Fejér Megyei Hírlap, 1965. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-02 / 258. szám
2 A VASTAPS : „ MEGISMÉTLŐDIK A 2986-os alakulat irodalmi színpada mutatja be műsorát, amit a zsűri a fegyveres erők napja alkalmából rendezett országos fesztiválon első díjjal jutalmazott. Az előadás helye a székesfehérvári helyőrségi klub — kapom az értesítést. A vezető bemutatja az együttest Minket elsősorban az irodalmi színpad érdekel, ezért a vezetőhöz, Szendrei Miklósnéhoz fordulunk, mutassa be együttesét. — Mintegy két hónapja dolgozom együtt velük — kezdi —. Akkor kértek fel, kezdjük el a próbákat, s lépjünk fel az országos vetélkedőn. Hozzáláttunk, s mindennap gyakoroltunk. Sokat fáradoztunk, mire a bemutató elérkezett. Sikerült. Nagyon jó anyagból áll ez a kis együttes. — Kik a tagjai? — Katonák és fehérvári fiatalok. — A műsor nagyon tetszett annak, aki már hallotta. — Pedig nem könnyű versek gondos válogatása és előadása útján bemutatni a forrongó Afrika életét. Műsorunk címe egyébként a Fekete világ. A bilincseit szétfeszíteni készülő néger hétköznapjai. Olyan hétköznapok ezek, amelyek már előre vetítik a születő ünnep fényét. — A jövő tervei? — Ezzel a műsorral még több helységben fellépünk, de már Brechtre gondolunk. Azt hiszem, a világhírű író egy darabját dramatizáljuk ... „Novemberben már katona leszek“ A nagyteremben már megkezdődött a műsor. Van még időnk beszélgetni az irodalmi színpad tagjaival, amíg a tánczenekar és a tánccsoport szórakoztatja a nézőket. Liszt Ferenc a legfiatalabb közülük. Tizenkilenc éves. — És már katona? — Nem, még nem vagyok az. ” A Víz- és Fűtésszerelő Ktsz-ben dolgozom. Hűtőgépműszerész vagyok. — Akkor bevonulás előtt áll? — Igen, novemberben már katona leszek. — Milyen fegyvernemet választott? — A híradást. — Hogyan lett a katonai irodalmi színpad tagja? — Az együttes alapítói közé tartozom. Wimmer István, Peidl László, Kiss Ildikó és Major Ilona társaságában már korábban tervezgettük, hogyan kezdjük? S úgy döntöttünk: irodalmi színpadot alakítunk. Aztán újabb tagok jöttek, így most tizenegyen vagyunk. — Szereti a katonák társaságát? — Nagyon! „Hatsfás pontot kaptunk“ Major Ilona a Könnyűfémműben dolgozik, üzemgazdász, íme az ő vallomása önmagáról. — Két éve foglalkozom rendszeresen az irodalommal. Mindig azokat olvastam szívesebben, amelyek még nem annyira ismertek. Ezek közé tartozik a Fekete világ is. És most már nemcsak olvasom az irodalomnak e gyöngyszemeit, hanem hirdetem is. — Csak nem akart színész lenni valamikor? — Nem, soha. De ez az esténkénti elfoglaltság nagyon jól kiegészíti napi munkámat. Megfér egymás mellett az üzemgazdaságtan és az irodalom. — Emlékszik még a budapesti szereplésre? — Hát lehet azt elfelejteni?! Pedig nagyon izgatottak voltunk. Legalább ötszáz ember ült a nézőtéren. Hozzáértő közönség. S amikor befejeztük, vastapsot kaptunk. Még soha nem álltam a színpadon úgy, hogy a közönség ütemesen üti össze tenyerét. — Ekkor már érezték, hogy győztek? — Igen. Mert egyedül minket jutalmaztak meg így. Hatszáz pontot kaptunk. A második helyezett pedig négyszázat. „Ezek nem a régi értelemben vett katonák“ Kiss Ildikó a Ruházati Ktsz irodájában dolgozik. A húszéves kislány a KISZÖV együttesében kezdte, innen került a „katonai” irodalmi színpadhoz. — Nem volt furcsa? Nem. Szeretek itt közöttük. Ezek már nem a régi értelemben vett katonák. Udvariasak, kötelességtudók. Nem érzi az ember a különbséget az úgynevezett civil és katona között. Hiszen ezek a fiúk valamennyien dolgoztak, mielőtt bevonultak és ha leszerelnek, újra csak dolgoznak majd régi munkahelyükön. Hát miért változnának meg ez alatt a két év alatt? „Először csak olvasgattam“ Palkovics István budapesti fiú, a Ganz-MÁVAG-ban dolgozott bevonulása előtt, mint szerszámgép-javító. — Hogyan jegyezte el magát az irodalommal? — Először csak olvasgattam. Később megtanultam verseket most meg, mivel a honvédségnél nagy lehetőségünk van a szórakozásra, művelődésre, jelentkeztem. Az irodalmi színpad tagja akartam lenni. — És ha leszerel, vajon Budapesten folytatja ezt a tevékenységet? — Feltétlen. Sőt, kéthetenként Fehérvárra is eljövök majd. Mert azt hiszem, nem tudnék a fiúktól és a lányoktól csak úgy egyszerűen elszakadni. A beszélgetést abbahagyjuk. Az irodalmi színpad tagjai készülődnek. — Mennyi ideje van még? — Másodéves vagyok, idén leszerelek. Aztán felgördül a függöny. Elénk tárul a forrongó, mi a még elnyomott néger, aki jelképezi Afrikát, s a Fehér, aki az elnyomót, a kizsákmányolót ábrázolja. Konganak a nagy teremben a súlyos, nehéz szavak. Negyven percen át. S amikor a függöny összemegy, pillanatnyi csend uralkodik a teremben. Aztán felcsattan a taps. Hosszú másodpercekig tart. Tán egy percig is. Ismét felgördül a függöny. Ott állnak az irodalmi színpad tagjai, egymás kezén fogva, most mosolyogva. Igen, mosolyognak, mert a vastaps megismétlődik ... Orsovai Tibor Rabáczy Szilárd A hallgatók együtt éreznek a szereplőkkel. Gondolatban ott járnak, ahol bilincseiket készülnek szétfeszíteni roppant erővel a feketék ... Jelenet a Fekete világból. Az irodalmi színpad vezetője, Szendrei Miklósné. - Vejot near«! BMa— Kedd, 1965. november . Czipóth Pali iskolája A bicskei járásban vagyunk. Gyönyörű őszi nap süti az embert. A munkások kiskabátban, a tüzesebbje ingujjban dolgozik az istállóépítkezéseken. Móric major kivetkezik lassan az urasági göncből, a csillogó hidroglóbusz alatt új épületek sorakoznak. — Ott dolgozik, abban a sertéselletőben Czipóth Pali. Ma délutános.. . — mutat maga elé a gazdaság igazgatója. Végigsétálunk a kutricák között, a neszező, fel-felnyikkanó malacnépet szemlélve. Tárcsás Gyuláné, a soros sertésgondozó nyírfaseprővel takarítja a betonlefolyót, mögötte ollóshoz készülődik egy hatalmas állat. — Úgy kezdődött, hogy eljött a fiú. Igazgató elvtárs dolgozni szeretnék! — Jól van — mondom, — de nincsen üres íróasztalom. Beszélgetünk, s megtudom, hogy Czipóth Palit nem vették fel az idén a keszthelyi agrártudományi egyetemre. Amikor ajánlottam neki a sertésgondozói állást, kissé, magam sem vettem komolyan. De ő örömmel elvállalta. Czipóth Pali érettségijével éppen úgy megállja a helyét ebben a nem finnyásoknak teremtődött szakmában, mint akármelyik rutinos állatgondozó szakember! Pali fél kettő körül érkezik. Kék műanyag pullover, fekete nadrág, félcipő van rajta, még nem öltözött át. Fekete szeme csodálkozva néz rám, amikor felteszem az első kérdést: szívesen csinálja-e, amit csinál? — Persze, szívesen. Miért ne? Azután feloldódunk. Én is természetesnek veszem, ő pedig arról beszél, hogy furcsán néztek rá eleinte. — Észrevettem, hogy összenéznek a hátam mögött. No, nem rosszindulattal, azt nem mondhatom. De benne volt a szemükben, a hanghordozásukban a kérdés: mit keres itt ez a Pali az érettségijével. Hát ennyire vitte? — Azután megszoktak. Én tanulékony ember vagyok, megszerettem hamar a magam választotta mesterséget. Mert végeredményben magam választottam, még ha az igazgató ajánlotta is. A három hónap után már megértem a nyelvüket. Másképpen sír a kismalac, ha nyomja az anyja, és megint más a hangja, ha összemarakodnak, vagy ha játszanak. Azután érdekelni kezdett egyéb is. Hogyan tarthatunk meg tizenegy malacot egy koca alatt, hogyan kerülhetjük el a hullást, és hogy milyen fontos a minőségi válogatás, a selejtezés. Hogy az emlők elhelyezkedése és állapota milyen fontos tényező, a sertéstenyésztésben ... — Pedig csak három hónapja. Nem vizsgálgattam különösebben magamat. Az a véleményem, hogy ha az ember valamit csinál, ha jól csinálja, és ha érteni is kezdi, meg is szereti. Mert hát szeretem ezt a mesterséget. Persze az anyagi előnyök sem utolsók. Havonta megkeresem szakképzettség nélkül is az ezernyolcszázat. És ami nagyon fontos: jól megértjük egymást a másik két „gazdával”: Tarcsannével és B. Nagy Honnal. Talán ennek az összedolgozásnak az egymás minka-, fenti bírálómnak köszönhetjük, hogy a hullás 2 százalék alatt van* De a pusztulás oka sem a vigyázatlanság, hanem születési gyengeség, vagy más betegség. Nem vagyunk azért elégedettek. A malacozási átlag felül van ugyan a tizem* de ebben a fiaztatóban el szeretnénk érni a tizenegyet. A terveik ? Tanulni akarok. Jövőre ismét készülök a felvételire. De abban már biztos vagyok, hogy sertéstenyésztő lesz belőlem. És jó, mevon jó iskola ez nekem! B. T. A mosolygó Shaw 1Vovember másodikán tizenöt esztendeje, hogy örökre megpihent George Bernard Shaw, Nobel-díjas ír származású angol drámaíró, a modern szatirikus vígjáték legnagyobb mestere. Abban a ritka élményben volt része, hogy két évvel halála előtt saját elhunytának hírét olvashatta 1948- ban egy angol újságban. Az érdekelt fél másnap a következőket írta a lap szerkesztőjének: „Kedves szerkesztő úr! Ismerem a modern újságírást, és tudom, hogy minden helyreigazítás szörnyen kellemetlen, ezért nem akarom, hogy megcáfolja a halálhíremet, ellenben nagyon helyesnek tartanám, ha holnap a születések rovatában leközölnék a nevemet." Ifjú éveiben szenvedélyes kerékpározó volt. Egy túrája alkalmával lezuhant kerékpárjáról és igen súlyos sérüléseket szenvedett. Megoperálták és csaknem egy évig őrizte az ágyat. Ez a betegállapot bizony nagyon unalmas lett volna Shawnak, ha az ágya mellett nem ült volna egy bájos ápolónő: Charlotte Payne-Townshend... Charlotte-nak csak egyetlen hibát lehetett felróni: a házasság lelkes szószólója volt és meg akarta téríteni a kezdő írót is. Sötét színekkel ecsetelte a beteg előtt az embergyűlölő agglegények sivár életét. Shaw nem hagyta magát meggyőzni... Az első napon, amikor a szerencsétlen kerékpáros lábra állt és megkockáztatta, hogy lemenjen a lépcsőn, lezuhant, s az egész lépcsőn végiggurulva, összetört csontokkal állapodott meg a földszinten. Inkább halott volt, mint élő, amikor hozzárohantak és ismét ágyba fektették, annyira, hogy „halálos ágyán” — a „most már minden mindegy” elv alapján — feleségül vette Charlotte-ot. Az orvosok meggyógyították a sebeket, s a beteg fiatalembernek visszaadták az egészségét. De megmaradt a felesége, egy életre. * '• * Cok gondja-baja volt a női nemmel kapcsolatban. Számos megjegyzése tanúskodik róla. Egyszer megkérdezte tőle valaki: — Hisz-e abban, hogy az, aki pénteken nősül meg, egész életében boldogtalan lesz ? A már világhírű író nyugodtan válaszolta: — Feltétlenül hiszek benne. Miért lenne a pénteki nap kivétel?... Egy más alkalommal társaságban volt, ahol arról beszélgettek, hogy létezik-e halálos szerelem? Megtörténhetik-e a valóságban is az, hogy valaki belehal szerelmi bánatába? Shaw azt állította, hogy van ilyen szerelem. Egy barátjáról beszélt, aki beleszeretett egy leányba, de a leány nem szerette őt. — És a barátja belehalt szerelmi bánatába? — kérdezte izgatottan a társaság egyik hölgytagja. Shaw lehajtotta a fejét, s nagy komoran válaszolta: — Belehalt, asszonyom. Belehalt. Igaz, hogy negyven évvel később, de belehalt... * * * /gyakran meglátogatta fefeleségével Kisfaludi Strobl Zsigmond londoni műtermét. Egyszer éppen a Pathé-filmgyár munkatársait találták ott, akik egy ismeretterjesztő film forgatását készítették elő. Shaw, akit addig soha nem sikerült filmfelvevőgép elé állítani, most mindenki csodálkozására, mosolyogva jelentette ki: — Ezt a filmet én fogom rendezni! A néhány perces hangosfilm, melyet Magyarország kivételével, szinte a világon mindenütt bemutattak, úgy kezdődik, hogy Shaw kopogtat Kisfaludi Strobli Zsigmond műtermének ajtaján, azután köszönti a szobrászművészt, majd a műterem közepén álló szobrára mutatva, megkérdi: — Kit ábrázol ez a szobor? — A világ egyik legnagyobb drámaíróját —– válaszolja Kisfaludi Strobl Zsigmond. Shaw csodálkozva kiált fel: — Mi az, hogy az egyik legnagyobbat? A legnagyobb élő drámaírót! Révész Tibor Kultúrházak, klubok! OLCSÓN ELADÓK Belkereskedelmi Kölcsönző V. Budapest, IX., Közraktár u. 30. Tel.: 336-4°9 6326.