Fejér Megyei Hírlap, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-01 / 27. szám

2 Szovjet lap a­­ tragé­d­iáról A katasztrófa, amely január 27-én történt a Kennedy-fo­­kon, olyan tragédia, amely nemcsak az Egyesült Álla­mokat érinti — írja a keddi Szovjetszkaja Rosszijában Jurij Marinyin, az APN tu­dományos hírmagyarázója. — Az amerikai nép fájdalmá­ban az egész világ osztozik, hiszen az űrhajósok, orszá­guktól függetlenül az egész Föld, az egész emberiség kép­viselői a végtelen világűr­ben. A katasztrófa okát Mari­nyin az elektromos berende­zés meghibásodásában látja. A vezetékről lepattant szikra felrobbantotta a­­kabin tiszta oxigén levegőjét. Az oxigén­­nitrogén légkör, amit a szov­jet űrhajókban alkalmaznak, sokkal biztonságosabb. (MTI) ŰRHAJÓS-TEMETÉS Kedden délután, magyar idő szerint 15 órakor temették Grissomot, 17 órakor White-ot és 19 órakor Chaffeet, az ameri­kai Apollo-program szerencsétlenül járt három asztronautáját. A Fehér Ház beje­lentette, hogy a Washington melletti ar­­lingtoni temetőben Johnson em­u­k vezette a gyászmenetet. Johnsonné és Humphrey alelnök a West Point-i katonai akadémia temetőjében vett részt a gyászszertartá­son, ahol White-ot helyezték nyugovóra. Mindhárom űrhajós díszes katonai te­metésben részesült. Időközben a 15 főnyi vizsgálóbizottság folytatja a tragédia körülményeinek fel­derítését. A bizottság jelenleg egy 1964-ben ké­szült szakértői jelentést tanulmányoz, amely az űrkabin oxigén-feltöltésének ve­szélyeit taglalja. Öt évvel ezelőtt Philadelphiában négy űrhajós-jelölt szenvedett súlyos égési se­besüléseket egy oxigénnel töltött próba­­kamrában. Könnyen lehet, hogy a bizott­ság olyan következtetésre jut, hogy oxi­gén helyett más összetételű gázzal kell feltölteni a­­jövőben az űrkabinokat. (Képünkön a három űrhajós.) (MTI) Az utolsó percek New York „Égünk,... engedjetek ki bennünket" — ezek voltak az Appollo-program pénteken tragikusan elpusztult űrhajó­sainak utolsó szavai. Az űrhajósok utolsó pilla­natait rögzítő magnószalag tanúsága szerint a három űr­hajós kétségbeesett erőfeszí­téseket tett, hogy valahogy kijusson pokollá vált börtö­néből. A kilövőterepen tartózkodó műszakiak is megerősítik,­­ hogy a három űrhajós kétség­­beesetten rázta, igyekezett kinyitni a kabin ajtaját. A kabinajtó azonban nem nyíl­hatott ki automatikusan és az űrhajósoknak nem volt idejük arra, hogy az ehhez szükséges berendezést műkö­désbe hozzák. A katasztrófa közeledtét sejtető első jelzést az egyik űrhajós adta le, amikor nyu­godt hangon közölte a „kül­világgal": „Tűz .. . Tüzet ér­zek ... I” Két másodperccel később White izgatottan ezt kiáltot­ta: „Tűz az űrhajóban !” Három másodperces csend után az egyik űrhajós így ki­áltott: „Nagy tűz a kabin­ban!”. Végül Roger Chaffee kiál­tása hallattszott: „Égünk... mentsetek ki bennünket”. (MTI) a Podgornij-látogatás visszhangjáról Podgornij, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségé­nek elnöke olaszországi láto­gatásának eredményei mind­két fél szempontjából teljes mértékben kielégítők. Ez nemcsak a hivatalos közle­ményből, hanem Podgornij­­nak és olasz vendéglátóinak több alkalommal is elhang­zott kijelentéseiből, valamint a kedd reggeli olasz sajtó ál­lásfoglalásából is kiderült. Csaknem valamennyi olasz lap pozitíven ítéli meg Pod­­gornij látogatását. A Popolo, a Keresztényde­mokrata Párt lapja a többi között rámutat, hogy a záró­közlemény nem titkolja el az egyes politikai tények értéke­lésében fennálló vélemény­­különbségeket, de aláhúzza, hogy véleményazonosság áll fenn a békés együttélés szük­ségességében. Az Avanti, az Olasz Egye­sült Szocialista Párt lapja így ír: az olasz—szovjet tár­gyalások egyik igen fontos eredménye az, hogy mindkét ország képviselői őszintén, frázismentesen beszéltek egy­mással, abban a meggyőző­désben, hogy ily módon ko­molyan hozzá tudnak járulni a nemzetközi feszültség csök­kentéséhez. A Messaggero azt dombo­rítja ki, hogy a nemzetközi politikában bekövetkezett jó­zan megfontolás eredménye­ként mindinkább kialakuló­ban van az új Európa. A megállapodások hozzájárul­nak majd ennek a célnak az eléréséhez. Országos sztrájk Franciaországban Ma a legnagyobb szakszer­vezeti központok, a CGT és Cf­DT (a­ volt keresztény szak­­szervezet tagjainak többségé­ből alakult) felhívására 24 ór­ás sztrájk lesz Franciaor­szágban. A sztrájkfelhíváshoz csatlakozott a félmillió tagot számláló autonóm pedagógus szakszervezet. A mai sztrájknak a mun­kabeszüntetés mellett nagy­­jelentőségű eseménye lesz a csaknem minden nagyváros­ban megrendezendő tüntető felvonulás. A sztrájk már kedd este megkezdődött. A vonatok este 20.00 órakor le­álltak (a vasutas-sztrájk 48 órás) és 21.00 órakor meg­szűnt az áramszolgáltatás az ipari fogyasztóknak. A francia dolgozók minde­nek előtt béreik és a nyugdí­jak emelését követelik és azt akarják, ne legyen olyan dol­gozó, akinek a fizetése havi 600 frank alatt van, ami a franciaországi megélhetési vi­szonyok között alatta marad a létminimumnak. Ma Fran­ciaországban négymillió em­­bernek a keresete van e mini­mális határ alatt. További követelés a mun­kához való jog, a teljes fog­lalkoztatottság biztosítása és a munkanélküli segély. A mun­kanélküliek száma a hivata­los adatok szerint is már megközelíti a 350 000-ret. A sztrájknak tehát elsősorban gazdasági céljai vannak. Nem lehet azonban politikai hatá­sát lebecsülni, öt héttel az esedékes parlamenti válasz­tások előtt a francia dolgo­zók kifejezésre juttatják, hogy elégedetlenek a kormány gaz­­daságpolitikájával. (MTI) ■■ . .6 aui.^ ausztrália bevándorlókat küld a vietnami hadszíntérre Ausztráliában mintegy két­millió európai bevándorló él, s a kormány most egyre-másra hívatja be a katonai korban lévőket, hogy aztán a vietna­mi hadszíntérre menessze őket. Az ausztrál kormány 1964- ben keveredett az amerikaiak vietnami háborújába. Akkor, az emigránsok aggódó kérdé­seire, a kormány azt válaszol­ta, hogy a bevándorlókat nem irányítja Vietnamba, mert az — mint mondotta — a nemzet­közi jog megsértése lenne. A nyomaték kedvéért a kormány „a leg­öszintébben biztosította’’ a bevándorlókat, hogy fiaik nem fognak katonai behívót kapni. William MacMahon, akkori munkaügyi miniszter kijelen­tette: „Szükségünk van az emigránsokra és nem kívá­nunk vitázni azoknak az or­szágoknak a kormányaival, ahonnan hozzánk munkára ér­keznek’­. Menzies volt minisz­terelnök ugyancsak azt han­goztatta, hogy a bevándorlókat, még abban az esetben sem fog­ják behívni, ha Ausztráliában mozgósítást rendelnének el. Ám 1966 elején a Holt-kor­mány egyetlen tollvonással át­húzta ezeket a „biztosítékok­tól” hemzsegő nyilatkozatokat, és megkezdte a fiatal beván­dorlók behívását, jóllehet ez ellen több európai kormány tiltakozott. Az Ausztráliában élő haladó görög emigránsok szervezeté­nek elnöke, Zangalisz kijelen­tette: „A Holt-kormány súlyos csapást mért az emigránsokra azzal, hogy a hadseregbe kény­szerít bennünket. Csapást mért békevágyunkra. Reményeink szertefoszlottak”. Sidney-ben , Melbourne-ben, Adelaide-ben, és más nagy ausztráliai városokban újabban harci bizottságok működnek. A bizottságok célja megakadá­lyozni, hogy a bevándorlókat Vietnamba küldjék. Amikor ismeretessé vált, hogy az ausztrál kormány a Pentagon felszólítására beván­dorlókat készül Vietnamba küldeni, 1966 elejéig az emig­­ránsok 11,3 százaléka elhagyta Ausztráliát. A legfrissebb sta­tisztika még nem készült el, de valószínű, hogy az elvándorlá­si arány növekedett. Ezzel kap­csolatban több nagy cég aggo­dalmát fejezte ki, hiszen a be­vándorlók adják az ország munkaerő-forrásának jelentős hányadát. A General Motors vagy a Broken Hill Property munkásainak javarésze például emigráns. A Holt-kormánynak szüksége van a bevándorlók ol­csó munkaerejére, s ezért az­zal csábítja őket Ausztráliába, hogy kedvezményes utazást ajánl fel nekik: a világ bár­mely pontjáról húsz dollárért utazhatnak Ausztráliába — a költségek többi részét az auszt­rál kormány fedezi. Erre utal az ausztrál akasz­tófahumor egyik legfrissebb terméke, amely szerint a be­vándorlók kapják a legolcsóbb lehetőséget egy világ körüli útra: húsz dollárért nemcsak Ausztráliába, hanem ormán mindjárt Vietnamba is utaz­hatnak ... B. Lockwood ausztráliai újságíró A dél-vietnami hazafiak katonai sikerei id Svel­?t­tek az amerikaiak veszteségei Lazult az ellenség katonáinak fegyelme Lázadások, öngyilkosságok Az utóbbi időben egyes nyugati hírügynökségek és lapok méltatják az amerikai katonák dél-vietnami „győ­zelmét”. Az 1966-os évet úgy tüntetik fel, mintha fordula­tot hozott volna az agresszo­­rok számára a harci sikerek­ben. Mi az igazság? A dél-vietnami felszabadí­tó hadsereg főparancsnoksá­gának közleménye szerint a DNFF hadserege és a la­kosság 1966-ban példa nél­kül álló győzelmeket aratott az amerikai expedíciós hadse­reggel és bábcsapatokkal szemben. A még nem teljes statiszti­kai adatok szerint tavaly a felszabadító, hadsereg csak­nem 40 ezer kisebb-nagyobb harci cselekményt hajtott végre. Ennek során megsem­misített, fogságba ejtett, vagy megsebesített közel 270 ezer ellenséges személyt, köztük 108 ezer amerikai és mintegy 10 ezer, az USA csatlós or­szágaiból betolakodó zsoldost. Az amerikaiaik veszteségei ötször magasabbak, mint 1965-ben. Az amerikaiak és csatlósaik technikai veszteségei is növe­kedtek. Tavaly a felszabadító hadsereg 2130 repülőgépet lőtt le, illetve semmisített meg a földön. Ez más­fél­szerese az előző évinek. Megsemmisítet­tek továbbá — hogy csak a jelentősebbeket említsük — 3300 különböző típusú, mo­dern, katonai járművet, el­süllyesztettek 97 hajót, lerom­boltak 43 mozdonyt és 217 vasúti kocsit. Elsöpörtek 174 ellenséges őrállomást és 140 figyelőtornyot. A főparancsnokság közle­ménye rámutat továbbá arra, hogy az amerikaiak és támo­gatóik harci szelleme és harc­készsége irányatl­óban van. A haláltól való rettegés és a ki­ábrándultság még a legfőbb amerikai egységeknél is meg­található. Sorozatosan megta­gadják a parancsokat és a harcot, sőt követelik a szeny­­nyes háború beszüntetését és haza fel­epítésüket. Ezek nem elszigetelt jelenségek, hanem állandósult, kisebb-nagyobb méretű kollektív mozgalmak. Közülük az utóbbi időben például nagyon hevesen zaj­lott le a Lai Khe-ben és a Dau Tieng-ben állomásozó 1. amerikai gyalogos hadosztály és a 25. gyalogos ezred 2. dan­dárja katonáinak lázadása. A Chu Lai-ban állomásozó ten­gerészek pedig megtagadták a tisztogató hadműveletekben­­ történő részvételt. Az ame­rikai katonák közül sokan az öngyilkosságot választák, hogy így tiltakozzanak John­son vietnami politikája ellen és felébresszék a hozzátarto­zók, az egyszerű amerikai ál­lampolgárok lelkiismeretét. A fegyelmezetlenség, a lá­zadás még jobban terjed a dél-vietnami hadseregben. Az átfésülásii és harci parancsok megtagadása szintó napi­renden van. 1966. első kilenc hónapjában 9 zászlóalj, 21 század, több tucat egység és csapat — köztük a bábhadse­reg vázát alkotó Long An tar­tományi egységek — kerül­tek szembe az­ amerikaiakkal és az­ agressziót kiszolgáló fe­letteseikkel. Csoportosan szöknek, s vonják ki magu­kat a hadműveletekből. A múlt év példája is bizo­nyítja, hogy az imperialisták bármennyire is gyorsítják az ember, a technika- és a hadi­­anyagutánpótlá­st, a katonai sikerekről le kell mondaniuk, veszteségeik az utánpótlás arányának hatványozott mér­tékében növekednek. Egy nép igazságos harcát nem ném­ít­­hatják el a betolakodók, sőt a fokozottabb agresszió a haza­fiak elszántságát, harci szel­lemét növeli. Előbb, vagy utóbb erre rá kell döbbeniök az amerikai politikusoknak is. Németh Jenő Szerda, 1987. február . EGY, AZ ÉLETBEN MÁM KÖZÜL 1946 tavaszán Heller Mi­hályt felhívták a Szikra Nyom­da szedőterméből az irodába, ahol egy ismeretlen férfi vár­ta. — Maga az, Heller úr! — örvendezett talán túl szívélye­sen is az idegen. — Úgy örü­lök, hogy látom, tudja én vol­tam az, aki megmentette az életét. Ezután karonfogta, s szinte erőszakkal magával cipelte a Csokonai utca és a Népszínház utca sarkára, arra a helyre, ahol két évvel ezelőtt öt go­lyótól eltalálva a földre ro­gyott. Heller Mihály nem tud­hatta, ki volt a magmentője, hiszen az eset után négy nap­pal tért magához egy kórházi ágyon, és semmire sem emlé­kezett. Úgy köszöntötte tehát az idegent, mint az egy élet­mentőnek kijár. Rövid idő múlva azonban kiderült, hogy az ismeretlen hazudott. Hel­ler Mihályt ugyanis tanúnak idéztette be a bíróságra, hogy mellette valljon, mert súlyos háborús bűnök terhelték. Meg is szökött, még a tárgyalás előtt, s mivel a színhelyre jól emlékezhetett, nagyon valószí­nű, hogy egyike lehetett azok­nak, akik az öt golyót kilőt­ték. Az igazi életmentő kilétét azóta is homály fedi. Emléktábla a ház falán Most, 1967 januárjában mi kértük Heller Mihály elvtár­sat, hogy tanúskodjék, mint egyike azoknak a keveseknek, akik az illegális Szabad Nép készítői közös életben marad­tak. Amíg a Népszabadság szék­házától a Bezerédi utcai pin­céhez vezető utat megtesszük, egy legendás hírű sajtótermék negyedszázados jubileumának emlékeiről beszélgetünk. 1942. február 1-én jelent meg elő­ször az illegális Szabad Nép. A titkos, változó rejtekhelye­ken készülő újság a fasizmus igazi arcát, a háború népelle­nes jellegét leplezte le. Nem csoda, ha a hatalom urai po­koli dühhel törtek rá, az ötö­dik szám megjelenése után le is leplezték a rejtekhelyeit A lap szerkesztőjét Rózsa Fe­rencet, készítőit, a nyomdászo­kat és a terjesztőket kegyet­lenül megkínozták, megölték. Közülük ma már senki sem él. 1944 decemberében azonban ismét megjelent a Szabad Nép, a város különböző pontjain, a gyárakban fel-fel bukkantak a titokban terjesztett példányok, a kommunista párt ismét hal­latta szavát. — Itt volt a nyomdánk — ebben a pincében — mutatja a Bezerédi utcai házat Heller Mihály. A ház falán emlék­tábla, a pincében azonban ma egy szövetkezet dolgozik. Ahogy belépünk az ajtón, egy munkaruhás férfi érdeklődik jövetelünk céljáról. Tisztelet­tel enged ezután utat, s amíg nézelődünk, mögöttünk száj­ról szájra jár a hír, itt van valaki azok közül, akikről az emléktábla szól. — Azon a helyen áltt, a nyomdagép, itt volt a szedő­asztal — járja körül a termet H°11er Mihály. — A pinceaj­­tót állandóan leeresztett re­dőny védte, s csak akkor nyi­tották meg, ha rajta a meg­beszélt jelet kopogták. „Késsült a Kommunista Párt nyomdájában“ A nyilas terror idején a leg­nagyobb óvatossággal tudtak csak dolgozni. Egy összekötő­jüktől kapták a cikkeket, ő vitte el a kész újságokat. Két szám készült el ebben a nyom­dában. A harmadikat félig szedték csak ki, amikor egy reggel rájuk törték az ajtót Heller Mihály kiugrott az aj­tón, kézigránátot szorongatott kezedben, ezért az ajtó előtt ál­ló civilek ijedten félreugrot­­tak. Jobbra szaladt, majd be­fordult a Csokonai utcába, ahol csendőrökkel találta ma­gát szemben. — Csak arra gondoltam — emlékezik —, nem foghatnak el. — És futott, futott. Az öt golyó közül egy a fejét érte. A nyomdában tartózkodó két társa közül Szegedi Pált megölték, de Rákosi Sándor­nak rendkívüli szerencsével sikerült megmenekülnie. Mindezeket már a Népsza­badság székház előcsarnoká­ban mondja el, ahol üvegla­pok alatt látható az a nyom­dagép, amellyel a Bezerédi ut­cai pincében dolgoztak. Egy pillanatra fény villann a szemében. — Tudja, nem volt utasítá­sunk rá, de mi mégis oda­nyomtatok a lap aljára. ..Ké­szült a Kommunista Párt nyomdájában.” Benedek B. István

Next