Fehérvári Hiradó, 1882. január-június (3. évfolyam, 1-27. szám)

1882-03-26 / 13. szám

III. évfolyam. Székesfehérvár, 1882. márczius 26. 13. szám. A lap ára­­ házhoz hordással vagy j | postán küldve. \ Egy évre ... 4 írt. ! ! Fél évre.... 2 írt. \ Negyed évre . 1 írt.S­­étra. 10 kr. Elemi részét remények a iséghez (me­ ,­­za 8. szám) t :endők. ssza nem adatnak. \ VEGYESTARTALMU HETILAP. \ . ...?« IMIegj jelen minden vasárnap. i A lap anyagi részét­­ illető közlemények elő­fizetési, hirdetési pén­zek a kiadóhivatalhoz­­ (megyeház­ utcza 8. sz.) intézendők. {■ s i Hirdetések jutányosan­­ számíttatnak. j Nyilttér sora 30 kr. \ \ Bélyegdíj a hirdetések­­ után 30 kr. Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Híradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál. — Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A. hirdetési irodájában, Haasenstein és Voglernél. Bécsben Haasenstein és Voglernél, H. Schaleknál, Oppelik L.-nél, V. Hrdlicka, Messe Rudolfnál, M. Dukesnél, Frankfurtban Daube & Comp.-nál Hamburgban Steiner Adolfnál Párisban Messe Rudolfnál. Előfizetési felhívás „FEHÉRVÁRI HÍRADÓ“ versestartam­ hetilap 1882/ E évfolyamára. invisetési f©ítét©í©fet Egész évre................................4 frt. Fél évre....................................2 frt. Negyed évre.............................1 frt. Az előfizetési pénzek egyenesen a „Fehérvári Híradó“ kiadóhivatalához küldendők. Az előfizetés legczélszerűbben postautalvány útján eszközölhető. Kiadóhivatal. Érdekes könyv. „Igénytelen nézetek a magyar főrendiház rendezéséről“ ily czimű röpirat jelent meg leg­közelebb. Czime mutatja, hogy abban oly intéz­ményről van szó, mely törvényhozó testüle­tünknek a rendi alkotmány idejében is, a leg­régibb időktől fogva egyik lényeges alkatrésze volt s ezen minőségét a parlamenti rendszer behozatala után is mai napig megtartotta. Ez okból természetes, hogy a röpirat szer­zője nem azon czélból nyúlt tollához, miszerint a főrendiház intézményének, mely alkotmányunk keretébe már rég beillesztetett és a jelenlegi parlamentáris rendszerrel is nagyon összefér, elfogadására bennünket rábírjon, mert ily rá­beszélésre szükség nincs, hanem azért, hogy mint az e tárgyban tartott több rendbeli érte­kezletek egyik tagja, az ott nyilvánított néze­tekkel együtt saját eltérő nézeteit is megismer­tetve, a főrendiház szervezésének felette fontos kérdésében általa készített törvényjavaslatot indokaival együtt annak országgyűlési tárgya­lása előtt már előleges megbeszélés és érett megfontolás tárgyává tegye. Javaslatát a szerző a történelmi múltra fektetvén, — bölcsen tudva, hogy a múlt a je­lennek anyja, — elősorolja a történelmi adato­kat, melyekből kiderül, mily phazisokon ment keresztül nálunk a felsőház korunkig, mily ele­mekből áll jelenleg s mikép lenne szervezendő, hogy hazánk jelenlegi szükségleteinek s a mivelt állam követelményeinek megfelelhessen. A kérdés tehát az, váljon a felsőház az említett törvényjavaslatban foglalt 15. §. szerint rendezve, czéljának megfelelő szervezetet nyer é­­s az eddigi szervezetében tapasztalt hiányok azok által pótolva lesznek-e? A röpirat nagyérdemű szerzője, egy hosszú életen át a jog, politika és törvényhozás terén szerzett dús tapasztalatainak eredményét rakta le azon 15. §-ban, melyek a főrendi ház alkotó elemeinek minőségét és számát a czélnak meg­­felelőleg állapítják meg, azon vezéreszméből kiindulva, mely szerint a felsőház rendezése kiválólag magyar nemzeties jellegre s a törté­nelmi jogra alapítandó, ez okból mellőzendőnek véli, az 1870-iki Deákpárti javaslatot, mely a történelmi jogosultságot bizonyos censustól fel­tételezi, mert e miatt sok fényes történelmi múlttal bíró mágnás­család mostani kedvezőt­lenebb anyagi helyzete miatt a jogosítandók sorából kimaradna, s a királyi kinevezés útján tagságot nyerők száma az öröklés alapján hiva­tottak számánál jóval nagyobb lenne. Ezen utóbbi osztálynak túlnyomó számú képviseltetése ellen pedig háromféle módot hoz javaslatba: t. i. az első csoportot az országban eddig főrendi jogot élvezett családoknak egy-egy legidősebb tagja, mégis bizonyos csekélyebb adóminimumtól föltételezett joggal; — a máso­dik csoportot az eddigi mágnási családok hitbi­­zományainak tényleges birtokosai; — végre a harmadik csoportot a fekvő birtokaik után 5 vagy 10 ezer forint közötti kivételes nagyobb mérvű egyenes adót fizető főrangúak egyenként képeznék. Ezeken kívül királyi kinevezés utján a fel­sőháznak életük hosszára tagjai lehetnének oly kitűnő polgárok, kik az ország összes szellemi és anyagi érdekeinek fejlesztése körül kiválóbb érdemeket szereztek. A röpiratban széles körültekintéssel át­gondolt számítás szerint a felsőház összes tag­jainak száma mintegy 380-at tenne, és — a már alapított s ezután alapítandó hitbizományok nem mágnás birtokosai által királyi adományzásból nyerendő jogosultság alapján meghívandók oda­­számításával is 400-nál kisebb lenne, a­mi a képviselőház tagjainak számával méltányos arányban állana. Ismerve a szerző jelentékeny egyéniségét, némi elbizakodás kell hozzá, hogy a rövidségé­ben mégis olyan fontos művet kritikával kísérni merjük; különösen akkor, midőn a velős rövid­séggel 15. §-ba szorított törvényjavaslatot meg­előző indokolásban a szerzőnek tárgyilagossága és szerény hangja még fokozzák az imponáló tiszteletet, melyet személye költ. A fentebbi indokolásból látható, hogy a javaslat szerint a felsőház oly tagokból fog ál­­lani, a­kik a magyar nemzetiség, valamint a jelenkor egyéb igényeinek is képesek lesznek megfelelni s hogy abban a könnyen emelhető, de lakhatatlan légvárak mellőzésével államfér­fi, mély belátással a történelmi jog, bármely után szerzett érdemek és a különböző érdekek képviselete olyan öszhangzatos egységbe vannak öntve, a­mennyire csak ezen öszhangtalan vilá­gon lehetséges, mert még egyik előkelő hazai lapunknak azon megjegyzése is, hogy az izj. vallást követők egyházi érdekeik nincsenek kép­viselve a tervezett felsőházban, kielégítő választ nyer abban, hogy korántsem a vallások egyen­­lőségi jogának megtagadásából veszi eredetét, hanem csupán azon körülménynek tulajdoní­tandó, mely szerint az izraelita egyház még mindeddig nem bir oly közeggel, mely a főrendi ház tekintélyének megfelelő magasabb és egye­temes hatalmi körrel felruházva lenne. Mindezeknél fogva alkotmányunk szelle­mének, a kor igényeinek, az ősjognak, a ha­gyományos szokásoknak, a parlamenti rendszer­nek s a magyar nemzetiség eszméjének megfelelő eme törvényjavaslat épen az­által, hogy úttörő kezdeményezéssel a bizonytalanságban lebegő általános elvek ködalakjait szilárd kézzel bevég­­zett törvényjavaslat tömör valóságába foglalta össze, elérte czélját, rövid keretében biztosabb alapja lehet az országgyűlési tanácskozásnak mint elvont fejtegetések bonyodalmai lehetnének s a szerző azon megnyugvással tehette le tollát, hogy drágakövet termelt, mely értékét nem kiterjedésében, hanem minőségében bírja. Jkfiunicipalista, *). *) Nem bocsátkozunk annak taglalásába, hogy a mágnás családok képviseletileg, a r kath főpapok in corpore tagjai a felsőháznak, csupán protestáns szempontból szólunk a ter­vezethez Az mondatik ugyanis, hogy a prot. főpapoknak is helyök legyen a felsőházban. Ekonomiai szempontból kérdjük, ha tíz protestáns főpap ott ül, legkevesebbet számítva éven­ként 30,000, három évre 90,000 forintba kerül a prot. egy­házaknak, váljon megbírják-e ezt a terhet? A prot. főpapok egyúttal egy gyülekezet lelkészei is, váljon három évre el­hagyhatják-e gyülekezet­üket? Igaz, hogy a tervezet szerint világi felügyelők is meghivathatnak, de akkor meg az egy­házi elem nem lesz képviselve. Szerk. A „Fohémri Uó“ Ma. »SStTfCrdtaam! Mhit3fvé“"(feb 31). I. Kicsiny bokor magas fák aljában. — Benne három aranyos madár van, Gyöngikék még szegény istenadták! Oh! tán meg sem érik a virradtat.... Anyamadár, mind a kettő vérzik... Haldokolván, „fiókáik“ nézik ... Szárnyaikat verve kérnek enni... Egy-két madár elv­es­z és­e semmi! Gonosz vadász! Gyilkos! Nincs Istened! (Ég, föld kiveti tested, lelkedet.) Elölöd az any­ám­adarakat, S éhen hagyod veszni fiaikat...! .. Bárha kínos e betegség, Nem ez öl meg engemet; Bár aggódom hazám sorsán, S sietteti végemet: Sem egyik, sem másik az, mely Összezúzza éltemet: S hazám még boldog lehet... Itt hagyni... nyomorban, kiket Szivem imádva szeret! Árváim szörnyű jövőjük Szakítja meg szivemet.... III. Minden nap busább, mély reánk virrad! Oh! csak nekünk nem nyújt a sors vigaszt Mint örvény, mely a halálba sodor, Hány-vet irtózatosan a nyomor.... Csoda, hogy még gondolkozni tudok, — Hogy őrültként őrjöngve nem futok ... Vagy még borzasztóbb végzet vár reám ? Jaj! családom éhen hal­ás u­tán.... Szabó JVcLndor. Vtssapartl fffiset alatt. - Raji. - Bélától. Mikor takaródóra harangoztak, eljött a falu hadnagya a kisbiróval, hazaterelni a mulató ifjú­ságot! Szállinkáztak haza. A szép Ágnes is készült, búcsúzóra odanyújtotta kezét a legénynek e sza­vakkal: „Isten áldja kendet, egész délután együtt jártuk, aztán lássa még azt sem tudom kinek hívják, mondja meg hát honnan szakadt ide, hová való? „Hugóm lelkem, ha csak ez a bajod, könnyű segíteni azon­ a nevem Sárosi Pista, csikósbojtár vagyok a lovászháti pusztán, a Kompoltfalvi Sándor báró uradalmán. Hanem rózsám nekem nem elég ez az üdvösségre, mert látod, még soha nem érez­tem azt a­mit a mai napon, azt hiszem a szivem ugrik ki a helyéből; mióta rám vetetted tekinteted, meg vagyok bódulva tőle, nem is ittam részeg vagyok... érzem, hogy megszerettelek téged halá­losan, nem lehetek el nálad nélkül. — Mond meg húgom, mikor láthatlak meg újra?“ Körülnézett Ágnes, majd pajzánál, majd ész­­bódítón mosolygott a legényre, ráhajtotta fejét annak vállára, feltekintett szemeibe s ennyit su­sogott neki: „Holnap estére kinn leszek a tisza­­révi füzes alatt a Hillérben, megtalálhat, ha úgy akarja.“ A legény nem tudott uralkodni magán, egyik izmos karjával magához szorította Ágnest, a másik kezével megfogta njakát, felemelte, belenézett azokba a szép szemekbe hosszan mélyen mintha olvasni akarna belőlük és aztán rebegő hangon ennyit kérdezett tőle: „Szeretsz, ugy­e?“ A leány nem tudta elviselni azt a lelkéig ható tűz tekin­tetet, lesütötte szemét, átkarolta patyolat karjával a legény nyakát, magához vonta annak arczát, alig érthetően susogta az „Igent,“ a­mely egyetlen sokatmondó szócska, egy hosszú édes csókban ful­ladt el. Önfeledten állottak ott pár pillanatig, ajk­aikra tapadva, sziveik dobogása úgy összhangzott egymással. Kibontakozott aztán a leány a legény ölelő karjaiból, megszorította annak két kezét még egy­szer s ismételten ezt mondá neki: „Holnap este a füzes alatt.“ Mint könnyed őzike szökdécselt el az ivón keresztül a többi leány után. Pista ott maradt s gyönyörteljesen bámult a leány után, a boldogságtól ittasan hagyta el a tánczhelyet, kiment az állás alá, a­hol a „Ráró“ türelmetlenül toporzékolva várt gazdájára; eloldta a kötőféket, felvetette magát a nemes állat hátára s száguldott az vele meg sem állt hazáig. Ott a tánczhelyen, azt hitte a szerelmeskedő pár, tanú nélkül folyt le kölcsönös vallomásuk, pedig bizony csalatkoztak benne, mert a­hogy üres maradt a tér, onnan a félhomályból előlépett egy sápadt legény tántorogva, elszédülve támaszkodott oda ahhoz a tölgyfához, a­mely alatt az imént Ágnes állott Pistával. Szemei vérben forogtak, csak ennyit morgott magában: „Hát igaz-e az a­mit most láttam és hallottam, vagy csak a gonosz űzi velem a játékát, csak rosz álmot álmodtam. Hát ez a leány, a­kiről azt hittem olyan tiszta mint az angyal, képes lenne erre, hiszen ezelőtt egy esztendővel nekem mondta ugyanazt a mit ennek a legénynek, velem beszélt azon a hangon mint ezzel a legénynyel. Jaj neki­­ jaj az üdvösségének, ha csakugyan meg­csal, de még inkább jaj annak a legénynek.“ Ezzel aztán berohant az ivóba, bort kért a csaplárostól, egymásután sokat húzott az itczéből. Aztán szemére nyomta a kalapját, elhagyta az ivót s meg sem állott a Balog Ágnesék háza ajtajáig. Az ablakon gyertyavilág fénye tört elő. Megzör­gette az ablakot, bekiáltott rajta: „Balog Ágnes, gyere ki egy szóra! Én vagyok itt Kincses Gábor, a biró fia! A­hogy az ablak megzörrent, a­hogy a legény szavai elhangzottak, Ágnes egy sajátságos érzés által ösztönöztetve, kendőt borított vállára s ké­sedelem nélkül kilépett az utcza-sjtóba. Remegő hangon kérdé a legényt: — Hát kendet mi hozta ide ily későn — tán csak nem esett valami baja? Gábor megfogta a leány kezét, mélyen a sze­meibe nézett s fájdalmas hangon mondá neki a következőket: — Ágnes! három esztendeje annak, mikor legelőször a tánczban találkoztam veled, te tudod, hogy az első látásodra felgyulladt a szívem, azóta mindig lángol benne a te irántadi szeretetem; tudod te azt nagyon jól, hiszen sokszor elmondtam azt neked, te eleinte csak úgy félvállól vetted, de mindig jobban kezdtél vonzódani hozzám. Egy fél esztendő eltelte után — sohasem fe­lejtem azt a napot — kint voltunk a Hillérben fűz­­ágat metszeni, te is ott voltál édes­apáddal, én segítettem neked, kerestük az alkalmas vesszőket, mind beljebb hatoltunk a füzesbe, egyszerre egy kis tisztásra értünk, te azt mondtad fáradt vagy, leültünk mind a ketten és elkezdtük kévébe cso­mózni a vesszőket, így magánosan veled még nem voltam soha. Melletted ültem, a közeledben egészen, te összeszorítottad a kévén a gúzst, én meg rá­hurkolni segítettem, a kezeink folytonosan érin­tették egymást, olyan édes ismeretlen érzés futott át minden tagomon egy-egy érintésnél. Mikor az utolsó kévével is megvoltunk, te a kezedet az enyémben felejtetted, rámnéztél azzal a megbűvölő

Next