Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-07 / 1. szám

­ A könnyűipar nehéz éve (Folytatás az 1. oldalról) utóbbi két évben nem mindig tudtak a kereskedelemnek olyan árukat kínálni, amelyek minőségben, formában, korszerű­ségben felülmúlták volna a még raktáron lévő, régibb gyártású termékeket. . (A Központi Statisztikai Hivatal egy nemrég végzett felmérése tényszerűen is rögzí­tette a könnyűipar e gyenge oldalát­: az igen keresett korszerű termékek , pél­dául a szintetikus szállal kevert anyagok, a kötött-hurkolt technológiával készített termékek aránya a textil- és ruházati iparban még mindig 30, de inkább 20 százalék alatt van, azaz jóval kevesebb a kívánatos mértéknél.) A belkereskedelmi vállalatok ugyan­csak jócskán követtek el hibákat: nem­ritkán akkor is túlzásba vitték a készlet­mérséklési törekvéseket, amikor pedig már lettek volna pénzügyi eszközeik a választék felfrissítésére. Mindez mégsem változtat azon az alapvető tényen, hogy az utóbbi két évben a könnyűipar és bel­kereskedelmi partnerei lényegében a sza­bályozók és más külső tényezők által meghatározott úton haladtak, eszerint kell tehát magatartásukat és a történ­tek tanulságait megítélni. Hasznos kiút Ebben a két esztendőben a köny­­nyűipar afféle „csendes válságon” esett át. Az átmeneti készletszaporulat és a belkereskedelemre vonatkozó szabályo­zók következményeit főként a textil- és a textilruházati ipar sínylették meg. A reform bevezetésekor az egész köny­­nyűiparral együtt ez a két alágazat is a belső piacra kívánt fokozottan orientá­lódni. A hazai vásárlók színvonalasabb ellátásában látták a maguk számára a legfőbb és leginkább stabil üzleti, nye­reségszerzési lehetőséget. Annál inkább, mert a külkereskedelmi tevékenység ösztönzői, szabályzói, szervezeti formái olyan nagymértékben változtak meg, hogy az exportot eleinte igen bizonyta­lan gazdálkodási tényezőnek ítélték meg. A „befelé fordulásban” azonban a belkereskedelem sokáig nem vált meg­felelő partnerré. 1968 második felétől kezdve zuhanásszerűen csökkentek a hazai megrendelések, s ez az állapot kö­rülbelül egy évig tartott. A mennyiségi igények mérséklődését látva sok köny­­nyűipari vállalat nem igyekezett már megszüntetni korábbi munkáshiányát, sőt a természetes lemorzsolódás arányá­ban hagyta csökkenni létszámát. A Budapesti Harisnyagyárban ily módon mintegy 300 fővel kisebb lett a mun­kásállomány, s az üzem még így is majdnem 3 negyedéven — saját kocká­zatára —, megrendelés nélkül, raktárra termelt. Ilyen körülmények között az egyetlen — és a népgazdaság számára is hasznos — kiútnak az export növelése látszott. Ezt a törekvést a könnyűipar immár hagyományosan élénk exporttevékenysé­ge nagymértékben megalapozta. (A ter­melés mintegy 30 százaléka, sőt néhány gyártási ágban 50—60 százalék­a rendsze­resen exportra kerül, s a textil- és ruhá­zati export az ország konvertibilis de­vizabevételi forrásainak rangsorában általában a 3. helyet foglalja el.) A ki­vitel növeléséhez hozzájárult a világ­piacon újabban észlelhető textil­konjunktúra is, amely a többlet­­export gazdaságosságának fontos ténye­zőjévé vált. Azt­­pedig, hogy az üzemek számára az export ne csak afféle „kény­szerpálya”, a belföldi rendeléshiány csupán jobb híján alkalmazott ellensze­re legyen, az exportösztönzési rendszer új vonásai (a vállalatokra megállapított szubvenciók, a tőkés­ exportot fokozó vállalatok adófizetési kedvezménye, az exportból visszatérülő fejlesztési hitelek felvételének lehetősége stb.) ugyancsak elősegítették. Érthető tehát, hogy a könnyűipari ex­port volumene — a belföldi pangás el­lentételeként — már 1968-ban is mintegy 10 százalékkal nőtt az előző évihez képest. Az eredmény még látvá­nyosabb volt 1969-ben, amikor a növe­kedési ütem megközelítette az 1968-ast, s a többletexportnak már arányosan mintegy 50 százaléka jutott a tőkés- ■ piacokra. A „kényszerexportnak” ezzel igen nagy szerep jutott a tőkés­külkereskedelmi mérleg egyensúlyának megteremtésében, amely a reform egyik legfontosabb eddigi eredménye. Bármennyire hasznos is volt az or­szágnak, hogy a könnyűipar az utóbbi két évben megtalálta a maga számára az áruértékesítés kivezető útját, az ága­zat mégiscsak sokat károsodott ebben a nehéz időszakban. Termelése 1968-ban majdnem 2 százalékkal alatta maradt az 1967. évi szintnek, s 1969-ben sem növe­kedett tovább. Az export fokozód­ás elle­nére is észlelhető kisebbfajta, „csendes” fejlődési válság egy­ik fontos megnyilvá­nulása, hogy az előző évi (az 1968-as gazdálkodási eredmények alapján kifize­tett) 29 nap helyett, az 1969-es eredmé­nyek arányában várható nyereségrésze­sedés valószínűleg csak 16 nap körül lesz a könnyűiparban. Ismét előtérben a hazai piac ú­gyszólván nyitott kapukat dönget te­hát minden törekvés, amely arra irá­nyul, hogy a könnyűipart ismét nagyobb mértékben befelé fordítsa, a hazai piac kiszolgálására serkentse, s ezzel lehető­vé tegye kapacitásának teljes kihaszná­lását, gazdálkodási eredményeinek nö­velését. Ez a „kapudöngetés” már valóban megkezdődött. A múlt év második felé­ben a belkereskedelem — raktár­készle­­teinek apadásával — végre növelte a megrendeléseit, s ezek alapján a köny­­nyűipar szeptemberben — hosszú idő után először — elérte az előző év azonos időszakának termelési színvonalát. Idő­közben ismertté­ vált az is, hogy 1970 elejétől kezdve a belkereskedelem ösz­tönzőinek rendszerében alárendeltebb helyzetbe kerül a készleteit szintjéhez fűződő érdekeltség, elsődleges lesz a forgalom növelése, amelynek pe­dig szükségszerű feltétele a megfelelő választék, s az ezt alátámasztó raktár­­készlet. Az így létrejött érdekazonosság jegyé­ben folytak az utóbbi hónapokban és hetekben a belkereskedelem és a köny­­nyűipar vállalati, illetve felügyeleti szervei között a tárgyalások a lakosság 1970. évi ellátásáról. Egyik fél sem igye­kezett bűnbakot keresni az utóbbi két év zökkenőiért, hanem konstruktívan próbálták keresni az új esztendő nagy feladatainak legjobb megoldási módját. A belkereskedelem megnövekedett igényei már a múlt év második felében sokszor zavarba hozták a könnyűipart, s feszültségek vannak az 1970-es év tekin­tetében is. Az új évre szóló megrende­lések tekintélyes része ugyanis 10 száza­léknál nagyobb, nemegyszer pedig több­száz százalékos termelésnövelést kíván­na a gyártó cégektől. A szintetikus in­gekből például 210, a síkhurkolt kö­töttárukból több mint 500 százalékkal igényelt többet a belkereskedelem, mint az előző évben. Ilyen nagymérvű válto­zásokhoz pedig a könnyűipar még „normális időkben” sem tudna alkal­mazkodni, a belföldi érdeklődés vázolt hosszú pangása után pedig még­ kevésbé. Az exportra orientálódott vállalatok most, szinte egyik napról a másikra nem tudnak „visszakozni” a nemzetközi piacokról. A rendkívül rövid lejáratú (többnyire negyedéves) belföldi megren­delésekkel szemben ugyanis külföldi üzleteik hosszabb időszakra, esetleg több évre szólnak, s ha most cserben­hagyják külföldi megrendelőiket, aligha­nem hosszú időre elveszítenének fontos piaci pozíciókat. Új program — dilemmákkal A felmérések tanúsága szerint egyes vállalatoknál (például: Budapesti Fi­nomkötöttáru-gyár, Május 1. Ruhagyár, Pamuttextilművek, Vörös Október Férfi­ruhagyár) az új belföldi igények kielégí­tése és vele párhuzamosan a külföldi piacokról történő „visszavonulás” alap­vető változtatásokat kívánna a termék­­struktúrában, amelyekkel viszont erősen megrendülnének e vállalatok nyereség­kilátásai. A megoldás két irányból kínálkozik. Egyrészt minden lehető eszközzel segíte­­ni kell a kapacitás további növelését, fejlesztését azoknál a vállalatoknál, amelyek ma legkevésbé képesek kielégí­teni a piaci szükségleteket. Ezt a célt szolgálja az a hitelpolitikai változás, amely a nemrég még restrikcióval súj­tott konfekcióipart, valamint a kö­töttárugyártást hitelpreferenciákban ré­szesíti. Az új lehetőségek alapján eddig hat vállalatnál összesen 340 millió fo­rintos (elsősorban gépimporttal járó) fejlesztést irányoztak elő, amelynek ked­vező hatása bizonyos mértékig­ már 1970-ben jelentkezik. Az ellátás javításának másik útja: a könnyűipari termékek, különösen a ru­házati cikkek importjának növelése. Könnyűiparunk adottságaiból, termelési szerkezetéből és piaci lehetőségeiből egyébként is az a követelmény szárma­zik, hogy igen aktív könnyűipari külke­reskedelmet folytassunk, azaz minél többet exportáljunk és importáljunk. Az utóbbi két év fejleményei az export ter­jeszkedése alapján most még fontosabb a nemzetközi munkamegosztásba való ilyenfajta beilleszkedés. Az igények és a lehetőségek józan mérlegelését tükrözik a könnyűipari cikkek termelésének és forgalmazásának 1970-re kidolgozott programjai is. Ezek szerint a könnyűipar idén — folyó ára­kon számítva — a kétévnyi megtorpa­nás után ismét növeli termelését. 6,6 százalékkal többet gyárt az 1969. évinél. Exportját viszont legfeljebb 4,5 száza­lékkal növeli majd, ami lehetővé teszi a belföldi­ piac jobb kiszolgálását. A textil- és ruházati­ ipar együttvéve pél­dául körülbelül 16 százalékkal több árut bocsát a kereskedelem rendeltezé­­sére, mint tavaly. A program vilá­­os és sokat ígérő, de megvalósításához még sok erőfeszítés szükséges. A Könnyűipari Minisztérium a vállalati igazgatók számára nemrég tartott értekezleteken igen hangsúlyozot­tan hivatkozott az állam által kineve­zett gazdasági vezetők felelősségérzetére, ami megkívánja, hogy ne csak a szűken értelmezett vállalati érdekek alapján járjanak el döntéseikben, hanem tartsák szem előtt a társadalmi érdeket, a bel­földi lakosság igényeit is. Ilyen dilemmák közepette, amelyek elé most a könnyűipart a gyakorlat ál­lítja, valóban lehet és kell is hivatkoz­ni az igazgatók erkölcsi, politikai érzé­kére. Ezt azon mielőbb alátámaszto,, rendszabályokkal, in amelyek nem csa'y' anyagi bázist is­nak ahhoz, ho 4$$% vaU kollektívának iHHaf Érdemes felül­vizsgálni a roSSZt alami szubvencionáldh­ogy­­a vállalatoknak ni .lennk olyan termékeket külsé állítani, ame­lyekből a belföldi ü Életet a hazai gyártás gazdaságost fedezheti, mint az esetleges import. Más esetekben az „exportálni vagy belföldre gyártani” dilemmáját az szüntethetné meg, ha a könnyűipari üzemeket felmentenék az »zft.- . «időkedvezmény rendszerének bi­zonyos szakciói alól, és ha haladékot kapnának a fejlesztési devizahitel exportból történő visszatérítésére. Ezek a gondolatok, lehetőségek — sok más intézkedés tervével együtt — természetesen az illetékes pénzügyi, ke­reskedelmi és ipari szakemberek köré­ben is felvetődtek már, sőt némelyik esetében a megoldás módozatairól foly­tak és folynak tárgyalások. Éppen ez ad alapot arra a reményre, hogy a köny­­nyűipar 1970-ben ismét érvényre juttat­ja majd a termelés és értékesítés helyes arányait. A könnyűipar és a kereske­delem jó együttműködésével az „export­kecske” jóllakhat úgy is, hogy azért bel­földre is maradjon elég „káposzta” ... Sebestyén Tibor vagye­n EDQClQD Nemzetközi kapcsolatok A csehszlovákiai fulneki Roma mosó­gépgyár küldöttsége a Hajdúsági Ipar­művek tevékenységével ismerkedett. Ugyancsak a Hajdúsági Iparművekben járt az NDK-beli glashüttei óragyár de­legációja.­­ Lovas László, a Békéscsabai Kötöttárugyár főkönyvelője az Egyesült Államokban és Kanadában járt üzletszer­ző körúton. — Tóth László, a Szegedi Kenderfonó és Szövőipari Vállalat vezér­­igazgatója Kanadában folytatott üzleti tárgyalásokat. — Tóth István, a győri Magyar Vagon és Gépgyár tehergépkocsi fejlesztési osztályvezetője, Sághy György, a gyártmánykísérleti és ellenőrzési fő­osztály műszaki osztályának vezetője és Gócza Károly mérnök a Szovjetunióban a NAMI (autóipari tudományos kutató és fejlesztő intézet) tevékenységét tanul­mányozta. Szovjet fejtési komplexek érkeznek Magyarországra 1970-ben a magyar szánbányászat részére. A beren­dezések egymagukban ellátják majd a frontfejtéseken gépi úton végezhető ösz­­szes munkafolyamatokat: a gépi biztosí­tást, jövesztést, rakodást és szállítást. Amikor — 1964-ben — megkezdődött a hazai szénbányászat komplex gépesítése, eleinte nyugati berendezések érkeztek, majd a szovjet berendezések megismeré­se után, a két ország kutatási program­jának egyeztetésével kötött megállapodá­sok lehetővé tették a tőkés országokénál korszerűbb szovjet fejtési komplexek megvásárlását. Ezek szerint a negyedik ötéves terv időszakában, évenként 4—5, összesen 20—25 szovjet fejtési komplex érkezik a hazai szénbányászat részére, ami nemcsak a korszerűbb bányaműve­lést teszi le­hetővé, de közel négymillió dollár tőkés deviza-megtakarítást is je­lent. A magyar ezüst hasznosításának új távlatai a magyar-szovjet timföld és alumíniumipari egyezmény keretében mind szembetűnőbben bontakoznak ki. Bauxitbányáink, amelyek jelenleg mara­déktalanul kielégítik, mind a hazai tim­földgyárak, mind pedig az export igénye­it, megtették az intézkedéseket a termelés ugrásszerű növelésére. Már 1967-ben megkezdték egész Európa legkorszerűbb bauxitbányája, a Halimba 3. kialakítását. Ebből a bányából 1969-ben már 200 ezer tonna bauxitot hoztak felszínre. Terme­lése 1970-ben is ezen a szinten lesz, de a folyamatban levő­ nagyszabású beru­házás eredményeként 1972-től már évente 600 ezer tonna bauxitot termel és szállít a bánya. Folyamatban van az Iza 2. el­nevezésű új bánya feltárása, ütemterv szerint halad a feltárás a Darvas-tó 2. és az Iza-dük­nyiresi koncentrációnál is. Fe­jér megyében hozzáfogtak a Rákhegy 2. elnevezésű bánya feltárásához. Ennek ki­alakítása 650 millió forintba kerül. 1972- ben, bár akkor még csak részlegesen, már 50 ezer tonna bauxitot szolgáltat a feldol­gozóiparnak. E bánya teljes feltárása 1974-ben fejeződik be, s attól kezdve évi termelése eléri a 350 ezer tonnát. Bolgár műszaki hetet rendeznek Budapesten január 7-től 16-ig. Huszonnyolc bolgár kutató, tervező és fejlesztési intézet, valamint vállalat rész­vételével a Technika Házában 31 előadást tartanak a többi között a termelés és a vezetés tudományos szervezésének terve­zéséről és bevezetéséről, a vezetői döntés előkészítésének szervezéséről, az elektro­nikus számítógépek fejlesztéséről, továb­bá különböző gépipari, gyógyszeripari, építőanyagipari, növényvédelmi, konzerv­ipari, erdőgazdasági és vasútügyi kérdé­sekről. Január 12-én ugyancsak a Techni­ka Házában bolgár műszaki filmnapra kerül sor. Új műszert szerkesztettek a Nehézvegy­ipari Kutató Intézet szakemberei a gázszivárgások gyors és biztonságos jelzésére. A gázér­zékelő berendezés alkalmazásának helyé­től függően automatikusan elzárja a gázt, vagy csengetéssel riaszt. A gyártásra a kutatóintézet a Fővárosi Finommechani­kai Vállalattal kötött szerződést. A pro­totípus már elkészült és a tervek szerint az idén ezer darabot készítenek el. Évente 20 milliárd forintot fordítanak a közlekedés fejlesztésére. A közlekedés negyedik ötéves tervének egyik legfontosabb feladata a vasúti és a közúti közlekedés közötti együttműködés. Mind az árufuvarozásban, mind a sze­mélyszállításban a vasútról a közútra te­relik a forgalom egy részét. Mintegy ezer kilométer hosszúságú kis forgalmú vas­útvonalat, 220 állomást szüntetnek meg, ami körülbelül 5 millió tonna áru és 17 millió utas forgalmának közútra irányí­tását jelenti. A közúti közlekedés fejlesz­tésére 1975-ig a tehergépkocsi-állományt mintegy negyvenezerrel — összesen 120 000-re , az autóbuszok számát pedig tízezerre növelik. Az elképzelések szerint 1975-re 450 000 lesz a személygépkocsi-ál­lomány. A gépjárművek számának gya­rapodásával összhangban fejlesztik a köz­úti hálózatot. A víziközlekedés alapvető tennivalója a rentabilitás fokozása, a légiközlekedésnél elsősorban a repülés­­irányító berendezéseket fejlesztik, s kor­szerűsítik a budapesti nemzetközi légiki­kötőt. Tovább fejlesztik a metró­vonal építését is. A mostani tervidőszak évi 12 milliárdjával szemben a IV. ötéves terv­ben évente csaknem 20 milliárd forintot fordítanak a minisztériumi és tanácsi szinten a közlekedés fejlesztésére, beru­házására, fenntartására és korszerűsítésé­re. FIGYELŐ, 1970. JANUÁR 7.

Next