Fehérvári Hiradó, 1880. július-december (1. évfolyam, 55-105. szám)

1880-10-09 / 82. szám

82. szám. Székesfehérvár, 1880. október 9. I. évi folyam.­­ —­­ A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve, egy évre ... 6 frt. — kr. Fél évre ... 3 frt. — kr. Negyed évre . . . frt. 50 kr Bérmeotetlec leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közle­mények, valamint az előfizetési és hirdetési díjak egyenest a „Fehérvári Híradó“ szerkesz­tőségének (Vörösmarty­ tér 6-ik sz.) czímzendők. Kéziratok nem küldetnek vissza. tk____________________in TÁRSADALMI HETILAP. Megjelen hetenként kétszer szerdán és szombaton. ^ -----------—a* Nyílttérien megjelenő köz­lemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a 30 kr. bélyeg­díjon felül, minden három ha­sábos petitsor egyszeri beigta­­tásért 4 kr. Többszöri beigtatásért olcsóbban számittatik. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasen­­stein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. BŐCSben: Hasenstein & Vog­ler, H. Schatek, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. ík___________________rfJ Beszámoló beszéd. Méltó megemlékeznünk a magyar hölgyek által Budapesten rendezett tavaszi ünnepélyről, melyen lelkes magyar höl­gyeink oly nagy eredménynyel működtek, hogy két nap alatt 10 ezer forintnál többet vettek be a kitűzött szent czélra. Ily­­en­séges eredményt csak hölgyek és pedig magyar hölgyek képesek felmutatni. Elhanyagolt népnevelésünk terén nagyszerű mozzanatot idézett elő gr. Zichy Jenő, midőn Fejér megye május 3-án tar­tott közgyűlésén magvas indokolással a „Népnevelési egyletek“ szervezését és élet­­beléptetését indítványozta. Vajha ez indít­vány az egész országban visszhangra ta­lálna s a­mi oly égető szükség a felnőttek nevelésére s képzésére egyesek, s társula­tok s a kormány által több gond fordittat­­nék, mert mint az ó szövetség bölcse mondá: „Elvész a tudomány nélkül való nép.“ Népünk 1848-ban szabaddá lett, szabadon rendelkezik földjével és vagyo­nával, élvez minden polgári jogot, de nem tesz semmit lelke­s szelleme kiműveléséért, a­mi pedig egy szabad polgárt megilletne, pedig míg ez így lesz, arra sem számítha­tunk, hogy az iskolai nevelés magasabb fokra fog hágni, mert csak művelt és kép­zett ember­eir az iskoláról s annak az életre, kiható hasznairól kellő fogalommal. Május 24-dike volt a nagy nap, me­lyen gr. Széchenyi István szobra leleplez­tetek. Az ország minden részéből eljöttek a hazafiak s küldöttségek, hogy a legna­gyobb magyarnak megvigyék a kegyelet áldozatát. Széchenyi meg is érdemelte, hogy a nemzet emlékkel tisztelje meg, mert nagy részben neki köszönhetjük, hogy vi­rágzó irodalmunk van és zengzetes szép nyelvünk hangzik nemcsak a kunyhókban, hanem a palotákban is. Vajha Széchenyi szelleme szállná meg főurainkat s verse­nyezni látnánk őket a tettek mezején, hogy beteljesedve látnánk Széchenyi mondását: „Magyarország nem volt hanem lesz.“ Fáj­dalom erre kevés kilátás a mostani rideg közöny mellett és néhány év múlva lehet azt mondják: „Magyarország volt.“ Elszomorító jelenet, hogy a­mi Ma­gyarországon sohasem történt meg, némely vidékeket kivándorlási mánia lepett meg. Eddig a volt a példabeszéd: „Extra Hun­gáriám non est vita, si est vita, non est ita.“ Hogy Magyarországon kívül nincs élet, hogy a bujdosó, vagy száműzött ma­gyart annyira meglepte a honvágy, hogy bele­halt, most pedig a magyar elhagyja hazáját, hogy idegen földön ker­essen jobb hazát. A rosz termések, az adórendszer, vagy bármi okozza, annyi bizonyos, hogy oly seb a nemzet testén, melyet orvosolni kell. úgy is oly kevesen vagyunk, hogy Széchenyi szavai szerint még az apagyilkos­nak is meg kellene kegyelmezni, hogy ne fogyjunk, a kormány kötelessége tehát a bajokat kikutatni s gátolni a kivándorlást. Említettem múlt czikkemben, hogy néhai Kaiser Sándor polgártársunk mintegy­­ harminczezer forintot érő vagyonát egy felújítandó leányárvaházra hagyományozta. A példa vonz. Egy jeles polgártársunk id. Felmayer István azt mondá: itt van 8000 frt. építsétek fel a leányárvaházat s egy ember szava azt cselekedte, hogy nemso­kára leányárvaházunk lesz s Székesfehér­vár jótékony intézetei egygyel szaporodni fognak. A kegyelet nem veszett még ki a nemzetből, annak naponta itj meg uj jeleit tapasztaljuk. A kegyeletnek ilyen tanú­sága volt az, hogy nagy hazánkfia Kos­suth Lajos édes atyjának a dabasi teme­tőben nyugvó porait a dabasi honleányok gránitoszloppal díszítették s jelölték meg. Megyénk gazdasági forrása egygyel szaporodott az úgynevezett mohai Ágnes­váron nagy üstöt ülnek körül, melyből a gulyás érzékcsiklandozó illata áradoz Rántja is ez Zupa contrás érzékeny órát és oly arezsinioritásokat csinál, hogy a nagylelkű Panni szolgáló megkéri a háziurat, hadd tálaljon az egyptomi uraknak is. Megjelenik az elmaradhatlan kerülő is ócska szűrrel s háromszor összedrótozott puskájával — miért a mauzeum már rég eped — a vállán. „Adj’ Isten be szüretel“ ezzel állít be. A házi­gazda észreveszi és jó kedvében kikiált a vinczellérnek, hogy adjon neki egy pohár bort, de ne­­m a rendes csaposból, hanem abból a 10 éves badacsonyiból. Márton, a kerülő szó nélkül issza meg a pohár bada­csonyi bort, de a kedves élvezet egész tar­tama alatt égre emelt szemei ékesebben szó­jának mint egy költemény. Mint mindennek úgy az ebédnek is vége lesz, még pedig siettetve a fiatalság által, kiknek talpait igen csiklandozza Zupa és Büki csárdása. Az öreg urak megalakulnak egy pár csöndes tarrok-parthie mellett, még pedig oly tűzzel, hogy az asztalra vert kezek puffogásától in­díttatva nemsokára a vinczellér komoly arcz­­czal kijelenti, miszerint a mozsár-ágyúzás fölösleges. A fiatalság járja hévvel a csárdást, a jó kedv határtalan „újra,“ „hogy volt“ csak ennyit hallani, a vidám öröm csillog a bogár- és kökény­ szemekben, s vége-hossza nem lenne, ha estefelé a prímás alázattal ki nem jelentené, hogy jó lenne egy kis pihenés, mert a­mint alaposan gyanítják ez csak a bekezdés, este lesz a valódi táncz. Enyhe az idő a lágy szellőtől alig inog a falevél, a lenyugvó nap halvány bucsú­­sugarait veti a fehér lakókra, szinte sajnál megválni e kedves helytől. A szőlők közt sétál a fiatalság, pár lépéssel mögöttök men­nek a mamák s mig ezek élénk eszmecserét folytatnak a befőttek elrakásáról, azalatt az áruló szellő szerte hordja az „igen“ vagy „nem“ szócskákat. Megszűnt a hazatérő munkások zaja. Az alkony csendesen terjeszti szét sötét szár­forrással. Nem mondhatni valami országos jelentőségűnek; de mindenesetre örvende­tes, hogy megyénk nevezetességei egygyel szaporodtak s mi, a­kik közelében lakunk, friss, élvezetes vizet nyertünk az uj for­rásban. Szőlészetünknek egy rettenetes ellen­sége támadt valami philoxera nevű féreg­ben, melyet laikus ember szeme még nem látott, de azért sok ember megél utána, mert hervadt szőlőtő mindig volt és egy kinevezett férfiú mindig mondhatja jó napi díjért, hogy philoxera rágódik annak gyö­kerén, tehát ki kell ásni. A­mi talán sohasem történt, hogy a magyar nemzet becsülete megtorlatlanul, megsértetett volna, ez megtörtént ez év­ben. Valami Seemann ezredes az egri had­gyakorlaton „rongynak“ nevezte a kitűzött magyar lobogót s bár sajtó és megyék han­gosan követelték s követelik az elégtételt, a nemzet becsületén ejtett csorba máig sincs kiköszörülve és az eddig dicsőséges magyar zászló marad rongynak. De elég mára. TARGZA. S­züret. — Rajz. — Mágocsi Bélától. Ostorpattogással hajt be egyik kocsi a másik után. Megjönnek a várt kedves vendégek. Természetesen ebéd előtt egy po­hárka étvágycsináló szilvárium el nem ma­radhat s mig az asszonyok kissé kibeszélik magukat a házi ügyekről, addig az urak előszedik a napi politikát s hogy a szakácslé egy kissé késik a tálalással , az oka, hogy ugyancsak leszedik (ha ugyan van rajta) a Tisza-kormányról a keresztvizet. No, de végre az asztalon párolognak az ízletes ét­kek, kis czivódás után az elsőbbségi sze­rénység végett helyre áll a rend s a kanalak s egyéb eszközök csattogásából hallhatjuk, hogy megkezdődött, a hazánk életében min­denka nagy szerepet játszott ebéd. A nyitott ablakon csintalan barna arcz mutatkozik, s a gazda részéről­ biztató pillantásra rázendül az isteni Rákóczy. Tintási úr, a­kinek kissé viseltes kabátjával mindjárt látni, hogy ál­lamszolgálatban van, még pedig olyanba a­ki sokat dolgozik, mert a­ki keveset tesz, annak kerül a fizetéséből új kabátra is, a pecsenyénél hivatalos toasztra, köszörüli tor­kát a mi elég sikerült is lett, csak Nyelei úr, ki minden apró mozzanatra figyelni szo­kott és tudvalevőleg a legnagyobb inyencz veszi észre, hogy a szakácsné, ki a felkö­­szöntőben használt vagy húsz franczia szó közül egyet sem értett meg, méltó indigná­­cziójának azzal ad kifejezést, hogy egy piros tálon levő s­ép feladni akart három fogoly s körülre kilencz fürjből álló kellemes cso­­portozatot a kaszliba bellebezett. Az inyencz Nyelei felsohajt, kárpótlásul három darab libaczombot tüntet el és mérgét egy meccs­­nagyságu pohár badacsonyi felhajtásában fojtja el. Ezalatt a munkások künn az ud­ lEZsit­nisa,­ — 30 £a.57_ — Irta: Marosi Kálmán, Az iharos kert rózsabokrai közt hal­vány nőalak jár-kel mély gondolatokba me­rülve;— két szép szemében két gyémántcsepp ragyog, s talán azért oly ritka a gyémánt, mert ilyen szemekből fakad. — Azt mondják, hogy elidegenedett tőlem, és azt mondja mindenki, hogy nem is szeretett soha; még a tulajdon szüleim is azt mondják, hogy elidegenítsenek tőle.... Sokat tűrtem már, de eltűrök még többet is, s bármit mondjanak,­­ bárminő hideg tekintetekkel nézzenek is reám, én szeretni fogom, mert nekem ez az ifjú többet ér a világ minden hiúságánál. Ezeket a szavakat susogta kedves Jul­csika az a halovány nő az iharos kert rózsa­bokrai közt a faleveleknek, a rezgő fűszál­nak , ott magánosan... az isten szabad ege alatt. Katinka volt.... Hófehér arczán most már halvány pír látszott, hanem szép kék szemeiben még mindig ott ragyogott az a két gyémántcsepp. Székesfehérvár octóber 4-én 1880. Nagyméltóságu Főispán Ur! Kegyelmes Urunk! A hála és kegyelet érzelmeivel eltelve léptük át ma köztanácskozásaink felszentelt csarnokának küszöbét, a mélyen érzett hála ünnepét üljük ma, midőn meghozzuk a nyilvános elismerés adóját azon nagynevű férfiúnak, ki megyénk kormányát immár másfél évtizeden át közmegnyugvást keltő bölcseséggel vezérli, a ki hazafias önfelál­dozó munkálkodásaiért nemcsak a jelenkor elismerését, hanem a késő utódok háláját is kiérdemelte. Midőn több évekkel ezelőtt e teremben felmerült az élénk viszhangot keltő kegye­­letes indítvány, hogy azon nagynevű férfiak még hiányzó arczképei, kik tevékenységüket nyújt a táj felett. A tiszta égbolton szeszé­lyes alakokat öltenek a szürke felhőfoszlá­nyok. Egy kimagasló dombon áhitattal bá­mulom a szabad természet szent fenségét. A gyönyörű kép szemléletében lelkem el­merül s pillanatra feledi a gyötrő bánatot. — Most dal hangzik fel a völgyből lágyan csengő kedves hang, mely elénk varázsolja összes ábrándképeinket s büszkén gondol­juk el, hogy igy énekelni csak magyar nép­dalt lehet; s magyar népdalt igy csak ma­gyar lány énekelhet. Tán földre jött tündérek bájdala Mi az alkony csendben ily kedvesen zeng. Lelkem visszaszáll messze a múltba S eltűnt boldogságom képein mereng, a megye közjavának előmozdítására szentelők a megye kormányán hervadhatlan babéroka­­szereztek, gyűléstermünk számára beszerez­tessenek, ugyanakkor Nagyméltóságod! me­gyénk szeretve tisztelt fővezére! a sajá magas személyére nézve nyilvánult élénk köz­hajtást napirendre téréssel kívánta sze­rényen mellőzni. Ámde Fehér megye kö­zönsége nem várhatta be a történelmet, már a jelen korban megmutatni kívánta, miként meghajol a valódi honfi érdemek előtt, hogy büszkén nevezi Nagyméltósá­godat magáénak, sőt, hogy az emberi rövid életkor szűk határain túl is örökre bírni óhajtja, miért is nemes alakjának hű képét, közakarattal beszerezte s azt mai napon — a jelen s jövő idők buzdításául — ime! tanácstermének állandó lakójává emeli! (E pillanatban a képet borító lepel lehullván, a közönség érzelme szűnni nem akaró öröm­zajban tör ki, a művészi ecsettel festett élet­­nagyságú kép láttára, mely a nagy férfiút magyar díszöltönyben, imposáns komolyság­ban, meglepő hűséggel ábrázolja. Az örömzaj csillapultával az alispán beszédét folytatja.) Nekem jutott a kitüntető szerencse, hogy ez alkalommal Nagyméltóságodat a megyei közönség nevében tiszteletteljesen üdvözöljem. Mi érezzük ez ünnepélyes pillanatban a bölcs szavainak igazs­ágát, hogy vannak napok, melyek évekkel látszanak bírni! Ez ünnepélyes pillanatban felmerül lelki sze­meink előtt egész lánczolata az éveknek, hosszú sora az eseményeknek, miket Nagy­méltóságod bölcs kormányzata alatt átéltünk. Látjuk a hazafias G. Síntől fagyogé arczokat, kik velünk együtt tanúi voltak a megye életében örökké emlékezetes nagy napnak, midőn Ninsgod az alkotmányos élet újraébredése hajnalán, kezében a tör­vényesség zászlójával, szivében egy jobb jövő iránti törhetlen hittel, a várva várt kedvező politikai fordulat békés közeledé­sének hírnöke gyanánt, köztanácskozásaink felszentelt házában megjelenve — mint leg­méltóbb utóda ama nagynevű elődöknek, kik e megye kormányán hirt, dicsőséget, hervadatlan babérokat szereztek — az üresen állott ősi főispáni széket, az alkotmányos érzelmű Fejedelem bizalmából s a megyei Az a két gyémántcsepp pedig ezeket jelenté: ...„Azt akarják, hogy Csoltói Zsigá­hoz menjek nőül a kit nem szeretek, hogy találjam fel boldogságomat akkor ha Csoltói Zsigáné leszek. És azt akarják, hogy fe­lejtsem el Sándort, a­kit már régóta szere­tek,... hogy mondjak le vágyaimról, remé­nyeimről, mondjak le mindenről, a­mi csak Sándorra emlékeztet. Legyek iránta hideg, vonjam meg tőle rokonszenvemet, ne sze­ressem, ne foglalkozzam vele. Ezt akarják.... De az nem lehet. Az én szívemnek rajtam kívül nem parancsolhat senki, még azok sem, a­kik azt akarják, hogy Csoltói Zsi­gáné legyek... . Történjék bármi, én elég erős leszek eltűrni mindent, s eltűröm még azokat a hideg tekinteteket is, a­mikkel ezután fogok találkozni mindennap....“ Ezt jelentették kedves Julesika azok a gyémántcseppek, a­mik ott ragyogtak azok­ban a szép kék szemekben. Csöndes alkonyat volt, a levegő tele rózsa- és jásmin-illattal, csak néha-néha re­zegtek a folyondár levelei lassan... lassan.... Katinka odament a jásmin-bokrokhoz, s kéjjel szívta be annnak gyilkoló illatát. Gondolkozott valamiről, s olyan szép volt azzal a gondolkozó tekintettel. Ha látta volna maga azt az alakot?... Olyan volt, a­minőt csak a szobrász phan­­táziája alkothat merészen ... a görög mytho­­szok legszebb isteneiről. ... Hanem azért az a két gyémántcsepp még ragyogott tovább is ... olyan szépen, mint az esthajnali csillag. Katinka pedig csak szívta a jásmin­­illatot tovább is, azt hitte egyedül van. Pedig már nem volt egyedül. Atyja jött oda. S mikor látta, hogy Katinka nem veszi észre, ő lépett hozzá s megszólította. — Jöjjön el innen gyermekem, a jás­­min erős illatával megmérgezi magát. Jöjjön. Katinka pedig engedett a nélkül, hogy atyja szavaira megjegyzést tett volna.

Next