isten egyet akar. Előre! Vére a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Előre! Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan ott veszünk is. Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi vesszünk el, ne a haza Előre! (A költő írása a Közlöny 1848. december 20-i számában s egyidejűleg négy más lapban is megjelent. A képviselőház­ban tetszést aratott, a vers köz­zétételére vonatkozó kérést azonban „áttették’ a Honvédel­mi Bizottmányhoz. A verset vé­gül 1849 áprilisában Petőfi ma­ga adta ki röpirat formájában Karánsebesen.) FÁBIÁN SÁNDOR Szabadság ...Pedig megvolt: Éden kristálya, ám az őslét sem hagyta szétzúzaüan: gyémánthomok lett milliárd tudatban. Ha egybe állnánk. Eggyé válna? Azt hiszem, épp most nemigen... Költő­ vész kérni egy darabban. Éljük meg részecskéiben. SZÓ-KÉP-HANG-SZIN JÓKAI MÓR Kemény kopogtatás hangzik az­­ ajtón, kísérve kardcsörömpöléssel. Ki jön hozzánk látogatóba? - Egy nyalka hadnagy. Nem is ismerünk rá. Csak amikor kezet csókol a nőmnek, s engemet megölel, akkor rivallunk fel: „Hisz ez a mi Marci fiunk! A kisebbik Lendvay Márton!” Dehogyis ismertünk rá, mikor most már bajusza van. A bizony! Romeo elment katonának, s lett belőle „pikáuf” főhadnagy. - Honnét, édes Marci fiam? - Hát a Klapka táborából Hírt ho­zok a kormánynak a csatatérről. Jó hírt. Visszevertük az ellenséget a Tiszánál, most mi vagyunk odaát. De azt a csókot nem lehetett volna megszámlálni, ami a Marci piros ábrázatját érte ennél a mon­dásnál: Megvertük az ellenséget! Az első diadalhír! Hogyan tör­tént? Miként történt? Azt azután Marci adta elő. Az ellenség már nyomult előre a befagyott Tisza je­gén. De a magyar sereget most már nem a kófic Mészáros Lázár vezet­te, hanem Klapka. A honvédek szu­ronyszegezve rohantak az ellen­ségre, s ott a jég hátán mérkőztek vele össze. Az ellenség vére festet­te meg a jeget: visszaverték a mi eddig űzött honvédeink az osztrák veterán katonákat minden vona­lon, s most az egész hadtest a Ti­sza túlsó partján foglal már állást, támadásra készen. Hogyan történhetett meg ez a csoda? Nem az, hogy a magyar hon­véd jól verekszik, mert az nem cso­da,­ hanem hogy a magyar honvédet jól vezénylik, ez volt a nagy csoda! Ennek a nyitját is megadta a mi Marcink. Egy ütközet után, melyben csak a tüzérségünk és a huszárságunk viselte magát vitézül, Klapka, a vezér, egy temető árkában har­minc honvédtisztet talált elbújva, akik onnan lesték a csata kimene­telét. Klapka rögtön elcsapta vala­mennyit, s helyükbe a szolgálatot híven teljesítő őrmestereket és káp­lárokat nevezte ki hadnagyoknak, főhadnagyoknak és századosoknak. Azok az árokba bújók mind a honatyák protekciója mellett tiszti rangra emelt ficsúrok voltak: az ő gyávaságuk, tudatlanságuk volt az oka az addig vallott kudarcoknak. Néhány nap múlva a hivatalos Közlöny igen érdekes tartalommal jelent meg. Az első kolumnától kezdve az utolsóig, mind a négy ol­dalon, apró betűkkel szedve, csu­pa merő tiszti kinevezések. A ma­gyar fővezérek kidobták a hadso­raikból azt a sok kényes járdatapo­­sót, akiket kegyosztás tukmált a hadseregre, s helyettük neveztek tizedeseket, őrmestereket vezény­lő tisztekké. Radikális kúra volt, de bevált! (Részlet Az én életem regénye című kötetből) Radikális kúra MÓRICZ ZSIGMOND Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét Leiningen a századával egy sző­lővel beültetett domboldal tövében várt. Ő is kiadta a parancsot a tüze­lésre. A 12 fontosok megkezdték a dörgést. Fenséges pillanat ez egy igazi katonának, aki a bécsi hadap­ródiskolában végezte tanulmá­nyait, de tűzben ma van először. A csapatok halotti csendben ál­lottak, mindenkinek a szeme az el­lenséges sáncokra meredt. Látni, hogy a sáncon füst száll fel, a kö­vetkező pillanatban viszont ellen­séges ágyúgolyó csap le közvetlen közel. Visszapattan s tovább gurul.­­ Ez volt az első ellenséges go­lyó, amit hallottam! Ettől a pillanattól kezdve mind­két részről folyton dörög az ágyú. A fiatal kapitány mosolyog magá­ban: ő az egyetlen, aki nem hajlong a golyók előtt, pedig ő rekruta, a közlegényei pedig már többször is voltak csatában. Érzi, hogy ez tet­szik a magyar fiúknak. ...A rohamcsapatok gyorsan és elszántan indulnak előre, csak az a baj, hogy a sáncok alatt sok kis árok van, apró dimbes-dombos emelkedések, és a katonák nem fi­gyelve a lábuk alá, lepotyognak és hasalva maradnak, hiába pufogtat­­ják el a lőport. (Részlet) A sánc már itt volt felettük. Az ember nem lő, vár. Soká vár. Mit akar, mit vár? Már ő türelmetlen, nyugtalanít­ja, hogy leszedik itt mellette ezt a vakmerő fickót, meg a roham indu­lata is benne van s kénytelen mégis várni. Mi lesz. Most a fegyver eldördül, s ő lát­ja, hogy a sáncon egy tiszt elesik. Odanéz az emberre. Rózsa Sándor. Homályosan ez villan az eszé­be: ez csak tisztre les? De ettől a győztes lövéstől kü­lön fellelkesül mégis és felugrik és elkiáltja magát magyarul: - Utánam fiúk! Egy rohamra bejutnak a várár­kokhoz. De ott meg kell állani: gyilkos tüzelés fogadja. Az egész várőrség ezen az oldalon van. ...Nem múlt el egy másodperc, hogy több golyó is ne repült volna el felette. De az ember ezt a muzsi­kát is megszokja. Nyugodtan szem­ügyre vette az ellenséget. A sáncokból sűrűn folyt a tüze­lés, a mieink azonban hallgattak. A szerviánusok veres sapkája sű­rűn egymás mellett volt a sáncon. A szerviánusok az igazi óhazai szer­­bek, azok jól viselték magukat. Most egy tisztet látott felemel­kedni félalakig, bizonyára tájéko­zódni akart. Távolabb egy durra­nás. A tiszt odafent elesik. Megdöbbenve keresi a Rózsa Sándor alakját, de sehol sem látja. Ez az ember az ördög. Ez nem hever, mint mindenki más. Ez av­val a nyugodt szemmel les, mint ahogy a karvaly órák hosszat ke­ring a levegőben, míg áldozatot ta­lál lent a fűben s lecsap rá, mint egy lezuhanó kő. Vajon észrevették-e azok odafenn, hogy tisztek, vigyázni! Már a második tisztjük esik el, mióta itt ülnek. Vagy talán több is, csak ő eddig nem figyelt rájuk? A szerviánusok folyton lőttek, a hazai rácok töltötték nekik a pus­kát. Néhány asszony is volt a sán­con, ezek is rendületlenül lőttek. Jobban, mint a férfiak. A honvédek keményen megál­lották a helyüket, de hiába kúszott feléjük, hiába biztatta őket, hogy rohamra­ senkinek sem volt kedve. Még a veres sapkásoknak sem. Pe­dig azok máris hírnévre tettek szert, hogy vadabbak a szerviánu­­soknál. Bihari Napló EGRESSY GÁBOR „Fiam mellett fogok hanolai" Petőfi Sándor barátom, es lé­vén irántam kissé fogaivá, hogy én a csatatéren csak egy ember vagyok, otthon pedig, hivatá­somnál fogva több, mint egy. Ezt én nem tudom, csak annyit tu­dok, hogy én otthon, a hazának e perceiben, igen hasznavehetet­lennek éreztem magamat. El nem viselhetném tovább azon gondolat súlyát, hogy én most a Státusnak terhére vagyok, s már terhemre váltam önmagamnak is. Megyek azért sorsom elé, vi­­dám-nyugodtan. Fiam mellett fo­gok harcolni, s ha már eddig el­esett volna, meg fogom őt bős­­szülni Szabadságidőm hat hétig tart. Ezt hasznosabban nem tölt­­hetem. Vendégszerepet fogok játszani a véres drámában, me­lyet a magyar nemzet e pillanat­ban ad a világnak s az utókor­nak. Kevés napok előtt Brutuso­­kat, Mátyásokat s Coriolánokat játszom - most a komoly valóság színpadán talán pisszegés nél­kül fogom eljátszani néma sze­repemet. Társaim! Nemde irigye­litek nekem e néma szerepet? Ne féljetek, a sor th­eátok is kerü­­lend Ide még sok statiszta kell Szőke Tisza, magyar Tisza! hová viszesz engemet? hol van a te utadnak véghatára?­­ Szép ha­zám, jó anyám! hadd nézzem meg jól fenséges arcodat! Aztán hadd nézzek amaz undok vám­pírok sötétsárga szemébe, kik drága véredet szomjazzák! Munkácsy Mihály: Honvédtoborzás Egy zászlótartó felugrott, fel­emelte a zászlót s követelte, hogy utána. Senki nem mozdult. Remek példái voltak a halál­megvetésnek, de rohamozni nem, az istennek sem. Nem rohamoz­tak. Itt kell ülni egészen estig. Míg a sötétben meg nem jön a kedvük. Most újra látja, egy szerb al­tiszt vagy tiszt esett el a sáncon. Figyelte a helyet, véletlenül jól hallotta, honnem szólt a fegyver. Odakúszott. Lassan odadolgozta magát. Rózsa Sándor nyugodtan és flegmatikusan feküdt egy földha­lom mögött. Féltérden hasalt, a puskáját készen tartotta. Már meg volt töltve. Csak a vadra lesett. Sokáig ott lapult mellette a fia­tal gróf. - Lőj - mondta a betyárnak. - Lőj. Az oda se ügyelt. Egy szerviánus, tudniillik egy szerb közlegény, hihetetlen vak­merőséggel csakaiem egész alakot mutatott és szintén úgy célzott, ahogy a betyár. - Lődd le. Rózsa Sándor azt dörmögte: - Szegény ember a! Előbb nem értette. Azt hitte, va­lamiért megsajnálta. Csak később jutott eszébe, hogy ez mit mond: lehet, hogy ez a közlegény szegény és nem úr... Nem lövi le... inkább lője le őt az? Beleszédült. Szinte félni kez­dett. Vajon ő mint úr és gróf és gazdag ember és tiszt nincs kitéve annak, hogy sorra kerül ennek a betyárnak a golyója előtt?

Next