Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-01-07 / 1. szám
A könnyűipar nehéz éve (Folytatás az 1. oldalról) utóbbi két évben nem mindig tudtak a kereskedelemnek olyan árukat kínálni, amelyek minőségben, formában, korszerűségben felülmúlták volna a még raktáron lévő, régibb gyártású termékeket. . (A Központi Statisztikai Hivatal egy nemrég végzett felmérése tényszerűen is rögzítette a könnyűipar e gyenge oldalát: az igen keresett korszerű termékek , például a szintetikus szállal kevert anyagok, a kötött-hurkolt technológiával készített termékek aránya a textil- és ruházati iparban még mindig 30, de inkább 20 százalék alatt van, azaz jóval kevesebb a kívánatos mértéknél.) A belkereskedelmi vállalatok ugyancsak jócskán követtek el hibákat: nemritkán akkor is túlzásba vitték a készletmérséklési törekvéseket, amikor pedig már lettek volna pénzügyi eszközeik a választék felfrissítésére. Mindez mégsem változtat azon az alapvető tényen, hogy az utóbbi két évben a könnyűipar és belkereskedelmi partnerei lényegében a szabályozók és más külső tényezők által meghatározott úton haladtak, eszerint kell tehát magatartásukat és a történtek tanulságait megítélni. Hasznos kiút Ebben a két esztendőben a könynyűipar afféle „csendes válságon” esett át. Az átmeneti készletszaporulat és a belkereskedelemre vonatkozó szabályozók következményeit főként a textil- és a textilruházati ipar sínylették meg. A reform bevezetésekor az egész könynyűiparral együtt ez a két alágazat is a belső piacra kívánt fokozottan orientálódni. A hazai vásárlók színvonalasabb ellátásában látták a maguk számára a legfőbb és leginkább stabil üzleti, nyereségszerzési lehetőséget. Annál inkább, mert a külkereskedelmi tevékenység ösztönzői, szabályzói, szervezeti formái olyan nagymértékben változtak meg, hogy az exportot eleinte igen bizonytalan gazdálkodási tényezőnek ítélték meg. A „befelé fordulásban” azonban a belkereskedelem sokáig nem vált megfelelő partnerré. 1968 második felétől kezdve zuhanásszerűen csökkentek a hazai megrendelések, s ez az állapot körülbelül egy évig tartott. A mennyiségi igények mérséklődését látva sok könynyűipari vállalat nem igyekezett már megszüntetni korábbi munkáshiányát, sőt a természetes lemorzsolódás arányában hagyta csökkenni létszámát. A Budapesti Harisnyagyárban ily módon mintegy 300 fővel kisebb lett a munkásállomány, s az üzem még így is majdnem 3 negyedéven — saját kockázatára —, megrendelés nélkül, raktárra termelt. Ilyen körülmények között az egyetlen — és a népgazdaság számára is hasznos — kiútnak az export növelése látszott. Ezt a törekvést a könnyűipar immár hagyományosan élénk exporttevékenysége nagymértékben megalapozta. (A termelés mintegy 30 százaléka, sőt néhány gyártási ágban 50—60 százaléka rendszeresen exportra kerül, s a textil- és ruházati export az ország konvertibilis devizabevételi forrásainak rangsorában általában a 3. helyet foglalja el.) A kivitel növeléséhez hozzájárult a világpiacon újabban észlelhető textilkonjunktúra is, amely a többletexport gazdaságosságának fontos tényezőjévé vált. Aztpedig, hogy az üzemek számára az export ne csak afféle „kényszerpálya”, a belföldi rendeléshiány csupán jobb híján alkalmazott ellenszere legyen, az exportösztönzési rendszer új vonásai (a vállalatokra megállapított szubvenciók, a tőkés exportot fokozó vállalatok adófizetési kedvezménye, az exportból visszatérülő fejlesztési hitelek felvételének lehetősége stb.) ugyancsak elősegítették. Érthető tehát, hogy a könnyűipari export volumene — a belföldi pangás ellentételeként — már 1968-ban is mintegy 10 százalékkal nőtt az előző évihez képest. Az eredmény még látványosabb volt 1969-ben, amikor a növekedési ütem megközelítette az 1968-ast, s a többletexportnak már arányosan mintegy 50 százaléka jutott a tőkés- ■ piacokra. A „kényszerexportnak” ezzel igen nagy szerep jutott a tőkéskülkereskedelmi mérleg egyensúlyának megteremtésében, amely a reform egyik legfontosabb eddigi eredménye. Bármennyire hasznos is volt az országnak, hogy a könnyűipar az utóbbi két évben megtalálta a maga számára az áruértékesítés kivezető útját, az ágazat mégiscsak sokat károsodott ebben a nehéz időszakban. Termelése 1968-ban majdnem 2 százalékkal alatta maradt az 1967. évi szintnek, s 1969-ben sem növekedett tovább. Az export fokozódás ellenére is észlelhető kisebbfajta, „csendes” fejlődési válság egyik fontos megnyilvánulása, hogy az előző évi (az 1968-as gazdálkodási eredmények alapján kifizetett) 29 nap helyett, az 1969-es eredmények arányában várható nyereségrészesedés valószínűleg csak 16 nap körül lesz a könnyűiparban. Ismét előtérben a hazai piac úgyszólván nyitott kapukat dönget tehát minden törekvés, amely arra irányul, hogy a könnyűipart ismét nagyobb mértékben befelé fordítsa, a hazai piac kiszolgálására serkentse, s ezzel lehetővé tegye kapacitásának teljes kihasználását, gazdálkodási eredményeinek növelését. Ez a „kapudöngetés” már valóban megkezdődött. A múlt év második felében a belkereskedelem — raktárkészleteinek apadásával — végre növelte a megrendeléseit, s ezek alapján a könynyűipar szeptemberben — hosszú idő után először — elérte az előző év azonos időszakának termelési színvonalát. Időközben ismertté vált az is, hogy 1970 elejétől kezdve a belkereskedelem ösztönzőinek rendszerében alárendeltebb helyzetbe kerül a készleteit szintjéhez fűződő érdekeltség, elsődleges lesz a forgalom növelése, amelynek pedig szükségszerű feltétele a megfelelő választék, s az ezt alátámasztó raktárkészlet. Az így létrejött érdekazonosság jegyében folytak az utóbbi hónapokban és hetekben a belkereskedelem és a könynyűipar vállalati, illetve felügyeleti szervei között a tárgyalások a lakosság 1970. évi ellátásáról. Egyik fél sem igyekezett bűnbakot keresni az utóbbi két év zökkenőiért, hanem konstruktívan próbálták keresni az új esztendő nagy feladatainak legjobb megoldási módját. A belkereskedelem megnövekedett igényei már a múlt év második felében sokszor zavarba hozták a könnyűipart, s feszültségek vannak az 1970-es év tekintetében is. Az új évre szóló megrendelések tekintélyes része ugyanis 10 százaléknál nagyobb, nemegyszer pedig többszáz százalékos termelésnövelést kívánna a gyártó cégektől. A szintetikus ingekből például 210, a síkhurkolt kötöttárukból több mint 500 százalékkal igényelt többet a belkereskedelem, mint az előző évben. Ilyen nagymérvű változásokhoz pedig a könnyűipar még „normális időkben” sem tudna alkalmazkodni, a belföldi érdeklődés vázolt hosszú pangása után pedig még kevésbé. Az exportra orientálódott vállalatok most, szinte egyik napról a másikra nem tudnak „visszakozni” a nemzetközi piacokról. A rendkívül rövid lejáratú (többnyire negyedéves) belföldi megrendelésekkel szemben ugyanis külföldi üzleteik hosszabb időszakra, esetleg több évre szólnak, s ha most cserbenhagyják külföldi megrendelőiket, alighanem hosszú időre elveszítenének fontos piaci pozíciókat. Új program — dilemmákkal A felmérések tanúsága szerint egyes vállalatoknál (például: Budapesti Finomkötöttáru-gyár, Május 1. Ruhagyár, Pamuttextilművek, Vörös Október Férfiruhagyár) az új belföldi igények kielégítése és vele párhuzamosan a külföldi piacokról történő „visszavonulás” alapvető változtatásokat kívánna a termékstruktúrában, amelyekkel viszont erősen megrendülnének e vállalatok nyereségkilátásai. A megoldás két irányból kínálkozik. Egyrészt minden lehető eszközzel segíteni kell a kapacitás további növelését, fejlesztését azoknál a vállalatoknál, amelyek ma legkevésbé képesek kielégíteni a piaci szükségleteket. Ezt a célt szolgálja az a hitelpolitikai változás, amely a nemrég még restrikcióval sújtott konfekcióipart, valamint a kötöttárugyártást hitelpreferenciákban részesíti. Az új lehetőségek alapján eddig hat vállalatnál összesen 340 millió forintos (elsősorban gépimporttal járó) fejlesztést irányoztak elő, amelynek kedvező hatása bizonyos mértékig már 1970-ben jelentkezik. Az ellátás javításának másik útja: a könnyűipari termékek, különösen a ruházati cikkek importjának növelése. Könnyűiparunk adottságaiból, termelési szerkezetéből és piaci lehetőségeiből egyébként is az a követelmény származik, hogy igen aktív könnyűipari külkereskedelmet folytassunk, azaz minél többet exportáljunk és importáljunk. Az utóbbi két év fejleményei az export terjeszkedése alapján most még fontosabb a nemzetközi munkamegosztásba való ilyenfajta beilleszkedés. Az igények és a lehetőségek józan mérlegelését tükrözik a könnyűipari cikkek termelésének és forgalmazásának 1970-re kidolgozott programjai is. Ezek szerint a könnyűipar idén — folyó árakon számítva — a kétévnyi megtorpanás után ismét növeli termelését. 6,6 százalékkal többet gyárt az 1969. évinél. Exportját viszont legfeljebb 4,5 százalékkal növeli majd, ami lehetővé teszi a belföldi piac jobb kiszolgálását. A textil- és ruházati ipar együttvéve például körülbelül 16 százalékkal több árut bocsát a kereskedelem rendeltezésére, mint tavaly. A program viláos és sokat ígérő, de megvalósításához még sok erőfeszítés szükséges. A Könnyűipari Minisztérium a vállalati igazgatók számára nemrég tartott értekezleteken igen hangsúlyozottan hivatkozott az állam által kinevezett gazdasági vezetők felelősségérzetére, ami megkívánja, hogy ne csak a szűken értelmezett vállalati érdekek alapján járjanak el döntéseikben, hanem tartsák szem előtt a társadalmi érdeket, a belföldi lakosság igényeit is. Ilyen dilemmák közepette, amelyek elé most a könnyűipart a gyakorlat állítja, valóban lehet és kell is hivatkozni az igazgatók erkölcsi, politikai érzékére. Ezt azon mielőbb alátámaszto,, rendszabályokkal, in amelyek nem csa'y' anyagi bázist isnak ahhoz, ho 4$$% vaU kollektívának iHHaf Érdemes felülvizsgálni a roSSZt alami szubvencionáldhogya vállalatoknak ni .lennk olyan termékeket külsé állítani, amelyekből a belföldi ü Életet a hazai gyártás gazdaságost fedezheti, mint az esetleges import. Más esetekben az „exportálni vagy belföldre gyártani” dilemmáját az szüntethetné meg, ha a könnyűipari üzemeket felmentenék az »zft.- . «időkedvezmény rendszerének bizonyos szakciói alól, és ha haladékot kapnának a fejlesztési devizahitel exportból történő visszatérítésére. Ezek a gondolatok, lehetőségek — sok más intézkedés tervével együtt — természetesen az illetékes pénzügyi, kereskedelmi és ipari szakemberek körében is felvetődtek már, sőt némelyik esetében a megoldás módozatairól folytak és folynak tárgyalások. Éppen ez ad alapot arra a reményre, hogy a könynyűipar 1970-ben ismét érvényre juttatja majd a termelés és értékesítés helyes arányait. A könnyűipar és a kereskedelem jó együttműködésével az „exportkecske” jóllakhat úgy is, hogy azért belföldre is maradjon elég „káposzta” ... Sebestyén Tibor vagyen EDQClQD Nemzetközi kapcsolatok A csehszlovákiai fulneki Roma mosógépgyár küldöttsége a Hajdúsági Iparművek tevékenységével ismerkedett. Ugyancsak a Hajdúsági Iparművekben járt az NDK-beli glashüttei óragyár delegációja. Lovas László, a Békéscsabai Kötöttárugyár főkönyvelője az Egyesült Államokban és Kanadában járt üzletszerző körúton. — Tóth László, a Szegedi Kenderfonó és Szövőipari Vállalat vezérigazgatója Kanadában folytatott üzleti tárgyalásokat. — Tóth István, a győri Magyar Vagon és Gépgyár tehergépkocsi fejlesztési osztályvezetője, Sághy György, a gyártmánykísérleti és ellenőrzési főosztály műszaki osztályának vezetője és Gócza Károly mérnök a Szovjetunióban a NAMI (autóipari tudományos kutató és fejlesztő intézet) tevékenységét tanulmányozta. Szovjet fejtési komplexek érkeznek Magyarországra 1970-ben a magyar szánbányászat részére. A berendezések egymagukban ellátják majd a frontfejtéseken gépi úton végezhető öszszes munkafolyamatokat: a gépi biztosítást, jövesztést, rakodást és szállítást. Amikor — 1964-ben — megkezdődött a hazai szénbányászat komplex gépesítése, eleinte nyugati berendezések érkeztek, majd a szovjet berendezések megismerése után, a két ország kutatási programjának egyeztetésével kötött megállapodások lehetővé tették a tőkés országokénál korszerűbb szovjet fejtési komplexek megvásárlását. Ezek szerint a negyedik ötéves terv időszakában, évenként 4—5, összesen 20—25 szovjet fejtési komplex érkezik a hazai szénbányászat részére, ami nemcsak a korszerűbb bányaművelést teszi lehetővé, de közel négymillió dollár tőkés deviza-megtakarítást is jelent. A magyar ezüst hasznosításának új távlatai a magyar-szovjet timföld és alumíniumipari egyezmény keretében mind szembetűnőbben bontakoznak ki. Bauxitbányáink, amelyek jelenleg maradéktalanul kielégítik, mind a hazai timföldgyárak, mind pedig az export igényeit, megtették az intézkedéseket a termelés ugrásszerű növelésére. Már 1967-ben megkezdték egész Európa legkorszerűbb bauxitbányája, a Halimba 3. kialakítását. Ebből a bányából 1969-ben már 200 ezer tonna bauxitot hoztak felszínre. Termelése 1970-ben is ezen a szinten lesz, de a folyamatban levő nagyszabású beruházás eredményeként 1972-től már évente 600 ezer tonna bauxitot termel és szállít a bánya. Folyamatban van az Iza 2. elnevezésű új bánya feltárása, ütemterv szerint halad a feltárás a Darvas-tó 2. és az Iza-düknyiresi koncentrációnál is. Fejér megyében hozzáfogtak a Rákhegy 2. elnevezésű bánya feltárásához. Ennek kialakítása 650 millió forintba kerül. 1972- ben, bár akkor még csak részlegesen, már 50 ezer tonna bauxitot szolgáltat a feldolgozóiparnak. E bánya teljes feltárása 1974-ben fejeződik be, s attól kezdve évi termelése eléri a 350 ezer tonnát. Bolgár műszaki hetet rendeznek Budapesten január 7-től 16-ig. Huszonnyolc bolgár kutató, tervező és fejlesztési intézet, valamint vállalat részvételével a Technika Házában 31 előadást tartanak a többi között a termelés és a vezetés tudományos szervezésének tervezéséről és bevezetéséről, a vezetői döntés előkészítésének szervezéséről, az elektronikus számítógépek fejlesztéséről, továbbá különböző gépipari, gyógyszeripari, építőanyagipari, növényvédelmi, konzervipari, erdőgazdasági és vasútügyi kérdésekről. Január 12-én ugyancsak a Technika Házában bolgár műszaki filmnapra kerül sor. Új műszert szerkesztettek a Nehézvegyipari Kutató Intézet szakemberei a gázszivárgások gyors és biztonságos jelzésére. A gázérzékelő berendezés alkalmazásának helyétől függően automatikusan elzárja a gázt, vagy csengetéssel riaszt. A gyártásra a kutatóintézet a Fővárosi Finommechanikai Vállalattal kötött szerződést. A prototípus már elkészült és a tervek szerint az idén ezer darabot készítenek el. Évente 20 milliárd forintot fordítanak a közlekedés fejlesztésére. A közlekedés negyedik ötéves tervének egyik legfontosabb feladata a vasúti és a közúti közlekedés közötti együttműködés. Mind az árufuvarozásban, mind a személyszállításban a vasútról a közútra terelik a forgalom egy részét. Mintegy ezer kilométer hosszúságú kis forgalmú vasútvonalat, 220 állomást szüntetnek meg, ami körülbelül 5 millió tonna áru és 17 millió utas forgalmának közútra irányítását jelenti. A közúti közlekedés fejlesztésére 1975-ig a tehergépkocsi-állományt mintegy negyvenezerrel — összesen 120 000-re , az autóbuszok számát pedig tízezerre növelik. Az elképzelések szerint 1975-re 450 000 lesz a személygépkocsi-állomány. A gépjárművek számának gyarapodásával összhangban fejlesztik a közúti hálózatot. A víziközlekedés alapvető tennivalója a rentabilitás fokozása, a légiközlekedésnél elsősorban a repülésirányító berendezéseket fejlesztik, s korszerűsítik a budapesti nemzetközi légikikötőt. Tovább fejlesztik a metróvonal építését is. A mostani tervidőszak évi 12 milliárdjával szemben a IV. ötéves tervben évente csaknem 20 milliárd forintot fordítanak a minisztériumi és tanácsi szinten a közlekedés fejlesztésére, beruházására, fenntartására és korszerűsítésére. FIGYELŐ, 1970. JANUÁR 7.