Fehérvári Hiradó, 1880. július-december (1. évfolyam, 55-105. szám)
1880-10-09 / 82. szám
82. szám. Székesfehérvár, 1880. október 9. I. évi folyam. — A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve, egy évre ... 6 frt. — kr. Fél évre ... 3 frt. — kr. Negyed évre . . . frt. 50 kr Bérmeotetlec leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési és hirdetési díjak egyenest a „Fehérvári Híradó“ szerkesztőségének (Vörösmarty tér 6-ik sz.) czímzendők. Kéziratok nem küldetnek vissza. tk____________________in TÁRSADALMI HETILAP. Megjelen hetenként kétszer szerdán és szombaton. ^ -----------—a* Nyílttérien megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a 30 kr. bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor egyszeri beigtatásért 4 kr. Többszöri beigtatásért olcsóbban számittatik. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. BŐCSben: Hasenstein & Vogler, H. Schatek, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. ík___________________rfJ Beszámoló beszéd. Méltó megemlékeznünk a magyar hölgyek által Budapesten rendezett tavaszi ünnepélyről, melyen lelkes magyar hölgyeink oly nagy eredménynyel működtek, hogy két nap alatt 10 ezer forintnál többet vettek be a kitűzött szent czélra. Ilyenséges eredményt csak hölgyek és pedig magyar hölgyek képesek felmutatni. Elhanyagolt népnevelésünk terén nagyszerű mozzanatot idézett elő gr. Zichy Jenő, midőn Fejér megye május 3-án tartott közgyűlésén magvas indokolással a „Népnevelési egyletek“ szervezését és életbeléptetését indítványozta. Vajha ez indítvány az egész országban visszhangra találna s ami oly égető szükség a felnőttek nevelésére s képzésére egyesek, s társulatok s a kormány által több gond fordittatnék, mert mint az ó szövetség bölcse mondá: „Elvész a tudomány nélkül való nép.“ Népünk 1848-ban szabaddá lett, szabadon rendelkezik földjével és vagyonával, élvez minden polgári jogot, de nem tesz semmit lelkes szelleme kiműveléséért, ami pedig egy szabad polgárt megilletne, pedig míg ez így lesz, arra sem számíthatunk, hogy az iskolai nevelés magasabb fokra fog hágni, mert csak művelt és képzett embereir az iskoláról s annak az életre, kiható hasznairól kellő fogalommal. Május 24-dike volt a nagy nap, melyen gr. Széchenyi István szobra lelepleztetek. Az ország minden részéből eljöttek a hazafiak s küldöttségek, hogy a legnagyobb magyarnak megvigyék a kegyelet áldozatát. Széchenyi meg is érdemelte, hogy a nemzet emlékkel tisztelje meg, mert nagy részben neki köszönhetjük, hogy virágzó irodalmunk van és zengzetes szép nyelvünk hangzik nemcsak a kunyhókban, hanem a palotákban is. Vajha Széchenyi szelleme szállná meg főurainkat s versenyezni látnánk őket a tettek mezején, hogy beteljesedve látnánk Széchenyi mondását: „Magyarország nem volt hanem lesz.“ Fájdalom erre kevés kilátás a mostani rideg közöny mellett és néhány év múlva lehet azt mondják: „Magyarország volt.“ Elszomorító jelenet, hogy ami Magyarországon sohasem történt meg, némely vidékeket kivándorlási mánia lepett meg. Eddig a volt a példabeszéd: „Extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita.“ Hogy Magyarországon kívül nincs élet, hogy a bujdosó, vagy száműzött magyart annyira meglepte a honvágy, hogy belehalt, most pedig a magyar elhagyja hazáját, hogy idegen földön keressen jobb hazát. A rosz termések, az adórendszer, vagy bármi okozza, annyi bizonyos, hogy oly seb a nemzet testén, melyet orvosolni kell. úgy is oly kevesen vagyunk, hogy Széchenyi szavai szerint még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, hogy ne fogyjunk, a kormány kötelessége tehát a bajokat kikutatni s gátolni a kivándorlást. Említettem múlt czikkemben, hogy néhai Kaiser Sándor polgártársunk mintegy harminczezer forintot érő vagyonát egy felújítandó leányárvaházra hagyományozta. A példa vonz. Egy jeles polgártársunk id. Felmayer István azt mondá: itt van 8000 frt. építsétek fel a leányárvaházat s egy ember szava azt cselekedte, hogy nemsokára leányárvaházunk lesz s Székesfehérvár jótékony intézetei egygyel szaporodni fognak. A kegyelet nem veszett még ki a nemzetből, annak naponta itj meg uj jeleit tapasztaljuk. A kegyeletnek ilyen tanúsága volt az, hogy nagy hazánkfia Kossuth Lajos édes atyjának a dabasi temetőben nyugvó porait a dabasi honleányok gránitoszloppal díszítették s jelölték meg. Megyénk gazdasági forrása egygyel szaporodott az úgynevezett mohai Ágnesváron nagy üstöt ülnek körül, melyből a gulyás érzékcsiklandozó illata áradoz Rántja is ez Zupa contrás érzékeny órát és oly arezsinioritásokat csinál, hogy a nagylelkű Panni szolgáló megkéri a háziurat, hadd tálaljon az egyptomi uraknak is. Megjelenik az elmaradhatlan kerülő is ócska szűrrel s háromszor összedrótozott puskájával — miért a mauzeum már rég eped — a vállán. „Adj’ Isten be szüretel“ ezzel állít be. A házigazda észreveszi és jó kedvében kikiált a vinczellérnek, hogy adjon neki egy pohár bort, de nem a rendes csaposból, hanem abból a 10 éves badacsonyiból. Márton, a kerülő szó nélkül issza meg a pohár badacsonyi bort, de a kedves élvezet egész tartama alatt égre emelt szemei ékesebben szójának mint egy költemény. Mint mindennek úgy az ebédnek is vége lesz, még pedig siettetve a fiatalság által, kiknek talpait igen csiklandozza Zupa és Büki csárdása. Az öreg urak megalakulnak egy pár csöndes tarrok-parthie mellett, még pedig oly tűzzel, hogy az asztalra vert kezek puffogásától indíttatva nemsokára a vinczellér komoly arczczal kijelenti, miszerint a mozsár-ágyúzás fölösleges. A fiatalság járja hévvel a csárdást, a jó kedv határtalan „újra,“ „hogy volt“ csak ennyit hallani, a vidám öröm csillog a bogár- és kökény szemekben, s vége-hossza nem lenne, ha estefelé a prímás alázattal ki nem jelentené, hogy jó lenne egy kis pihenés, mert amint alaposan gyanítják ez csak a bekezdés, este lesz a valódi táncz. Enyhe az idő a lágy szellőtől alig inog a falevél, a lenyugvó nap halvány bucsúsugarait veti a fehér lakókra, szinte sajnál megválni e kedves helytől. A szőlők közt sétál a fiatalság, pár lépéssel mögöttök mennek a mamák s mig ezek élénk eszmecserét folytatnak a befőttek elrakásáról, azalatt az áruló szellő szerte hordja az „igen“ vagy „nem“ szócskákat. Megszűnt a hazatérő munkások zaja. Az alkony csendesen terjeszti szét sötét szárforrással. Nem mondhatni valami országos jelentőségűnek; de mindenesetre örvendetes, hogy megyénk nevezetességei egygyel szaporodtak s mi, akik közelében lakunk, friss, élvezetes vizet nyertünk az uj forrásban. Szőlészetünknek egy rettenetes ellensége támadt valami philoxera nevű féregben, melyet laikus ember szeme még nem látott, de azért sok ember megél utána, mert hervadt szőlőtő mindig volt és egy kinevezett férfiú mindig mondhatja jó napi díjért, hogy philoxera rágódik annak gyökerén, tehát ki kell ásni. Ami talán sohasem történt, hogy a magyar nemzet becsülete megtorlatlanul, megsértetett volna, ez megtörtént ez évben. Valami Seemann ezredes az egri hadgyakorlaton „rongynak“ nevezte a kitűzött magyar lobogót s bár sajtó és megyék hangosan követelték s követelik az elégtételt, a nemzet becsületén ejtett csorba máig sincs kiköszörülve és az eddig dicsőséges magyar zászló marad rongynak. De elég mára. TARGZA. Szüret. — Rajz. — Mágocsi Bélától. Ostorpattogással hajt be egyik kocsi a másik után. Megjönnek a várt kedves vendégek. Természetesen ebéd előtt egy pohárka étvágycsináló szilvárium el nem maradhat s mig az asszonyok kissé kibeszélik magukat a házi ügyekről, addig az urak előszedik a napi politikát s hogy a szakácslé egy kissé késik a tálalással , az oka, hogy ugyancsak leszedik (ha ugyan van rajta) a Tisza-kormányról a keresztvizet. No, de végre az asztalon párolognak az ízletes étkek, kis czivódás után az elsőbbségi szerénység végett helyre áll a rend s a kanalak s egyéb eszközök csattogásából hallhatjuk, hogy megkezdődött, a hazánk életében mindenka nagy szerepet játszott ebéd. A nyitott ablakon csintalan barna arcz mutatkozik, s a gazda részéről biztató pillantásra rázendül az isteni Rákóczy. Tintási úr, akinek kissé viseltes kabátjával mindjárt látni, hogy államszolgálatban van, még pedig olyanba aki sokat dolgozik, mert aki keveset tesz, annak kerül a fizetéséből új kabátra is, a pecsenyénél hivatalos toasztra, köszörüli torkát a mi elég sikerült is lett, csak Nyelei úr, ki minden apró mozzanatra figyelni szokott és tudvalevőleg a legnagyobb inyencz veszi észre, hogy a szakácsné, ki a felköszöntőben használt vagy húsz franczia szó közül egyet sem értett meg, méltó indignácziójának azzal ad kifejezést, hogy egy piros tálon levő sép feladni akart három fogoly s körülre kilencz fürjből álló kellemes csoportozatot a kaszliba bellebezett. Az inyencz Nyelei felsohajt, kárpótlásul három darab libaczombot tüntet el és mérgét egy meccsnagyságu pohár badacsonyi felhajtásában fojtja el. Ezalatt a munkások künn az ud lEZsitnisa, — 30 £a.57_ — Irta: Marosi Kálmán, Az iharos kert rózsabokrai közt halvány nőalak jár-kel mély gondolatokba merülve;— két szép szemében két gyémántcsepp ragyog, s talán azért oly ritka a gyémánt, mert ilyen szemekből fakad. — Azt mondják, hogy elidegenedett tőlem, és azt mondja mindenki, hogy nem is szeretett soha; még a tulajdon szüleim is azt mondják, hogy elidegenítsenek tőle.... Sokat tűrtem már, de eltűrök még többet is, s bármit mondjanak, bárminő hideg tekintetekkel nézzenek is reám, én szeretni fogom, mert nekem ez az ifjú többet ér a világ minden hiúságánál. Ezeket a szavakat susogta kedves Julcsika az a halovány nő az iharos kert rózsabokrai közt a faleveleknek, a rezgő fűszálnak , ott magánosan... az isten szabad ege alatt. Katinka volt.... Hófehér arczán most már halvány pír látszott, hanem szép kék szemeiben még mindig ott ragyogott az a két gyémántcsepp. Székesfehérvár octóber 4-én 1880. Nagyméltóságu Főispán Ur! Kegyelmes Urunk! A hála és kegyelet érzelmeivel eltelve léptük át ma köztanácskozásaink felszentelt csarnokának küszöbét, a mélyen érzett hála ünnepét üljük ma, midőn meghozzuk a nyilvános elismerés adóját azon nagynevű férfiúnak, ki megyénk kormányát immár másfél évtizeden át közmegnyugvást keltő bölcseséggel vezérli, a ki hazafias önfeláldozó munkálkodásaiért nemcsak a jelenkor elismerését, hanem a késő utódok háláját is kiérdemelte. Midőn több évekkel ezelőtt e teremben felmerült az élénk viszhangot keltő kegyeletes indítvány, hogy azon nagynevű férfiak még hiányzó arczképei, kik tevékenységüket nyújt a táj felett. A tiszta égbolton szeszélyes alakokat öltenek a szürke felhőfoszlányok. Egy kimagasló dombon áhitattal bámulom a szabad természet szent fenségét. A gyönyörű kép szemléletében lelkem elmerül s pillanatra feledi a gyötrő bánatot. — Most dal hangzik fel a völgyből lágyan csengő kedves hang, mely elénk varázsolja összes ábrándképeinket s büszkén gondoljuk el, hogy igy énekelni csak magyar népdalt lehet; s magyar népdalt igy csak magyar lány énekelhet. Tán földre jött tündérek bájdala Mi az alkony csendben ily kedvesen zeng. Lelkem visszaszáll messze a múltba S eltűnt boldogságom képein mereng, a megye közjavának előmozdítására szentelők a megye kormányán hervadhatlan babérokaszereztek, gyűléstermünk számára beszereztessenek, ugyanakkor Nagyméltóságod! megyénk szeretve tisztelt fővezére! a sajá magas személyére nézve nyilvánult élénk közhajtást napirendre téréssel kívánta szerényen mellőzni. Ámde Fehér megye közönsége nem várhatta be a történelmet, már a jelen korban megmutatni kívánta, miként meghajol a valódi honfi érdemek előtt, hogy büszkén nevezi Nagyméltóságodat magáénak, sőt, hogy az emberi rövid életkor szűk határain túl is örökre bírni óhajtja, miért is nemes alakjának hű képét, közakarattal beszerezte s azt mai napon — a jelen s jövő idők buzdításául — ime! tanácstermének állandó lakójává emeli! (E pillanatban a képet borító lepel lehullván, a közönség érzelme szűnni nem akaró örömzajban tör ki, a művészi ecsettel festett életnagyságú kép láttára, mely a nagy férfiút magyar díszöltönyben, imposáns komolyságban, meglepő hűséggel ábrázolja. Az örömzaj csillapultával az alispán beszédét folytatja.) Nekem jutott a kitüntető szerencse, hogy ez alkalommal Nagyméltóságodat a megyei közönség nevében tiszteletteljesen üdvözöljem. Mi érezzük ez ünnepélyes pillanatban a bölcs szavainak igazságát, hogy vannak napok, melyek évekkel látszanak bírni! Ez ünnepélyes pillanatban felmerül lelki szemeink előtt egész lánczolata az éveknek, hosszú sora az eseményeknek, miket Nagyméltóságod bölcs kormányzata alatt átéltünk. Látjuk a hazafias G. Síntől fagyogé arczokat, kik velünk együtt tanúi voltak a megye életében örökké emlékezetes nagy napnak, midőn Ninsgod az alkotmányos élet újraébredése hajnalán, kezében a törvényesség zászlójával, szivében egy jobb jövő iránti törhetlen hittel, a várva várt kedvező politikai fordulat békés közeledésének hírnöke gyanánt, köztanácskozásaink felszentelt házában megjelenve — mint legméltóbb utóda ama nagynevű elődöknek, kik e megye kormányán hirt, dicsőséget, hervadatlan babérokat szereztek — az üresen állott ősi főispáni széket, az alkotmányos érzelmű Fejedelem bizalmából s a megyei Az a két gyémántcsepp pedig ezeket jelenté: ...„Azt akarják, hogy Csoltói Zsigához menjek nőül a kit nem szeretek, hogy találjam fel boldogságomat akkor ha Csoltói Zsigáné leszek. És azt akarják, hogy felejtsem el Sándort, akit már régóta szeretek,... hogy mondjak le vágyaimról, reményeimről, mondjak le mindenről, ami csak Sándorra emlékeztet. Legyek iránta hideg, vonjam meg tőle rokonszenvemet, ne szeressem, ne foglalkozzam vele. Ezt akarják.... De az nem lehet. Az én szívemnek rajtam kívül nem parancsolhat senki, még azok sem, akik azt akarják, hogy Csoltói Zsigáné legyek... . Történjék bármi, én elég erős leszek eltűrni mindent, s eltűröm még azokat a hideg tekinteteket is, amikkel ezután fogok találkozni mindennap....“ Ezt jelentették kedves Julesika azok a gyémántcseppek, amik ott ragyogtak azokban a szép kék szemekben. Csöndes alkonyat volt, a levegő tele rózsa- és jásmin-illattal, csak néha-néha rezegtek a folyondár levelei lassan... lassan.... Katinka odament a jásmin-bokrokhoz, s kéjjel szívta be annnak gyilkoló illatát. Gondolkozott valamiről, s olyan szép volt azzal a gondolkozó tekintettel. Ha látta volna maga azt az alakot?... Olyan volt, aminőt csak a szobrász phantáziája alkothat merészen ... a görög mythoszok legszebb isteneiről. ... Hanem azért az a két gyémántcsepp még ragyogott tovább is ... olyan szépen, mint az esthajnali csillag. Katinka pedig csak szívta a jásminillatot tovább is, azt hitte egyedül van. Pedig már nem volt egyedül. Atyja jött oda. S mikor látta, hogy Katinka nem veszi észre, ő lépett hozzá s megszólította. — Jöjjön el innen gyermekem, a jásmin erős illatával megmérgezi magát. Jöjjön. Katinka pedig engedett a nélkül, hogy atyja szavaira megjegyzést tett volna.