Fejér Megyei Hirlap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP VASÁRNAPI MELLÉKLET ÜNNEPRE KÉSZÜLŐBEN Kapjon nevet fehérvári utca Kodályról, Tóth Aladárról, Jankovich Ferencről Székesfehérvár millenniumi ünnepségei jó alkalmat adnak arra: a városban néhány új utcanév is kifejezte, hogy a magyar történelemnek ez az egyik legrégibb múltú, sokat szenvedett, de mindig megújuló városa, művelődéstörténetünkben is mindenkor nagy szerepet kapott. Székesfehérvár sok emlékkel kapcsolódik az új magyar énekes zenekultúra megteremtéséhez. Minden bizonnyal a város örömmel lerója Kodály Zoltán emlékével szemben ezt az adósságát a millenniumi ünnepségek során, annál is inkább, mert hiszen az idei évet két Kodály-évforduló miatt Kodály-évnek nyilvánították. Március 6-án volt öt éve, hogy meghalt Kodály Zoltán, december 16-án pedig születésének kilencvenedkk évfordulója lesz. A két évforduló közötti időszakban országszerte számos rendezvénnyel emlékeznek rá. Kodily Zoltán többször látogatott el Székesfehérvárra, ahol figyelemmel kísérte az Éneklő Ifjúság mozgalom kibontakozását. Ennek szép megnyilatkozása volt a Székesfehérvárott 1938. május 15- én megtartott nagy ifjúsági hangverseny, amelyen ezerkétszáz gyermek és ifjú ajkán szólalt meg a magyar dal. A kórusünnepségen résztvettek elemi iskolások és középiskolások. A székesfehérvári elemi iskolások egyesített énekkara ez alkalommal Kodály Zoltán 150-ik zsoltár című, valamint a Lengyel László című művét énekelte. A közös karokat Bárdos Lajos, a Zeneművészeti Főiskola tanára vezényelte. Leghosszabb ideig 1946 augusztusának első felében tartózkodott Székesfehérvárott. A demokratikus Magyarország akkoriban hívta életre az új iskolatípust, az általános iskolát, amely fokozott lehetőséget nyújt a magyar léleknek legjobban megfelelő ének- és zenekultúra kiépítésére. Kodály Zoltán két hétig volt a város vendége. A kultuszminiszter rendeletére a megye tanfelügyelője a népiskolai oktatás fejlesztése és az általános iskolai énekszakoktatás megalapozása végett tanfolyamot készített elő a város és a környező falvak néptanítói, illetve az általános iskolákban működő tanítók számára. A város akkori szociáldemokrata polgármesterének, dr. Gáspár Jánosnak meghívására a tanfolyamon mindvégig részt vett Kodály Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia új elnöke, a megújhodott magyar zene és dalkultúra apostola és vele együtt részt vettek Kodály Zoltán legkiválóbb munka társai: Bárdos Lajos és Kerényi György is. A tanfolyam ünnepélyes megnyitására 1946. augusztus 5-én került sor. Kodály Zoltánék a jórészt elpusztult romos fővárosból a háborús események következtében erősen megrongálódott, több helyütt felszakított balatoni műúton négy óra alatt tették meg az utat gépkocsin Székesfehérvárra. Megnyitó szavaiban elmondotta azokat a gondolatokat is, amelyek a Velencei-tó mellett daloló kecskepásztorlány hallgatásának közben támadtak fel lelkében. Rámutatott, — mint a Fejér megyei Népszava 1946. évi augusztus 3-iki száma beszámolt beszédéről — az emberi lélekben élő nemes ösztönökre, amelyek kitárultak a szépségek előtt, de meg kell ismertetni ezekkel a magyar népet. Ez lesz jövőben a tanítók, a nevelők hivatása, s lelkes munkájuk nyomán biztosan gyökeret ver majd minden gyermekben az ősi zene, amely kiirtja életükből az értéktelen, idegen szellemű selejtes zenét. Hangsúlyozta, hogy sajátos zenekultúránk alapja a népzene, és a népdalon keresztül belekapcsolódunk az egész magyarság vérkeringésébe. Kodály Zoltán két hétig vett részt a tanítók énektovábbképző tanfolyamán. A záróünnepség búcsúszavaiban arra kérte az általános iskolai tanítókat, hogy fáradhatatlanul szolgálják a magyar nép szellemi felemelkedését. A záróünnepélyen a tanfolyam résztvevői nagy tetszőt kiváltva előadták Kodály Zoltán két új alkotását, a Jézus és a gyermekek, valamint a Naphimnusz című művét. A két kórusművet székesfehérvári tartózkodása idejében írta. — Jól éreztem magam ebben az ősi városban, — mondotta búcsúszavaiban kéthetes tartózkodása után. Utoljára 1963. június 1-én látogatott Székesfehérvárra. A nyolcvanéves nagy zeneköltőt a Vasvári Pál Gimnázium udvarán üdvözölték, majd lelkes szavakkal fordult az ifjúsághoz. Este a Vörösmarty Színházban a székesfehérvári iskolák énekkarai hangversenyt adtak Kodály Zoltán műveiből az illusztris vendég tiszteletére. Kodály Zoltánról Székesfehérvárnak már csak azért is kellene utcát vagy teret elneveznie, mert az új magyar zene másik nagy ikeralkotóművészéről, Bartók Béláról már esztendőkkel ezelőtt elnevezték a város egyik szépen kialakított terét. Tóth Aladár századunk egyik legnagyobb zeneesztétája volt. A székesfehérvári születésű Tóth Aladárnak, aki a felszabadulás utáni években a Magyar Állami Operaház igazgatója is volt, elévülhetetlen érdemei vannak Bartók Béla és Kodály Zoltán életművének térhódításában. Bartók és Kodály alkotásairól írt elemző és összefoglaló kritikáival az elsők között tett hitet a két nagy zeneszerző művészete mellett, olyan időkben, amikor ez a kiállás mellettük igazi tettnek számított. Még halálának évében — 1968. október 18-án hunyt el Tóth Aladár — a Zeneműkiadó vaskos kötetben jelentette meg zenekritikáinak és zenetanulmányainak egy részét, azokat, amelyeket 1934—1939 közötti években írt. A könyv Bónis Ferenc zenetudós szerkesztésében és válogatásában jelent meg. Tóth Aladár alig volt huszonegy éves, amikor a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban, 1919 tavaszán Székesfehérvárott egy szerény irodalmi vállalkozásnak indult, mindössze néhány számot megért lapban. Az Eszme című irodalmi és társadalmi folyóiratban már akkor világosan megfogalmazta azokat az elveit, amelyekhez mindig hű maradt életében és amelyek meghatározták a két világháború közötti években zenekritikusi működését, emberi magatartását. Ebben a forradalmi szellemű lapban jelentek meg Tóth Aladár első zenekritikai tanulmányai. A lap 1919. évi május 1-i számában Haydn gyermekszimfóniája címen írt cikket Tóth Aladár, a május 18-án megjelent összevont számban pedig Magyar zene címen írt nagyobb tanulmányt, amelyben szenvedélyesen síkra szállt Bartók Béla zeneművészete mellett, akinek művészsorsát sok tekintetben Ady Endrééhez hasonlította. Bartók nyitotta meg a Zeneakadémia kapuit a magyar zene számára — írta a huszonegy éves Tóth Aladár Bartókról. „Igazi magyar, büszke, szilaj, Ady Endrének az embere. Lángész, aki nem restell gramofonlemezre gyűjteni a magyar népdal rejtett kincseit. Kiváló rokonlélekre és segítőtársra talált Kodály Zoltánban, a zseniális zeneszerzőben, pedagógusban, tudósban." Tóth Aladár azokhoz az elvekhez, amelyeket fiatalon Az Eszme című székesfehérvári lapban vallott, amikor a zenekultúra demokratizálását ünnepelte és az új magyar zene mellett tett hitet, haláláig hű maradt Jankovich Ferenc gazdag életpályájának emléke is arra kötelezi már az ősi várost, hogy róla utcát vagy teret nevezzenek el. Kitűnő költő és műfordító volt. Verseiben megszólalt a dunántúli táj. Több társadalmi és történelmi regényt írt. Munkásságából most kiemeljük azt az értékes szerkesztőtevékenységét, amellyel mint a Magyar dal című folyóirat szerkesztője szolgálta a Bartók— Kodály megteremtette új magyar zenekultúrát. 1907. november 19-én született Székesfehérvárott, édesapja falusi kőművessegéd volt. Mint Eötvös-kollégista ösztödíjas magyar—franciaszakos tanárjelölt két évig Párisban volt egyetemi hallgató. Az egyetemi tanulmányok elvégzése után beiratkozott a Zeneművészeti Főiskolára. Óraadó tanárként működött, közben az 1936—1942 közti években a Magyar Dal című lapot, az Országos Magyar Dalosszövetség hivatalos lapját szerkesztette. Ebben a minőségben szoros baráti kapcsolatban állott Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal. Irodalmi munkásságáért kétszer tüntették Baumgarten-díjjal, majd Kossuthdíjat kapott. Jankovich Ferenc írói munkásságából is kiemelkedik a Csepp a tengerben című háborús naplója, sok székesfehérvári és Fejér megyei vonatkozásával az ország hitleri megszállásának ez az érdekes dokumentuma. Mint műfordító főleg Moliére, és Romain Rolland műveit fordította magyarra. Emberi magatartására nagy hatással volt Romain Rolland, akiben élete példaadóját tisztelte. Az ezeréves város megtisztelő feladata a millenniumi évben, hogy nevezzenek el utcát vagy teret Kodály Zoltánról, Tóth Aladárról és Jankovich Ferencről. Ez már csak azért is könnyen lehetséges, mert az erősen fejlődő városban több új lakónegyed épült az utóbbi években, új utcák, terek keletkeztek. Környei Elek FÜZEK (Áron Nagy Lajos) 1972. június 4. CSALÁD (litográfia) Révész Napsugár Darázs Endre: Egy főkönyvelő hegebül Látszólag könnyed, rövid, gúnyos versekkel találkozunk Darázs Endre posztumusz kötetének lapjain. Első olvasásra is meghökkentő élményt nyújtanak: mennyi szenvedés, megalázottság gyermekkori háborús élmény — ugyanakkor bölcsességbe torkolló önirónia, a ma világának, így a mi közéletünknek is ezernyi újdonsága és fonáksága, amit a költő friss, biztos szemmel érzékelt és örökített meg. . Sokan ismerték, hiszen a felszabadulás utáni fiatal költőnemzedék egyik képviselője volt, szerkesztője a korszakot jelentő Tűztánc anatológiának. Líráját a szinte állandó vívódás, a visszásságokkal szembeni perlekedés, a szinte nyerseségig menő szókimondás jellemezte. Nem hatódott meg könynyen és főképpen nem alkudott meg semmivel, ezt tükrözik versei. Azon költők közé tartozott, aki egyaránt ismerte a „poloskás albérlet” terheit és a pasaréti polgári jólétet. Darázs Endre nyugtalan, vibráló verssorai különös varázzsal fejezik ki a költő életének buktatóit, sikert és kudarcot, azt a megvetést és főként keserűséget, amit a bürokratikus ügyintézés iránt érzett. Nem véletlen, hogy külön jelentőséggel bír a kötet címadó verse és annak tartalma: („Az ég derül az ég örül / Mert főkönyvelő hegedül / Egyszál nadrágban szőrösen / Az idő indái között”) Megkapóan és mégis fanyarul szól a szerelemről („...Hogy nem is olyan rossz üzlet talán / A befeketés, amivel magához köt téged / Ez a ráfizetéses lány, ez a széteső élet / Ez a régen kiselejtezett költő”.) Darázs Endre versei egyaránt meghökkentőek és ironikusak, mindegyik külön élmény, s mégis, egy önmaga útját járó, érzését groteszk formában rejtő, csupaszív költőről van szó, akinek most utolsó kötetét olvashatjuk. Tasnádi Varga Éva 7 Csatát nyert a vers Modern, falusi kultúrház. A jelek szerint nem biztató az érkezőt fogadó atmoszféra: az „élő” büfé zsivajas üstje, s mellette a „halott” olvasószoba bénult ridegsége. Az elénk siető kultúrosnak magyarázzuk: verseket mondunk a szerelemről, annak sokszínűségét, ezer arcát bemutatandó. — No hát csak csinálják, bár nekem dolgom volt a héten, meg aztán nem magukat vártam... És táncmulatság is van a szomszéd községben... De mondom, lesz itt ember. Hát lett. Nyolc! — a több ezer főt számláló nagyközségben, összenézünk. Ismerjük egymást a próbák, a közös élmények, a vers szeretetének tiszta légkörű világából. S máris tudjuk a teendőket. A szépet akarás bizonytalan kimenetelű ötletet sugall! A klubterem a presszóval-ivóval szomszédos, behallatszik a söröskorsók koccanása, s egyéb (nem épen irodalmi est hngulatáinak megfelelő) hangok. — Hagyják nyitva az ajtót — kérjük — s ha úgy gondolják, kezdhetjük. Elhangzik az első vers. Petőfi Sándor: Mi a szerelem?... Mintha csitulnának ott kint, az ivóban, s két kíváncsi férfi fej, két munkaruhás férfié, megjelenik az ajtóban. „Üljenek le” — int az igazgató. Aztán következik Theokritosz: Tavaszi párbeszéd... Tiszta érzelmű, de pajzán beszélgetés. Tele az ajtónyílás; egyikünket sem zavar, hogy versmondás közben jönnek a hallgatók Mert jönnek, jönnek — már alig vannak az ivóban. Érezzük: soha ilyen akarással, ilyen... — igen! — győzelemakarással nem mondtunk verseket. József Attiláét, Juhász Ferencét és a többiekét. Az utolsókat már néma csöndben, teljes figyelemmel és valami elmondhatatlanul szorongató érzéssel. Nézem a szemeket: tetszik a műsor, „érez” a hallgatóság. Vége, taps. Nyertünk Mintha csatában aratunk volna valami szép győzelmet! Teljes azonban akkor lenne diadalunk, ha e sorok olvasói is megértenék: miért e „harc?” Bobory Zoltán