Fejér Megyei Hírlap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-01 / 76. szám
Szerda, 1970. április 11.* GONDOLATOK a munkás—paraszt szövetség negyedszázados fejlődéséről A marxizmus—leninizmus klasszikusainak tanítása a munkásosztály szövetségi politikájáról változatlanul és mindinkább érvényes politikai alapelvünk. A kérdésnek most két tényező ad aktualitást. Hazánk felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából érdemes visszatekinteni munkásosztályunk és parasztságunk újszerű, formájában változó és tartalmában gazdagodó kapcsolatára. Másrészt, a patronáló mozgalom befejeződésével átalakulóban van a szövetség formája, keresnünk kell a két szövetséges osztály együttműködésének, kapcsolatának új formáit. Noha a munkás—paraszt szövetség érvényesítését helytelen lenne leszűkíteni akár a falujára, akár pedig a patronáló mozgalomra, feltétlenül megállapítható, hogy ezek szerves részét képezték és a széles tömegek számára nyilvánvaló eleven formáját adták a két szövetséges osztály kapcsolatának. Ez az osztályszövetség természetesen nem az ország felszabadulásával kezdődött. A magyar munkásmozgalom történetében számtalan példát találunk a Horthy-fasizmus éveiben, és azt megelőzően is arra, hogy a mozgalom érdekében a proletariátus állandó kapcsolatot keresett a parasztsággal, annak is legforradalmibb rétegeivel, a nincstelen agrárproletariátussal és szegényparasztsággal. A szövetség megszilárdítása, tartalmának élőbbé, gazdagabbá tétele még inkább fontossá vált felszabadulásunk, a munkásosztály hatalma kivívásának éveiben. A földosztást követően azonban a burzsoázia hatalmának megtartásáért szintén a parasztság megnyerésére törekedett. A kettős hatás, mely a parasztságot érte, nem maradt minden nyom nélkül. Elengedhetetlenné vált ezért a munkásosztály részéről egy olyan átfogó mozgalom, mely lehetőséget biztosított a parasztság valóságos érdekének — a munkásosztállyal kötendő szövetségének — nyilvánvalóvá tételére. A parasztság megnyeréséért folyó harcban született az Újgazdák és Földhözjuttatottak Országos Szövetsége. Az ÜFOSZ helyi szervezeteinek létrehozása, a parasztság és a munkásság közös érdeke volt. Ez a szervezet volt hivatva a jobboldali Parasztszövetség befolyása alól kivonni, egységbe tömöríteni és a munkásosztály mellé állítani a parasztságnak azt a , nagy többségét, mely földjét csak ezen az úton tarthatta meg. A parasztságért folyó harc ezen szakaszában hívta életre pártja vezetésével a munkásosztály a falujáró mozgalmat. Ez a mozgalom a két osztály közti szövetség egy, a konkrét történelmi körülményeknek jól megfelelő formája volt.Tartalmát tekintve a munkásosztály forradalmi , tapasztalatainak átadása, annak legegyszerűbb, kézenfekvő érvekkel történő magyarázása volt. Az agitációban főleg a napi politikai érdekek megértése kapott helyet, mely egyszerű műkedvelő előadásoktól a személyes és kiscsoportos meggyőzésig a legváltozatosabb formákat öltötte. A politikai munka egyik leghatékonyabb eszköze az anyagi támogatás volt. Az iskolák és egyéb középületek felújítása, a háború során ki tört ablakok beüvegezése, tönkrement gépek megjavítása és új iskolapadok készítése, mind a falujáró munkások, a városi üzemek egyszerű dolgozóinak kezemunkáját dicsérte. A mozgalom eredményességét az 1947-es választások is igazolták. A munkásosztály hatalomrajutásával a két nagy társadalmi osztály szövetsége " tírségerősebbé vált. Ere a hatalom megtartása érdekében is nagy szükség volt. A kapcsolat fő formája azonban változott Miután a népgazdaság egyik jelentős ágában, az iparban uralkodóvá vált a szocialista szektor, társadalmunk szocialista alapjainak lerakása érdekében hosszas küzdelmet kellett vívni a mezőgazdaság szocialista átszervezésének megvalósításáért. A politikai harc taktikai kérdéseiben kevésbé jártas, a létért való küzdelemben magántulajdonhoz szokott parasztság nehezen ismerte fel a változó, új történelmi követelményt, a mezőgazdaság szocialista nagyüzemi átszervezésének szükségességét. Ennek megértetése a falvak kommunistái mellett mindenekelőtt a munkásosztály feladatává vált. Kommunista munkások tízezrei jöttek falura meggyőző munkát végezni, a parasztságot szocialista gazdálkodási közösségbe tömöríteni. Bár kezdetben a dogmatikus vezetés hibájából voltak túlzások, mégis megindult, és jelentős eredményt ért el a termelőszövetkezeti mozgalom az 1950-es években is. Eközben indult meg a gazdaságilag gyenge termelőszövetkezetek megsegítésére — még nem társadalmi méretekben — a termelőszövetkezetek munkás patronálása. Az 1956-os ellenforvadalom nagyrészt szétzilálta termelőszövetkezeteinket A párt azonban bizonyította, hogy az október végén elhangzott Mindszenty-beszéd — mely a földet visszakövetelte — a parasztság jelentős részét ráébresztette a demagóg megnyilvánulások lényegére. A konszolidáció és az azt követő időszak újabb feladat elé állította a munkásosztályt. A párt VII. kongresszusa kimondta, hogy „népünknek a legközelebbi években be kell fejezni a szocialista társadalom alapjainak lerakását...” Ez csak a mezőgazdaság szocialista átszervezésének befejezésével történhetett meg. A feladat végrehajtására ismét munkások, kommunisták százai jelentek meg a községekben. Feladatuk nem volt könnyű. Meg kellett értetni a parasztsággal, hogy a biztosabb jövő, a két szövetséges osztály közti különbség megszüntetése érdekében le kell mondani a megszokottról, az „enyém”-ről. Az eredmény nem maradt el. A VIII. kongresszus már megállapíthatta, hogy hazánkban leraktuk a szocializmus alapjait, az ipar után a mezőgazdaságban is uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok. A munkásság segítsége azonban nem merült ki a parasztság meggyőzésével. A politikai felvilágosító munkán túl anyagi segítésre is szüksége volt a szövetkezetekbe tömörült parasztságnak. Társadalmivá szélesedett a patronáló mozgalom és új formát adott a munkások és a parasztok barátságának. Tartalmát illetően elsősorban gazdasági segítség volt. Az üzemek munkásai társadalmi munkában gépeket javítottak, újítottak fel, villanyt szereltek. Többen közülük leköltöztek falura elnöknek, párttitkárnak, főkönyvelőnek. Ez a falu, a szövetkezetek anyagi megsegítésén túl új politikai erőt is jelentett a vidék számára. Az erősödő mezőgazdasági nagyüzemek, a megszilárduló termelőszövetkezeti mozgalom folyamatos változást hozott a patronáló mozgalom tartalmában is. Az üzemek és a szövetkezetek közötti kapcsolatban egyre kevésbé volt már szükség anyagi segítségre. Az együttműködésben mindinkább a politikai elemek domináltak. A termelőszövetkezeti tagok közül sokan látogattak el az őket patronáló gyárakba, üzemekbe, és ismerkedtek meg a munkások életével. „ A múlt év augusztus 20-án Fehér Lajos elvtárs bejelentette, hogy befejeződött a patronáló mozgalom. Termelőszövetkezeteink életében lezárult a megszilárdulás, az önállósulás szakasza, és új szakasz kezdődött, melynek lényege az áttérés az iparszerű termelésre. A munkásosztály és a parasztság kapcsolatainak fejlődése, a termelőszövetkezetek és üzemek barátsága — mely hazánk 25. szabad éve alatt a politikai feladatoknak mindig megfelelő, a célt jól szolgáló formát talált — most új utat keres. Hogy ez mi lesz, nem tudjuk előre megmondani. Tartalmát tekintve azonban szükséges, hogy a munkás—paraszt szövetséget, barátságot együtt, tovább ápolja, a politikai kapcsolatot fenntartsa az ipar és a mezőgazdaság szocialista nagyüzemei között. Továbbítson politikai és gazdasági, üzemszervezési és termelési tapasztalatokat termelőszövetkezeteink és tagsága részére, melynek helyes alkalmazása gyorsíthatja a mezőgazdaság fejlődését, és ezzel együtt a két társadalmi osztály közötti munka- és életkörülménybeli különbségek megszüntetését. Kovács Imre a sárbogárdi járási pártbizottság osztályvezetője NIRLA* Bővülő választék — alumíniumból A Székesfehérvári Könynyűfémmű készáru üzeme ismét bővítette alumínium gyártmányainak választéikát Falburkolásra alumínium szalagokat, azok rögzítésére pedig úgynevezett gerinc profilokat gyárt. A tartók sötét óarany, a burkoló szalagok világos arany színűek. Az első ilyenfajta alumínium falburkolatot a budapesti Medicor művek új, kétemeletes irodaháza részére készítették. A másik új építő elem az alumínium térelzáró, amelynek gyártását most készítik elő. A JárdiiM Tóka Mondják, vannak olyan emberek, akik csak dühögnek, morognak, aztán ők a legszorgalmasabbak, munkaszeretőbbek. Nem haragszik tán meg Bóka bácsi, ha ezt állítom róla is. Nemrég jártam Bodakajtoron, az állami gazdaság kertészeti telepén. Mészáros Imrénével beszélgettem, aki tavaly november óta vezetője ennek a részlegnek. Sajnos itt ebben a gazdaásgban is „feladták” a kertészkedést. Csak a telep maradt meg a hollandi ágyakkal, a hajtató házzal. Egy holdat ültetnek be csupán, hogy a konyha által felhasznált zöldségfélét ne kelljen másutt vásárolniuk. — Hatvanhét hollandi ágyban zöldett már a saláta — mondja a kertészeti vezető —, ebből április első felében már megkezdjük a szállítást. A helyébe paprikát teszünk, gyönyörűek már a palánták. — És mi lesz a hajtatóház szerepe? — Itt is zöldséget nevelünk. Hatszázhetven négyzetméter alapterületen sok árut lehet előállítani. Amint beszélgetünk, kintről pörölés hallatszik a szűk kis szobába. — Már megint veszekszenek. De nem komolyan ám, csak úgy barátságból. Mert szeretik egymást. Kimegyek, végighallgatom őket. Egy kék köpenyes asszony áll az út szélén, kezét csípőre teszi, páka bácsi fent ül a kocsi bakján, kezében gyeplő. Visszatartja a két tüzes lovat, mennének már. Pihentek eleget télen, tele vannak erővel, tűzzel. — Itt ez a sok szemét — mutat körbe az asszony, aki nemrég került a gazdasághoz —, már mi szégyelljük. — Szégyellhetik is — vág vissza az öreg. — Dehát végtére is maga a fogatos, magának kell eltakarítani. Nem igaz? — Mindent az én nyakamba sóznak. Azt hiszi, nincs nekem más dolgom, mint szemetet fuvarozni? — Meg aztán itt a telep is. Tavasz van, már régen meg kellett volna fogasolni az utakat. — És mondja, még mi van? Még mit kellene nekem csinálni? A palántákat ne dugdossam a helyükre? Meg ne locsoljak? Meg ne ássak? Nézze meg az ember! Dühösen vág a lovak közé. Elvágtat lovas és a ló. Mondják, hogy Bóka bácsi két nap alatt összetakarította a kertészeti telepet. Elhordta a szemetet, megfogásolta az utakat. Csak hát így könnyebben megy, ha dödög is hozzá... o.t. 3- V. Gerbacsevszkij: Susenszkoje Részletek az elbeszélésből Hosszasan körözött a repülőgép, valahogy nem tudott leszállni. Hetvenhárom esztendeje másképp volt itt minden. Hetvenhárom évvel ezelőtt a kocsis nagyokat ásítva kormányozta a faluba kétfogatú egyszerű parasztkocsiját. Rajta: Lenin. Hetvenhárom éve a jenyiszeji kormányzó így jelentett fölöttes hatóságának: „A minuszinszki járási rendőrfőnök jelentette, hogy Vlagyimir Uljanov politikai száműzött megérkezett a kijelölt helységbe, Susenszkoje faluba, (minuszinszki járás) 1. év május 8-án, s ezzel egyidőben foganatosították a rendőri felügyeletet három évi időtartamra.” * ... Leninnek szüksége volt az ügy érdekében élénk vitákra, s nem egyszer engedély nélkül is elhagyta ezért Suservszkojét. Márpedig ez a legsúlyosabb következménnyel járhatott volna: a száműzetés meghosszabbításával. Az egyik ilyen „szökésről” — persze, a hatóságok engedélye nélkül történt! — Így beszél az a susenszkojei paraszt, aki Lenint elvitte oda. Vlagyimir Iljics egyszer így szólt hozzám: — Ma Minuszinszkba kellene menni. Kérdezem: — Van hozzá engedély? — Nincs — felelte, — és nem is kell. Engedély nélkül megyünk. Egy éjszaka megfordultunk Minuszinszkból. Az ellenőrző pontokon Lenint szalmával takartam be. Amint visszaértünk Susenszkojéba, négy csendőrrel akadtam össze. Persze, nem engedtem be őket, hanem kimentem az utcára. — Itthon van a száműzött egyén? — kérdezték. — Itthon. — Bemehetünk? — Megyek, s megkérdezem. Ha megengedi, jöhetnek! Mert volt egy előírás: a parancsnokuk nélkül Leninhez nem lehetett beengedni a csendőröket. Lenin engedélye híján — ugyancsak nem. Ám ahogy beléptem a házba, Vlagyimir Iljics máris a kezembe nyomott egy írást. „Na, add csak át nekik” — mondta. Vagyis, hogy a zsandároknak. Azok aztán szépen elolvasták az írást, megnyugodtak és elmentek. Amikor visszatértem a házba, Vlagyimir Iljics megkérdezte: — Ha vannak a vendégek? Feleltem erre: — Minket sem hívtak ők, miért hívnánk akkor mi őket? Vlagyimir Iljics hosszan, hangosan hahotázott ezen.* ... Lenin Susenszkojéban írta meg A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című művét, valamint két brosúrát, húsz cikket, kilenc kritikát. A Vlagyimir Iljics ellenőrzésével megbízott hivatalnok így beszélt erről: „Alighanem valami íróféle ... Erről én már jelentést is tettem folyamatba a rendőrkapitány úrnak, nem is egyszer, hogy mondom, nagyságos uram, ki tudja, mi kerekedik ki még az irományaiból. Hadd írkáljon csak, mondta erre a rendőrkapitány úr. Csak izgágaságot vagy ehhez hasonlót ne műveljen. Különben az írás: semmiség.” Nos, ez a „semmiség” volt a marxizmus elméletének továbbfejlesztése, s a narodnyikizmus elméleti szétzúzása, a legkörmönfontabb revizionizmus elleni harc, s az orosz szociáldemokraták programjának, taktikai és szervezési feladatainak kidolgozása. * ... Anna Szemjonovna Szeredkina most is Susenszkojéban él. Édesanyjától vett ki két szobát Vlagyimir Iljics és Nagyezsda Konsztantyinovna. Szeredkina akkor tizenhat-tizenhét éves lány volt, ma már anyóka, sajátos beszédmódja van, s a maga módján emlékszik vissza Leninre. Az idő nem mosta ki emlékezetéből az első találkozás benyomásait, s nem varázsolta szebbé sem, hogy a falusiak miképpen fogadták a városi embert, aki véletlenül az ő falujukba sodródott. — Ki tudta akkor, hogy az az ember egyszer még Lenin lesz? A száműzött az száműzött, egyik olyan mint a másik, ez semkülönbözött tőlük. Amolyan szerény volt, azt evett, amit kapott. Meg vidám volt. Szapora menésű, fiatal volt még. Nem sok holmijuk volt, egy kosár meg egy böröndféle, hanem könyvük, meg kell hagyni, rengeteg volt. Meg egy ágyuk is, a zsákját mi tömtük meg szalmával. — Dolgozott-e sokat? Hogy is mondjam? Kijárt a mezőre, talán segített a parasztoknak. Szóval amúgy nem dolgozott. Inkább írt. Sokat írt reggel és írt este is. A felesége meg együtt írt vele. Így élt Lenin Susenszkojéban. Ferencz Győző fordítása : A barátság él, erősödik A csepeli vas- és acélöntödék felszabadulási ünnepségén természetesnek tartottam a sárbogárdi küldöttséget, azt meg különös büszkeséggel figyeltem, hogy megnyerte a közönség tetszését a nagyközség úttörőzenekara. Tíz valahány éve, s azóta többször is tapasztaltam, hogy Sárbogárdon csepeliek adták a műsort, öntőkkel, mintakészítőkkel együtt részt vettem tsz-szervezésen. Hallottam a hírt: traktoristák jöttek Csepelről, hogy segítsenek a tavaszi munka végzésében, teherautók hoztak anyagot, iskolapadot. Az ünnepségen Markguber Imrével, Sárbogárd község és Kurucz Istvánnal, a Kossuth Tsz párttitkárával, szemben ült Bezzeg András és Láng Gábor. András bácsi már nyugdíjas, a patronálok egyik vezetője volt. — Perkátán, Celldörmölkön, Nógrád megyében jártunk vasárnaponként. Több mint tíz évig Sárbogárdra — mondja. — Vittünk játékokat, javítottunk istállót, és bátorítottuk az embereket, lépjenek a tsz-be. Nem mindenki örült akkor nekünk, de mi biztosak voltunk, hogy pár év múlva még a kétkedők is szeretettel gondolnak ránk. Láng Gábor, aki tizenöthúsz évvel fiatalabb András bácsinál szintén a patronálok között volt, a következőt jegyzi meg: — Öröm most hallani, hogy a Kossuth Tsz-ben 23 ezer forint az egy tagra jutó jövedelem. Egyik elődje — Május 1 Tsz — évekig éppen, hogy fizetett valamit. Aztán még tíz éve is csizmásokról és bakancsosokról beszéltek, ma meg már azt nézik, ki dolgozik jobban. Mirtsák László párttitkár ünnepi beszédében, mely a 25 év eredményeit összegezte a mezőgazdaság fejlődésével kapcsolatban joggal említette: — Mi csepeli munkások, büszkék vagyunk arra, hogy a politika kimunkálásának részesei lehettünk. Aztán a beszélgetéskor szóba kerül az is, hogy az öntöde szívesen fogadna Sárbogárdról — és persze a megye más helyeiről is — fiatalokat és öntőnek, mintakészítőnek taníttatnák őket (Hadd jegyezzem meg, hogy az ünnepség kezdete előtt láttam a tsz párttitkár Kurucz Istvánt, fiával a csepeli munkással.). És az is elhangzott, hogy a sárbogárdi ládaüzem, illetve parketta-részleg idővel mintakészítő részleggé fejlődhetne. Annyi mindent hallottam, hogy nem győztem feljegyezni, de egy kérdést és választ feltétlenül ismertetni szeretnék. Arról van szó, hogy miután annyi mindent felelevenítettek a csepeli üzem és Sárbogárd kapcsolatáról, valahogy megjegyeztem: — A patronálás pedig már megszűnt. — Igen — mondta az egyik csepeli munkás, — de a barátság él és erősödik. És így van ez jól. B. B.