Fejér Megyei Hírlap, 1971. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-26 / 48. szám
Választások Indiában Az utóbbi évtized egyik legizgalmasabb parlamenti választására kerül sor Indiában február 26-tól március 4-ig. A hatalmas és rendkívül bonyolult országban a korábbinál sokkal egyértelműbben polarizálódtak a politikai erők. Az ország bonyolultsága, amelynek 16 államában az emberek 14 nyelven és 250 dialektusban beszélnek — természetesen nem csökkent. Mégis, az európai átlagember számára minden eddiginél világosabban észlelhető határvonal választja el egymástól a haladás és a reakció, vagy hagyományos értelemben a balos jobboldal erőit. A választások megértéséhez óhatatlanul fel kell vázolni, miképpen történt a politikai erőknek ez a csoportosulása. A független India első három parlamenti választásán (1952., 1957., 1962.) a függetlenségi harcot annak idején vezető Kongresszus párt mindig megszerezte az abszolút többséget. A Kongresszus azonban valójában nem volt homogén párt. Soraiban a szocializmus felé hajló hatodaitól a centrumon át a kifejezetten monopoltőkés, sőt feudális érdekeket képviselő szélsőjobboldalig számos irányzat élt együtt. Az irányzatoknak ezt az egyvelegét a közös függetlenségi harc emlékei — és nem utolsó sorban Nehru kiemelkedő történelmi alakja fogta öszsze. A negyedik választás idején, 1967-ben azonban már nemcsak Nehru, hanem utódja Sasztri is meghalt. Nehru lánya, a párt „balodali centrumához” sorolt Indira Gandhi alig egy esztendeje állt a párt és a kormány élén. Ebben a helyzetben a Kongresszus párton belül nagyobb erővel lépett sorompóba a párt konzervatív frakciója, a jobboldal, az úgynevezett Szindikátus. Az 1967- es választások megmutatták, hogy a Szindikátus fellépésével párhuzamosan a Kongresszus párt rohamos gyorsasággal veszíti el a választótömegek bizalmát. 1967-ben az 520 tagú képviselőháziban a Kongresszus mindössze 264 mandátumot szerzett. A Kongresszustól balra erőteljesen előretörtek a kommunisták: 43 mandátumot szereztek. (Később e siker értékét csökkentette, hogy az ultrabaloldali és maoista szakadár csoportok külön pártot alapítottak.) A jobbszárnyon a két pártra tagolódószociáldemokraták 35, a nemzetközi nagytőkével és az amerikaiakkal szoros kapcsolatot tartó Swatantra 43. a fanatikusan vallásos, reakciós hindu nacionalista ,Tana Saneh pedig 32 mandátumot szerzett. Indira Gandhi 1967. után felismerte, hogy ha a Kongresszus továbbra is meg akarja tartani vezető szerepét, meg kell múlnia. IVA-t a választások után két esztendeig tartó heves harc bontakozott ki Indira Gandhi és a Szindikátus között. Ez a küzdelem 1969-ben történelmi fordulathoz, a Kongresszus pont kettészakadásához vezetett! A Szindikátus emberei körülbelül 70 képviselőt szakítottak le a Parlamenti frakcióból és létrehozták az úgynevezett Régi Kongresszus Pártot. Indira Gandhi a képviselőházi frakció többségének élén az Új Kongresszus Párt számára új politikai programot dolgozott ki. Ez a politikai program 1970. fordulóján jött létre, s a programot megalkotó tanácskozás helyéről „Bomibayprogrammak” nevezik. Megszületésének időpontjában Indira Gandhi már államosította az ország 14 legnagyobb bankját. A Bombay-program e gyakorlati lépést általánosítva, előirányozta előbb az import, ötéves távlatban pedig az export állami ellenőrzését, a biztosító társaságok és a bankrendszer, valamint a gépkocsisipar és a hajózás államosítását. A Bombayprogram a mezőgazdaságban előirányozza a Kongresszus régii, eredeti programjában is szereplő, de mindmáig végre nem hajtott radikális földreform megvalósítását és gyorsítását. Indira Gandi és az Új Kongresszus Párt vezetői ezzel megteremtették a politikai erők polarizálódásának alapját. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a Régi Kongresszus és a jobboldali pártok ellenzik ezt a programot. A kommunista pártok és néhány indiai állam helyi pártjai pedig (az Indira Gandhi és a Kommunisták között fennálló változatlan nézetkülönbségek ellenére) alapvetőentámogatják. Indira Gandhinak és az Ú. Kongresszus pártnak azonban tudomásul kellett vennie, hogy az 1967-es, kedvezőtlen választási eredmények alapján nem képes hatásosan kormányozni. Hiszen a parlamentben a Kongreszszzus párt kettészakadása miatt az Új Kongresszus voltaképpen kisebbségbe került. Ez volt a magyarázata annak, hogy — noha eredetileg csak 1972. februárjában kellett volna választásokat tartani — Indira Gandhi javaslatára december 27-én az államelnök feloszlatta a képviselőházat és kiírta az új választásokat. Jósolni természetesen" céltalan " és lehetetlen is. A megfigyelők többsége azonban az indiai tömegek körében rendkívül népszerű padira Gandhi pártjának, az Új Kongresszusnak előretörését várja. Egy bizonyos: a független India történetében soha ilyen világos választási lehetőség nem kínálkozott a vilám-észnyi ország polgárai számára, mint éppen most. HÍRLAP Szovjet kormánynyilatkozat a laoszi helyzetről Az USA nem számíthat enyhébb elbírálásra A szovjet kormány az Egyesült Államok laoszi intervenciójával kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot adta ki: A Laosz elleni invázióval az Egyesült Államok tovább bővíti agresszív cselekményeit e szuverén állam ellen. A szovjet kormány határozottan elítéli a Laosz elleni fegyveres intervenciót, mint az Egyesült Államok újabb bűnös cselekményét, amely durván megsérti az általánosan elfogadott nemzetközi jogszabályokat és jogelveket, ellenkezik azokkal a kötelezettségekkel, amelyeket az Egyesült Államok az ENSZ alapokmánya révén vállalt. Az Egyesült Államok lábbal tiporja az indokínai rendezésre vonatkozó 1954-es genfi megállapodásokat és az 1962-ben Iaoszra vonatkozólag elfogadott genfi egyezményeket, amelyek jó alapot teremtettek az ország helyzetének békés rendezésére. A hosszú évek óta húzódó vietnami háború, a hadműveletek kiterjesztése Kambodzsára és a saigoni—amerikai fegyveres erők betörése Laoszba, az agresszió fokozása és a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni újabb provokációkkal való fenyegetőzés, mind az amerikai imperializmus részéről Indokína népei ellen elkövetett és világszerte felháborodást keltő agresszió egy-egy láncszeme. Az Egyesült Államok a cinikus vietnamizálási politikát követve, laoszi terveinek közvetlen végrehajtására a dróton rángatott saigoni bábrendszer csapatait állította be annak a számításnak alapján, hogy „ázsiaiak kezével harcol az ázsiaiak ellen”. Washingtonban azt állítják, hogy az amerikai fegyveres erők korlátozottan vesznek részt a behatolásban, csupán a dél-vietnami csapatok tüzérségi támogatását és utánpótlását biztosítják. Az efféle állítások arra valók, hogy megtévesszék a világ közvéleményét, ámde senkit sem vezetnek félre. Az amerikai légihaderői és tüzérség napról napra és óráról órára tömeges támadásokat hajt végre Laosz területe ellen, bombák és lövedékek ezreit zúdítja az ország békés lakosaira, halált és pusztulást okozva. Mint Washingtonban hivatalosan kijelentették az amerikai légihaderő laoszi felhasználására vonatkozólag nem szabnak semmiféle korlátozást,. A légi haderő és tüzérség felhasználásával történő támadás ugyanolyan bűntett, mint a szárazföldi csapatok támadása, a halálba küldött laosziak számára nem lényeges különbség, mitől halnak meg, puskagolyótól-e vagy repülőgépről leszórt bombáktól. Ebben a vonatkozásban az Egyesült Államok nem számíthat semmiféle enyhébb elbírálásra. Hasonlóképpen tarthatatlan és kihívó az a tény, hogy az Egyesült Államok a korábban egy másik, Laosszal Szomszédos országba betört amerikai csapatok ,,önvédelmére” és „biztonságának megteremtésére” való hivatkozással próbálja igazolni a Laosz területére történt behatolást. Ilyesmit a múltban is lehetett hallani a gyarmatosítóktól, amikor kiszemelték útonálló támadásuk soron következő áldozatát. Ha a nemzetközi gyakorlatban ez a logika érvényesülne, akkor a világon teljesen eluralkodna az önkény és egyetlen nép sem érezhetné magát biztonságban. Február 17-i sajtóértekezletén Nixon amerikai elnök egyértelműen kijelentette, hogy nincs kizárva az amerikai légihaderő újabb bevetése a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen. Az Egyesült Államok vezetői úgy látszik, hozzá akarják szoktatni a közvéleményt ahhoz, hogy az Egyesült Államok Indokínában büntetlenül járhat el, s hogy az amerikai agresszorok mindent megúsznak szárazon. Veszedelmes tévedés ez amely a legkomolyabb következményeket vonhatja maga után, mindenekelőtt magára az Egyesült Államokra nézve. Az Egyesült Államok már viselt széles körű légiháborút a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen. Jól ismeretes, mivel végződött ez a meggondolatlan kaland: teljesen kudarcot vallott az a számítás, hogy így megtörhetik a VDK népét. Most is kudarc vár az Egyesült Államoknak arra a tervére, hogy az Észak-Vietnam ellen irányuló katona provokációk útján éri el célját. A Vietnami Demokratikus Köztársaság a szocialista család tagja. A Szovjetunió és a többi szocialista állami segítséget nyújt ezután is a testvéri vietnami népnek az Egyesült Államok agressziójáinak visszaverésében. Az Egyesült Államok laoszi betörése, a VDK elleni provokációk fokozásával várt fenyegetőzés csak arra alkalmas, hogy további bonyodalmakat idézzen elő az indokínai helyzetben, megnehezítse a vietnami békés rendezés módozatainak felkutatását, valamint Laosz és Kambodzsa semlegességének biztosítását. Az amerikai vezetők legutóbbi kijelentéseiből ítélve, az Egyesült Államok nem mutat készséget a komoly és konstruktív tárgyalásra a vietnami ügyben jelenleg Párizsban folyó megbeszéléseken. Mindez megcáfolja a hivatalos amerikai személyiségek több ízben hangoztatott kijelentését, hogy békés rendezésre törekednek Indokínában. Az Egyesült Államok, amikor olyan könnyen sutba dobja a magára vállalt nemzetközi kötelezettségeket, e cselekményeivel aláássaazokat az alapokat, amelyekre az államközi kapcsolatok épülnek. Az Egyesült Államok súlyos felelősséget vállal a nemzetközi helyzetben mutatkozó újabb bonyodalmakért. Említett cselekményei nem múlhatnak el nyomtalanul a szovjet—amerikai kapcsolatokat illetően sem. A szovjet kormány újból rögzíti, hogy az indokínai probléma megoldásához mindenekelőtt az amerikai agresszór beszüntetése, valamint e térség népei azon elidegeníthetetlen nemzeti jogainak tényleges elismerése szükséges, hogy külső beavatkozás nélkül alakíthassák sorsukat. Az indokínai béke helyreállításának reális, konstruktív programja alkotják a Délvietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány 1970. szeptember 17-i ismert javaslatai, amelyeket a VDK kormánya is támogat, valamint a kambodzsai nemzeti egységfront és a laoszi hazafias front javaslatait. Az indokínai népek igazságos harca a szabadságért és a függetlenségért változatlanul támogatásra lel a Szovjetunió és a többi szocialista ország, a föld összes békeszerető erői részéről. Két kommentár az amerikai—olasz tárgyalásokról Kölcsönös „megnyugtatás" : mikor tavaly ősszel Nixon Olaszországba látogatott, Itália városaiban oly heves ellentüntetésekkel fogadták, hogy a vendéglátók jobbnak — és főleg biztonságosabbnak — vélték, ha helikoptert bocsátanak az elnök rendelkezésére. Így aztán el lehetett kerülni a tüntetőkkel zsúfolt, forgalmas repülőtereket ... A felettébb kényes helyzet állítólag keserű kifakadást váltott ki az elnökből: egyesek szerint azt mondta, hogy Olaszország olyan állam, amelyet „le kell írni” ... Nem részletezte, hogy érti ezt, de a nyílt roszszallás és a burkolt fenyegetés világosan kiolvasható e megjegyzésből. Colombo olasz kormányfő és Moro külügyminiszter mostani ötnapos amerikai látogatásának előestéjén az Újvilág lapjaiban ismét felbukkantak az aggodalmak. Washington szerint Olaszország nem törődik eléggé a Földközi-tenger stratégiai problémáival. Az Egyesült Államok délkelet-európai politikájában kulcsszerepet szánt és szán Itáliának, különösen azt követően, hogy a térségben kissé átrendeződtek az erőviszonyok. Washingtonnak valóban ,,le kellett írnia” néhány arab államot, amelyek nem szívesen vették a felségterületükön elhelyezett , szuperhatalmas érdekeket szolgáló támaszapontokat. A Földközitengeri változásokhoz tartozik az is, hogy a szovjet tengerjárók megjelenésével a tenger megszűnt ,,mare americanum" lenni. Végül az amerikai gondokat szaporította bizonyos értelemben a „fekete ezredesek” hatalomátvétele Görögországban. Bár Washington — éppen stratégiai megfontolások miatt — támogatja az athéni juntát, mégsem állhat ki mellette teljes nyíltsággal, hiszen jó néhány nyugateurópai állam bírálja a görög rendszert Ily módon Európa déli szárnyán az amerikai katonai tervekben kiemelt hely illeti meg Olaszországot. A Le Monde című francia napilap értékelése alátámasztja, hogy Nixon és az amerikai politikai vezérkar elsősorban a Földközi-tengeri helyzetről várt, „megnyugtató” választ Olaszországtól. Megnyugvással vették tudomásul Washingtonban, hogy Colombo és Moro szükségesnek mondotta az amerikai egységek jelenlétét Európában, mint ahogy megelégedéssel regisztrálhatták, hogy az európai biztonsági értekezlet ügyében megegyeztek az álláspontok. Olaszország mint európai középhatalom kontinensünk nyugati felében számottevő tényező, s így a legcsekélyebb balratolódást sem venné jó néven Washington. A főbb európai politikai és stratégiai kerítésekben tehát Itália „nyugtatta meg” az Egyesült Államokat — ami persze nem zárja ki az eltérő hangsúlyokat, a különböző árnyalatokat —, ám a gazdasági ügyekben megcserélődtek a szerepek: itt Róma aggodalmaira kellett a Fehér Háznak válaszolnia. Hozzátehetjük: nemcsak Róma aggodalmaskodik hanem az egész Közös Piac is. A nyugtalanság oka az amerikai gazdaságpolitikában mutatkozó protekcionista (elzárkózó) irányzat. Ennek lényege, hogy bizonyos gazdasági körök az amerikai ipar, kivált a textilipar és a cipőipar védelmében azt javasolják: emeljék fel a behozatali vámokat, csökkentsék a kontingenseket. A Közös Piac országai közül elsősorban az NSZK és Olaszország kivitelének árthatna az amerikai ,, új protekcionizmus”. Éppen a legutóbbi időben jelentkeztek viszont olyan törekvések, amelyek — figyelembe véve a „hatok” felhördülését — szeretnék elkerülni, hogy a protekcionista javaslatokból törvények legyenek. A „hatok” máris kijelentették, hogy ezt hajlandók „ellenlépésekkel” honorálni. Colombo és Nixon mindenesetre egyhangúan elítélte a tárgyalásokon a gazdasági elzárkózást. Nixon afelől is megnyugtatta az olasz kormányfőt, hogy az amerikai fizetési mérleg nagy deficitjét nem akarják a dollár inflálódásával ellensúlyozni (tekintve, hogy Olaszországban nagy mennyiségű dollárt fektettek be, a vásárlóerő csökkenése az olasz gazdaságot károsítaná). Ezzel az olasz kormányfő arra akart biztosítékot kapni, amire több más nyugat-európai állam: a fizetési mérleg hiányát nem Vele fizetteti meg Washington. Martin József Péntek, 1971. február 26. Dlüsseldorfi vélemény A német kommunista párt elnökségének Düsseldorfban közzétett nyilatkozata üdvözli a Varsói Szerződés tagországainak Bukarestben elhatározott kezdeményezését, amely az európai biztonsági értekezlet megvalósítását sürgeti. Az értekezlet megfelel az NSZK népe érdekeinek is. Vita Kruczek felszállásáról Varsóban csütörtökön folytatta munkáját a Lengyel Szakszervezeti Szövetség Központi Tanácsának 21. plénuma. A résztvevők folytatják a vitát Wladislaw Kruczek, a Központi Tanács elnökének szerdai felszólalásáról. Lubomír Strougal nyilatkozata a Rudé Právonak Lubomiír Strougal miniszterelnök a Rudé Právonak adott rövid nyilatkozatban számolt be magyarországi látogatásáról. A budapesti tárgyalásokat igen hasznosnak minősítette, s megállapította: déli szomszédainkat jobban meg kell ismernünk és állandóan fokoznunk kell a közeledést. Strougal közölte, hogy a közeljövőben csehszlovák parlamenti küldöttség utazik Magyarországra, s még az idén sor kerül Fock Jenő miniszterelnök csehszlovákiai látogatására. Péter János Dániában Péter János külügyminiszter a Koppenhágai Kereskedelmi Kamara meghívására látogatást tett az Értéktőzsdén. Képünkön: a külügyminiszter a Kereskedelmi Kamara elnökével (bal oldalt) és egyik magas rangú képviselőjével beszélget. (Telefoto — F. m. Hírlap) v. . . ~ Spagetti chilei az olasz, vezetők washingtoni tárgyalásait nagyszabású sajtókampány előzte meg és rendkívüli publicitás kísérte. Ennek a nagy hűhónak lényegében két oka van: az egyik az olasz nemzetiségű, illetve származású amerikaiak nagy száma, a másik pedig Olaszországnak a Földközi-tenger medencéjében — és ezzel a NATO déli szárnyán — elfoglalt stratégiai pozíciója. Az amerikai vezé rártással teli meggyőzési és propagandakampánya megérte a ráfordított energiát és pénzt (ezer terítékes díszvacsora volt a Fehér Házban), hiszen az olasz miniszterelnök megadta nekik azt a garanciát, amit annyira vártak, hogy annak érdekében még az olasz belügyekbe is beavatkoztak. Rogers, amerikai külügyminiszter a fehér házi vacsorán elmondott pohárköszöntőjében