Figyelő, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1970-09-23 / 38. szám
A külkereskedelmi szabályozók továbbfejlesztése (Folytatás az 1. oldalról) könnyűipar pedig nem képes megfelelően kielégíteni a minőségileg is nagyobb hazai és külső igényeket. Ilyen körülmények között a külkereskedelmi forgalom dinamikus fejlődése — a kedvező kezdeti eredmények ellenére — az áruszerkezet romlása mellett ment végbe. Ez is indokolja, hogy a szabályozásban fokozott mértékben előtérbe kerüljenek a hatékonysági és gazdaságossági követelmények. De emellett szólnak még a gazdaság extennzív-intenzív váltása, a tőkés piacok konjunktúrájának várható lanyhulása és a beruházási javak iránti kereslet mérséklődése a szocialista piacokon is. Dinamika, szerkezetjavulás Figyelembe véve az 1968—1970. évek kedvező tapasztalatait épp úgy, mint az áruszerkezet és a hatékonyság tekintetében még fennálló problémákat, a szabályozórendszer továbbfejlesztése iránti követelményeket ,a következőkben lehet összefoglalni: A szabályozórendszer egésze biztosítja a külkereskedelmi forgalom dinamikus, a nemzeti jövedelem emelkedését meghaladó ütemű bővülését, lehetővé téve az újratermelési folyamat zavartalanságát, mind az értékesítés, mind pedig a beszerzések oldaláról. Ezt a feladatot a szabályozók akkor töltik be maradéktalanul, ha ösztönöznek az exporttermékek nemzetközi versenyképességének javítására, az ipari termelés — különben az exporttermelés hatékonyságának növelésére, jövedelmezőség oldaláról pedig biztosítják a nemzetközi mércével mérve is hatékonyabb vállalatok gyorsabb fejlődését. A hatékonyság növelésének ugyanis fontos eszköze a kiviteli szerkezet olyan átalakítása, amelynek nyomán a kivitelen belül nő a gazdaságosan gyártható ipari késztermékek, azon belül is a gépipari termékek aránya. Ennek útja a differenciált exportexpanzió, amely a nemzetközi termelékenységi színvonalhoz képest legkedvezőbb fekvésű vállalatokhoz koncentrálja a fejlesztési erőforrásokat és az ösztönzést biztosító pótlólagos vállalati érdekeltséget. A hatékonyság szerinti jövedelemdifferenciáláshoz és fejlesztési koncentrációhoz a külkereskedelmi szabályozók közvetítette nemzetközi értékviszonyok szolgálnak támpontul. A szelektív fejlesztési politika eredményeként képződő, minden (belföldi, szocialista, tőkés) piacon jól értékesíthető, konvertibilis árualapok termelését a három piac komplex egyensúlyi követelményeit figyelembe véve kell szabályozni. A behozatalnak — a fizetési mérleg adta lehetőségeken belül — elő kell mozdítania a verseny fokozódását a belső piacon, a műszaki fejlesztés meggyorsulását, a korszerűbb anyagfelhasználási szerkezet kialakítását. A szabályozók ösztönözzék a vállalatokat a külkereskedelmi munka kulturáltságának fokozására, korszerű értékesítési módszerek kialakítására, a tartós piaci kapcsolatok (kooperáció, specializáció) jelenleginél szélesebb kiépítésére. A visszatérítés A gazdaságirányítási reform keretében — a belföldi és a külföldi árak szerves összekapcsolása céljából — egységes külkereskedelmi árszorzókat vezettünk be mind az exportban, mind az importban. Ez az intézkedés, amely a gazdasági reform lényeges része volt, lehetővé tette a külkereskedelmi érdekeltség beépítését a vállalati általános nyereségérdekeltségbe. Az egységes külkereskedelmi árszorzók, mint alapvető külkereskedelmi szabályozók változatlanok maradnak. Változnak viszont az árszorzón kívüli egyéb, közvetlen külkereskedelmi szabályozók. Ezek hatásukban aszerint módosítják az egységes szorzót, hogy az egyes vállalatoktól nagyobb vagy kisebb hatékonyságot lehet megkövetelni. Exportban ilyen szabályozóként az állami visszatérítés rendszerét alkalmazzuk. A kialakított állami visszatérítési rendszer és a megállapított mértékek— az 1968—1970 évi tapasztalatok szerint — összhatásukban megfeleltek az induláskor lefektetett követelményeknek. A rendszer ösztönzi a termelő vállalatokat a külföldi piaci árak javítására, a hazai ráfordítások csökkentésére, a termelés racionalizálására, a termékösszetétel javítására. E pozitív hatások eredményeként az áruforgalom kedvezően alakult, a veszteséges-nyereséges forgalom aránya javult, a fajlagos devizáiú termelési szintek csökkentek. Negatív tulajdonsága viszont az állami visszatérítési rendszernek, hogy a vállalati szinten három évre megállapított, elvben a belföldi értékesítéssel azonos nyereséget biztosító állami visszatérítés nem szelektív, nem juttatta a gazdaságosan exportáló vállalatokat gyorsabb fejlődési lehetőséghez. Az exportban elért nyereségek az állami visszatérítésben részesített vállalatoknál nem ezek nemzetközi hatékonyságához mért relatív helyzetét, hanem inkább a belföldön korábban elért piaci pozíciókat tükrözték, így az állami visszatérítés csak egy-egy vállalaton belül ösztönöz a termékösszetétel javítására, a vállalatok közötti, népgazdasági struktúra javítására már nem. Ez rövid távon azért káros, mert a gazdaságosabb vállalatok ösztönzése nem nagyobb, mint a gazdaságtalanoké, hoszszú távon pedig azért mert a jó vállalatok nem jutnak több fejlesztési eszközhöz, így a fejlődés nem segíti a hatékonyság növelését. Emellett a vártnál szélesebb körben szükségessé vált vállalati szintű állami visszatérítés megállapítása, elkerülhetetlenül sok szubjektív elemet tartalmazott. Az állami visszatérítési rendszer fenntartása a IV. ötéves tervidőszakban is szükséges, alapvető megváltoztatása sem indokolt. A tervcélok maradéktalan érvényesítéséhez, a fenti ellentmondások fokozatos csökkentéséhez azonban szükséges az állami visszatérítési rendszer továbbfejlesztése. ...és továbbfejlesztése A továbbfejlesztett rendszernek a következő alapelvek szerint kell működnie: — az export jövedelmezőség differenciálódjon jobban a hatékonyság szerint, a gazdaságosabban exportáló vállalatok jussanak nagyobb fejlesztési lehetőségekhez, a kedvezőtlen devizakitermelésű vállalatok fejlesztési lehetősége pedig korlátozódjék; — segítse a gazdaságtalan export fokozatos kiszorítását, a ráfordítások csökkentését és a devizaárak javítását, biztosítsa szocialista viszonylatban a vállalt államközi kötelezettségek teljesítését. Ezeknek az alapelveknek az felel meg, ha az állami visszatérítés megállapítása az eddigi vállalati szintnél nagyobb gazdasági aggregátumra egységesen történik. Ezért 1971-től mindazon területeken, ahol erre lehetőség van, áttérünk a vállalatonkénti elbírálásról a szakágazati szintű állami visszatérítés rendszerére. A szakágazat általában az azonos szakmai struktúrába tartozó vállalatokat öleli fel. Az idetartozó vállalatokat a belső árrendszer és a jövedelemszabályozás egységesen bírálja el; az egy szakágazatba tartozó vállalatok termékei többnyire helyettesíthetők, így ki lehet alakítani egy differenciált, iparpolitikát szolgáló támogatási politikát. (Ezek az ismérvek szóltak amellett, hogy az odaítélés egységéül szolgáló aggregátum a szakágazat, s ne az ágazat legyen.) Ez a rendszer a szakágazaton belül kedvező ,gazdaságossággal exportáló vállalatoknak fokozott exportösztönzést nyújt, a kedvezőtlenül exportáló vállalatokat pedig közelíti a szakágazati átlagkitermelési szinthez, vagyis differenciáltan átcsoportosítja a szakágazaton belüli exporttámogatást a vállalatok között. (A szakágazatok kialakításának alapját a vállalatok statisztikai besorolása képezte, indokolt esetben azonban ettől értelemszerűen eltérünk. Ahol a szakágazati visszatérítési rendszerre való áttérést nem lehetett megoldani, továbbra is fennmaradt a vállalati elbírálás gyakorlata. A vállalatokat az exporttevékenység megítélése szempontjából csoportokba soroltuk: 1. ) Állami visszatérítés nélkül exportáló („nyereséges”) vállalatok. Ezek gazdaságos termelésük és exportjuk fejlesztése céljából adókedvezményben részesíthetők. 2. ) Állami visszatérülést igénylő vállalatok, amelyek a szakágazati átlagkitermelés szintjéhez való viszonyuktól függően a következő alcsoportokba tartoznak: a) Az egységes árszorzó és a szakágazati devizaleitermelési átlag közötti gazdaságossággal exportáló vállalatok; ezek továbbra is árbevétel jellegű támogatást kapnak, a szakágazati visszatérítési szintnek megfelelő mértékben. b) A szakágazati visszatérítésen felüli állami visszatérítést igénylő vállalatok , ezek továbbra is egyedi elbírálás alapján részesülnek állami visszatérítésben, mégpedig: — a szakágazati átlagnál rosszabb, de ahhoz közeleső szinten exportáló vállalatok degresszív mértékű árbevétel jellegű állami visszatérítést kapnak: a cél az, hogy 1975-ig elérjék a szakágazati szintet; — a szakágazati visszatérítési szintnél jóval kedvezőtlenebb gazdaságossággal exportáló vállalatok — amelyek exportjának fejlesztéséhez népgazdasági érdek nem fűződik —, ha a vállalat működéséhez ez elkerülhetetlen, nettó részesedésialap - kegészidést kapnak. Az állami visszatérítés fentieknek megfelelő megállapítása az 1971—1975. évi időszakra lényegében befejeződött. A gépiparban — szakágazatok helyett még nagyobb aggregátumra — az iparágra lett megállapítva átlagos visszatérítés és az ezen felüli devizakitermelésű vállalatokat bíráltuk el egyedileg. A szakágazati (gépipari ágazati) visszatérítési átlagon belül exportál az érdekelt vállalatok több mint 60 százaléka, s a szakágazati rendszer bevezetésével a fajlagos támogatás jelentősen csökken. Az állami visszatérítés összege — előzetes számítások szerint — 1975-re abfelszámolású viszonylatokban 38 százalékkal, a dollár-viszonylatokban 28 százalékkal lesz alacsonyabb az 1970. évinél. A kialakított rendszernek lényeges pillére a tartósság. Ismeretes, hogy exportpiacokat megszerezni, vagy kiépíteni csak hosszabb idő munkájával lehetséges. A távlati fejlesztésnél, piacszerzésnél, a hosszabb futamidejű ügyleteknél kalkulálni csak akkor lehet, ha az állami visszatérítés tartós. A tartósság követelménye persze nem abszolutizálható, az állami visszatérítés felmondására vonatkozó szabályok is érvényben maradnak. A gazdasági környezet lényeges változásait, akár a külső, akár a belső szabályozás, akár pedig a konjunktúra változásaiból erednek, adott esetben figyelembe kell venni. Az exportképesség növelése Az állami visszatérítés nélkül exportáló vállalatok adókedvezményben részesülhetnek. Ez lehetővé teszi a kedvező gazdaságossággal exportáló vállalatok erőteljesebb fejlesztését, ami az export hatékonysági szerkezetének javulását szolgálja. Ez az ösztönzés a korábbi — kísérleti jelleggel bevezetett — adóvisszatérítési rendszer kedvező hatását szélesíti ki. A kísérleti adóvisszatérítési rendszer az exportáló vállalatok meghatározott körére terjedt ki; esetenként — az állami viszszatérítésben részesülők magas hányada miatt — támogatott vállalatok is részesedtek benne. Az 1971-től bevezetendő adókedvezmény-rendszer magasabbra helyezi a mércét, csak állami visszatérítésit nem igénylő export vállalatokra terjed ki. Az exportképesség kritériuma a konvertibilis devizáért történő értékesítés; a kedvezményezett vállalatok exportárbevételük meghatározott része után differenciált adókedvezményben részesülnek. Az adókedvezmény mértéke az export tárgyévi növekedése után magasabb. Az adóvisszatérítés érdekeltté teszi a vállalatokat konvertibilis exportjuk fejlesztésében, s egyúttal biztosítja számukra a fejlesztéshez szükséges beruházási eszközök egy részét. A hatékony és gyors szerkezeti javuláshoz, az ehhez kapcsolódó expanzív exportpolitikához az is szükséges, hogy a már bizonyítottan kedvező devizakitermelést elért, s további fejlesztést tervező vállalatok sikerrel induljanak a beruházási hitel versenyben. Az exportszabályozás egyéb elemei (exportfejlesztési hitelkontingens, devizahitel konstrukció, exporthitelnyújtás engedélyezése, stb.) lényegében változatlanok maradnak. Importszabályozási vámok Az importált termelési eszközökért, illetve fogyasztási cikkekért a felhasználó, illetve a forgalomba hozó vállalatok általában a külkereskedelmi árszorzók alapján kiszámított forintárakat fizetik. Az így közvetített külpiaci hatások korrigálására — szükség esetén — a következő gazdasági, illetve pénzügyi szabályozók alkalmazhatók: — hatósági árszabályozás (áregységesítés, illetve árkeverés); — import forgalmi adó, illetve import árkiegészítés; — vámok. Az import szabályozásához a gazdasági szabályozók mellett egyes területeken átmenetileg adminisztratív eszközök (gazdálkodási importkontingensek, letét és devizakeretek) alkalmazására is szükség volt. Ezek az importnak eleve csak kisebb részét érintették. 1909-ben megkezdődött a feloldásuk, 1970-ben pedig már csak minimális importkorlátozások maradtak. Az egyes importszabályozók hatását külön-külön nehéz lemérni, hiszen hatásukat együtt fejtik ki. Az együttes hatásukról kirajzolódott kép összességében kielégítő. Az importigények alapjában megfelelő kielégítése hozzájárult az 1968—1970. évi kedvező népgazdasági eredmények eléréséhez. A fogyasztásicikk-import növelése nagyban hozzájárult a fogyasztói piac feszültségeinek csökkentéséhez. A külső és belső áraknak összekapcsolása és ennek nyomán a vállalatok javuló importármunkája — az 1969—1970. évi tőkés piaci konjunkturális áremelkedések közepette is — hozzájárult a cserearányok javulásához. Összességében, az import nagyságát és szerkezetét alapvetően a gazdasági szabályozókkal alakított vállalati érdekeltség határozza meg. 1970-ben a termelés bővülése, a termelői és fogyasztói szükségletek differenciálódása, a beruházási kedv , az import igen jelentős növekedését eredményezték. A gazdasági szabályozók hatására kialakuló importpolitika emellett nem mentes az ellentmondásoktól, s az áreltérítések következtében a külső piaci impulzusok hatása sem mindig megfelelő a hazai termelésre. A vállalati érdekeltség nem orientálja eléggé az importra vonatkozó döntéseket a gazdaságosság (például a fajlagos anyagfelhasználás csökkentése) tekintetében a nemzetközi fizetési mérleg szempontjai szerint. Az importszabályozás továbbfejlesztése, figyelembe véve az 1988—1970 években már megtett intézkedéseket is, a rubel-elszámolású import preferálását, a hatékonyabb beruházásokra és az átgondoltabb vállalati anyaggazdálkodásra való ösztönzést szolgálja. Az importszabályozás rendszere, az alkalmazott árkeverésiek, áregységesítések köre, az import forgalmi adó és import árkiegészítés — nem igényelnek általános felülvizsgálatot. Az alkalmazott mértékek változtatására vagy a piaci viszonyokhoz rugalmasan alkalmazkodó egyéb módosításokra eddig is szükség szerint került sor. Ez a rubel-elszámolású viszonylatokban összefügg a szerződéses árak 1970 utáni alakulásával is. A gazdaságirányítási rendszer reformjával egyidejűleg került bevezetésre — az importkeresletet elsősorban befolyásoló és szabályozó eszközként — a vámrendszer. Működésének elemzése az importszabályozás szempontjából a IV. ötéves tervszabályozás továbbfejlesztésének előkészítésekor azért is különösen fontos feladat volt, mert 1967-ben az árreform és a vámtarifa kidolgozása lényegében párhuzamosan történt. A vámtételek egy részénél a végleges mértékek kialakítására csak az árak kialakulása után kerülhetett sor, így ezekben az esetekben a vám hatását az árakban nem tudták figyelembe venni, vagy megfordítva. Emiatt a reform indulásakor a vámtarifában szereplő vámtételek viszonylag nagy hányadát — különféle a nemzetközi kereskedelemben alkalmazott módszerekkel (vámfelfüggesztés, vámkontingens, vámelengedés) — semlegesítették. A tényleges vámszint így több árucsoportban a nominális vámszintnél alacsonyabb lett. Az 1968. évi import elemzése nyomán a vámfelfüggesztések stb. nagy részét megszüntették. Ez növelte a vámok hatékonyságát, importszabályozó szerepét, de a vámtarifa szerkezete így sem mindig illeszkedett a gazdaságpolitikai követelményekhez. Felvetődött tehát a vámtarifa — kereskedelempolitikai, iparvédelmi és műszaki fejlesztési szempontból történő — korszerűsítésének igénye, figyelembe véve, hogy csak hatékony, s maradéktalanul érvényesíthető vámtételekkel lehet aktív kereskedelem-, import- és iparpolitikát folytatni. Ezért a vámsemlegesítések körét szűkíteni kell, az elismert kivételeket pedig célszerű intézményessé tenni. A vámrendszer korszerűsítése a vámtarifa szakmák szerint szervezett illetékes Vám- és Ár Szakbizottságokban jelenleg is folyó , tételes felülvizsgálatán alapszik. Czeidler Sándor FIGYELŐ, 1970. SZEPTEMBER 23. 3