Fehérvári Hiradó, 1883. szeptember-december (4. évfolyam, 35-52. szám)

1883-09-16 / 37. szám

IV. évfolyam. Székesfehérvár, 1883. szeptember 16 37. szám. A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve.­­ Egy évre ... 4 frt.­­ Fél évre.... 2 frt. Negyed évre . 1 frt. Egy szám ára . 8 kr. ; A lap szellemi részét­­ illető közlemények a szerkesztőséghez (meg ;­­­gyeház-utcza 8. szám)­­ intézendők. \ Kéziratok vissza nem adatnak. \ VEGYESTARTALMU HETILAP. EMBegrjelen mixid­ epa vasárnap. A lap anyagi részét \ ; illető közlemények elő- \ fizetési, hirdetési pén­zek a kiadóhivatalhoz­­ (megyeház-utcza 8. sz.) intézendők. é­s Hirdetések jutányosan számíttatnak. Nyilt tér sora 20 kr. | Bélyegdíj a hirdetések­­ után 30 kr. | Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Híradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál. — Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A. hirdetési irodájában, Hausenstein és Voglernél. Bécsben Hausenstein és Voglernél, H. Schaleknál, Oppelik L.-nél, V. Hrdlicka, Mosse Rudolfnál, M. Dukesnél. Frankfurtban Daube & Comp.-nál Hamburgban Steiner Adolfnál Fázisban Mosse Rudolfnál. A hivatalszobák napszámosai. Sok keserves feljajdulás hangzott fel mind a központi, mind a vidéki sajtóban a szegény napszámra másoló díjnokok keserves sorsáról, kiknek soraiban a sok eltévedt nagyság közt gyakorta jobb sorsra érdemes törekvő egyé­nekre találhatni, kik fótumszerű­leg lettek az iroda­ asztalához örök rabszolgaként lánczolva, kiknek minden jobb reményük csak is alig számbavehető diurnum-emelésig terjedhet. Alig van osztály, melynek alkotó elemei oly ellentétes vegyülékét képeznek a társadalmi brancheoknak mint ez. Egy iskoláját félbenhagyott cseperedő suhancz mellett ott görnyed egy öreg ember, ki valamikor első szerelmese volt, egy vidéki szín­padnak, majd egy bukott kereskedő mellett látunk egy úri sarjadékot, ki csak a hivatalos órákat kiülni van íróasztala mellett; arrább egy a háborúk zajához szokott veterán rakos­gatja egymás mellé stoikus nyugalommal a be­tűket, míg mellette egy pensionatus kapitány nyugalommal tölt pipájára, majd tovább egy parlagi gavallér mellett, ki valamikor jegyzőse­géd volt, egy sápadt arczu fiatal embert látunk, ki elaggott szüleinek egyetlen gyámola. De ha sokáig nézünk e stereoskopon, nem marad ki egy rétege sem a társadalomnak, mely itt képviselve nem volna. Nagyon kevés a kivétel, kik innét fölebb emelkednek s a fiatalabbak közül is igen kevés­nek van meg az energiája, hogy mielőtt a napi küzdelmeiből kifáradtan hazatérve, nyugalomra hajtaná fejét, valamit tenne, mely kelletlen sorsán némileg javítana. Megnyugszik a kényszerűség non pos­­sumus-ában és viseli bármily keservesen is a sors terheit, melyeket e szó mind magában rejt, hogy: díj nők. Többféle javaslatok létettek, hogy sorsuk javíttassék, vagy hogy jövőjükre nézve—évek hosszú során át való szolgálat után — némileg biztosíttassanak, de falra hányt borsó volt mind­az, a­mit ez irányban beszéltek. Pedig a minisztériumok, királyi táblák, törvényszékek, járásbíróságok, sőt a megyei hivatalok is tömérdek ily névtelen hősnek segí­tenek e terhes vándorpályát nyújtani, hogy t. i. alkalmazást adnak nekik. De mi történik aztán az ily szerencsés sze­rencsétlennel, ha munkaképtelen, ha beteg lesz, figyelmen kívül hagyva a halál esetében hátra­maradt családot, hisz’ egy ember helyett kerül száz? — Elzüllik s elmerül a társadalom posvá­nyában, ritkán akad oly szánakozó tehetős em­ber, ki segítene az ily nem önhibájáért szenvedőn. Épen e bajok kevesbítése­ és orvoslására alakult közel két éve a fővárosban az „Országos díjnok-egylet,a­mely az egész hazában lévő és sporadice elszórt díjnokok érdekeit egyesítve, az állás nélküli tagoknak új alkalmaztatás ki­eszközlését beteg tagjainak hetenkinti segélye­zését, sőt rendkívülileg is valamely nem várt esemény folytán; halálesetén pedig az eltaka­­ríttatást és a netán hátramaradt családnak a segélynyújtását is eszközli. Figyelmet fordítva ezeken kívül a szellemiekre is: a fővárosban állandó helyiséget tart, olvasószoba és könyv­tárral, dalestélyek és műkedvelői előadások ren­dezése által az egyleti alaptőkét gyarapítja és kilátás van reá, hogy nagyobb mérvű beirat­kozás folytán a nyugdíjaztatás kérdése is megoldató lesz, mely elvileg már az alapszabá­lyokban is bennfoglaltatik. Ezen szép czélú egylet kiterjeszti műkö­dését a vidékre is és minden oly helyen, hol legalább tíz tag van, helyi választmányt alakít, mely a központtal áll összeköttetésben és a se­gélyezés, vagy kölcsönnyújtás stb. iránt véle­ményt ad. Részünkről csak­is buzdítólag szólhatunk a megyénkbeli díjnokokhoz, hogy e saját mű­ködő egyletbe minél számosabban iratkozzanak be, hol az önsegély elvének alkalmazása mellett már­is igen szép eredmények érettek el. Igen helyesen cselekszenek, ha a saját jól felfogott érdekükben azon kevés tagsági díjat az egylet pénztárába küldik és így tagokká lesz­nek, mely szükség esetén igen jótékonyan ka­­matozand részükre. „Segíts magadon, az Isten is segít!“ tartja a mondás. Balk­er Sándor:­ ­ „Mimi­st Tárnája. DESZ. IvdE.-nels__ Gondolj csak­ a múltra hűtelen kedvesem Te­talál e földön egyetlen egy kincsem — E drága kincset egy irigy elrabolta, Könnyen . .. hisz szivedet, szavadat ő bírta. Ölelő karodból engemet kizártál, Ajkadnak csókjától, mézétől megfosztál — Felejted azt, ki nem bir elfeledni... Átkozod azt, ki nem tud csak áldani. Áldani tudlak és foglak a­mig élek, Mig bennem csak egy csepp meleg vért érezek. Éltemnek legszebbik napjait köszönöm Neked oh! hűtelen ... egykori kedvesem. Te valál ama lény, ki engem tanitál Édesen szeretni... erre te oktatál — Telkembe öntöd e legnemesbb érzelmet És most is el akarsz feledni engemet...? Csak feledj! hisz boldog: feledni ki képes — Légy boldog! életed legyen mint méz: édes; Én egyre epedek, búsongok utánad — Tudom, hogy végtére megöl a búbánat. Éjjeli zene. — Beszélyke. — Irta: Ifj. Turmáyer István. — Húzzátok !... azt a búsat___ — Hej kedvesem ! ha megcsaltál, itt vagyok most ablakod alatt utolszor; csak egyszer hadd énekeljem még el: „Volt szeretőm, de már nincsen.“ — Csak egy pillantást szánj még arra, kit egykor szemeid lángjával megbűvöltél; hajolj ki ablakodon, mint akkor, mikor eperajkad ezt rebegte: „Szeretlek én egyetlenegy virágom!“ — S mondd el szivemnek, mit egykor elmon­dani — kebled megrepedt volna: Nem szeretlek!... Isten veled. ... Ha nem gyűlölsz, s tán még élnek benned elmúlt boldog óráink emlékei, úgy vedd kezedbe fehér kendődet, hadd lássam múltamat visszatükröződni benne___ Csak húzzátok!... hadd sírja ki száraz fá­tok tengernyi bamat....... Mindennütt csend. A hold is oly félve bujkál a foszladozó felhők mögött, mintha sejtené, hogy fényével egy szerencsétlen ifjú lelkét kínozza, — mennyi csillag az égen! és mégis, ha egy le-le­­hull a magasból, szinte sajnáljuk, hogy fényével megszűnt szivünket rezegtetni s felnyitani annak emlékeit, mire sokszor akaratlanul is felsóhajtunk: Így tűnt le az én csillagom is! Egy ifjú áll­amott az ablak alatt, körülötte a czigányok. Szép mulatság! — hegedüszó, sirás közbe. Szegény Ferkó! — mintha ő állna ott... csakugyan ő az. Hanem másnap este mindig ket­ten szoktak ott lenni s ma, daczára, hogy egy egész banda van mellette mégis csak egyedül van ... egyedül, egymagában. — „Isten veled ... Élj boldogan!“___ Utána minden csendes. Mindnyájan elhagy­ják az ablakot s arra kifelé mennek, a­hová vinni szokták a boldogokat: a temetőbe! Szép füzeseken vezet keresztül az út. Némi szünet után újra lehetett hallani a hurok pengetését, s úgy lassan kisérte valaki: „Szomorú fűz hervadt lombja.“ — Szegény Ferkót ide is kiűzte a bánat, ily késő este! Csakhamar elérték egy fákkal sűrűen be­ültetett kerthez; kapufélfája nagy múltra vall, egy része már ki is dűlt... ott hever az árok partján. S mit jelentenek e keresztek? — ennyi halom ? — hát még az örökös csend ?... Temető­, a boldogok kertje ez. Ferkó félénken haladt befelé bandájával, de mintha nem is a sirkertben lett volna, keresztül­­kasul járkált a kegyeletes halmokon, a mig egy halom előtt meg nem állt: Húzzátok most! — itt vagyunk már___ Egy fehér kendőt vett elő s leborult a sir­­halomra, nagy búsan hangzott reá: „Édes lesz itt megpihenni.“ — A közeli bokrokban egy éji fülemile zavarta szivetandalitó hangjával a csendet. Mintha a múl­tat akarta volna felidézni Ferkó szivében, mert valamikor ő is így énekelhetett a boldogság má­morában egyetlen Erzsikéje lágy keblén, de most... Oh szegény jó anyám! — sóhajtott Ferkó — itt vagyok hantjaidnál ... fogadj öledbe ... fiad szegény, e földön nincs miért élnie. Ott fekszik, mintha kővé vált volna. Mel­lette már csak egy kormos pengeti két épen maradt húrján ujjakinját. Később az is tovaállott, Ferkó maga feküdt a kereszt lábánál, pihenni jött ki ide, s ki tudja meddig tart a pihenője?! * Kunházyéknál ma lesz az esküvő. Szerencsés egy pár lesz ebből az Erzsi meg Szélfy Bélából. Azt mondják, hogy nem szeretik egymást, pedig hiába csak nem rendezett neki Béla ma is éjjeli zenét. Már déltájban „férj és feleség“ lesz belőlök. Gyorsan is múlt az idő, mintha úgy ker­gették volna. Innen-onnan eljött a várva-várt perez. A menyasszonynak azonban már fogyni kezdett türelme, mert vőlegénye, kit különben nem a leg­jobb szívvel várt, még csak életjelt sem adott ma magáról. — Ugyancsak sokáig csinosítja magát, talán ő akar a legszebb ember lenni a világon — hal­­latszott fülbemászó hangon, a násznép csoportjából. Már delet is harangoznak s még nincs vő­legény. Csak a nélkül lehetne elvégezni a dolgot — sopánkodott a vőfény. Minél inkább közeledett az idő, annál szomorúbb s levertebb lett a meny­asszony — Erzsiké. — Ejnye lányom! mi ért téged? — ki is látta esküvő napján sírni — kérdé csodálkozva édes­atyja. — Nem sírok én kedves atyám, csak szo­morú vagyok kissé. — Szomorú? — hogyhogy ? — Hát csak azért... magam sem tudom miért. — Már megint máshol jár az eszed — vá­gott közbe édes anyja pedig abból nem lesz semmi, nem engedem, hogy koldushoz menj, ke­ressen az magának valót. — Oh édes anyám! — csak azt ne mondja, hogy koldus, ha nem akar végképen megtörni.... — No ti szépen beszéltek menyegző napján, — szólt meglepetve Kunházy — azt gondoltam minden rendjén van és most tessék! — Majd elfogod te azt a Ferkót felejteni__ — De édes­anyám ... ő nem fog engem felejteni, soha. — Az nem tesz semmit, ha meg is ígérted, hogy örökre szereted, már én elvégeztem vele mindent.... — Csakhogy én — én nem végeztem vele — szólt halkan Erzsike. — Egy szóval, kifelé áll a szekere rudja; megszentem neki a te nevedben is, hogy kerüljön, mert te mást szeretsz. — Oh! jaj...mást szeretni — tört ki zo­kogva a menyasszony. Kunházy már annyira megunta a dolgot, hogy szívesen maga vette volna el Bélát csakhogy vége legyen a komédiának. — Már jön a vőlegény! kiáltottak többen. Egy valódi főpap. A gátot tört áradat ellentállás nélkül ront, pusztít. Az emberi erő mindent elkövet, hogy a bősz áradatnak gátat vessen s megmentse azt a mi megmenthető. A­kiknek adatott hatalom, hogy uralkodjanak a lelkeken, emeljék fel szavukat, hogy a szenve­délyek viharzása, mely meggyalázza a keresztény elveket, homályt vet nemzeti becsületünkre, ké­tessé teszi felvilágosultságunkat, lecsillapuljon. Lelkünkből üdvözöljük Kovács Zsigmond veszprémi püspököt, a ki első emelte fel szavát, a ki felülemelkedett a felekezetiességen, szeretet nevében „megálljt“ parancsolt a féktelen szen­vedélynek. Szent vallásunk két megdönthetlen oszlopon nyugszik és a kik e vérlázitó dulakodásban részt vesznek, e két oszlopot akarják ledönteni. „Szeresd az istent mindenek felett teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből,“ ez az első és nagy parancsolat, a második pedig ha­sonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint ten­­magadat.“ „Kik a mi felebarátunk? Minden emberek, kik e föld kerekségén laknak,m ezt tanítja szent vallásunk a templomokban, iskolákban és mi ke­resztények lábbal taposnánk ez isteni törvényeket? Azok a kik lábbal tapossák, vagy szűnjenek meg magukat keresztényeknek vallani, vagy szűn­jenek meg felebarátaikat üldözni, mert e kettő, mint olaj és viz nem egyesülhet. Kovács Zsigmond veszprémi püspök a ke­resztény szeretet nevében ítélte el a zsidó üldö­zést s ennek nevében hívta fel a papságot, hogy hasson a kedélyek csillapítására. Felséges feladat, megtartani a keresztény vallás zománczát, megmenteni a nemzeti becsületet. A valódi főpap kivívta minden józanul gon­dolkodó ember, hazafi becsülését, mert embertársai, felebarátai védelmére szólalt fel. Hiszszük is, hogy lesz eredménye. Ha minden főpap azt hirdeti, hogy Krisztus nevét gyalázza meg az, a­ki felebarátját üldözi, lehetlen, hogy a­kiben a szeretetnek egy szikrája él, le ne küzdje szenvedélyét és le ne tegye a fegyvert, melyet azért emelt fel, hogy embertársa életére törjön. Igaz, hogy népszerűségét koc­káztatja az, a­ki e divatos áradatnak elébe áll és azt feltartóz­tatni törekszik, de épen azért nagyrabecsülendő az, a­ki e silány népszerűséggel nem gondol és teszi azt, a­mit magas állása parancsol, a­mit szíve diktál. Azonban nemcsak a papságnak, minden je­lentékeny politikai s társadalmi tényezőnek szent kötelessége, hogy támogassa a kormányt nehéz feladatában. Igyekezzünk, hogy a felzúdult kedé­lyeket ne a szurony fulaszsza vérbe, mert ez még nagyobb elkeseredést szül, hanem csillapítsuk azt felvilágosítás által. A józan részt ha lehet mentsük meg, a csőcselék ha vész is, úgy is­mételye a do­­logtalan ember a társadalomnak. Tania-Minusa és a kivándorlás. .. A most említetteken kívül hasonló fontos szerep jutna az exponált gazdasági vándortaná­roknak, a­kiknek ösztönzésére ki lehetne kötni, hogy az albérlők a haszonbérnek egy minimális részét (pl. minden 100 keresztből egyet) termé­szetben fizessék. A vándortanároknak az állam által nyújtott fix fizetésen kívül, ezen termékek is részét képezvén, jövedelmök azon mérvben növekednek, a minőben működésüknek eredményei sikereseb­bek lennének. További teendői e banknak vizi- és száraz­földi utak, csatornák, építési vállalatának finanszí­­rozása, talajjavítások, mezőgazdasági iparvállalat

Next