Figyelmező, 1839. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)

1839-01-01 / 1. szám

ö­ zének legtöbb esetekben csak mellesleg, csak feltételesen szól, főleg pedig az íróknak ösz­­vesen, ’s a’ közönségnek; ’s ugyan is a’hely­benhagyó , melly a’ mű’ jelességeit emeli ki és szépségeit, még inkább a’ közönségnek ; a’ gáncsoló , az melly hibákat ró és fogyatko­zásokat mutat ki, az íróknak, kik az idegen hibákon, mellyeket készek elismerni, rend­szerint szívesben is, többet is tanulnak, mint sajátjaikon, mellyeknek ha leghívebb tükrét tartod is eléjük, a’ tükör’ hűségét ők ugyan ritkán fogják elismerni. Fenn marad még a’ szerző ; az a’bírálat’valóságát egészen ritkán, részenként néha elismeri; de a’ fenforgó mun­kára nézve vagy nem használhatja többé, ha annak első kiadása egyszersmind utolsó is; vagy ál szeméremből, mitől illy tárgyak kö­zül a’ legjelesb is ritkán ment, átalja hasz­nálni; — jövendőre nézve pedig, formára inkább, de tárgy és nézetre kevesbbé haj­landó bírálójának bár általa is elösm­ert ítéle­tét nem csak elfogadni, hanem újabb mun­káiban valósítani is. Mert ez egyben nem szeret az ember — hiúságból — „saját kárán tanulni“, félvén nehogy gyengeségből­ enge­­dékenynek lássék. A’ Kritikai Lapok, mellyek a’ többi közti azon nem kedves, de azért még Csató által is elösmert hasznú munkát vállalák — hogy Kazinczyval szóljunk — ,­az ól’ marháinak szemetjeit kihányni“; aphorismáik közzé egy­szer Herder’ néhány sorát is bejegyzék, mely­­lyek szerint „nem is kötelessége a’ criticus­­nak a’ munka’ szépségeit kitüntetve dicsérni; mert a’ criticának szorosabb kötelessége — n. m­. — a’ mű* hibáit mint szépségeit fölfe­dezni. Amaz az írókat inkább neveli és tanít­ja mint ez. A’ szépet a’ genie természetes vonszódásainál fogva is értendi, azért a’mű­­biró , csak az igen finom ’ s elrejtett szépsé­geket jelöli ki, mellyek talán a’ genie’ fi­gyelmét is elkerülhették volna; a’ hibáknak ellenben mindenikét legsanyarúbb módon szá­mítja fel­. — A’ Kr. Lapok’ kiadója] legalább okosan cselekedett, midőn iránya’ igazolásá­ra, mellyet máshonn igazolni sem kell vala, ná­lunk, hol a’ tekintetre annyit adnak, olly te­kintethez folyamodott millyen Herderé; sőt az állítás viszonylag igaz is : mert olly mívelt olvasó közönség, miilyen péld. a’ Herderé volt, mellyn­ek aesth­eticai iskolája van, ’s melly művészi termékek’ sokaságán ízlését nevelte ’s finomította , ítéletét élesítette, beéri azzal, ha a’ műbiró a’ mű’ rejtettebb szépségeit fej­tegeti. Azonb még ott sem egyforma fogé­konysággal , egyforma tapintattal bírnak a’ közönség’ egyedei; sőt Goethe azt jegyzi meg, hogy „maga a’ művész, ki becses müveket ad , sem mindig képes, a’ maga és mások’müveiről számot adni“. De az igazság’ érzete is megkívánja, hogy , ki jelessel aján­dékozta meg nemzetét — midőn „a’ hibák’ mindenike legsanyarúbb módon számítatik fel“, a’ még több szépségek is érdemek szerint emeltessenek ki. ’S ennek tudatából terjesz­kednek ki a’ legműveltebb népek’ criticusai azon szépségek’ magyarázataira vagy leg­alább kijelölésére is, mellyek a’ nem-genie olvasó előtt sincsenek rejtve; ’s ezért irta Herder is — nem eléggé híven, felhozott sa­nyarú állításához — a’ maga számos, nagy részt helybenhagyó bírálatait. ’S mégis Her­­dernek e’helye, a’ Kr. Lapokból kiírva fel­hozatott ellenünk midőn javaltunk; ’s ki hin­né, a’ sanyaruságot hirdető hely’ előrebocsá­tása után, egy kalap alatt legott mégis ro­vattunk szelídigáncsainkért. Mind e’ mellett a’ Figyelmező, valamint eddig, úgy ezen­túl is, örömmel és előszeretettel fog minden szépet és jót lapjaiban kiemelni, mit a’ lite­­ratura nyújt és nyújtand;és szintolly szabad­­elmüleg kijelölni a’ hiányt és hibát, találtas­sák az bár a’ leg tiszteletre méltóbb írónál is. De a’ hang­ a’ hang az, mellynek külön­bözni illik, különbözni kell;’s mit sokan nem tudnak —, vagy inkább nem akarnak érteni. Rég elmondottam, e’ részben Lessing’ sca­­láját *), rég magyarázgattam **), ’s az meglelte nálunk is a’ maga ellenzőit, de czá­­folóit nem; ’s azt minden literaturák’ szigorú ’s egyszersmind igazságos műbirái, tudva vagy nem, megvalósították. Sem tehetség, sem buzgóság ’s jó szándék, sem szorgalom maga nem mentheti fel az irót a’ legsanya­rúbb ítélet alól, mert magára egyik sem e­­lég az irói hivatást igazolni; mindazáltal több együtt, ha elhallgatását nem is az észrevéte­leknek, de kíméletes útba igazítást mindig méltán várhat, kivált ha még idő ’s alkalom’ minemüsége, a’ fenforgó szükségek ’s litera­ *) Élet és Literatura, 1826, 1—4 rész. 305 ' ’s k. 11. — '**) F. M. D. Minerva, 1828. 1999. 1.

Next