Fejér Megyei Hírlap, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-01 / 127. szám
— 2 ---- Budapestre érkezett Samora Moises Machel, a Mozambiki Népi Köztársaság és a Frelimo elnöke. Képünkön: Kádár János üdvözli Samora Moises Machelt (MTI Fotó: vigovszki Ferenc felvétele — Telefotó — KS) Kommentár Boszorkányüldözés Legjobb védekezés a támadás. Anvar Szadat is ezt a módszert választotta, amikor öt hónap után először másfél órás nemzetközi sajtókonferencián bizonygatta: a külföldi sajtó hamis képet fest Egyiptomról. Vagyis: az ellenzékiekkel szemben indított kairói boszorkányüldözés csupán egyes újságírók agyréme, valójában az egyiptomi nép széles körű demokratikus jogokat élvez. Azt is állította az egyiptomi elnök, hogy csupán azok ellen lépnek fel, akik — úgymond — „a demokráciát kihasználó opportunista elemek”. Nos, a tények mást mutatnak. A letartóztatási hullám, a főügyészség nyomozása nyilvánvalóan azt célozza, hogy az amúgy is háttérbe szorított egyiptomi baloldalt végleg szétzúzza. De mi ezeknek a politikusoknak és diákoknak a bűne? Mindenekelőtt az, hogy nem osztják Szadat derűlátását. Makacsul azt állítják, hogy Kairó és Jeruzsálem közvetlen párbeszéde nem hozott — nem is hozhat — semmiféle eredményt az arab ügy számára, nem járul hozzá a közel-keleti békés és tartós rendezéshez. Ellenkezőleg, aláássa az ingatag arab egységet, még bonyolultabbá, összekuszáltabbá teszi a különben is rendkívül összetett helyzetet. Ha számba vesszük, mi történt november — vagyis az első közvetlen egyiptomi— izraeli csúcstalálkozó — óta aligha cáfolhatjuk Szadat ellenzékének véleményét. A párbeszéd semmilyen eredménnyel nem járt, Izrael mereven elzárkózik mindenfajta területi engedménytől, hallani sem akar a palesztin kérdés rendezéséről, sőt, azóta nyílt agressziót követett el Libanon déli része ellen. Szadat mindezek ellenére optimista. Kijelentette: két hónapon belül el kell dőlnie a Kairó—Jeruzsálem párbeszéd további sorsának. Kénytelenkelletlen beismerte ugyanakkor, hogy Egyiptom ,és Izrael között jelenleg nincs semmiféle kapcsolat. Hogy mire alapozza derűlátását? Erre a kérdésre nem válaszolt. Nem is válaszolhatott. S ami ilyenkor a legkézenfekvőbb: bűnbakot kell találni, valamivel el kell terelni a figyelmet a nyomasztó belső feszültségről A boszorkányüldözés okát alighanem ebben kell keresni. Az egyiptomi demokrácia pedig — ellentétben Szadat állításaival — talán mégsem oly tökéletes, mint amilyennek az elnöki rezidencián feltüntetni igyekeztek. Gyapay Dénes Prágában nagygyűlést tartottak a szovjet párt- és kormányküldöttség tiszteletére. Képünkön: Leonyid Brezsnyev és Gustáv Husák (felelőt« — dk — MTI — RS) Puja Frigyes felszólalása az ENSZ-ben Az ENSZ-közgyűlés New Yorkban folyó rendkívüli leszerelési ülésszakán szerdán este mondott beszédet az általános vita keretében Puja Frigyes külügyminiszter, a magyar küldöttség vezetője. Mint ismeretes, Magyarország tagja volt az ENSZ székhelyén május 23-án kezdett és június 28-ig tartó 10. rendkívüli ülésszak 54 tagú előkészítő bizottságának. Hazánk 1969 óta vesz részt a leszerelési bizottság genfi értekezletének munkájában, 1973 óta pedig Bécsben a középeurópai haderők és fegyverzet kölcsönös csökkentéséről folyó tárgyalásokon. A Magyar Népköztársaság mind az ENSZ-ben, mind a különböző nemzetközi leszerelési tárgyalószervekben aktívan kivette és kiveszi részét a leszerelési erőfeszítésekből, számos kezdeményezése, kollektív javaslatokban vállalt tevékeny társszerzői szerepe, leszerelési tárgyú ENSZ-tanulmányokban való részvétele méltán váltott ki elismerést. Hazánk részese valamennyi sokoldalú fegyverkezéskorlátozási,illetve leszerelési megállapodásnak, amelyet az utolsó másfél évtizedben bocsátottak nemzetközi aláírásra. Egyik aláírója volt 1975- ben Helsinkiben az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának. Mint már jelentettük, hétfőn New York-ban értekezletet tartottak a rendkívüli leszerelési ülésszakon résztvevő el nem kötelezett államok külügyminiszterei és a megfigyelői státusú államok, illetve szervezetek képviselői. Sri Lanka ENSZ-fezissziója közölte, hogy a zárt ülésen jóváhagyták az el nem kötelezett országok koordinációs irodája Havannában május 15. és 20. között tartott ülésének záróközleményét. Az okmány, amely külön fejezetben foglalkozik a nemzetközi biztonság és az enyhülés öszszefüggéseivel, a külföldi katonai támaszpontok felszámolásával, az atomenergia békés felhasználásával, Izrael és Dél-Afrika fegyverkezési programjaival kitér az el nem kötelezett országok feladataira az ENSZ leszerelési ülésszakával kapcsolatban. HÍRLAP Illést tartott a TOT elnöksége A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnöksége szerdán Szabó István elnökletével ülést tartott. Megtárgyalta az MSZMP Központi Bizottságának a mezőgazdaság és az élelmiszeripar helyzetéről, fejlesztésének feladatairól hozott 1978. március 15-i határozatának megvalósítására előterjesztett ajánlást. Az elnökség úgy döntött, hogy az ajánlást megvitatásra és elfogadásra a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa júniusi ülése elé terjeszti. Az elnökség javasolja az országos tanácsnak, hogy az ajánlást valamennyi mezőgazdasági szövetkezet és területi szövetség részére adja ki, hogy azt a tsz-ekben vezetőségi üléseken, majd a vezetőség tagjainak részvételével a munkahelyi közösségekben és a területi szövetségekben elnökségi üléseken, valamint küldöttközgyűléseken tárgyalják meg. Csütörtök, 1978. június 1 „Ablak” Dél-Afrikára nyomorait, magányos halál Steve Biko, a dél-afrikai Fekete öntudat mozgalom legkiemelkedőbb alakja tavaly szeptemberben vizsgálati fogságban meghalt. Halála körülményeinek kivizsgálása 1977 novemberben három hétre, amíg a világ sajtójának képviselői összegyűltek Pretoriában, reflektorfényként világította meg az egész déli afrikai rendszert. A bírósági vizsgálati jegyzőkönyv — összesen kétezer oldal — szolgáltattaa nyersanyagot két angol újságíró, Jon Blair és Norman Fenton számára, hogy Nyomorult, magányos halál címmel megírják Biko útjának történetét elfogatásától haláláig. A drámát a Royal Shakespeare Company mutatta be ez év februárjában, Londonban. Pierrette Pozmowskii, az Unesco Features című folyóirat szerkesztője készített interjút a szerzők egyikével, Jon Blair-rel, ennek a cikknek fordítását közöljük. — Mi adta az ötletet a dráma megírására? — Munkánk természete. Egy gazdasági televíziótársaság hírrovatánál dolgozunk. Egyik kollégánk javasolta, hogy készítsük el az éppen folyó vizsgálat dramatizált változatát. Elküldtünk valakit Dél-Afrikába, hogy megszerezze a vizsgálati jegyzőkönyvet, aztán én és Norman Fenton munkához láttunk, a szó szoros értelmében az újsághírek alapján. A bíróság három hétig ülésezett, mi a harmadik héten kezdtünk dolgozni. — Három hétig tartott, míg elkészült a televíziós forgatókönyv, és mivel a vizsgálatot még nem zárták le, helyet hagytunk az anyagban a még meg nem történt eseményeknek. Két nap alatt, közvetlenül az ítélet kihirdetése után (december másodikára esett) végeztünk a forgatással, és december nyolcadikén már műsorra is tűztük. A tévéváltozat félórás volt csak, de a sugárzás után a Royal Shakespeare Company megkeresett minket és megkérdezték, el tudnánk-e készíteni egy kétórás színpadi művet is. A döntésünkben a munkán kívül sok egyéb is közrejátszott. Mindketten úgy éreztük, ez különös eset nemcsak Dél-Afrika történetében, hanem a világnak Dél-Afrikáról alkotott véleményében is: a tárgyalóteremből három héten át ablak tárult az országra. Nem egyszerűen a biztonsági erők mesterkedésére, hanem az elnyomás egész rendszerére, a faji megkülönböztetésre, az országot kormányzó erőkre. — Több mint negyvenöt politikai fogoly halt meg Dél-Afrika börtöneiben 1963 óta. Miért került előtérbe éppen ez az eset, miért tartottak vizsgálatot? — Több száz, ha nem több ezer fogoly halt már meg a dél-afrikai börtönökben természetes halállal, vagy verés és más okok miatt. De negyvenötöt — és ez fontos tényező — a biztonsági törvények értelmében tartottak fogva, amelyek lehetővé teszik, hogy férfiakat és nőket tárgyalás nélkül meghatározatlan időre fogságba vessenek. — Hogy miért csaptak ekkora hűhót Biko halála körül? Véleményem szerint a nemzetközi felzúdulás volt a döntő ebben az esetben. A dél-afrikaiak elvetették a sulykot, és így mintegy belekényszerítették őket a vizsgálatba. Nem voltak felkészülve arra, ami a tárgyalóteremben történt, mint ahogy arra sem, hogy ennyire felcsigázzák a világ közvéleményét. Ez nemcsak azt mutatja, mennyire naivak, hanem azt is, mennyire szűk látókörűek a dél-afrikaiak. Nem döbbentek meg, nem szörnyedtek el, amint a történet kibomlott a szemük előtt. Közömbösek maradtak. Ebből tisztán látható, mennyire tarthatatlan az állapot Dél-Afrikában, ahol a fehér kisebbség uralkodik. — Az a számtalan tanú, rendőrtiszt és orvos, aki megvizsgálta Bikót, vagy azt mondta, semmi komoly baja nincs, vagy azt, hogy a sérüléseit maga okozta. A bizonyítékok, a jegyzőkönyv tényei, megannyi szörnyű vád. — A rendőrtisztek és a biztonsági szolgálat emberei, akiket Biko őrizetére rendeltek ki augusztus 18-tól szeptember 12-i haláláig, a vád tanúivá váltak, noha valószínűleg senki sem gondolta, hogy túl sokat fednek majd fel brutalitásukból, vérszomjasságukból. De a bíróság, Biko családja és Sidney Kentridge nyomása alatt kénytelen-kelletlen furcsa dolgokat, ismertek be. Például azt, hogy megszokott dolog volt a biztonsági erők Port Elizabeth-i főhadiszállásán, hogy az embereket meztelenül bilincsbe verve vallatták éjszakákon át. És valóban, a lábvasat, amelyben Bikót tartották, bemutatták a tárgyaláson. Az az ember, aki éjszakánként Bikót őrizte, úgy beszélt erről a bilincsről, mintha Biko csak napszemüveget hordott volna. — Az orvosok csoportjának viselkedése*■ akik szeptember hetedikén vizsgálták meg először Bikót, és haláláig meglepő szimptómákat fedeztek fel rajta — talán még félelmetesebb volt. Az ember ugyanis az etikus magatartást elvárja az orvosi hivatás gyakorlóitól. Amikor behivatták őket, hogy megvizsgálják a foglyot, olyan bizonyítványt írtak alá, hogy egészséges, pedig — amint az később beigazolódott — Bikónak ekkor már halálos agysérülése volt. Az első orvos annak ellenére nyilvánította épnek, hogy Biko száján vágott sebet talált, csuklója és bokája püffedt volt a bilincsektől, zúzott seb volt a mellkasán stb. Egy másik orvos, az elsőnek a felettese ugyancsak aláírt egy nyilatkozatot, mely szerint a fogoly szimulált, noha a tesztek bebizonyították a sérülést. A halottkémek csoportja harmadikként vizsgálta meg a holttestet. A halottszemle főorvosa a tárgyalóteremben azt állította, hogy Biko kiterjedt agysérülését esetleg önmaga okozta. A keresztkérdések súlya alatt ugyanakkor bevallotta, hogy az orvostörténetben még nem fordult elő olyan eset, hogy valaki maga okoztaagysérülésbe belehalt volna. És, amikor kijelentették neki, hogy Biko körülményeit ismerve — megláncolva, bilincsbe verve feküdt egy rongyszőnyegen — ez teljesen lehetetlen volt, ravaszul jelentette ki: „Nem valószínű, de lehetséges, és ezért a lehetőséget nem vethetem el”. A halottkémek még egyetértettek abban, hogy a a halálos sérülést akkor szerezte, amikor a biztonsági erők foglya volt. — A szemtanúkat senki sem kényszerítette, hogy beismerő vallomásttegyenek. Mégis a freudi elszólások egész sorát hallhatták a tárgyalóteremben ülők, annyira zavarodottak voltak. — A legemlékezetesebb nyelvbotlás Pieter J. Goosen ezredesé, a biztonsági erők parancsnokáé volt. Saját ügyvédje kérdezte: „Ezredes úr, feljelentették-e valaha testi sértés miatt az ön kihallgató csoportját?” Amire Goosen ezt válaszolta: „Nem, soha senki nem jelentette fel a vallató osztagomat." — A drámában megtartották az időrendi sorrendet? — Nem, a tárgyalóterem eseményei három hétig tartottak, tizenhárom napig folyt a bizonyítás, egy napra visszavonult a bíróság ítélethozatalra, és volt még egy nap, az ítélethirdetésé, amely csak negyvenöt percig tartott. Úgy döntöttünk, nem követjük a tárgyalóterem eseményeinek kronológiáját, inkább Biko útját kísérjük nyomon haláláig, és ezt megszakítjuk a különféle tanúk megjelenésével. A színpadon feltűnik egy ember, aki elmondja, milyen volt Biko egy bizonyos napon, aztán egy másik beszél ugyanerről, más szemszögből. — A téves változatot rendkívül gyorsan összehozták. Azután profi színészeket szerződtettek. Hol forgatták a darabot? — Ez egyike azoknak a furcsa véletleneknek, amik végigkísérték az egész eseményt. A pretoriai tárgyalás egy még fel nem szentelt zsinagógában folyt, ahol nagyon sok politikai pert tartanak. Mivel nem tudtuk saját műtermeinkben forgatni a helyszűke miatt, egy kis kelet-londoni színház látszott a legalkalmasabb helyszínnek, — szintén felszenteletlen zsinagóga. — A tévéváltozatot tízmillió ember látta. Utána felkereste önöket a Royal Shakespeare Company, akiknek minden fellépésére hónapokkal előre elkelnek a jegyek. Hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt. — januárban írták a drámát és februárban mutatták be — színre vinni? — A Royal Shakespeare Company tagjai, akik az előadások estéin szabadok voltak, önként vállalták a munkát. És a társaság egyik színháza szabad is volt ezeken a napokon. Oratórium-szerűen adták elő. Voltak próbák, voltak előadások, de a színészek lapról olvasták a szerepüket. A színészek és én minden munkát ingyen végeztünk, a belépődíjakat pedig felajánlottuk abba az alapba, amely a dél - afrikai elnyomottakat, üldözötteket, politikai foglyokat védi, családjait segíti, és hírt ad Dél-Afrikáról. — Milyen volt a színpadkép? — A darabot egy nagyon egyszerű színpadon adták elő. A bírák szerepét játszó színészek az asztal mögött álltak, a tanúk egy pulpitus mögül beszéltek. A bíróság fölött egy plakát lógott Vorster miniszterelnök szavaival: ..Ha Dél-Afrika rendőrállam, akkor a legboldogabb rendőrállam a világon”. — A színház kétszáz helye napról napra megtelt, és azt hiszem, teltház lett volna hónapokig, ha színen tudták volna tartani a darabot. De hogyan reagáltak rá Britanniában és külföldön? — A darab végén felsorolják annak a 45—411 embernek a nevét, aki a biztonsági erők foglyaként halt meg Dél-Afrikában. Akinél tudtuk, a halála körülményeit is közöltük. A közönséget mintha villámcsapás érte volna. Nem tudták tapsoljanak, vagy némán gyászoljanak. — A kritikusoktól nagyon jó kritikákat kaptunk, a darab iránti érdeklődés egyre nő, lehetséges, hogy külföldön is előadják. Most New York-ba megyek, hogy egy off-Brodway produkciót segítsek színre vinni. — A dél-afrikai hatást sokkal nehezebb , meghatározni. Az angol nyelvű sajtóban nagyon jó visszhangja volt a tévéprodukciónak, de, ahogy én tudom, az afrikai nyelven író újságok teljesen figyelmen kívül hagyták. — És az utolsó kérdés: mit akartak elérni a művei? __ Két évvel ezelőtt, a sowetói felkelés után elmentem Dél-Afrikába, ahol megpróbáltam törvényes keretek között filmet forgatni arról, amit történt. De a dél-afrikai rezsim megakadályozott ebben. Ennek ellenére elkészült a film „Nincs krízis” címmel, a Vorster-rezsimről és a hazafias ellenállásról. A Biko tárgyalás újabb lehetőséget adott, hogy eláruljak a világnak valamit Dél-Afrikáról. — Nem az a célom, hogy a közönség a darab után így sóhajtson: „Micsoda emberek vannak”. Nekem több kell, az, hogy vágódjanak a látottakon: „Micsoda embertelen rendszer ez, és mennyire hatalmába kerítheti az egyént!” Fontos, hogy megértsék az elnyomás természetét, és azt, hogy megnyomoríthat bárkit, az olyan egyéniséget is, mint Steve Biko, akit meg is öltek. De — és ez ellentmondásnak látszik — a rendőrtisztek, az orvosok, a bírák szintén a rendszer áldozatai. A Béko tárgyalás nagy lépést tett azért, hogy megmutassa az elnyomók észjárását is. Fordította: Farkas Eszter