Fejér Megyei Hírlap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-02 / 202. szám

Kedd, 1368.. -8 septemmber 2. Kisiparok : lakosság szinta Az MSZMP székesfehér­vári városi bizottságának ipari osztálya a közelmúlt­ban foglalkozott a Székesfe­hérváron működő magán­­kisiparosok tevékenységével, s megállapította, hogy a me­gyeszékhelyen tevékenykedő 441 kisiparos alapvetően jól látja el fel­adatát, s néhány rendhagyó eset kivételével tevékenysé­güket nem a harácsolás, a gátlás nélküli pénzszerzés vágya jellemzi, — mint azt sokan gondolják —, s szol­gáltató tevékenységükkel azt a szerepet töltik be, ame­lyet pártunk IX. kongresz­­szusa és a Politikai Bizott­ság idevonatkozó határozata körvonalaz. Nevezetesen a lakosság szolgáltatási igé­nyeinek magasabb szintű, sokrétűbb kielégítésén fára­doznak. Az általános értékelésen túl érdemes részletesebben is foglalkozni azzal a jelentés­sel, amelyet a KIOSZ járás­­­i és városi titkársága be­számoló jelleggel­­ terjesztett a pártbizottság ipari osztá­lya elé. Elsősorban a magánipart gyakorlók száma figyelemre­méltó, hiszen a 441 kisiparos jelentős szakmai kapacitást képvisel. Mégis, ha figye­lembe vesszük azt a tényt, hogy közülük csak 371 fő­foglalkozású, s hetvenen va­lamilyen munkaviszony mellett gyakorolják az ipart, továbbá azt a tényt, hogy kifejezetten szolgáltatással 272-en, vagyis az összlét­­szám ál .7 százaléka foglal­kozik, míg a többiek vagy áruelőállítással, vagy egyéb, nem magánosokat érintő fe­ladatokkal, a városi létszám nem nevezhető sem soknak, sem elegendőnek. Különö­sen nem elegendő ez a­ lét-­­ szálon, ha . ... .. A szolgál­tatás bővítésének igényét, valamint a szak­mai utánpótlás kérdését vizsgáljuk. Ugyanis er­re pe­remkerületeik és területek szolgáltatási adottsága ma sem megnyugtató. Mégin­­k­­ább nem lesz a jövőben, ha figyelembe vesszük, hogy a jelenleg 441 főt számláló kisiparosok közül ötven év alatti szakember 154, 50—60 év közötti 130, 60—70 év közötti 110 és 70 év felett 49-en vannak. Te­hát elöregedés tapasztalha­tó a magánkisiparosok kö­zött, amelyek tovább bizo­nyít az a tény, hogy a 441 magániparos átlagos életko­ra 61 év , közöttük 79 nő! A fiatalítást ez idő szerint a tanulófoglalkoztatás jelen­ti a­­ magániparban, ugyanis a 65 kisiparosnál szakmát tanuló fiatalok száma kere­ken 100, s idén szakmunkás­­vizsgát tett 28 fiatal. De többségük — érthető okokból­­— még csak alkalmazottként nem dolgozik tovább kisipa­­rosná. Örvendetes tény viszont, hogy egyre keve­sebb a kisiparosok munká­ja, magatartása elleni pa­nasz. Az elmúlt esztendő­ben például mindössze ki­lenc kisiparos ellen nyújtot­tak be panaszt Az viszont egyáltalán nem megnyugta­tó, hogy a kilenc közül egy ellen például 6 esetben! A munkafegyelem e terü­leten a munka minőségében, a szolgáltatási árak elfogad­hatóságában s a vállalási idők rövidülésében mérhe­tő. E tekintetben sem emel­hető jelentősebb kifogás a magániparosokkal szemben. Sokkal inkább nyugtalanító az, hogy változatlanul sok kontár tevékenykedik, szin­te valamennyi szakmában, s nemcsak ki kell végre mon­dani, de meg is kell értenie az illetékeseknek: a kontá­rok az igazi harácsosok, akik csak hasznot akarnak zseb­­revágni, minden adózás, minden közteherviselés nél­kül! Tevékenységük nem­csak a kisiparosok önérzetét sérti, de sérti törvényeinket is, sérti a lakosság érdekeit, akik — sokszor állami, szö­vetkezeti, vagy kisipari ka­pacitás hiányában — a szó szoros értelmében ki van­nak szolgáltatva a kontároknak. Hogyan lehet ez ellen ha­tásosabban fellépni? Első­sorban az ellenőrzést kell megszigorítani, továbbá alapo­sabban fel kellene mérni a városi peremterületek ellá­tottságát, s az igények sze­rint akár ideiglenesen is, el­látatlan területté kellene nyilvánítani azokat a perem­területeket, ahol megnyug­tatóan rövid időn belül sem az állami, sem a szövetke­zeti szektor nem tud szol­gáltató kapacitást létrehoz­ni, s akár főfoglalkozású, akár másodállású engedé­lyek kiadásával megoldani a kérdést. Szervezési nehézségek is akadályozzák pl. a kőmű­ves kisiparosok számának gyarapodását Ugyanis je­lenleg Csak Győrben és több heti bentlakásos tanfolyam árán lehet mestervizsgára felkészülni. Ez olyan anyagi befektetést igényel a leendő kőműves kisiparostól, ame­lyet csak nagyon kevesen vállalnak. Ezt megkönnyí­tendő, kihelyezett tanfolya­mot kellene — és lehetne! — szervezni akár a megyeszék­helyen, akár a járási szék­helyeken, s csak vizsgára kellene utaltatni az embe­reket A vizsgálat megállapította, hogy a megyeszékhely kis­iparosai általában jól alkalmazkodnak a változó igényekhez, s a társadalmi életben is meg­találják a helyüket. Politi­kai továbbképzésüket állan­dó jelleggel szervezi és irá­nyítja a városi, járási tit­kárság. A sajátos helyze­­­­tüknek megfelelően, hatéko­nyan alkalmazzák a szocia­lista munkaversenyt, a tár­sadalmi munkáiból példamu­tatóan kiveszik részüket. A KI­SZ, mint társadalmi szervezet, jól irányítja a kis­iparosok tevékenységét, jó kapcsolatban áll mind az iparhatóságokkal, mind a párt- és társadalmi szerve­zetekkel. A kisiparosok becsületes munkájára továbbra is számít a párt, a lakosság. Tennivalójuk azonban még bőségesen akad. Az ellátatlan területek feltárásán túl szük­séges, hogy mind nagyobb gondot fordítsanak a műhe­lyek rendjére,­ esztétikai színvonalának emelésére, s berendezéseik korszerűsíté­sével is növeljék szolgáltató kapacitásukat. Kátay­ Antal 10Ti ................ Ithi -* — il fiatalok és az új dolgozók védelmében Ismeri a Szarai-Mandit? — a film néhány jelenetére gondolok, azokra a szatirikus képekre, amikor az ultra­modern gyárban a nyári munkára ér­kezett diáklányokat munkavédelmi ok­tatás keretében a kerti kapák szaksze­rű kezelésére tanítják. Találóak ezek a képsorok, hiszen — nem számítva a film jogos iróniáját — sok helyen valami hasonló felületesség jellemzi a fiatalok és az új dolgozók munkavé­delmi nevelését, sőt a velük való to­vábbi törődést is. Lényegében ez a ma­gyarázata, hogy bár az utóbbi időben általában javult a baleseti arány, a fia­talok és az új dolgozók körében jelen­tősen romlott a helyzet. A múlt esz­tendőben és az idei első félévben pél­dául a 20 évnél fiatalabb dolgozók szenvedték az összes balesetek 17 szá­zalékát, 41 százalékát pedig olyanok, akik még egy esztendőt sem töltöttek munkahelyükön. (Ezen belül a segéd­munkásokkal előforduló balesetek gya­korisága egyes iparágakban eléri a szak- és betanított munkások arányá­nak kétszeresét is.) Az esetek többségében könnyű a ma­gyarázkodás. Elfogadhatók például azok az érvek, amelyek a nagyarányú mun­kaerővándorlással magyarázzák a több balesetet. Valóban igaz, hogy az új dol­gozók keze és mozdulata ügyetlen még, amikor tanulja a munkafogásokat. A fi­gyelmet elterelő hatása van a szokatlan környezetnek, a még ismeretlen közös­ségnek is, a fiatalok baleseteiben is majdnem mindig közre játszik a gya­korlatlanság, meggondolatlanság, játé­kosság, sőt nem egyszer a felelőtlen virtuskodás. A magyarázatok azonban nem lehetnek elegendőek. Többet kell tenni, cselekedni, hogy kevesebb legyen köztük azoknak a szám­a, akik nem egy­szer egész életükre kiható balesetet szenvednek. Nem lehet elcsépelt szólamnak tekin­teni, ha az olyan sokszor hangoztatott követelményt ismételjük: a műhelyek vezetőinek, az idősebb munkásoknak, a munkahelyi közösségeknek, főként a szocialista brigádoknak felelősségteljes feladatuk az új dolgozók és fiatalok nevelése, szakmai és munkavédelmi képzése. A baleseti jegyzőkönyvek igen nagy részéből kiderül, hogy hiányzik, vagy nem elégséges ez a törődés. La­pozzunk csak bele a jegyzőkönyvekbe, sorra olvashatjuk a megjegyzéseket: „A forgó géprészek közé került a keze.” — „Nem áramtalanította az elektromos felszerelést.” És hányszor hallunk mű­helyek vezetőitől vagy munkatársaktól a baleset után ilyen válaszokat: „Nem érünk rá foglalkozni velük, dolgozni kell, mert szorít a munka.” — „Nincs elég munkaerő, mikor oktathatnánk kü­lön is az új embereket?” — „Miért ba­busgassunk vándormadarakat?” — Szo­cialista brigádvezetőtől, művezetőtől és idősebb munkástól magam is hallottam ezeket. Úgy tűnik, hogy az olyan üzemekben, ahol az átlagosnál nagyobb az új mun­kások és a fiatalok közti baleseti arány, valami nincs rendben a műhelyek ve­zetői és a régi dolgozók felelősségtudata körül sem. Nem igaz, hogy a legszoro­sabb munka közben sem lehet legalább figyelmeztető megjegyzést tenni, ha lát­ják, hogy gyakorlatlan társuk mozdu­lata, vagy fogása bajt okozhat. Hamis az a vezető nézet is, hogy az új mun­kásokkal, vagy a fiatalokkal való­ külön foglalkozás saját munkájuk rovására megy. Hallgassuk csak meg a kilépő­ket, hányszor mondják: „Féltettem ma­gam, hiszen olyan sok volt a sérülés.” Statisztikai adatok bizonyítják, hogy menekülnek onnan a dolgozók, ahol so­rozatosan fordulnak elő balesetek. Az ilyen műhelyekben általában 40—50 százalékkal is magasabb a munkásván­dorlás mértéke. S végül a harmadik megjegyzésre azt lehet válaszolni: nem babusgatás, hanem emberi kötelesség az új dolgozókkal, a fiatalabb munkások­kal való törődés. Nem biztos, hogy minden új munkás vándormadár, való­színű viszont, hogy sokkal kevesebb lenne a számuk, ha több segítséget kap­nának, hogy gyorsabban beleilleszked­jenek a közösségbe, előbb megtanulnák, elsősorban a rutinos régiektől, a bizton­ságos munkafogásokat. Emberi és termelési érdek a gondos­kodás, a nevelés és ez bizony gyakran a külön foglalkozást is megkívánja. Miért ne lehetne újra gyakorlattá tenni azt a néhány évvel ezelőtt jól bevált módszert, hogy szocialista brigádok pártfogásukba vesznek új dolgozókat és fiatalokat. Érdemes lenne, hiszen ön­maguknak, kis közösségüknek nevelné­nek utánpótlást, és ugyanakkor a nagy közösséghez, a gyárhoz is jobban köt­nék őket. Felelősség az emberért, régi hagyománya a szocialista munkásmoz­galomnak. Az új dolgozók és fiatalok szakmai és munkavédelmi képzése ezt is jelenti. Kovács András Hétköznapok és ünnepek Nézem a brigádnaplót Az utolsó né­hány lapon az április 4-re, május 1-re tett vállalások és azok értékelései so­rakoznak. Aztán néhány esemény: kö­zös kirándulás, brigádgyűlés, társadal­mi munka. És a munka verseny? — Már közeleg a november 7. tisztele­tére indítandó verseny kezdete. Arra kirukkolunk — mondja a brigádvezető, s szavaiból őszinte meggyőződés csen­dül ki: jól csináljuk, így teszik ezt mások is. Az újságírónak vitatkozó kedve van, a brigádvezetőnek is. Jó másfélórás győzködés után mindketten visszük ha­za , „csorbítatlan” véleményünket. Ő azt a meggyőződését, hogy úgy teszik jól, ha nagy ünnepekre kirukkolnak, én azt, hogy az egész évben folyamatos, ke­vésbé látványos, csúcspontokkal meg­tűzdelt, de eredményességében hatéko­nyabb munkaverseny a jó. S mert a le­hetőségeink nem egyformák, hadd mondjam el Önnek, kedves brigádve­zető elvtárs egy kicsit részletesebben, s a nyilvánosság előtt mindazt, amit el kellett volna mondanom még: azt, hogy a hétköznapok és ünnepek kölcsönösen feltételezik egymást. Azt, hogy a szo­cialista munkaversenynek voltak is, lesznek is csúcsidőszakai, mint ahogyan általános emberi tevékenységünk során is vannak kiemelkedő eredményeket hozó időszakok, amikor valami külső vagy belső hatás nyomán a hangulati elemek intenzitásfokozó hatással jelent­keznek. Nyilvánvaló, hogy hazánk felszabadu­lásának évfordulójára készülődve azok a bizonyos hangulati elemek felfoko­zódva jelentkeznek, emlékeink felsora­koznak, s könnyebbé teszik a vasbeton­gerendát, amit el kell mozdítanunk, a kalapácsot, ami alatt formálódik az acél vagy vaslemez. Hatványozottan jelentkezik az ünnepi hangulatban az ember egyik lényegi jellemvonása: a nincs lehetetlen csak tehetetlen! És ezekben a lélektanilag nagyszerű na­pokban, hetekben érthetően többet és jobbat vagyunk képesek adni önmagunk­ból, önmagunknak. De az évek sajátossága, hogy több a hétköznap, mint az ünnep, s ezek a hét­köznapok éppen azért lehetnek szebbek, boldogabbak, mert volt egyszer egy év­forduló-születésnap. Egy ünnep, ahon­nét új történelem napjait számlálhat­juk. Legyen az az ünnep hazánk fel­­szabadulásának évfordulója, a munkás­­osztály nemzetközi ünnepének születés­napja, vagy a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom évfordulója. Két ünnep között pedig sok-sok mun­kanap van, s terveink éppen ezekre a hétköznapokra, s e hétköznapok munka­sikereire épülnek. Éppen ezért furcsa, ha egy szocialista munkabrigád elvi alapként kezeli, hogy csak az ünnepek­re való készülődés időszakában kell rá­­gyorsítani, lelkesedni, többet, jobban és esetleg olcsóbban termelni. Mert véle­ményem szerint még akkor sem sza­bad ilyen „csúcsidőszak szemlélettel” versenyezni, ha a nagy nemzeti vagy nemzetközi ünnepek tiszteletére indí­tott szocialista munkaversenyek között elmosódnak a határok, ha az egyik be­fejezéséből azonnal születik a másik felajánlás. A szocialista munkabrigádok egyik igen fontos jellemzője az, hogy szocia­lista módon kívánnak élni. Hogy tevé­kenységükkel egy tenyérnyi szocializ­must villantanak fel társaik előtt. Ép­pen a hétköznapokon végzett, követke­zetesen végrehajtott belső terveikkel, amelyeknek lényege a munkaterületek­től és feladatoktól szinte függetlenül az kell, hogy legyen, hogy a „mi brigá­dunk csak kötelező minimumként ke­zeli a mennyiségi és minőségi terve­ket.” Kötelező minimum minden népgazda­sági, vállalati, intézményi terv. Az átla­gos képességű és átlagos lelkesedéssel élő dolgozó, alkotó emberekre kiszámí­tott teljesítmények összegező tükörképe. De a szocialista munkabrigádok az élenjárás szép feladatát vállalták ma­gukra, amikor bekapcsolódtak a moz­galomba. A hétköznapok szebbé, tartal­masabbá tételének nehéz, nem mindig­­látványos munkáját. De így és csakis így lehet szebbé, tartalmasabbá, fénye­sebbé tenni ünnepeinket! S ha ezt általánossá tudjuk tenni, ezt a hétköznapok munkaversenyének igé­nyét, akkor mondhatjuk el igazán, hogy a mi brigádunk, a mi műhelyünk vagy osztályunk, a mi gyárunk a szocialista munkaversenyben minden nap azt a szintet éri el, amit az élet megkövetel tőlünk. S az sem lesz „nagy baj” ha ez a szint minden nap a tervet is túl­szárnyalja. Ha minden hétköznap egy kicsit ünnep is lesz. K. A. VIETNAM ÜNNEPE 1945. szeptember 2-án, a részleges, majd később teljes francia gyarmatosítás több mint egy évszázada után jutott el nemzeti felszabadító harcának első nagy győzelmé­hez a vietnami nép: ezen a napon kiáltot­ták ki Hanoiban a Vietnami Demokratikus Köztársaságot Hogy a demokratikus köztársaság kikiál­tását nem követhette azonnal az új ország építése — mint ahogy alig néhány hónap­pal a függetlenség visszaszerzése után ez következett be —, akkor ennek magyará­zatát is abban kell keresnünk, hogy Viet­nam földrajzi és politikai helyzete túlságo­san távoli és túlságosan bonyolult volt. A Távol-Keleten a második világháború után a nemzetközi imperializmus, a gyar­matosító hatalmak átmenetileg még meg­próbálkozhattak hatalmuk visszaállításával. Még nehéz harcokat kellett megvívni ah­hoz hogy a világnak azon a részén is vál­tozni kezdjenek az erőviszonyok. De elkövetkezett 1954, a franciák Dien Bien Phu-i totális veresége. A világ cso­dálattal és tisztelettel ünnepelte Ho Si Minh elnököt és minden idők egyik legna­gyobb partizánvezérét, Giao tábornokot. Az Indokínára vonatkozó genfi egyezmé­nyek már nemzetközi jogilag is szentesí­tették a vietnami nép győzelmét, szabad­ságát és függetlenségét. A Vietnami Demokratikus Köztársaság azonban még a genfi egyezmények után is csak az ország északi részében kezdhette el a szocialista rendszer építését, mert a 17. szélességi foktól délre — a genfi egyez­ményeket megszegve — az Egyesült Álla­mok rendezte be neokolonialista céljait szolgáló bábrezsimjét. Dél-Vietnam népe további harcra kény­szerült. És mennél nyilvánvalóbbá vált, hogy a népi háborúban vereségre vannak kárhoztatva Washington saigoni bábjai, annál nagyobb arányokban avatkozott be közvetlenül az amerikai hadsereg. Idestova annak is egy évtizede már, hogy előbb tíz­ezrével, később már százezrével lepték el Dél-Vietnamot az amerikai katonák. A Vietnami Demokratikus Köztársaság természetesen kezdettől fogva vállalta a déli front hátországának szerepét. Az Egye­sült Államok viszont 1965 óta hadüzenet nélküli háborút vív a szuverén VDK ellen. De ezt a háborút a világ legnagyobb im­perialista hatalma már el is vesztette. Feltételek nélkül abba kellett hagynia Észak-Vietnam bombázását és ez a vere­ségük — semmi kétség — előreveti teljes vietnami vereségük árnyékát. Ebben a küzdelemben a VDK már az egész szocialista közösség mindenre kiter­jedő segítségét élvezi. Az imperialisták többé Indokínában sem csupán egy kis országgal állnak szemben, hanem a szocia­lista világrendszerrel. A köztársaság kiki­áltásának évfordulóján is — üdvözletként — azt az ígéretünket küldjük Vietnam né­pének, hogy teljes és cselekvő szolidaritás­sal állunk mellette a harcban és a békés építőmunkában egyaránt. H. J. A vietnami népi tengerészet éberen őrzi hazája partjait. (Fotó: VNA—MTI—KS)

Next