Falvak Dolgozó Népe, 1972 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-05 / 1. (1282.) szám

3 ORSZÁGOS VÁSÁR A HAVASALJÁN A városon született, csak a városi életformát is­merő ember számára az országos vásár nem jelent semmit. A falusi emberben azonban ma is él a vá­sározás évszázados izgalma. Ma is hosszantartó belső vívódás, ünnepélyes készülődés, a kereslet­­kínálat várható alakulásának a mérlegelése előzi meg a vásárba indulást, mint akkor, amikor a „so­­kadalom" szinte egyetlen érintkezési, találkozási he­lye, az értékesítés és beszerzés egyetlen nagy alkal­­ma volt számára. A vásártartási joggal bíró helysé­gek ezért is fejlődtek a történelem folyamán erő­teljesebben mint az ilyen joggal nem rendelkezők. Különösen fontos áruforgalmi szerepet töltöttek be a múltban is a különböző tájegységek érintkezési vonalán fekvő helységek országos vásárai, mert azokon eltérő hagyományú, gazdálkodási rendszerű, életmódú, anyagi helyzetű emberek találkoztak, cse­rélték ki termelvényeiket, vidékük, munkájuk ter­mékeit. Ilyen vásáros hely volt régen is, az ma is Kolozs megyében Hunyad. Az itteni decemberi országos állat- és kirakó vásár pedig különösen fontos volt, mert utána — kitavaszodásig — a havas már nehe­zen tudott érintkezni a lenti világgal. Ezért, de még azért is mentünk ki erre a vásárra, hogy felmérhes­sük, mennyire őrizte meg funkcionális és társadalmi szerepét ma egy ilyen vásár. Legyesszürke, lógó sörényű ló fanyergén átvetve két jó tízvedres cseber, a nagy csebrekben kiseb­bek. A nyeregkápára akasztva háziszőtt gyapjúta­risznya. Ez az egyetlen kép elég volna, hogy téved­­hetetlenül megalapítsuk: navasalji vásártérhez kö­zeledünk. A vásártér bejáratánál áll a lacikonyha, roston sül az újmódi rövid kolbász. Átellenben huszár és szívalakú mézespogácsát árul egy testes asszony­ság. De akad pár lépéssel arrébb „monopol" is, rum is, sőt — a latyakos térben lúdbőröztetőnek — hideg sör is. A vásártérből a legnagyobb területet a disznó­vásár foglalja el. Százával állnak a ládás szekerek jó havasi széna illata keveredik az­­ élszaggal Lajstromozzuk a jelenlévő vidékeket. A jegyzetfüzet­be sorra kerülnek be a nevek: Bikás, Székelyjó, Csula, Nádas, Rogozsel,­­lakótelke, Bita, Bok­k, Füld, Szászfenes, Tránis, Bábony, Gyalu, Szténa, Kisbá­­nyahavas, Járavize, Kalotaszentkirály, Középlak, Bucsa, Zsobok, és még legalább ennyi. Aki a vidé­ket ismeri, hamar rájön, hogy közel száz kilométe­res átmérőjű körből gyűltek itt össze a vásározók adni és venni, sőt egyesek talán csak tájékozódni fel­hajtás, árak, kereslet felől. Sokkal kevesebb a marha, juh, ló, bivaly mint a disznó. A marhavásárban pirostarka kevés van, bi­valy sokkal több. Pedig ide szokta hozni a havas elsősorban a tulkot, ökröt. Mert a környező, nem szövetkezetesített vidékeken még ma is szép szám­­mal nevelnek tulkot, járomba való ökröt. De most síkosak a havason az utak , nehéz lehajtani lábon a jószágot. Egy ember öt jókora hízót terelget. Meg sem bék­lyózta őket, úgy látszik, olyan kezesek. Ezek makkon hizlalt göndörszőrű mangalicák. Helyi „idegenveze­tőm" mondja, hogy ez a gazda 6—8 kocát szokott tartani s évente 60—70 malacot nevel fel, majd egy részét a falu határában lévő erdőben, makkon híz­­lalja ki. Milyen okosan! Ez az ember még nem fe­lejtette el, amit olyan sokan, hogy hajdanában ez­rével hizlalták itt, a tölgy és bükk övezetében a kondákat, csordákat a makkon, nagy értéket ter­melve az egyébként hasznosítatlan erdei termésből, önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés — kü­lönösen a most elfogadott takarmányozási törvény abraktakarékossági előírásaira gondolva —, hogy vajon a szocialista nagyüzemek nem hasznosíthat­­nák-e ezt a rejtett abrak­tartalékot? Persze, nem az önetetős hipermodern komplexumokban, de ott, ahol még a hagyományos hizlalás dívik. Fajtagyűjteménynek is beillene az itt összejött ál­latsereglet. Kezdjük talán a bivallyal, mert ennek a fajnak hazánkban ugyan nincsenek fajtái, de az állomány azért vidékenként elég jelentős eltéréseket mutat. Az itt látható példányok nagyon híven képviselik a kalotaszegi, elsősorban Hunyad környéki, mélytör­zsű, széles medencéjű, szép szarvalakulású, jól terj­elő típust. Meg is kérik a jó bivalytehénnek az árát. Egy szép 7 éves bivalytehénért annyi ezrest kér a gazdája, ahány éves a bivaly. Csak úgy mellékesen: a hunyadi új tejfeldolgozó üzembe érkező tejnek 60 %-a bivalytej ! De tok a bivalyborjú is, s azo­kat még inkább keresik; termelőszövetkezetek is ve­szik, inkább az apróját ilyenkor, hogy ezekkel egé­szítsék ki a hiányos évvégi létszámot. Szarvasmarhából — mint mondottuk — gyenge a felhajtás. A Szimmentáli jellegű pirostarka az ural­kodó fajta, de akad jó néhány Pinzgaui és még több korcs. Egy kisborjas Pinzgaui tehén 4800 lejért kel el, egy borjazó, nagyrámájú pirostarkáért 6500 lejt kérnek. Juhból finomgyapjas egy sincs. Néhány szép ha­vasi racka mellett, a többi a racka és a cigája különböző fokú keveredésének a jegyeit viseli ma­gán, egyszóval — a hivatalos kataszter szerint — úgynevezett sztogosok. Amikor egy szép racka árát megtudjuk , aziránt érdeklődünk, hogy bárányzó-e, gazdája kacagva mondja, hogy ő nem tartott neki gyertyát, de láthatjuk, hogy a „berbécs", hogy szag­­íssza. Az anyák ára 300—320 lej körül mozog. A sok száz sertés között mindenki megkaphatja azt, amilyenre vágyik: választott malactól a 200 kilót zsírdisznóig. A 7—­10 kilót választott malacért 300—350 lejt kérnek, a hízottért élősúlykilogrammon­ként 17—19 lejt. De ennél sokkal érdekesebb a fajtaösszetétel. Itt bizony még mutatóban sem látni Landrászt vagy Pietraint, sőt még a Nagy Fehérnek nevezett York típusúból is kevés akad. A felhajtott állatok túl­nyomó többsége szőke és rozsdás Mangalica, meg „gyesrákos" Baznai. Bőven van azonban e két fajta keresztezéséből származó minden típusú is: sima szőrű fehér, göndör szőrű fekete, de általában ural­kodik a zsírjellegű disznó. Erősen kiváncsiak voltunk a lóvásárra — nemcsak azért, mert irodalmunkban és képzőművészetünkben annyi remekmű örökítette azt meg —, hanem mert úgy hírlett, hogy az utóbbi időben ezen a Vidéken még 40 000 lejért is kelt el jól összeszokott pár fá. De emlékeinkben is élt még a Hunyad vidéki erő­teljes, nagytestű, kitűnő ló s néhány kiváló mén, amely itt fedezett. Ennek alig van nyoma. Akadt még egy-két ilyen példány, de a legtöbb már fel­­ismerhetetlen fajta szempontjából, mert az arabs, a nehezebb angol félvér, a lipicai összevissza keve­redett a kistestű hegyi lóval is, a nehéz hidegvérű­­vel is. Azért akad egy jó mozgású második csikó, amit párban próbálnak ki egy hozzá hasonló szög­sárga, 5 éves kancával s a sátoros cigányok, akik uralják a vásár­­ részét, úgy elemükben vannak, mint a lozinplikkel ilyenkor nagyvásárkor. A csikó­ért hatezret kér a gazdája, de arra már nem futja az időnkből, hogy a parolázást is kivárjuk, mert a lóvásárnak meg kell adni a módját, az nem megy egykettőre. Kardnyelők, tűzokádók és más komédiások, med­­vetáncoltatók, planétát húzó papagályok nincsenek ma már a sokadalomban. Jórészt eltűntek a szen­­zálok­, kupecek is. De a vásár éli a maga életét, összekötő kapocsként jókora vidékek gazdálkodó népe között. És ma is betölti szerepét a tájegységek (itt éppen a szövetkezetesített övezet és a hegyvi­dék) közötti állatforgalomban, egy vidék állatállo­mányának alakulásában, és talán nem tévedünk, ha — miként már más alkalommal is tettük — felvet­jük annak a gondolatát, hogy hasznos volna fel­­újítani­ azt a múltbeli szokást, hogy a nevesebb ál­latvásárokat kössék össze tenyészállatkiállítással és -vásárral. Abból az állattenyésztés csak nyerhet­ne. Márpedig állattenyésztésünkre nagyon is ráférne, hogy mindenütt nyerjen, ahol erre alkalom adódik. Dr. NAGY MIKLÓS Haragszom rád, Miska! Félbehagy­tad dolgunkat, nem tartottad be ígé­retedet! Esztendeje tán, amikor fo­­gadkoztál, ha mégegyszer jövök, mutatsz nekem olyan régi helytörté­neti monográfiát, amiből nincsen több, csak az az egy. Jöttem hát. De azt a monográfiát, ami nagyon régi s csak egy példánya van, nem szerzed már meg nekem soha. Let­tek volna másmilyen közös dolgaink is még. Hogy végezzük most már el? Most harminc esztendeje annak, hogy tanyádon minden este együtt osztottuk a magunk, meg a világ so­rát. Néha úgy belefeledkeztünk, hogy a tizenegyes lámpa tartályát kétszer is újra kellett tölteni, szerencsére ná­latok mindig akadt tartalék petró, meg aztán fülhallgatós rádiód is volt, sivalkodó, egygombos tákol­mány, de szólt, s ez akkoriban nagy dolog volt ott a tanyán. Rettenetes idők jártak azon a télen, értve a zi­mankós havazásokra, de máskülön­ben is. örvendtünk annak, hogy le­velesdohányunk legalább van bősé­gesen, kaszakéssel hajszálvékonyra tudtuk ezt felvágni (az én vágásom mindig vékonyabbra sikerült!), ha­nem emiatt szegény feleséged nem egyszer kívánt bennünket pokolra, annyira telifüstöltük a házat. Főleg olyankor korholt bennünket nagyon, ha az ablak úgy befagyott, ahogy Gárdonyi írta egyik elbeszélésében, nem tudtuk sehogyse kinyitni. Egyéb­ként Gárdonyi-könyvet is nálad ol­vastam legelőször, illetőleg olvastad nekem, hallgassam csak, milyen szép az, ami szép. Emlékszem, kislányod (a nagyobbik), aki örökké a térde­men lakott, belecsacsogott mindegy­re, kivált amikor pátoszba emelke­dett hangod, s ezért haragudtál, rá­­dörrentél, én meg nyugtattalak, foly­tassad csak, butuska az még, nem értheti még, ami oda van írva. Fele­séged meg­sütötte ilyenkor a tanyás­pitét, a kukoricamálét, mit tudom én mit, a helyiség kifűtését is szolgáló búboskemencében örökké kimester­kélt nekünk valami ínyencséget. Gár­donyi után H. G. Welstől olvastál nekem valamit, már nem tudom mit, csak azt, hogy kiválóan tudt­ál fel­olvasni. Miska, be kell azt látni, jobban kellett volna akkor a feleségedre hallgatni, nem szívni mégse annyit abból a méregerős, finomra vágott­­ból. Csupa­ ideg ember voltál, de ak­kor sem. Mindegy? Angina pectoris. Kegyetlen fogal­makat takar néha az orvosok által használatos latin. Ha eluntuk az olvasást, pakli kár­tyát vettél elő s hihetetlen türelem­mel tanítottál ferblizni, miközben fej­tegetted, jó az, ha sok mindent tud az ember, könnyebben állhat akkor lábon a világban. Ám én nehéz ta­nítványnak bizonyultam, idő kellett hozzá, de aztán úgy megtanultam, hogy elnyertem nem csupán garasai­dat, hanem kétkilónyi tarkapaszulyt is, amit pedig feleséged ültetnivaló­­nak válogatott. Nem emlékszem már, hirtelenül-e vagy csak fokozatosan tértünk át a kártyacsatákról a felsőbb matemati­kára, amihez már akkor nagyon ér­tettél, én meg egyáltalán nem. Ha­nem úgy tavasz felé, egyik este mondtad: komám, ha így haladsz, akár érettségire is állhatnál mate­matikából! Nyilván, nem álltam, nem állhattam én akkor érettségire. De mivel tudtad belém szuggerálni eny­­nyire a számok bűvöletét? Most harminc éve lettünk komák egy kutyavonílásos-kegyetlen tanya­világi télben. Amikor én úgy néztem fel rád, mint prófétára (más vidékről kerültél akkor oda, tanyaszomszéd­nak), ki azért jött, hogy jövendöljön. Másmilyen, szebb világot 1941-ről 1942-re fordulva. És készültünk mi keisten akkor a világmegváltásra is. Hát eddig tartott, Miska komám? Ezért virrasztottunk át együtt álmo­dozva annyi éjszakát, hogy most le­vett kalappal, hidegházban virrasz­­szalak? Szörnyű ez. Szörnyű, hogy most kellett éppen Pécskára jönnöm Veled találkozni, elhozandó az ígért mono­gráfiát, s így kellett találkoznunk. Nem a ritka monográfia miatt bán­kódom én, amiről talán sohasem tud­hatom már meg, kinél van, hanem mert végleges tanyád deszkafedelén azt olvasom: élt 51 évet. Ezért ha­ragszom rád, komám. Nem lett volna szabad mégse ennyire könnyelműen felfogni a dolgokat! Nem vigasz, hogy mély, sokáig látszó nyomokat hagysz magad után. Nem vigasz, hogy a termelőszövetkezet négyes TANYAFÖLDBŐL, MARÉKNYIT / In memóriám G. M. / farmjától valók, akik szintén eljöttek végtisztességed megadására, azt sut­togják itt körülöttem (halottas háznál nem illendő hangos szót ejteni), nem lesz nekünk többé ilyen közgaz­­dászurtk. Pedig nem is voltál diploma szerinti közgazdász, nem is volt Ne­ked diplomád. Csak gyakorlati tu­dásod, gazdasági érzéked volt ak­kora, hogy felérhetett nem is egy diplomával. Ezért bízták rád a ter­vezést, amivel (hallom, erről is em­lékeznek suttogva) még csak tegnap is bajlódtál, vitatkoztál is, próbáltad meggyőzni, akik még nem voltak arról meggyőződve, hogy nem sza­bad megelégedni az egyvagonos hektáronkénti kukoricaterméssel sem, többre is lehet, többre is kell vinni! Világéletedben irigylésre méltón tud­tál agitálni. Szónok voltál, amolyan néptribun, ha kellett. A tanyák pa­rasztnépében erjesztő kovász tudtál lenni — magad is parasztember —, akire a többiek nem gúnyosan akasz­tották a jelzőt: közgazdász. Hanem megbecsüléssel. Hiába, ha már csak voltál közgazdász, ha Jámbor Sán­dor bácsi, öreg tanyaszomszédod, a fogatos, ma reggel vízszintesen kel­lett feltegyen a szekérderékba s mi­közben ide elfuvarozott, azt hajto­gassa értetlenül: nohát. Miskát csak megölte a szíve, csak nem vigyázott magára, hiába figyelmeztettük any­­nyiszor. Mennyi, mennyi ember! Jó tervező lehettél, Miska, biztosan jó, ha eny­­nyien jönnek virrasztón!. Csak a sa­ját távlati tervednél vétettél a szá­mításban. Ezért haragszom rád! Mindegy most már? Nyugodjál hát, komám, béké HAJAS IST" A FALVAK DOLGOZÓ NÉPE

Next