Fehérvári Hiradó, 1880. július-december (1. évfolyam, 55-105. szám)

1880-09-11 / 74. szám

296 érkező előkelőségek számára. A nagy tért ellepte a 14 honvédzászlóalj és 8-ik honvéd huszárezred a czeglédi nagy lovassági gya­korlatokhoz vonult, azért nem lehetett itt jelen, bár e kerülethez tartozik. Szép lát­vány tárult a szemlélő elé. Mise alatt az egész honvédhadosztály az isteni tisztelethez méltó magatartást tanúsított; a zene igen szép és szabatos volt, melyet Pécs város polgáraiból álló zenészek végeztek. Az ál­­dást adó lelkészt Hollán tábornok úr a csa­patok elé kiséré, hol megható hangon mondá el a miséző pap: benedicat Dominus locum hunc, et eos qui hie habitant. Előbb kellett volna megírnom, hogy a tábori mibe kilencctedfél órakor vette kez­detét reggel, a midőn Hollán tábornok ur nagy kíséretével pontosan megjelent, h­a kíséretben voltak a közös hadsereg részéről Buchta ezredes dandárparancsnok úr vezetése mellett az itt Pécsett szintén gyakorlatokon levő csapatok fő- és törzstisztjei mind­ a csapatok megszemlélése után vette kezdetét a szent­mise.­­ Ezután a honvédhadosztály összes jelenlevő fő- és törzstisztjei négy­szögbe gyülekezvén, Hollán tábornok ur állása, hite és neve s a honvédség méltósá­gához gyönyörűen alkalmazott, remek be­szédet tartott, elmondá e beszédben mi kö­telessége van a honvédnek hazája, fejedelme, feljebbvalója, alantasa és a polgársággal, hogy becsültté, tiszteltté legyen és maradjon min­denkor. Ez aktus után a nagyszámú közönség oszlani kezdett hazafelé, — a tisztek pedig a kölcsönös üdvözlések után — letelepedtek a vendéglő csarnokaiban lehűteni magukat és oltani szomjaikat, mert oly rekkenő hőség volt, hogy nyár derekán sem volt oly magas a hőfok mint e napon. Minden jelen volt bámulásának adott kifejezést azon derék dalias magatartása fe­lett a honvédségnek, melyet elléptetés alkal­mával a hadosztály minden egyese tanúsított. Végre egy hintón Hollán tábornok, Schwartz hadbiztos, dr. Hamary törzsorvos és Kollerits főhadnagy kezelőtiszt a városba hajtattak, így ünnepelt az V-dik honvédkerület honvédsége mint hadosztály most először fennállása óta. Hogy a nagy hadgyakorlatok jól fognak folyni, arról az eddig említetteken kívül ke­zeskednek oly férfiak mint Forinyák Gyula ezredes-dandárnok, ki a sátortábor parancs­noka, Bulyovszky Károly ezredes a huszár­ezred parancsnoka, Jelencsik Vincze a 82-ik gyalogdandár parancsnoka, továbbá Brandt József százados, Meinlaner Károly alezredes, Füstér József alezredes, Horváth Béla őr­nagy, Stöger Henrik őrnagy, Boxichevich Lajos százados, Rózsa Bertalan őrnagy, Mol­nár Kálmán százados, lovag Zlamal Gusztáv őrnagy, Hegyi százados, Kranitz János őr­nagy, Babos Kálmán őrnagy, Wachtel őrnagy, báró Gaál Nándor alezredes, Zsoldos Ferencz őrnagy a gyakorlatok vezetője stb. zászlóalj parancsnok urak, S mily derék századpa­rancsnokok vannak és alantos főtisztek, — nem is említve az eléggé meg nem dicsér­hető altiszteket! És végre adjuk meg kinek­­kinek a magáét: a közvitézek fegyelmet ismerők, kitartók, buzgók, — a mely sereg ily alkotó elemekből áll, ott a siker kima­­radhatatlan, a dicsőség nyitva áll. A legelső magyar ember a király, ha ideérkezik és megszemlélendi e seregét, örömérzettel mond­hatja a világnak : vannak honvédjeim! *_* adlak. De te nem akarod s én a városház­hoz megyek. — Átkozott zsarnok. Mindent meg­teszek. — Itt van! S holnap Pozsonyban ne találjalak. Vittorio kétségbeesetten távozni készült. — Még egy szóra Vittorio. Add ide a tárczát. Vittorio szó nélkül nyújta oda. Angelo néhány darabot kivett. — így terhedre lehetett volna annyi pénz, s abból, mit hagytam kényelmesen élhetni. Ezt szegény nőm s gyermekeimnek küldöm. * * Be Hat hét telt el ezen jelenet óta, s a Rengey családban igen sok változott. A ked­ves Gabriellát, mint Gyulának jegyesét lát­juk egy este oldalánál ülni. Az öreg Rengey szüntelen Olaszországról tudakolódzik s vo­násain a régi nyíltság honol. — Mint van ma Julia? kérdő az ifjú. — Jobban, válaszolt Gábriella. Ő sze­gény könnyelműségéért keservesen bűnhő­dött. Most nyiltott az ajtó, s hálóköntösben, halavány arczain hosszú szenvedés nyomai­val a szép, az egykoron vidám Julia lépett be. — Nézd édes Júliám, Gyula öcsém megtért utjából, s már Gábriellát el is csem­pészte. — Áldja meg őket az ég! szóla Julia s szemeiben köny csillogott. S ha gyer­meketek lesz kedveseim, tanitsátok jókor arra, hogy a szerelemmel könnyelműen já­tékot ne űzzön. M. P. Házasság boszuból. — Vinczenti regénye. — VII. Szent Thareja. „Hát van-e oly nagy és nemes törek­vés melynek ne volnának üldözői és ellen­ségei,“ mondá a fiatal nő sóhajjal.... „Sőt magának a szent egyháznak nem voltak-e mindig a legelkeseredettebb ellenségei és sátánai.“ „Igaza van grófnő, de a satyra irók életveszély közt vannak ha....“ „Felfedeztetnek“ egészité ki a grófnő. Legyen doctor úr nyugodt, meg tudom őrizni az oly titkot melyet csak véletlenségböl tudtam meg.“ „Véletlenségböl?“ kérdé Dax feszülten. „Erről máskor“ mosolygott a hölgy, mert ma egy kérésem volna önhöz. Szíves­kednék engem követni oratoriumomba?“ Dax meghajtotta magát. Saint-Allan grófnő előre ment. S mindketten beléptek az oratoriumba mely rendeltetéséhez híven, félig kápolna félig kolostor alakban mutatkozott. A vilá­gi gondolatok itt elnémultak és a levegőben ama izetlen, szent szag terjengett melyet a jámbor és magamegadó lélek megszokot illatának nevezhetünk. Az ebenfa zsámoly felett egy fekete bársony bevonaton a feszület volt megsár­gult elefántcsontból. Itt egy murilló madon­na nagy csodálkozó szemekkel ételtemben keresztvitel, ott egy nagy családi kép — egy szent vagy valami apátasszony vagy mindkettő egy személyben nagyszerű alak, kinek szent ruhája alatt is világi gondola­tokkal foglalkozik az elme. „Látja e képet doctor úr?“ mondá a grófnő az apátnőre mutatva.... „A kegyed hasonmása“ kiáltá a fiatal ember elragadtatással. „Nem egészen“ mosolygott a szép patricziusnő „mert ez ősném arczképe a szent Tharejáé clunyi apátnőé — én nevét viselem és mint mondják hasonlítok is hoz­zá....“ „Csodálatos hasonlóság,“ mondá Dax átszelernülve, „mert kegyed grófnő is oly szent és szép mint ez itt....“ Szinte szikrázott, a hölgy fekete sze­meiben, de ő lesütötte azokat és a szikra elhalt. „Itt,“ mondá gyengén pirulva, e szek­rényben vannak papírok, melyek dús anya­got szolgáltatnak ez istenfélő nő életéből. „ „Szándékoznék-e megírni és nem szent Tharejának élettörténetét?“ Dax mélyen szemébe nézett a gróf­nőnek. O, Dax Samuel a „Párisi legendák“ szerzője: Írja meg egy jámborságban elhunyt apátnő élettörténet... talán csak gúny volt ez ?... A fiatal nő arcza a naiv őszinteség legelvitázhatlanabb jellegét tüntette fel... az ügynek komolynak kellett lenni. A doctor vonakodva nyúlt a felaján­lott iratokért. „Tehát beleegyezik“ mondá a grófnő elragadtatva... „oh fogadja addig is leg­mélyebb köszönetemet.“ „Minden erőmet össze fogom szedni“ mondá Dax a fiatal nő szemeibe mélyen pillantva. „Gondolja, hogy az én történetemet írja“ susogá a patricziusnő lángoló pillan­tással. ... És e pillantás égetett.... „Elbűvölő asszony“ kiáltá lelkesülve a fiatal férfi és esze megzavarodott.... „Doctor úr“ hangzók csengő han­gon. ... Dax egy kissé mérsékelődve, földig hajta magát.... „Ha kegyes volna drága idejéből né­ha egy órácskát egy magányos özvegynek szentelni....“ A fejér kéz ragyogott a doctor szeme elől és ő azt ajkaival érintő s mondá: „Nemsokára találkozunk grófnő!“ * * * Dax néhány nap óta az élettörténet forrásának válogatásával van elfoglalva. Soha nem is álmodta,­ hogy ő majd egykor a templomatyákkal fog concurálni. A „Párisi legendák“ és egy apátnő élete, mily ellentéti irodalmi pólusok! Ils a doctor folyton tűzzel dolgozott a mi különben ta­lány lett­­volna, ha a szentnek képe nem lebeg éjjel és nappal előtte. Már egy hét múlt el midőn egy reg­gel ismét eljött a kis szolga egy finoman vésett bronezszekrénynyel. Sámuel felnyitá... 1000 lonis d’or volt benne... és e sorok : „Részletfizetése a „Szent Thareja éle­te“ czimű mű dijára. Aláírva: Thareja. A doctorban egy magasztos gondolat támadt a pénzt visszaküldte, de a levélkét megtartó és ezer CBÓkkal halmozta el, min­den aranyért egyszer! De bármily szent volt is Thareja mégis találkoztak nehézségek a világi dolgokban, melyek megmagyarázására nagyon sok lá­togatást kellett Sámuelnek a rue de Bac­­ban tenni. Ez mintegy három hóig tartott, a díjról már szó sem volt többé, de azért a doctor egy pillantás, egy kézszorítás, egy­etlen szó által ezerszeresen érze magát ki­elégítve. Végre azon napon midőn Sámuel el­­készitett kéziratát szépen letiztázva átnyujtá, egy csókot kapott érte, az első csókot.... Rövid idő múlva Saint-Allan grófnő könyvtárában a „Párisi legendák“ mellett díszlett a „Szent Thareja élete“ szattyán­­bőrben arany metszettel persze nem Far­iadét apónál nyomatva. Két hónappal később két egyén sétált a rue de Bac egy parkjának és gesztenye fái alatt. Az esti tűz már az ábrándos csú­csokra vonó bíborfátyolát.... Egy padon egy mezitlen márvány is­tennő védelmében ült a szén Tharejának szép unokája, fenséges alakjában. A fiatal özvegy lábánál Dax Sámuel hevert és a mit Ők beszéltek az mélyen hasíthatta az isten­nő merev márványkeblét mert ők örö­kös, lángoló és isteni szerelemről beszéltek, a melytől az élettelen kő is feléled és át­szellemül. ... „Thareja“ susogá kéjitta van a fiatal ember... és ő hozzá lehajolva felelé: „Sá­muel... én szeretlek téged. (Folytatása következik.) Táncsics Mihály. Visszatérvén Erdélyből Garay János­hoz szállt, mint barátja s iskolatársához s ott gondolkozott azon, hogy hát voltaképen mitévő legyen. Mielőtt Kolozsvárra ment volna az Orczy-kert mögött vett egy kis házat egy holdnyi telekkel 2100 váltó forinton s adott rá 100 fit. foglalót azon reményben, hogy kiadandó munkái árából kifizeti. Nem sikerülvén munkái kiadása és a ház áráért zaklattatván, hogy 250 forintot fizethessen zálogba adta 1500 forintot érő könyvtárát, a­mit nem tudván kiváltani, örökre elvesztett. Nehéz napok borultak rá, a­mit egyes lapoknál keresett, azt a ház árába kellett adni, úgy, hogy napokig száraz kenyéren tengődött. Tapasztalván, hogy az irodalomból a censura önkénye miatt meg nem élhet, bur­­gonyatermesztésre határozta el magát. 1837-ben a mint kitavaszodott, mun­kához fogott, sajátkezüleg felásta egy hold­nyi belső fundusát s bevetette krumplival, igy okoskodván: Ha gazdagon fizet, jövőjé­nek alapja meg van vetve. Megtart annyit a mennyi enni szükséges, a többit eladja s azon vesz lisztet, sót, zsírt s fűteni valót. Igaz, hogy a krumpli nem valami úri ele­del, de nála túlnyomó volt a morális s szel­lemi erő, az önállóság s honszerelem, ezek alkották élete boldogságát. Jött az ősz, a burgonyatermés beütött s Táncsis néhány vermet megtöltött előkelő krumplival és azzal dicsekedett, hogy neki kincse van. A krumpli-kincs mellett új szerencse­csillag tűnt fel Táncsicsra nézve. Azt a hírt hozták Bécsből, hogy ott a magyar nyelvet nyakra-főre tanulja minden német s egy órai leczkéért egy ezüst forintot fizetnek. Abban hagyta a kertészkedést s ilyen számítást tett magában. Minden óra egy ezüst forint. Reggel 6 órától déli 12 óráig 6 forint a kereset. Egy óráig ebédelek, 7-ig tanítok, ez is 6 forint, 6 meg 6-12, egy napra tehát 12 fr. Ha csak 300 napot veszek, ez tesz 3600 forintot; de ha felét veszem is 1800 ezüst forint, az én tartozásom 1650 v. frt., tehát adósságom kifizetése után is marad 2350 v. frt. készpénzem. Istenem­be nagy szerencse! gondolá magában. Mihelyt ezt a kalkulust megtette, pa­kolt, hátára vette börtarisznyáját s november elején útra kelt Bécsbe. Keserves utazása volt, csizmája szűk is, rongyos is valt, a hó folyvást esett; de azért november köze­pére megérkezett Bécsbe s ott a Spillbergen padlás­szobát bérelt egy szabólegény­nyel, igy okoskodván: az varrni, én órát adni járok, éjjel meg megférünk a két ágyban. Most jött a hadd el hadd. Leczke óra nem volt s ő mindennap 12 forintot veszí­tett, mert nem kiálthatott be minden kapun, mint a Donauwasseres­s kőporos, ki akar magyarul tanulni? Elment tehát egy újság­szerkesztőhöz, hogy tegye ki öt lapjában. A szerkesztő hármat kötött ki. Bizonyítsa be, hogy tud magyarul, hozzon engedélyt a­­ poliéziától és fizesse le a beigtatási díjt. —­­ Egyiket sem teljesíthette, különösen az utol­sót épen nem, mert nagyon lapos volt az erszénye. Márton József egyetemi magyar nyelv­tanár adott neki bizonyítványt, azzal elment a policziához, ott nyájasan fogadták, kihall­gatták; de az engedély uj év napjára sem jött meg, s mivel minden pénze elfogyott, valami életmód után kellett látnia. Nagy hó lévén 1837—38-ban, a mint korrogó gyo­morral az utczán csavargott, meglátta, hogy a Glaszin sok ember havat hányt s fel akart csapni napszámosnak; de nem vették fel, mert idegen. Mivel nem volt leczke órája, tehát ta­nulta a koplalás mesterségét s mint nagy pipás az utczán elszórt s általa nagy gond­dal felszedett szivarvégekből szerzett magá­nak néhány élvezetes órát. Február közepén nagy szerencse érte. Kleiner nevű magyar gombkötő ebédet adott neki, hogy tanítsa németül, így ő a­ki azért ment Bécsbe, hogy németeknek magyar órát ad, kénytelen volt magyarnak német lec­­­két adni. Márczius elején azt olvasta a bécsi lapokban, hogy az árvíz elöntötte Pestet s Pestről arról értesítették, hogy az ő maga­sabban fekvő háza s udvara tele van mene­külőkkel, a­kik éheznek. Rögtön irt, hogy bontsák fel a vermeket s oszszák ki a bur­gonyát a szegényeknek s boldognak érezte magát, hogy rejtett kincsével a szegényeken segíthetett. A vizár után Kunosa Endrétől levelet kapott, hogy „Természet“ czimü hetilapot ad ki, jöjjön haza munkatársnak s azonnal elhagyta Bécset a nélkül, hogy egyetlen ma­gyar leczkeórát adott volna. (Folyt. Jcöv.) egethasitó toasztjaival; de az én figyelme­met nem a handabanda, hanem a „Drága betű...“ czimü czikk kötötte le. Helyesen mondja czikkiró, hogy mi­dőn az ifjú délczegen, gondtalanul, büszke fővel, tetőtől talpig új ruhában jelenik meg a főváros utczáin, a találkozás öröme arczán, friss pénz a zsebében , a szegény apa gondtól gyötörve, szomorúan, félig viselt, félig foltos ruhában, könyvs szemekkel siratja csak most távozott fiát és a pénzt. Ugyan hová nézik a napot az intéző körök, hiszen a beiratás, a könyv annyiba kerül most az egyetemen, melynek felén hajdan egy évig tanult a szegény legény. Az egyetem roppant vagyonnal rendel­kezik és nincs ország a­hol a tudomány oly méregdrága volna mint nálunk. Vagy talán azon sötét századokbeli elvet vallják : butítsd a népet, buta népen könnyebb uralkodni? Hajlandó az ember ezt hinni, mert minden módot elővesznek, hogy a szegényebb sorsú fiuk előtt elzárják a tanulhatás útját s a­mit tanult használja fel azt díjtalan diurnistaságra, legalább az állam kap két körmölő kezet. Elkeserítő, hogy a tankönyveket hiva­talból gyártják s egykét ember meggazdag­szik, mig százan s ezren elfogyatkoznak. „Faciamus Hungáriam mendicam, po­­stea ... et denique servam.“ Úgy látszik ez a jelszó *).______________Egy atya. FEHÉRVÁRI HÍRADÓ. A betű megöl. A „Somogy“ 36-ik száma telve van a szólbali kóborlovagok viselt dolgainak ele­ven leírásával, a magyar republikánusok L­EVEIJEZÉSS. Székesfehérvár, 1880. szept. 8. Tek. szerkesztő ur! Majd negyed órája, hogy itt ülök asz­talomnál és nem tudom, mit írjak az őszi ünnepélyről. Mint virág a kertben, annyi gyönyörű fiatal leány a csarnokban, udva­ron, ezeket lehetlen nem magasztalni; az a hideg közöny részvétlenség, mely a városi polgárság részéről mutatkozott, megpirító ezt lehetetlen meg nem róni. A megyei tisz­tikarból nyolc­at, a városiból hármat, a tör­vényszéktől négyet, az előkelő polgárokból tizet s az ügyvédi karból nehányat; nagyobb birtokosaink közül id. Szögyény-Marich L., gróf Zichy János, gróf Pappenheim, Kégl György, Szögyény Géza, Prokopius Pál, Neumann Sándor, Kempelen Imre urakat, a zsidóság színe javát láttam, többi főuraink s előkelő polgáraink távollétök által tüntet­ték ki magukat, pedig az egész kiállítás oly díszes volt, hogy valódi élvezettől fosztotta meg magát, a­ki visszavonult. Hogy oly ke­véssé volt látogatott, annak egy részben a rendezők voltak okai, mert nem ütöttek na­gyobb zajt a helyi és fővárosi lapokban, ezért Budapestről csak nehány hírlapírót, a megyéből nehány szomszédbirtokost láttunk; másik ok a katonaság távolléte; de azért éljenek a rendezők s azon bájos hölgyek, kik oly kedvesen el tudták csalni pénzünket. .. *) Sok jal oda mutat. S z e r k­ Az „Őszi emlékből.“ Áldottak, kiknek tetteiből szól Isten a szegény árvához: „Ha apád, anyád elhagyott, én felveszlek téged.“ Dr. Haynald Lajos, bibornok, kalocsai érsek. * Megnehezült az idők viharos járása felettünk. Majláth György. „Tenni,­­ nem tűnni “ Id. Szögyény László. * Facta non verba. Id. gróf Zichy Edmund. * Inglorius, dummodo utilis. Szeressük hazánkat forrón, de okosan. Id. gróf Cziráky János. ■* *

Next