Fejér Megyei Hírlap, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-01 / 27. szám
2 Szovjet lap a tragédiáról A katasztrófa, amely január 27-én történt a Kennedy-fokon, olyan tragédia, amely nemcsak az Egyesült Államokat érinti — írja a keddi Szovjetszkaja Rosszijában Jurij Marinyin, az APN tudományos hírmagyarázója. — Az amerikai nép fájdalmában az egész világ osztozik, hiszen az űrhajósok, országuktól függetlenül az egész Föld, az egész emberiség képviselői a végtelen világűrben. A katasztrófa okát Marinyin az elektromos berendezés meghibásodásában látja. A vezetékről lepattant szikra felrobbantotta akabin tiszta oxigén levegőjét. Az oxigénnitrogén légkör, amit a szovjet űrhajókban alkalmaznak, sokkal biztonságosabb. (MTI) ŰRHAJÓS-TEMETÉS Kedden délután, magyar idő szerint 15 órakor temették Grissomot, 17 órakor White-ot és 19 órakor Chaffeet, az amerikai Apollo-program szerencsétlenül járt három asztronautáját. A Fehér Ház bejelentette, hogy a Washington melletti arlingtoni temetőben Johnson emuk vezette a gyászmenetet. Johnsonné és Humphrey alelnök a West Point-i katonai akadémia temetőjében vett részt a gyászszertartáson, ahol White-ot helyezték nyugovóra. Mindhárom űrhajós díszes katonai temetésben részesült. Időközben a 15 főnyi vizsgálóbizottság folytatja a tragédia körülményeinek felderítését. A bizottság jelenleg egy 1964-ben készült szakértői jelentést tanulmányoz, amely az űrkabin oxigén-feltöltésének veszélyeit taglalja. Öt évvel ezelőtt Philadelphiában négy űrhajós-jelölt szenvedett súlyos égési sebesüléseket egy oxigénnel töltött próbakamrában. Könnyen lehet, hogy a bizottság olyan következtetésre jut, hogy oxigén helyett más összetételű gázzal kell feltölteni ajövőben az űrkabinokat. (Képünkön a három űrhajós.) (MTI) Az utolsó percek New York „Égünk,... engedjetek ki bennünket" — ezek voltak az Appollo-program pénteken tragikusan elpusztult űrhajósainak utolsó szavai. Az űrhajósok utolsó pillanatait rögzítő magnószalag tanúsága szerint a három űrhajós kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy valahogy kijusson pokollá vált börtönéből. A kilövőterepen tartózkodó műszakiak is megerősítik, hogy a három űrhajós kétségbeesetten rázta, igyekezett kinyitni a kabin ajtaját. A kabinajtó azonban nem nyílhatott ki automatikusan és az űrhajósoknak nem volt idejük arra, hogy az ehhez szükséges berendezést működésbe hozzák. A katasztrófa közeledtét sejtető első jelzést az egyik űrhajós adta le, amikor nyugodt hangon közölte a „külvilággal": „Tűz .. . Tüzet érzek ... I” Két másodperccel később White izgatottan ezt kiáltotta: „Tűz az űrhajóban !” Három másodperces csend után az egyik űrhajós így kiáltott: „Nagy tűz a kabinban!”. Végül Roger Chaffee kiáltása hallattszott: „Égünk... mentsetek ki bennünket”. (MTI) a Podgornij-látogatás visszhangjáról Podgornij, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elnöke olaszországi látogatásának eredményei mindkét fél szempontjából teljes mértékben kielégítők. Ez nemcsak a hivatalos közleményből, hanem Podgornijnak és olasz vendéglátóinak több alkalommal is elhangzott kijelentéseiből, valamint a kedd reggeli olasz sajtó állásfoglalásából is kiderült. Csaknem valamennyi olasz lap pozitíven ítéli meg Podgornij látogatását. A Popolo, a Kereszténydemokrata Párt lapja a többi között rámutat, hogy a záróközlemény nem titkolja el az egyes politikai tények értékelésében fennálló véleménykülönbségeket, de aláhúzza, hogy véleményazonosság áll fenn a békés együttélés szükségességében. Az Avanti, az Olasz Egyesült Szocialista Párt lapja így ír: az olasz—szovjet tárgyalások egyik igen fontos eredménye az, hogy mindkét ország képviselői őszintén, frázismentesen beszéltek egymással, abban a meggyőződésben, hogy ily módon komolyan hozzá tudnak járulni a nemzetközi feszültség csökkentéséhez. A Messaggero azt domborítja ki, hogy a nemzetközi politikában bekövetkezett józan megfontolás eredményeként mindinkább kialakulóban van az új Európa. A megállapodások hozzájárulnak majd ennek a célnak az eléréséhez. Országos sztrájk Franciaországban Ma a legnagyobb szakszervezeti központok, a CGT és CfDT (a volt keresztény szakszervezet tagjainak többségéből alakult) felhívására 24 órás sztrájk lesz Franciaországban. A sztrájkfelhíváshoz csatlakozott a félmillió tagot számláló autonóm pedagógus szakszervezet. A mai sztrájknak a munkabeszüntetés mellett nagyjelentőségű eseménye lesz a csaknem minden nagyvárosban megrendezendő tüntető felvonulás. A sztrájk már kedd este megkezdődött. A vonatok este 20.00 órakor leálltak (a vasutas-sztrájk 48 órás) és 21.00 órakor megszűnt az áramszolgáltatás az ipari fogyasztóknak. A francia dolgozók mindenek előtt béreik és a nyugdíjak emelését követelik és azt akarják, ne legyen olyan dolgozó, akinek a fizetése havi 600 frank alatt van, ami a franciaországi megélhetési viszonyok között alatta marad a létminimumnak. Ma Franciaországban négymillió embernek a keresete van e minimális határ alatt. További követelés a munkához való jog, a teljes foglalkoztatottság biztosítása és a munkanélküli segély. A munkanélküliek száma a hivatalos adatok szerint is már megközelíti a 350 000-ret. A sztrájknak tehát elsősorban gazdasági céljai vannak. Nem lehet azonban politikai hatását lebecsülni, öt héttel az esedékes parlamenti választások előtt a francia dolgozók kifejezésre juttatják, hogy elégedetlenek a kormány gazdaságpolitikájával. (MTI) ■■ . .6 aui.^ ausztrália bevándorlókat küld a vietnami hadszíntérre Ausztráliában mintegy kétmillió európai bevándorló él, s a kormány most egyre-másra hívatja be a katonai korban lévőket, hogy aztán a vietnami hadszíntérre menessze őket. Az ausztrál kormány 1964- ben keveredett az amerikaiak vietnami háborújába. Akkor, az emigránsok aggódó kérdéseire, a kormány azt válaszolta, hogy a bevándorlókat nem irányítja Vietnamba, mert az — mint mondotta — a nemzetközi jog megsértése lenne. A nyomaték kedvéért a kormány „a legöszintébben biztosította’’ a bevándorlókat, hogy fiaik nem fognak katonai behívót kapni. William MacMahon, akkori munkaügyi miniszter kijelentette: „Szükségünk van az emigránsokra és nem kívánunk vitázni azoknak az országoknak a kormányaival, ahonnan hozzánk munkára érkeznek’. Menzies volt miniszterelnök ugyancsak azt hangoztatta, hogy a bevándorlókat, még abban az esetben sem fogják behívni, ha Ausztráliában mozgósítást rendelnének el. Ám 1966 elején a Holt-kormány egyetlen tollvonással áthúzta ezeket a „biztosítékoktól” hemzsegő nyilatkozatokat, és megkezdte a fiatal bevándorlók behívását, jóllehet ez ellen több európai kormány tiltakozott. Az Ausztráliában élő haladó görög emigránsok szervezetének elnöke, Zangalisz kijelentette: „A Holt-kormány súlyos csapást mért az emigránsokra azzal, hogy a hadseregbe kényszerít bennünket. Csapást mért békevágyunkra. Reményeink szertefoszlottak”. Sidney-ben , Melbourne-ben, Adelaide-ben, és más nagy ausztráliai városokban újabban harci bizottságok működnek. A bizottságok célja megakadályozni, hogy a bevándorlókat Vietnamba küldjék. Amikor ismeretessé vált, hogy az ausztrál kormány a Pentagon felszólítására bevándorlókat készül Vietnamba küldeni, 1966 elejéig az emigránsok 11,3 százaléka elhagyta Ausztráliát. A legfrissebb statisztika még nem készült el, de valószínű, hogy az elvándorlási arány növekedett. Ezzel kapcsolatban több nagy cég aggodalmát fejezte ki, hiszen a bevándorlók adják az ország munkaerő-forrásának jelentős hányadát. A General Motors vagy a Broken Hill Property munkásainak javarésze például emigráns. A Holt-kormánynak szüksége van a bevándorlók olcsó munkaerejére, s ezért azzal csábítja őket Ausztráliába, hogy kedvezményes utazást ajánl fel nekik: a világ bármely pontjáról húsz dollárért utazhatnak Ausztráliába — a költségek többi részét az ausztrál kormány fedezi. Erre utal az ausztrál akasztófahumor egyik legfrissebb terméke, amely szerint a bevándorlók kapják a legolcsóbb lehetőséget egy világ körüli útra: húsz dollárért nemcsak Ausztráliába, hanem ormán mindjárt Vietnamba is utazhatnak ... B. Lockwood ausztráliai újságíró A dél-vietnami hazafiak katonai sikerei id Svel?ttek az amerikaiak veszteségei Lazult az ellenség katonáinak fegyelme Lázadások, öngyilkosságok Az utóbbi időben egyes nyugati hírügynökségek és lapok méltatják az amerikai katonák dél-vietnami „győzelmét”. Az 1966-os évet úgy tüntetik fel, mintha fordulatot hozott volna az agresszorok számára a harci sikerekben. Mi az igazság? A dél-vietnami felszabadító hadsereg főparancsnokságának közleménye szerint a DNFF hadserege és a lakosság 1966-ban példa nélkül álló győzelmeket aratott az amerikai expedíciós hadsereggel és bábcsapatokkal szemben. A még nem teljes statisztikai adatok szerint tavaly a felszabadító, hadsereg csaknem 40 ezer kisebb-nagyobb harci cselekményt hajtott végre. Ennek során megsemmisített, fogságba ejtett, vagy megsebesített közel 270 ezer ellenséges személyt, köztük 108 ezer amerikai és mintegy 10 ezer, az USA csatlós országaiból betolakodó zsoldost. Az amerikaiaik veszteségei ötször magasabbak, mint 1965-ben. Az amerikaiak és csatlósaik technikai veszteségei is növekedtek. Tavaly a felszabadító hadsereg 2130 repülőgépet lőtt le, illetve semmisített meg a földön. Ez másfélszerese az előző évinek. Megsemmisítettek továbbá — hogy csak a jelentősebbeket említsük — 3300 különböző típusú, modern, katonai járművet, elsüllyesztettek 97 hajót, leromboltak 43 mozdonyt és 217 vasúti kocsit. Elsöpörtek 174 ellenséges őrállomást és 140 figyelőtornyot. A főparancsnokság közleménye rámutat továbbá arra, hogy az amerikaiak és támogatóik harci szelleme és harckészsége irányatlóban van. A haláltól való rettegés és a kiábrándultság még a legfőbb amerikai egységeknél is megtalálható. Sorozatosan megtagadják a parancsokat és a harcot, sőt követelik a szenynyes háború beszüntetését és haza felepítésüket. Ezek nem elszigetelt jelenségek, hanem állandósult, kisebb-nagyobb méretű kollektív mozgalmak. Közülük az utóbbi időben például nagyon hevesen zajlott le a Lai Khe-ben és a Dau Tieng-ben állomásozó 1. amerikai gyalogos hadosztály és a 25. gyalogos ezred 2. dandárja katonáinak lázadása. A Chu Lai-ban állomásozó tengerészek pedig megtagadták a tisztogató hadműveletekben történő részvételt. Az amerikai katonák közül sokan az öngyilkosságot választák, hogy így tiltakozzanak Johnson vietnami politikája ellen és felébresszék a hozzátartozók, az egyszerű amerikai állampolgárok lelkiismeretét. A fegyelmezetlenség, a lázadás még jobban terjed a dél-vietnami hadseregben. Az átfésülásii és harci parancsok megtagadása szintó napirenden van. 1966. első kilenc hónapjában 9 zászlóalj, 21 század, több tucat egység és csapat — köztük a bábhadsereg vázát alkotó Long An tartományi egységek — kerültek szembe az amerikaiakkal és az agressziót kiszolgáló feletteseikkel. Csoportosan szöknek, s vonják ki magukat a hadműveletekből. A múlt év példája is bizonyítja, hogy az imperialisták bármennyire is gyorsítják az ember, a technika- és a hadianyagutánpótlást, a katonai sikerekről le kell mondaniuk, veszteségeik az utánpótlás arányának hatványozott mértékében növekednek. Egy nép igazságos harcát nem némíthatják el a betolakodók, sőt a fokozottabb agresszió a hazafiak elszántságát, harci szellemét növeli. Előbb, vagy utóbb erre rá kell döbbeniök az amerikai politikusoknak is. Németh Jenő Szerda, 1987. február . EGY, AZ ÉLETBEN MÁM KÖZÜL 1946 tavaszán Heller Mihályt felhívták a Szikra Nyomda szedőterméből az irodába, ahol egy ismeretlen férfi várta. — Maga az, Heller úr! — örvendezett talán túl szívélyesen is az idegen. — Úgy örülök, hogy látom, tudja én voltam az, aki megmentette az életét. Ezután karonfogta, s szinte erőszakkal magával cipelte a Csokonai utca és a Népszínház utca sarkára, arra a helyre, ahol két évvel ezelőtt öt golyótól eltalálva a földre rogyott. Heller Mihály nem tudhatta, ki volt a magmentője, hiszen az eset után négy nappal tért magához egy kórházi ágyon, és semmire sem emlékezett. Úgy köszöntötte tehát az idegent, mint az egy életmentőnek kijár. Rövid idő múlva azonban kiderült, hogy az ismeretlen hazudott. Heller Mihályt ugyanis tanúnak idéztette be a bíróságra, hogy mellette valljon, mert súlyos háborús bűnök terhelték. Meg is szökött, még a tárgyalás előtt, s mivel a színhelyre jól emlékezhetett, nagyon valószínű, hogy egyike lehetett azoknak, akik az öt golyót kilőtték. Az igazi életmentő kilétét azóta is homály fedi. Emléktábla a ház falán Most, 1967 januárjában mi kértük Heller Mihály elvtársat, hogy tanúskodjék, mint egyike azoknak a keveseknek, akik az illegális Szabad Nép készítői közös életben maradtak. Amíg a Népszabadság székházától a Bezerédi utcai pincéhez vezető utat megtesszük, egy legendás hírű sajtótermék negyedszázados jubileumának emlékeiről beszélgetünk. 1942. február 1-én jelent meg először az illegális Szabad Nép. A titkos, változó rejtekhelyeken készülő újság a fasizmus igazi arcát, a háború népellenes jellegét leplezte le. Nem csoda, ha a hatalom urai pokoli dühhel törtek rá, az ötödik szám megjelenése után le is leplezték a rejtekhelyeit A lap szerkesztőjét Rózsa Ferencet, készítőit, a nyomdászokat és a terjesztőket kegyetlenül megkínozták, megölték. Közülük ma már senki sem él. 1944 decemberében azonban ismét megjelent a Szabad Nép, a város különböző pontjain, a gyárakban fel-fel bukkantak a titokban terjesztett példányok, a kommunista párt ismét hallatta szavát. — Itt volt a nyomdánk — ebben a pincében — mutatja a Bezerédi utcai házat Heller Mihály. A ház falán emléktábla, a pincében azonban ma egy szövetkezet dolgozik. Ahogy belépünk az ajtón, egy munkaruhás férfi érdeklődik jövetelünk céljáról. Tisztelettel enged ezután utat, s amíg nézelődünk, mögöttünk szájról szájra jár a hír, itt van valaki azok közül, akikről az emléktábla szól. — Azon a helyen áltt, a nyomdagép, itt volt a szedőasztal — járja körül a termet H°11er Mihály. — A pinceajtót állandóan leeresztett redőny védte, s csak akkor nyitották meg, ha rajta a megbeszélt jelet kopogták. „Késsült a Kommunista Párt nyomdájában“ A nyilas terror idején a legnagyobb óvatossággal tudtak csak dolgozni. Egy összekötőjüktől kapták a cikkeket, ő vitte el a kész újságokat. Két szám készült el ebben a nyomdában. A harmadikat félig szedték csak ki, amikor egy reggel rájuk törték az ajtót Heller Mihály kiugrott az ajtón, kézigránátot szorongatott kezedben, ezért az ajtó előtt álló civilek ijedten félreugrottak. Jobbra szaladt, majd befordult a Csokonai utcába, ahol csendőrökkel találta magát szemben. — Csak arra gondoltam — emlékezik —, nem foghatnak el. — És futott, futott. Az öt golyó közül egy a fejét érte. A nyomdában tartózkodó két társa közül Szegedi Pált megölték, de Rákosi Sándornak rendkívüli szerencsével sikerült megmenekülnie. Mindezeket már a Népszabadság székház előcsarnokában mondja el, ahol üveglapok alatt látható az a nyomdagép, amellyel a Bezerédi utcai pincében dolgoztak. Egy pillanatra fény villann a szemében. — Tudja, nem volt utasításunk rá, de mi mégis odanyomtatok a lap aljára. ..Készült a Kommunista Párt nyomdájában.” Benedek B. István