Fejér Megyei Hírlap, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-01 / 127. szám

— 2 ---- Budapestre érkezett Samora Moises Mach­el, a Mozambiki Népi Köztársaság és a Frelimo elnöke. Képünkön: Kádár János üdvözli Samora Moises Machelt (MTI Fotó: vigovszki Ferenc felvétele — Telefotó — KS) Kommentár Boszorkány­üldözés Legjobb védekezés a táma­dás. Anvar Szadat is ezt a módszert választotta, amikor öt hónap után először másfél órás nemzetközi sa­jtókonfe­­rencián bizonygatta: a kül­földi sajtó hamis képet fest Egyiptomról. Vagyis: az ellenzékiekkel szemben indított kairói bo­szorkányüldözés csupán egyes újságírók agyréme, valójában az egyiptomi nép­ széles körű demokratikus jogokat élvez. Azt is állította az egyiptomi elnök, hogy csupán azok ellen lépnek fel, akik — úgymond — „a demokráciát kihasználó opportunista elemek”. Nos, a tények mást mutatnak. A letartóztatási hullám, a főügyészség nyomozása nyil­vánvalóan azt célozza, hogy az amúgy is háttérbe szorított egyiptomi baloldalt végleg szétzúzza. De mi ezeknek a politikusoknak és diákoknak a bűne? Mindenekelőtt az, hogy nem osztják Szadat derűlátá­sát. Makacsul azt állítják, hogy Kairó és Jeruzsálem közvetlen párbeszéde nem hozott — nem is hozhat — semmiféle eredményt az arab ügy számára, nem járul hoz­zá a közel-keleti békés és tartós rendezéshez. Ellenkező­leg, aláássa az ingatag arab egységet, még bonyolultabbá, összekuszáltabbá teszi a kü­lönben is rendkívül összetett helyzetet. Ha számba vesszük, mi történt november — vagyis az első közvetlen egyiptomi— izraeli csúcstalálkozó — óta aligha cáfolhatjuk Szadat ellenzékének véleményét. A párbeszéd semmilyen ered­ménnyel nem járt, Izrael me­reven elzárkózik mindenfajta területi engedménytől, halla­ni sem akar a palesztin kér­dés rendezéséről, sőt, azóta nyílt agressziót követett el Libanon déli része ellen. Szadat mindezek ellenére optimista. Kijelentette: két hónapon belül el kell dőlnie a Kairó—Jeruzsálem párbeszéd további sorsának. Kénytelen­kelletlen beismerte ugyanak­kor, hogy Egyiptom ,és Izrael között jelenleg nincs semmi­féle kapcsolat. Hogy mire alapozza derűlátását? Erre a kérdésre nem válaszolt. Nem is válaszolhatott. S ami ilyen­kor a legkézenfekvőbb: bűn­bakot kell találni, valamivel el kell terelni a figyelmet a nyomasztó belső feszültségről A boszorkányüldözés okát alighanem ebben kell keres­ni. Az egyiptomi demokrácia pedig — ellentétben Szadat állításaival — talán mégsem oly tökéletes, mint amilyen­nek az elnöki rezidencián fel­­tü­ntetni igyekeztek. Gyapay Dénes Prágában nagygyűlést tartottak a szovjet párt- és kormány­­küldöttség tiszteletére. Képünkön: Leonyid Brezsnyev és Gus­­táv Husák (felelőt« — d­k — MTI — RS) Puja Frigyes felszólalása az ENSZ-ben Az ENSZ-közgyűlés New Yorkban folyó rendkívüli le­szerelési ülésszakán szerdán este mondott beszédet az ál­talános vita keretében Puja Frigyes külügyminiszter, a­ magyar küldöttség vezetője. Mint ismeretes, Magyaror­szág tagja volt az ENSZ szék­helyén május 23-án kezdett és június 28-ig tartó 10. rend­kívüli ülésszak 54 tagú elő­készítő bizottságának. Hazánk 1969 óta vesz részt a leszere­lési bizottság genfi érte­kezletének munkájában, 1973 óta pedig Bécsben a közép­európai haderők és fegyver­zet kölcsönös csökkentéséről folyó tárgyalásokon. A Magyar Népköztársaság mind az ENSZ-ben, mind a különböző nemzetközi lesze­relési tárgyalószervekben ak­tívan kivette és kiveszi részét a leszerelési erőfeszítésekből, számos kezdeményezése, kol­lektív javaslatokban vállalt tevékeny társszerzői szerepe, leszerelési tárgyú ENSZ-ta­­nulmányokban való részvétele méltán váltott ki elismerést. Hazánk részese valamennyi sokoldalú fegyverkezéskorlá­tozási,­illetve leszerelési meg­állapod­ásnak, amelyet az utolsó másfél évtizedben bo­csátottak nemzetközi aláírás­ra. Egyik aláírója volt 1975- ben Helsinkiben az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának. Mint már jelentettük, hét­főn New York-ban értekezle­tet tartottak a rendkívüli le­szerelési ülésszakon résztvevő el nem kötelezett államok külügyminiszterei és a meg­figyelői státusú államok, il­letve szervezetek képviselői. Sri Lanka ENSZ-fezissziója közölte, hogy a zárt ülésen jóváhagyták az el nem köte­lezett országok koordinációs irodája Havannában május 15. és 20. között tartott ülésé­nek záróközleményét. Az ok­mány, amely külön fejezet­ben foglalkozik a nemzetközi biztonság és az enyhülés ösz­­szefüggéseivel, a külföldi ka­tonai támaszpontok felszámo­lásával, az atomenergia békés felhasználásával, Izrael és Dél-Afrika fegyverkezési programjaival kitér az el nem kötelezett országok fel­adataira az ENSZ leszerelési ülésszakával kapcsolatban. HÍRLAP Illést tartott a TOT elnöksége A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnök­sége szerdán Szabó István el­nökletével ülést tartott. Meg­tárgyalta az MSZMP Köz­ponti Bizottságának a mező­­gazdaság és az élelmiszeripar helyzetéről, fejlesztésének feladatairól hozott 1978. már­cius 15-i határozatának meg­valósítására előterjesztett ajánlást. Az elnökség úgy döntött, hogy az ajánlást megvitatásra és elfogadásra a Termelőszövetkezetek Orszá­gos Tanácsa júniusi ülése elé terjeszti. Az elnökség javasolja az országos tanácsnak, hogy az ajánlást valamennyi mező­­gazdasági szövetkezet és terü­leti szövetség részére adja ki, hogy azt a tsz-ekben vezető­ségi üléseken, majd a vezető­ség tagjainak részvételével a munkahelyi közösségekben és a területi szövetségekben elnökségi üléseken, valamint küldöttközgyűléseken tár­gyal­ják meg. Csütörtök, 1978. június 1 „Ablak” Dél-Afrikára nyomorait, magányos halál Steve Biko, a dél-afrikai Fekete öntudat mozgalom legkiemelkedőbb alakja tavaly szeptemberben vizsgálati fogságban meghalt. Halála körülményeinek kivizsgálása 1977 no­vemberben három hétre, amíg a világ sajtó­jának képviselői összegyűltek Pretoriában, reflektorfényként világította meg az egész déli afrikai rendszert. A bírósági vizsgálati jegyző­könyv — összesen kétezer oldal — szolgáltatta­­a nyersanyagot két angol újságíró, Jon Blair és Norman Fenton számára, hogy Nyomorult, magányos halál címmel megírják Biko útjának történetét elfogatásától haláláig. A drámát a Royal Shakespeare Company mutatta be ez év februárjában, Londonban. Pierrette Poz­­mowskii, az Unesco Features című folyóirat szerkesztője készített interjút a szerzők egyi­kével, Jon Blair-rel, ennek a cikknek fordítá­sát közöljük. — Mi adta az ötletet a dráma megírására? — Munkánk természete. Egy gazdasági tele­­víziótársaság hírrovatánál dolgozunk. Egyik kollégánk javasolta, hogy készítsük el az ép­pen folyó vizsgálat dramatizált változatát. El­­küldtünk valakit Dél-Afrikába, hogy megsze­rezze a vizsgálati jegyzőkönyvet, aztán én és Norman Fenton munkához láttunk, a szó szo­ros értelmében az újsághírek alapján. A bíró­ság három hétig ülésezett, mi a harmadik hé­ten kezdtünk dolgozni. — Három hétig tartott, míg elkészült a tele­víziós forgatókönyv, és mivel a vizsgálatot még nem zárták le, helyet hagytunk az anyag­ban a még meg nem történt eseményeknek. Két nap alatt, közvetlenül az ítélet kihirdeté­se után (december másodikára esett) végez­tünk a forgatással, és december nyolcadikén már műsorra is tűztük.­­ A tévéváltozat félórás volt csak, de a su­gárzás után a Royal Shakespeare Company megkeresett minket és megkérdezték, el tud­­nánk-e készíteni egy kétórás színpadi művet is. A döntésünkben a munkán kívül sok egyéb is közrejátszott. Mindketten úgy éreztük, ez különös eset nemcsak Dél-Afrika történetében, hanem a világnak Dél-Afrikáról alkotott véle­ményében is: a tárgyalóteremből három héten át ablak tárult az országra. Nem egyszerűen a biztonsági erők mesterkedésére, hanem az el­nyomás egész rendszerére, a faji megkülön­böztetésre, az országot kormányzó erőkre. — Több mint negyvenöt politikai fogoly halt meg Dél-Afrika börtöneiben 1963 óta. Miért került elő­térbe éppen ez az eset, miért tartottak vizsgálatot? — Több száz, ha nem több ezer fogoly halt már meg a dél-afrikai börtönökben természe­tes halállal, vagy verés és más okok miatt. De negyvenötöt — és ez fontos tényező — a biztonsági törvények értelmében tartottak fogva, amelyek lehetővé teszik, hogy férfiakat és nőket tárgyalás nélkül meghatározatlan időre fogságba vessenek. — Hogy miért csaptak ekkora hűhót Biko halála körül? Véleményem szerint a nemzet­közi felzúdulás volt a döntő ebben az esetben. A dél-afrikaiak elvetették a sulykot, és így mintegy belekényszerítették őket a vizsgálat­ba. Nem voltak felkészülve arra, ami a tár­gyalóteremben történt, mint ahogy arra sem, hogy ennyire felcsigázzák a világ közvélemé­nyét. Ez nemcsak azt mutatja, mennyire nai­vak, hanem azt is, mennyire szűk látókörűek a dél-afrikaiak. Nem döbbentek meg, nem szörnyedtek el, amint a történet kibomlott a szemük előtt. Közömbösek maradtak. Ebből tisztán látható, mennyire tarthatatlan az álla­pot Dél-Afriká­ban, ahol a fehér kisebbség uralkodik. — Az a számtalan tanú, rendőrtiszt és orvos, aki megvizsgálta Bikót, vagy azt mondta, semmi ko­moly baja nincs, vagy azt, hogy a sérüléseit maga okozta. A bizonyítékok, a jegyzőkönyv tényei, meg­annyi szörnyű vád. — A rendőrtisztek és a biztonsági szolgálat emberei, akiket Biko őrizetére rendeltek ki augusztus 18-tól szeptember 12-i haláláig, a vád tanúivá váltak, noha valószínűleg senki sem gondolta, hogy túl sokat fednek majd fel brutalitásukból, vérszomjasságukból. De a bí­róság, Biko családja és Sidney Kentridge nyo­mása alatt kénytelen-kelletlen furcsa dolgokat, ismertek be. Például azt, hogy megszokott do­log volt a biztonsági erők Port Elizabeth-i fő­hadiszállásán, hogy az embereket meztelenül bilincsbe verve vallatták éjszakákon át. És valóban, a lábvasat, amelyben Bikót tartották, bemutatták a tárgyaláson. Az az ember, aki éjszakánként Bikót őrizte, úgy beszélt erről a bilincsről, mintha Biko csak napszemüveget hordott volna. — Az orvosok csoportjának viselkedése­­*■ akik szeptember hetedikén vizsgálták meg elő­ször Bikót, és haláláig meglepő szimptómákat fedeztek fel rajta — talán még félelmetesebb volt. Az ember ugyanis az etikus magatartást elvárja az orvosi hivatás gyakorlóitól. Amikor behivatták őket, hogy megvizsgálják a foglyot, olyan bizonyítványt írtak alá, hogy egészséges, pedig — amint az később beigazolódott — Bikónak ekkor már halálos agysérülése volt. Az első orvos annak ellenére nyilvánította ép­nek, hogy Biko száján vágott sebet talált, csuklója és bokája püffedt volt a bilincsektől, zúzott seb volt a mellkasán stb. Egy másik or­vos, az elsőnek a felettese ugyancsak aláírt egy nyilatkozatot, mely szerint a fogoly szimulált, noha a tesztek bebizonyították a sérülést.­­ A halottkémek csoportja harmadikként vizsgálta meg a holttestet. A halottszemle fő­orvosa a tárgyalóteremben azt állította, hogy Biko kiterjedt agysérülését esetleg önmaga okozta. A keresztkérdések súlya alatt ugyan­akkor bevallotta, hogy az orvostörténetben még nem fordult elő olyan eset, hogy valaki maga okozta­­agysérülésbe belehalt volna. És, amikor kijelentették neki, hogy Biko körülmé­nyeit ismerve — megláncolva, bilincsbe verve feküdt egy rongyszőnyegen — ez teljesen le­hetetlen volt, ravaszul jelentette ki: „Nem va­lószínű, de lehetséges, és ezért a lehetőséget nem vethetem el”. A halottkémek még egyet­értettek abban, hogy a­ a halálos sérülést akkor szerezte, amikor a biztonsági erők foglya volt. — A szemtanúkat senki sem kényszerítette, hogy beismerő vallomást­­tegyenek. Mégis a freudi el­szólások egész sorát hallhatták a tárgyalóteremben ülők, annyira zavarodottak voltak. — A legemlékezetesebb nyelvbotlás Pieter J. Goosen ezredesé, a biztonsági erők parancs­nokáé volt. Saját ügyvédje kérdezte: „Ezredes úr, feljelentették-e valaha testi sértés miatt az ön kihallgató csoportját?” Amire Goosen ezt válaszolta: „Nem, soha senki nem jelentet­te fel a vallató osztagomat." — A drámában megtartották az időrendi sorren­det? — Nem, a tárgyalóterem eseményei három hétig tartottak, tizenhárom napig folyt a bi­zonyítás, egy napra visszavonult a bíróság íté­lethozatalra, és volt még egy nap, az ítélethir­detésé, amely csak negyvenöt percig tartott. Úgy döntöttünk, nem követjük a tárgyalóte­rem eseményeinek kronológiáját, inkább Biko útját kísérjük nyomon haláláig, és ezt meg­szakítjuk a különféle tanúk megjelenésével. A színpadon feltűnik egy ember, aki elmond­ja, milyen volt Biko egy bizonyos napon, az­tán egy másik beszél ugyanerről, más szem­szögből. — A téves változatot rendkívül gyorsan összehoz­ták. Azután profi színészeket szerződtettek. Hol forgatták a darabot? — Ez egyike azoknak a furcsa véletleneknek, amik végigkísérték az egész eseményt. A pre­toriai tárgyalás egy még fel nem szentelt zsi­nagógában folyt, ahol nagyon sok politikai pert tartanak. Mivel nem tudtuk saját műter­meinkben forgatni a helyszűke miatt, egy kis kelet-londoni színház látszott a legalkalma­sabb helyszínnek, — szintén felszenteletlen zsinagóga. — A tévéváltozatot tízmillió ember látta. Utána felkereste önöket a Royal Shakespeare Company, akiknek minden fellépésére hónapokkal előre elkel­nek a jegyek. Hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt. — januárban írták a drámát és februárban mutat­ták be — színre vinni? — A Royal Shakespeare Company tagjai, akik az előadások estéin szabadok voltak, ön­ként vállalták a munkát. És a társaság egyik színháza szabad is volt ezeken a napokon. Oratórium-szerűen adták elő. Voltak próbák, voltak előadások, de a színészek lapról olvas­ták a szerepüket. A színészek és én minden munkát ingyen végeztünk, a belépődíjakat pe­dig felajánlottuk abba az alapba, amely a dél - afrikai elnyomottakat, üldözötteket, politikai foglyokat védi, családjait segíti, és hírt ad Dél-Afrikáról. — Milyen volt a színpadkép? — A darabot egy nagyon egyszerű színpa­don adták elő. A bírák szerepét játszó színé­szek az asztal mögött álltak, a tanúk egy pul­pitus mögül beszéltek. A bíróság fölött egy plakát lógott Vorster miniszterelnök szavaival: ..Ha Dél-Afrika rendőrállam, akkor a legbol­dogabb rendőrállam a világon”. — A színház kétszáz helye napról napra megtelt, és azt hiszem, teltház lett volna hónapokig, ha szí­nen tudták volna tartani a darabot. De hogyan re­agáltak rá Britanniában és külföldön? — A darab végén felsorolják annak a 45—411 embernek a nevét, aki a biztonsági erők fog­lyaként halt meg Dél-Afrikában. Akinél tud­tuk, a halála körülményeit is közöltük. A közönséget mintha villámcsapás érte volna. Nem tudták tapsoljanak, vagy némán gyá­szoljanak. — A kritikusoktól nagyon jó kritikákat kap­tunk, a darab iránti érdeklődés egyre nő, le­hetséges, hogy külföldön is előadják. Most New Y­ork-ba megyek, hogy egy off-Brodway produkciót segítsek színre vinni. — A dél-afrikai hatást sokkal nehezebb , meghatározni. Az angol nyelvű sajtóban na­gyon jó visszhangja volt a tévéprodukciónak, de, ahogy én tudom, az afrikai nyelven író újságok teljesen figyelmen kívül hagyták. — És az utolsó kérdés: mit akartak elérni a mű­­vei? __ Két évvel ezelőtt, a sowetói felkelés után elmentem Dél-Afrikába, ahol megpróbáltam törvényes keretek között filmet forgatni ar­ról, amit történt. De a dél-afrikai rezsim meg­akadályozott ebben. Ennek ellenére elkészült a film „Nincs krízis” címmel, a Vorster-re­­zsimről és a hazafias ellenállásról. A Biko tár­gyalás újabb lehetőséget adott, hogy eláruljak a világnak valamit Dél-Afrikáról. — Nem az a célom, hogy a közönség a da­rab után így sóhajtson: „Micsoda emberek vannak”. Nekem több kell, az, hogy vágódja­nak a látottakon: „Micsoda embertelen rend­szer ez, és mennyire hatalmába kerítheti az egyént!” Fontos, hogy megértsék az elnyomás természetét, és azt, hogy megnyomoríthat bár­kit, az olyan egyéniséget is, mint Steve Bi­ko, akit meg is öltek. De — és ez ellentmon­dásnak látszik — a rendőrtisztek, az orvosok, a bírák szintén a rendszer áldozatai. A Béko tárgyalás nagy lépést tett azért, hogy megmu­tassa az elnyomók észjárását is. Fordította: Farkas Eszter

Next