Evangélikus gimnázium, Felsőlövő, 1879

Vallástanítás. Mielőtt a különös módszeres vallástanítást fejtegetnék, legyen szabad előbb szólani a vallás és vallásos nevelésről általában. A vallás, hit, szeretet, igazság, remény. Luther következőkép véle­kedett a vallásról mint hitről: „A hit nem emberi téves vélemény, vagy ábránd, mit sokan hitnek tartanak, hanem a hit isteni mű mibennünk, ami bennünket átalakít és újjá teremt isten szerint és az ó Ádámot megöli, egészen új emberekké formál a szív, bátorság, ész és erő szerint és a szent lelket eszközli. A hit élő, teljes bizalom az isten kegyelmében. Kérd istened, hogy a hitet benned nevelje, mert különben örökké boldogtalan leszesz. Amint a hitnek egyedüli és örök fénye, az isten szelleménél fogva az ember kebelében feltámad, úgy azonnal eloszlik az emberi kebelből a világ és természet létének minden sötétsége és ő ezekben is istent látja és ismeri fel. Amint valaki a leg­szentebb és legfensőbb dolgokról vélekedik, amint istenben hisz és ezen hite szerint cselekszik, szóval, amint hite gyengébb, vagy erősebb, a szerint határozható meg jelleme. Amilyen tehát valamely nép vallása, olyan az ő tulajdonképeni jelleme is, ami által mágát a többi néptől megkülömbözteti. Ez nemcsak az ó és újkor népei között szolgál összehasonlításul, hanem egyszersmind az újkor népé­nél is egymás közt. A keresztyénség két alapformájából, a protestáns és katholika vallásból fejlődött ki az új népek nemzeti jellege. A keresztyénség óta nincs azonkívül hatalmas, igaz nép, minden más család beteg. Azon élő hit nélkül, hogy a Jézus életében van az egyedüli boldogság, a társas élet sem nem keletkezhet, sem nem virulhat; ahol ezen hit kihalt, ott nem lehet egyházias élet, mert nincs senkinek se mit közölhetni. A Krisztus iránti szeretet egyszersmind a testvérek iránti szeretet is és lelke minden társulatnak. Amint az ember a földön, mint erős, biztos alapon áll, és sohasem fél, hogy róla a végtelen ürességbe leessen, és amint ez semmi bizonyítékot nem követel és nem is szükséges, úgy a szellem a hitben gyökeredzik mint erős, biztos alapban, mint a minden­tudás és ismeret, a minden tevés és igyekvés egyedüli alapjában, anélkül, hogy valaha bizonyítékot követelt vagy csak rá is szorult volna. Amint a nehézség törvénye az embert közvetlen, anélkül, hogy tudná vagy érezné a földhöz tapasztja, úgy a hit a szellemet közvetlen érintkezésben, közös­ségben és összefüggésben tartja istennel és ő benne és rajta megnyugodva támad még csak fel a szellemben az ész tevékenysége által az érzéki világ az ő életében és levésében és még csak ezután lesz az neki felfogható és észszerű. A hitben a szellem össztevékenységének láthatlan törvénye ural­kodik. Hit nélkül az ember az életben mindenütt boldogtalan, maga­ magának ellent áll. Amint a tagok lázas rángatódzása az egészséges testszervezetnek árt, úgy a gondolatok és ismeretek azonnali egységének, a pillanatnyi érzelemnek boldog lenni az igazságban árt a kétely, a felfogás aggodalma. A hit az első bebizonyíthatlan ok és épen ezen minden bebizonyítás feletti fensége által a legbiz­tosabb magyarázó oka minden életnek és levésnek: a hit azonban nem valami ábrándozó nézés a végtelen ürességbe és abból kifelé, nem is puszta boldog érzet, hanem az emberi szellem eredeti nézete az istenről, az istennek kinyilvánítása mi magunkban, ami magától olyan, amilyen a mi hozzá­­tevésünk nélkül az az kijelentés, erős megállapodás és megpihenés ő benne, mint levésünk és gon­dolkozásunk és minden egyéb másnak eredeti alapja, teremtője és eltartójában. A hívőnek lelkületét azért sohasem foglalkoztatja az a kérdés, miért ilyen az isten és miért lehet ilyen, hanem a szellem mindig csak a megfoghatlan és ismeretlen, de mégis ismeretes és megfogható szemléletében gyönyör.

Next