Figyelmező, 1839. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1839-01-01 / 1. szám
ö zének legtöbb esetekben csak mellesleg, csak feltételesen szól, főleg pedig az íróknak öszvesen, ’s a’ közönségnek; ’s ugyan is a’helybenhagyó , melly a’ mű’ jelességeit emeli ki és szépségeit, még inkább a’ közönségnek ; a’ gáncsoló , az melly hibákat ró és fogyatkozásokat mutat ki, az íróknak, kik az idegen hibákon, mellyeket készek elismerni, rendszerint szívesben is, többet is tanulnak, mint sajátjaikon, mellyeknek ha leghívebb tükrét tartod is eléjük, a’ tükör’ hűségét ők ugyan ritkán fogják elismerni. Fenn marad még a’ szerző ; az a’bírálat’valóságát egészen ritkán, részenként néha elismeri; de a’ fenforgó munkára nézve vagy nem használhatja többé, ha annak első kiadása egyszersmind utolsó is; vagy ál szeméremből, mitől illy tárgyak közül a’ legjelesb is ritkán ment, átalja használni; — jövendőre nézve pedig, formára inkább, de tárgy és nézetre kevesbbé hajlandó bírálójának bár általa is elösmert ítéletét nem csak elfogadni, hanem újabb munkáiban valósítani is. Mert ez egyben nem szeret az ember — hiúságból — „saját kárán tanulni“, félvén nehogy gyengeségből engedékenynek lássék. A’ Kritikai Lapok, mellyek a’ többi közti azon nem kedves, de azért még Csató által is elösmert hasznú munkát vállalák — hogy Kazinczyval szóljunk — ,az ól’ marháinak szemetjeit kihányni“; aphorismáik közzé egyszer Herder’ néhány sorát is bejegyzék, melylyek szerint „nem is kötelessége a’ criticusnak a’ munka’ szépségeit kitüntetve dicsérni; mert a’ criticának szorosabb kötelessége — n. m. — a’ mű* hibáit mint szépségeit fölfedezni. Amaz az írókat inkább neveli és tanítja mint ez. A’ szépet a’ genie természetes vonszódásainál fogva is értendi, azért a’műbiró , csak az igen finom ’ s elrejtett szépségeket jelöli ki, mellyek talán a’ genie’ figyelmét is elkerülhették volna; a’ hibáknak ellenben mindenikét legsanyarúbb módon számítja fel. — A’ Kr. Lapok’ kiadója] legalább okosan cselekedett, midőn iránya’ igazolására, mellyet máshonn igazolni sem kell vala, nálunk, hol a’ tekintetre annyit adnak, olly tekintethez folyamodott millyen Herderé; sőt az állítás viszonylag igaz is : mert olly mívelt olvasó közönség, miilyen péld. a’ Herderé volt, mellynek aestheticai iskolája van, ’s melly művészi termékek’ sokaságán ízlését nevelte ’s finomította , ítéletét élesítette, beéri azzal, ha a’ műbiró a’ mű’ rejtettebb szépségeit fejtegeti. Azonb még ott sem egyforma fogékonysággal , egyforma tapintattal bírnak a’ közönség’ egyedei; sőt Goethe azt jegyzi meg, hogy „maga a’ művész, ki becses müveket ad , sem mindig képes, a’ maga és mások’müveiről számot adni“. De az igazság’ érzete is megkívánja, hogy , ki jelessel ajándékozta meg nemzetét — midőn „a’ hibák’ mindenike legsanyarúbb módon számítatik fel“, a’ még több szépségek is érdemek szerint emeltessenek ki. ’S ennek tudatából terjeszkednek ki a’ legműveltebb népek’ criticusai azon szépségek’ magyarázataira vagy legalább kijelölésére is, mellyek a’ nem-genie olvasó előtt sincsenek rejtve; ’s ezért irta Herder is — nem eléggé híven, felhozott sanyarú állításához — a’ maga számos, nagy részt helybenhagyó bírálatait. ’S mégis Herdernek e’helye, a’ Kr. Lapokból kiírva felhozatott ellenünk midőn javaltunk; ’s ki hinné, a’ sanyaruságot hirdető hely’ előrebocsátása után, egy kalap alatt legott mégis rovattunk szelídigáncsainkért. Mind e’ mellett a’ Figyelmező, valamint eddig, úgy ezentúl is, örömmel és előszeretettel fog minden szépet és jót lapjaiban kiemelni, mit a’ literatura nyújt és nyújtand;és szintolly szabadelmüleg kijelölni a’ hiányt és hibát, találtassák az bár a’ leg tiszteletre méltóbb írónál is. De a’ hang a’ hang az, mellynek különbözni illik, különbözni kell;’s mit sokan nem tudnak —, vagy inkább nem akarnak érteni. Rég elmondottam, e’ részben Lessing’ scaláját *), rég magyarázgattam **), ’s az meglelte nálunk is a’ maga ellenzőit, de czáfolóit nem; ’s azt minden literaturák’ szigorú ’s egyszersmind igazságos műbirái, tudva vagy nem, megvalósították. Sem tehetség, sem buzgóság ’s jó szándék, sem szorgalom maga nem mentheti fel az irót a’ legsanyarúbb ítélet alól, mert magára egyik sem elég az irói hivatást igazolni; mindazáltal több együtt, ha elhallgatását nem is az észrevételeknek, de kíméletes útba igazítást mindig méltán várhat, kivált ha még idő ’s alkalom’ minemüsége, a’ fenforgó szükségek ’s litera *) Élet és Literatura, 1826, 1—4 rész. 305 ' ’s k. 11. — '**) F. M. D. Minerva, 1828. 1999. 1.