Fejér Megyei Hírlap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-01 / 76. szám

Szerda, 1970. április 11­.* GONDOLATOK a munkás—paraszt szövetség negyedszázados fejlődéséről A marxizmus—leninizmus klasszikusainak tanítá­sa a munkásosztály szövetsé­gi politikájáról változatlanul és mindinkább érvényes po­litikai alapelvünk. A kérdésnek most két té­nyező ad aktualitást. Hazánk felszabadulásának 25. évfor­dulója alkalmából érdemes visszatekinteni munkásosztá­lyunk és parasztságunk új­szerű, formájában változó és tartalmában gazdagodó kap­csolatára. Másrészt, a patro­náló mozgalom befejeződésé­vel átalakulóban van a szö­vetség formája, keresnünk kell a két szövetséges osztály együttműködésének, kapcso­latának új formáit. Noha a munkás—paraszt szövetség érvényesítését helytelen lenne leszűkíteni akár a falujára, akár pedig a patronáló mozgalomra, fel­tétlenül megállapítható, hogy ezek szerves részét képezték és a széles tömegek számára nyilvánvaló eleven formáját adták a két szövetséges osz­tály kapcsolatának. Ez az osztályszövetség ter­mészetesen nem az ország felszabadulásával kezdődött. A magyar munkásmozgalom történetében számtalan pél­dát találunk a Horthy-fasiz­­m­us éveiben, és azt megelő­zően is arra, hogy a mozga­lom érdekében a proletariá­tus állandó kapcsolatot kere­sett a parasztsággal, annak is legforradalmibb rétegeivel, a nincstelen agrárproletariá­tussal és szegényparasztság­gal. A szövetség megszilárdítá­sa, tartalmának élőbbé, gaz­dagabbá tétele még inkább fontossá vált felszabadulá­sunk, a munkásosztály hatal­ma kivívásának éveiben. A földosztást követően azonban a burzsoázia hatalmának megtartásáért szintén a pa­rasztság megnyerésére töre­kedett. A kettős hatás, mely a parasztságot érte, nem ma­radt minden nyom nélkül. Elengedhetetlenné vált ezért a munkásosztály részéről egy olyan átfogó mozgalom, mely lehetőséget biztosított a pa­rasztság valóságos érdekének — a munkásosztállyal köten­dő szövetségének — nyilván­valóvá tételére. A parasztság megnyerésé­ért folyó harcban született az Újgazdák és Földhözjuttatot­­tak Országos Szövetsége. Az ÜFOSZ helyi szervezeteinek létrehozása, a parasztság és a munkásság közös érdeke volt. Ez a szervezet volt hi­vatva a jobboldali Paraszt­­szövetség befolyása alól ki­vonni, egységbe tömöríteni és a munkásosztály mellé állí­tani a parasztságnak azt a , nagy többségét, mely földjét­­ csak ezen az úton tarthatta meg. A parasztságért folyó harc ezen szakaszában hívta élet­re pártja vezetésével a mun­kásosztály a falujáró moz­galmat. Ez a mozgalom a két osztály közti szövetség egy, a konkrét történelmi körül­ményeknek jól megfelelő for­mája volt.­­T­­artalmát tekintve a mun­­­kásosztály forradalmi , tapasztalatainak átadása, an­nak legegyszerűbb, kézenfek­vő érvekkel történő magyará­zása volt. Az agitációban fő­leg a napi politikai érdekek megértése kapott helyet, mely egyszerű műkedvelő előadá­soktól a személyes és kiscso­portos meggyőzésig a legvál­tozatosabb formákat öltötte. A politikai munka egyik leghatékonyabb eszköze az anyagi támogatás volt. Az is­kolák és egyéb középületek­­ felújítása, a háború során ki­­­ tört ablakok beüvegezése,­­ tönkrement gépek megjavítá­sa és új iskolapadok készíté­se, mind a falujáró munká­sok, a városi üzemek egysze­rű dolgozóinak kezemunká­­ját dicsérte. A mozgalom eredményességét az 1947-es választások is igazolták. A munkásosztály hatalom­­raj­utásával a két nagy tár­sadalmi osztály szövetsége " tírség­erősebbé vált. Ere a ha­talom megtartása érdekében is nagy szükség volt. A kap­csolat fő formája azonban változott Miután a népgaz­daság egyik jelentős ágában, az iparban uralkodóvá vált a szocialista szektor, társa­dalmunk szocialista alapjai­nak lerakása érdekében hosszas küzdelmet kellett vívni a mezőgazdaság szoci­alista átszervezésének meg­valósításáért. A politikai harc taktikai kérdéseiben kevésbé jártas, a létért való küzde­lemben magántulajdonhoz szokott parasztság nehezen ismerte fel a változó, új tör­ténelmi követelményt, a me­zőgazdaság szocialista nagy­üzemi átszervezésének szük­ségességét. Ennek megérteté­se a falvak kommunistái mellett mindenekelőtt a mun­kásosztály feladatává vált. Kommunista munkások tízezrei jöttek falura meg­győző munkát végezni, a pa­rasztságot szocialista gazdál­kodási közösségbe tömöríte­ni. Bár kezdetben a dogmati­kus vezetés hibájából voltak túlzások, mégis megindult, és jelentős eredményt ért el a termelőszövetkezeti mozga­lom az 1950-es években is. Eközben indult meg a gaz­daságilag gyenge termelőszö­vetkezetek megsegítésére — még nem társadalmi mére­tekben — a termelőszövetke­zetek munkás patronálása. Az 1956-os ellenforvadalom nagyrészt szétzilálta termelő­szövetkezeteinket A­ párt azonban bizonyította, hogy az október végén elhangzott Mindszenty-beszéd — mely a földet visszakövetelte — a parasztság jelentős részét rá­ébresztette a demagóg meg­nyilvánulások lényegére. A konszolidáció és az azt követő időszak újabb feladat elé állította a mun­kásosztályt. A párt VII. kongresszusa kimondta, hogy „népünknek a legközelebbi években be kell fejezni a szocialista társadalom alap­jainak lerakását...” Ez csak a mezőgazdaság szocialista át­szervezésének befejezésével történhetett meg. A feladat végrehajtására ismét munkások, kommunis­ták százai jelentek meg a községekben. Feladatuk nem volt könnyű. Meg kellett ér­tetni a parasztsággal, hogy a biztosabb jövő, a két szövet­séges osztály közti különbség megszüntetése érdekében le kell mondani a megszokott­ról, az „enyém”-ről. Az ered­mény nem maradt el. A VIII. kongresszus már megállapít­hatta, hogy hazánkban lerak­tuk a szocializmus alapjait, az ipar után a mezőgazda­ságban is uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszo­nyok. A munkásság segítsége azonban nem merült ki a pa­rasztság meggyőzésével. A politikai felvilágosító mun­kán túl anyagi segítésre is szüksége volt a szövetkeze­tekbe tömörült parasztság­nak. Társadalmivá szélese­dett a patronáló mozgalom és új formát adott a munkások és a parasztok barátságának. Tartalmát illetően elsősorban gazdasági segítség volt. Az üzemek munkásai társadalmi munkában gépeket javítottak, újítottak fel, villanyt szerel­tek. Többen közülük leköl­­töz­tek falura elnöknek, párt­­titkárnak, főkönyvelőnek. Ez a falu, a szövetkezetek anya­gi megsegítésén túl új poli­tikai erőt is jelentett a vidék számára. Az erősödő mezőgazdasági nagyüzemek, a megszilárdu­ló termelőszövetkezeti moz­galom folyamatos változást hozott a patronáló mozgalom tartalmában is. Az üzemek és a szövetkezetek közötti kap­csolatban egyre kevésbé volt már szükség anyagi segítség­re. Az együttműködésben mindinkább a politikai ele­mek domináltak. A termelő­szövetkezeti tagok közül so­kan látogattak el az őket pat­ronáló gyárakba, üzemekbe, és ismerkedtek meg a mun­kások életével. „ A múlt év augusztus 20-án Fehér Lajos elvtárs bejelen­tette, hogy befejeződött a patronáló mozgalom. Terme­lőszövetkezeteink életében le­zárult a megszilárdulás, az önállósulás szakasza, és új szakasz kezdődött, melynek lényege az áttérés az ipar­szerű termelésre. A munkásosztály és a pa­­rasztság kapcsolatai­nak fejlődése, a termelőszö­vetkezetek és üzemek barát­sága — mely hazánk 25. sza­bad éve alatt a politikai fel­adatoknak mindig megfelelő, a célt jól szolgáló formát ta­lált — most új utat keres. Hogy ez mi lesz, nem tudjuk előre megmondani. Tartalmát tekintve azonban szükséges, hogy a munkás—paraszt szö­vetséget, barátságot együtt, tovább ápolja, a politikai kapcsolatot fenntartsa az ipar és a mezőgazdaság szocialis­ta nagyüzemei között. Továb­bítson politikai és gazdasági, üzemszervezési és termelési tapasztalatokat termelőszö­vetkezeteink és tagsága ré­szére, melynek helyes alkal­mazása gyorsíthatja a mező­­gazdaság fejlődését, és ezzel együtt a két társadalmi osz­tály közötti munka- és élet­körülménybeli különbségek megszüntetését. Kovács Imre a sárbogárdi járási pártbizottság osztályvezetője NIRLA* Bővülő választék — alumíniumból A­ Székesfehérvári Köny­­nyűfémmű készáru üzeme ismét bővítette alumínium gyártmányainak választé­­ikát Falburkolásra alumíni­um szalagokat, azok rögzí­tésére pedig úgynevezett gerinc profilokat gyárt. A tartók sötét óarany, a bur­koló szalagok világos arany színűek. Az első ilyenfajta alumínium falburkolatot a budapesti Medicor művek új, kétemeletes irodaháza részére készítették. A másik új építő elem az alumínium térelzáró, amelynek gyártá­sát most­ készítik elő. A JárdiiM T­óka Mondják, vannak olyan emberek, akik csak dühögnek, morognak, aztán ők a leg­szorgalmasabbak, munkaszer­etőbbek. Nem haragszik tán meg Bóka bácsi, ha ezt állí­tom róla is. Nemrég jártam Bodakajtoron, az állami gazdaság kertészeti telepén. Mészáros Im­­rénével beszélgettem, aki tavaly november óta vezetője ennek a részlegnek. Sajnos itt ebben a gazdaásgban is „fel­adták” a kertészkedést. Csak a telep ma­radt meg a hollandi ágyakkal, a hajtató házzal. Egy holdat ültetnek be csupán, hogy a konyha által felhasznált zöldség­félét ne kelljen másutt vásárolniuk. — Hatvanhét hollandi ágyban zöldett már a saláta — mondja a kertészeti vezető —, ebből április első felében már megkezd­jük a szállítást. A helyébe paprikát te­szünk, gyönyörűek már a palánták. — És mi lesz a hajtatóház szerepe? — Itt is zöldséget nevelünk. Hatszázhet­ven négyzetméter alapterületen sok árut lehet előállítani. Amint beszélgetünk, kintről pörölés hal­latszik a szűk kis szobába. — Már megint veszekszenek. De nem komolyan ám, csak úgy barátságból. Mert szeretik egymást. Kimegyek, végighallgatom őket. Egy kék köpenyes asszony áll az út szélén, kezét csípőre teszi, páka bácsi fent ül a kocsi bakján, kezében gyeplő. Visszatartja a két tüzes lovat, mennének már. Pihentek eleget télen, tele vannak erővel, tűzzel. — Itt ez a sok szemét — mutat körbe az asszony, aki nemrég került a gazdasághoz —, már mi szégyelljük. — Szégyellhetik is — vág vissza az öreg. — Dehát végtére is maga a fogatos, ma­gának kell eltakarítani. Nem igaz? — Mindent az én nyakamba sóznak. Azt hiszi, nincs nekem más dolgom, mint sze­metet fuvarozni? — Meg aztán itt a telep is. Tavasz van, már régen meg kellett volna fogasolni az utakat. — És mondja, még mi van? Még mit kellene nekem csinálni? A palántákat ne dugdossam a helyükre? Meg ne locsol­jak? Meg ne ássak? Nézze meg az ember! Dühösen vág a lovak közé. Elvágtat lo­vas és a ló. Mondják, hogy Bóka bácsi két nap alatt összetakarította a kertészeti telepet. El­hordta a szemetet, megfogásolta az utakat. Csak hát így könnyebben megy, ha dödög is hozzá... o.­t. 3- V. Gerbacsevszkij: Susenszkoje Részletek az elbeszélésből Hosszasan körözött a repülőgép, valahogy nem tudott leszállni. Hetvenhárom esztendeje másképp volt itt minden. Hetvenhárom évvel ezelőtt a kocsis nagyo­kat ásítva kormányozta a faluba kétfogatú egyszerű parasztkocsiját. Rajta: Lenin. Hetvenhárom éve a jenyiszeji kormányzó így jelentett fölöttes hatóságának: „A mi­­nuszinszki járási rendőrfőnök jelentette, hogy Vlagyimir Uljanov politikai száműzött meg­érkezett a kijelölt helységbe, Susenszkoje fa­luba, (minuszinszki járás) 1. év május 8-án, s ezzel egyidőben foganatosították a rendőri felügyeletet három évi időtartamra.” * ... Leninnek szüksége volt az ügy érde­kében élénk vitákra, s nem egyszer engedély nélkül is elhagyta ezért Suservszkojét. Már­pedig ez a legsúlyosabb következménnyel járhatott volna: a száműzetés meghosszabbí­tásával. Az egyik ilyen „szökésről” — persze, a ha­tóságok engedélye nélkül történt! — Így be­szél az a susenszkojei paraszt, aki Lenint elvitte oda. Vlagyimir Iljics egyszer így szólt hozzám: — Ma Minuszinszkba kellene menni. Kérdezem: — Van hozzá engedély? — Nincs — felelte, — és nem is kell. En­gedély nélkül megyünk. Egy éjszaka megfordultunk Minuszinszkból. Az ellenőrző pontokon Lenint szalmával ta­kartam be. Amint visszaértünk Susenszko­­jéba, négy csendőrrel akadtam össze. Per­sze, nem engedtem be őket, hanem kimentem az utcára. — Itthon van a száműzött egyén? — kér­dezték. — Itthon. — Bemehetünk? — Megyek, s megkérdezem. Ha megengedi, jöhetnek! Mert volt egy előírás: a parancsnokuk nél­kül Leninhez nem lehetett beengedni a csend­őröket. Lenin engedélye híján — ugyancsak nem. Ám ahogy beléptem a házba, Vlagyimir Iljics máris a kezembe nyomott egy írást. „Na, add csak át nekik” — mondta. Vagyis, hogy a zsandároknak. Azok aztán szépen elolvasták az írást, megnyugodtak és elmen­tek. Amikor visszatértem a házba, Vlagyimir Iljics megkérdezte: — H­a vannak a vendégek? Feleltem erre: — Minket sem hívtak ők, miért hívnánk akkor mi őket? Vlagyimir Iljics hosszan, hangosan haho­­tázott ezen.* ... Lenin Susenszkojéban írta meg A ka­pitalizmus fejlődése Oroszországban című művét, valamint két brosúrát, húsz cikket, kilenc kritikát. A Vlagyimir Iljics ellenőrzésével megbí­zott hivatalnok így beszélt erről: „Aligha­nem valami íróféle ... Erről én már jelentést is tettem folyamatba a rendőrkapitány úr­nak, nem is egyszer, hogy mondom, nagy­ságos uram, ki tudja, mi kerekedik ki még az irományaiból. Hadd írkáljon csak, mond­ta erre a rendőrkapitány úr. Csak izgágaságot vagy ehhez hasonlót ne műveljen. Különben az írás: semmiség.” Nos, ez a „semmiség” volt a marxizmus elméletének továbbfejlesztése, s a narodnyi­­kizmus elméleti szétzúzása, a legkörmönfon­tabb revizionizmus elleni harc, s az orosz szociáldemokraták programjának, taktikai és szervezési feladatainak kidolgozása. * ... Anna Szemjonovna Szeredkina most is Susenszkojéban él. Édesanyjától vett ki két szobát Vlagyimir Iljics és Nagyezsda Konsz­­tantyinovna. Szeredkina akkor tizenhat-ti­zenhét éves lány volt, ma már anyóka, sajá­tos beszédmódja van, s a maga módján em­lékszik vissza Leninre. Az idő nem mosta ki emlékezetéből az első találkozás benyomá­sait, s nem varázsolta szebbé sem, hogy­­ a falusiak miképpen fogadták a városi embert, aki véletlenül az ő falujukba sodródott. — Ki tudta akkor, hogy az az ember egy­szer még Lenin lesz? A száműzött az szám­űzött, egyik olyan mint a másik, ez sem­­különbözött tőlük. Amolyan szerény volt, azt evett, amit kapott. Meg vidám volt. Szapo­ra menésű, fiatal volt még. Nem sok holmi­juk volt, egy kosár meg egy böröndféle, ha­nem könyvük, meg kell hagyni, rengeteg volt. Meg egy ágyuk is, a zsákját mi tömtük meg szalmával. — Dolgozott-e sokat? Hogy is mondjam? Kijárt a mezőre, talán segített a parasztok­nak. Szóval amúgy nem dolgozott. Inkább írt. Sokat­ írt reggel és írt este is. A felesége meg együtt írt vele. Így élt Lenin Susenszkojéban. Ferencz Győző fordítása : A barátság él, erősödik A csepeli vas- és acélöntö­dék felszabadulási ünnepsé­gén természetesnek tartot­tam a sárbogárdi küldöttsé­get, azt meg különös büszke­séggel figyeltem, hogy meg­nyerte a közönség tetszését a nagyközség úttörőzenekara. Tíz valahány éve, s azóta többször is tapasztaltam, hogy Sárbogárdon csepeliek adták a műsort, öntőkkel, mintakészítőkkel együtt részt vettem tsz-szervezésen. Hal­lottam a hírt: traktoristák jöttek Csepelről, hogy segít­senek a tavaszi munka végzé­sében, teherautók hoztak anyagot, iskolapadot. Az ünnepségen Markguber Imrével, Sárbogárd község és Kurucz Istvánnal, a Kos­suth Tsz párttitkárával, szemben ült Bezzeg András és Láng Gábor. András bácsi már nyugdíjas, a patronálok egyik vezetője volt. — Perkátán, Celldörmöl­­kön, Nógrád megyében jár­tunk vasárnaponként. Több mint tíz évig Sárbogárdra — mondja. — Vittünk játéko­kat, javítottunk istállót, és bátorítottuk az embereket, lépjenek a tsz-be. Nem mindenki örült ak­kor nekünk, de mi bizto­sak voltunk, hogy pár év múlva még a kétkedők is szeretettel gondolnak ránk. Láng Gábor, aki tizenöt­húsz évvel fiatalabb András bácsinál szintén a patroná­lok között volt, a következőt jegyzi meg: — Öröm most hallani, hogy a Kossuth Tsz-ben 23 ezer forint az egy tagra jutó jövedelem. Egyik elődje — Május 1 Tsz — évekig éppen, hogy fizetett valamit. Aztán még tíz éve is csizmásokról és bakancsosokról beszéltek, ma meg már azt nézik, ki dolgozik jobban. Mirtsák László párttitkár ünnepi beszédében, mely a 25 év eredményeit összegezte a mezőgazdaság fejlődésével kapcsolatban joggal emlí­tette: — Mi csepeli munkások, büszkék vagyunk arra, hogy a politika kimunkálásának részesei lehettünk. Aztán a beszélgetéskor szóba kerül az is, hogy az ön­töde szívesen fogadna Sár­­bogárdról — és persze a me­gye más helyeiről is — fiata­lokat és öntőnek, mintakészí­tőnek taníttatnák őket (Hadd jegyezzem meg, hogy az ün­nepség kezdete előtt láttam a tsz párttitkár Kurucz Ist­vánt, fiával a csepeli mun­kással.). És az is elhangzott, hogy a sárbogárdi ládaüzem, illetve parketta-részleg idővel mintakészítő rész­leggé fejlődhetne. Annyi mindent hallottam, hogy nem győztem felje­gyezni, de egy kérdést és választ feltétlenül ismertetni szeretnék. Arról van szó, hogy miután annyi mindent felelevenítettek a csepeli üzem és Sárbogárd kapcso­latáról, valahogy megjegyez­tem: — A patronálás pedig már megszűnt. — Igen — mondta az egyik csepeli munkás, — de a ba­rátság él és erősödik. És így van ez jól. B. B.

Next