Figyelő, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1970-09-23 / 38. szám

A külkereskedelmi szabályozók továbbfejlesztése (Folytatás az 1. oldalról) könnyűipar pedig nem képes megfelelően kielégíteni a minőségileg is nagyobb ha­zai és külső igényeket. Ilyen körülmények között a külkereske­delmi forgalom dinamikus fejlődése — a kedvező kezdeti eredmények ellenére — az áruszerkezet romlása mellett ment vég­be. Ez is indokolja, hogy a szabályozásban fokozott mértékben előtérbe kerüljenek a hatékonysági és gazdaságossági követel­mények. De emellett szólnak még a gaz­daság extennzív-intenzív váltása, a tőkés piacok konjunktúrájának várható lanyhu­lása és a beruházási javak iránti keres­let mérséklődése a szocialista piacokon is. Dinamika, szerkezetjavulás Figyelembe véve az 1968—1970. évek kedvező tapasztalatait épp úgy, mint az­ áruszerkezet és a hatékonyság tekinteté­ben még fennálló problémákat, a szabá­lyozórendszer továbbfejlesztése iránti kö­vetelményeket ,a következőkben lehet összefoglalni: A szabályozórendszer egésze biztosítja a külkereskedelmi forgalom dinamikus, a nemzeti jövedelem emelkedését megha­ladó ütemű bővülését, lehetővé téve az újratermelési folyamat zavartalanságát, mind az értékesítés, mind pedig a be­szerzések oldaláról. Ezt a feladatot a sza­bályozók akkor töltik be maradéktalanul, ha ösztönöznek az exporttermékek nem­zetközi versenyképességének javítására, az ipari termelés — különben az export­­termelés­­ hatékonyságának növelésére, jövedelmezőség oldaláról pedig biztosít­ják a nemzetközi mércével mérve is ha­tékonyabb vállalatok gyorsabb fejlődé­sét. A hatékonyság növelésének ugyanis fontos eszköze a kiviteli szerkezet olyan átalakítása, amelynek nyomán a kivite­len belül nő a gazdaságosan gyártható ipari késztermékek, azon belül is a gép­ipari termékek aránya. Ennek útja a differenciált exportexpanzió, amely a nemzetközi termelékenységi színvonalhoz képest legkedvezőbb fekvésű vállalatok­hoz koncentrálja a fejlesztési erőforrá­sokat és az ösztönzést biztosító pótlóla­gos vállalati érdekeltséget. A hatékonyság szerinti jövedelem­­differenciáláshoz és fejlesztési koncentrá­cióhoz a külkereskedelmi szabályozók közvetítette nemzetközi értékviszonyok szolgálnak támpontul. A szelektív fej­lesztési politika eredményeként képző­dő, minden (belföldi, szocialista, tőkés) piacon jól értékesíthető, konvertibilis árualapok termelését a három piac komplex egyensúlyi követelményeit fi­gyelembe véve kell szabályozni. A beho­zatalnak — a fizetési mérleg adta lehe­tőségeken belül — elő kell mozdítania a verseny fokozódását a belső piacon, a műszaki fejlesztés meggyorsulását, a korszerűbb anyagfelhasználási szerkezet kialakítását. A szabályozók ösztönözzék a vállala­tokat a külkereskedelmi munka kultu­ráltságának fokozására, korszerű értéke­sítési módszerek kialakítására, a tartós piaci kapcsolatok (kooperáció, speciali­­záció) jelenleginél szélesebb kiépítésére. A visszatérítés A gazdaságirányítási reform keretében — a belföldi és a külföldi árak szerves összekapcsolása céljából — egységes külkereskedelmi árszorzókat vezettünk be mind az exportban, mind az import­ban. Ez az intézkedés, amely a gazda­sági reform lényeges része volt, lehetővé tette a külkereskedelmi érdekeltség be­építését a vállalati általános nyereség­­érdekeltségbe. Az egységes külkereske­delmi árszorzók, mint alapvető külke­reskedelmi szabályozók változatlanok maradnak. Változnak viszont az árszor­zón kívüli egyéb, közvetlen külkereske­delmi szabályozók. Ezek hatásukban aszerint módosítják az egységes szor­zót, hogy az egyes vállalatoktól nagyobb vagy kisebb hatékonyságot lehet meg­követelni. Exportban ilyen szabályozó­ként az állami visszatérítés rendszerét alkalmazzuk. A kialakított állami visszatérítési rendszer és a megállapított mértékek­— az 1968—1970 évi tapasztalatok szerint — összhatásukban megfeleltek az indu­láskor lefektetett követelményeknek. A rendszer ösztönzi a termelő vállalatokat a külföldi piaci árak javítására, a hazai ráfordítások csökkentésére, a termelés racionalizálására, a termékösszetétel ja­vítására. E pozitív hatások eredménye­kén­t az áruforgalom kedvezően alakult, a veszteséges-nyereséges forgalom ará­nya javult, a fajlagos devizáiú termelési szintek csökkentek. Negatív tulajdonsága viszont az állami visszatérítési rendszernek, hogy a válla­lati szinten három évre megállapított, elvben a belföldi értékesítéssel azonos nyereséget biztosító állami­ visszatérítés nem szelektív, nem juttatta a gazdaságo­san exportáló vállalatokat gyorsabb fej­lődési lehetőséghez. Az exportban elért nyereségek az állami visszatérí­tésben részesített vállalatoknál nem ezek nem­zetközi hatékonyságához mért relatív helyzetét, hanem inkább a belföldön ko­rábban elért piaci pozíciókat tükrözték, így az állami visszatérítés csak egy-egy vállalaton belül ösztönöz a termékössze­tétel javítására, a vállalatok közötti, nép­­gazdasági struktúra javítására már nem. Ez rövid távon azért káros, mert a gaz­daságosabb vállalatok ösztönzése nem nagyobb, mint a gazdaságtalanoké, hosz­­szú távon pedig azért mert a jó válla­latok nem jutnak több fejlesztési esz­közhöz, így a fejlődés nem segíti a ha­tékonyság növelését. Emellett a vártnál szélesebb körben szükségessé vált válla­lati szintű állami visszatérítés megállapí­tása, elkerülhetetlenül sok szubjektív ele­met tartalmazott. Az állami visszatérítési rendszer fenn­tartása a IV. ötéves tervidőszakban is szükséges, alapvető megváltoztatása sem indokolt. A tervcélok maradéktalan érvényesítéséhez, a fenti ellentmondások fokozatos csökkentéséhez azonban szük­séges az állami visszatérítési rendszer tová­bbfejlesztése. ...és továbbfejlesztése A továbbfejlesztett rendszernek a kö­vetkező alapelvek szerint kell működ­nie: — az export jövedelmezőség differen­ciálódjon jobban a hatékonyság szerint, a gazdaságosabban exportáló vállalatok jussanak nagyobb fejlesztési lehetőségek­hez, a kedvezőtlen devizaki­termelésű vállalatok fejlesztési lehetősége pedig korlátozódjék; — segítse a gazdaságtalan export fo­kozatos kiszorítását, a ráfordítások csök­kentését és a devizaárak javítását, biz­tosítsa szocialista viszonylatban a vállalt államközi kötelezettségek teljesítését. Ezeknek az alapelveknek az felel meg, ha az állam­i visszatérítés megállapítása az eddigi vállalati szintnél nagyobb gaz­dasági aggregátumra egységesen törté­nik. Ezért 1971-től mindazon területeken, ahol erre lehetőség van, áttérünk a vál­la­la­tonként­i elbírálásról a szakágazati szintű állami visszatérítés rendszerére. A szakágazat általában az azonos szakmai struktúrába tartozó vállalatokat öleli fel. Az idetartozó vállalatokat a bel­ső árrendszer és a jövedelemszabályozás egységesen bírálja el; az egy szakágazat­ba tartozó vállalatok termékei többnyire helyettesíthetők, így ki lehet alakítani egy differenciált, iparpolitikát szolgáló támogatási politikát. (Ezek az ismérvek szóltak amellett, hogy az odaítélés egysé­géül szolgáló aggregátum a szakágazat, s ne az ágazat legyen.) Ez a rendszer a szakágazaton belül kedvező ,gazdaságossággal exportáló vál­lalatoknak fokozott exportösztönzést nyújt, a kedvezőtlenül exportáló válla­latokat pedig közelíti a szakágazati át­­lagkitermelési szinthez, vagyis differen­ciáltan átcsoportosítja a szakágazaton belüli exporttámogatást a vállalatok kö­zött. (A szakágazatok kialakításának alapját a vállalatok statisztikai besoro­lása képezte, indokolt esetben azonban ettől értelemszerűen eltérünk. Ahol a szakágazati visszatérítési rendszerre va­ló áttérést nem lehetett megoldani, to­vábbra is fennmaradt a vállalati elbírá­lás gyakorlata.­ A vállalatokat az exporttevékenység megítélése szempontjából csoportokba soroltuk: 1. ) Állami visszatérítés nélkül expor­táló („nyereséges”) vállalatok. Ezek gaz­daságos termelésük­ és exportjuk fejlesz­tése céljából adókedvezményben része­síthetők. 2. ) Állami visszatérülést igénylő válla­latok, amelyek a szakágazati átlagkiter­­melés szintjéhez való viszonyuktól füg­gően a következő alcsoportokba tartoz­nak: a) Az egységes árszorzó és a szakága­zati devizalei­termelési átlag közötti gaz­daságossággal exportáló vállalatok; ezek továbbra is árbevétel jellegű támoga­tást kapnak, a szakágazati visszatérítési szintnek megfelelő mértékben. b) A szakágazati visszatérítésen fe­lüli állami visszatérítést igénylő vállala­tok , ezek továbbra is egyedi elbírálás alapján részesülnek állami visszatérítés­ben, mégpedig: — a szakágazati átlagnál rosszabb, de ahhoz közeleső szinten exportáló vállalatok degresszív mértékű ár­bevétel jellegű állami visszatérí­tést kapnak: a cél az, hogy 1975-ig elérjék a szakágazati szintet; — a szakágazati visszatérítési szintnél jóval kedvezőtlenebb gazdaságos­sággal exportáló vállalatok — ame­lyek exportjának fejlesztéséhez népgazdasági érdek nem fűződik —, ha a vállalat működéséhez ez el­kerülhetetlen, nettó részesedési­­a­lap - k­­­e­g­észi­dést kapnak. Az állami visszatérítés fentieknek megfelelő megállapítása az 1971—1975. évi időszakra lényegében befejeződött. A gépiparban — szakágazatok helyett még nagyobb aggregátumra — az ipar­ágra lett megállapítva átlagos visszaté­rítés és az ezen felüli devizakitermelé­sű vállalatokat bíráltuk el egyedileg. A szakágazati (gépipari ágazati) visszaté­rítési átlagon belül exportál az érdekelt vállalatok több mint 60 százaléka, s a szakágazati rendszer bevezetésével a fajlagos támogatás jelentősen csökken. Az állami visszatérítés összege — előze­tes számítások szerint — 1975-re abf­­elszámolású viszonylatokban 38 százalék­kal, a dollár-viszonylatokban 28 száza­lékkal lesz alacsonyabb az 1970. évinél. A kialakított rendszernek lényeges pillére a tartósság. Ismeretes, hogy ex­portpiacokat megszerezni, vagy kiépíte­ni csak hosszabb idő munkájával lehet­séges. A távlati fejlesztésnél, piacszer­zésnél, a hosszabb futamidejű ügyletek­nél kalkulálni csak akkor lehet, ha az állami visszatérítés tartós. A tartósság követelménye persze nem abszolutizál­ható, az állami visszatérítés felmondá­sára vonatkozó szabályok is érvényben maradnak. A gazdasági környezet lénye­ges változásait, akár a külső, akár a belső szabályozás, akár pedig a konjunk­túra változásaiból erednek, adott e­set­­­ben figyelembe kell venni. Az exportképesség növelése Az állami visszatérítés nélkül expor­táló vállalatok adókedvezményben ré­szesül­het­nek. Ez lehetővé teszi a kedvező gazdaságossággal exportáló vállalatok erőteljesebb fejlesztését, ami az export hatékonysági szerkezetének javulását szolgálja. Ez az ösztönzés a korábbi — kísérleti jelleggel bevezetett — adóvisszatérítési rendszer kedvező hatását szélesíti ki. A kísérleti adóvisszatérítési rendszer az ex­portáló vállalatok meghatározott körére terjedt ki; esetenként — az állami visz­­szatérít­ésben részesülők magas hányada miatt — támogatott vállalatok is része­sedtek benne. Az 1971-től bevezetendő adókedvez­mény-rendszer magasabbra helyezi a mércét, csak állami visszatérítésit nem igénylő export vállalatokra terjed ki. Az exportképesség kritériuma a konvertibi­lis devizáért történő értékesítés; a ked­vezményezett vállalatok exportárbevéte­lük meghatározott része után differen­ciált adókedvezményben részesülnek. Az adókedvezmény mértéke az export tárgyévi növekedése után magasabb. Az adóvisszatérítés érdekeltté­ teszi a vállalatokat konvertibilis exportjuk fej­lesztésében, s egyúttal biztosítja szá­mukra a fejlesztéshez szükséges beruhá­zási eszközök egy részét. A hatékony és gyors szerkezeti javuláshoz, az ehhez kapcsolódó expanzív exportpolitikához az is szükséges, hogy a már bizonyítot­tan kedvező devizakitermelést elért, s további fejlesztést tervező vállalatok si­kerrel induljanak a beruházási hitel ver­seny­ben. Az exportszabályozás egyéb elemei (exportfejlesztési hitelkontin­gens, devizahitel konstrukció, exporthi­telnyújtás engedélyezése, stb.) lényegé­ben változatlanok maradnak. Importszabályozás­i vámok Az importált termelési eszközökért, illetve fogyasztási cikkekért a felhasz­náló, illetve a forgalomba hozó válla­latok általában a külkereskedelmi ár­szorzók alapján kiszámított forintárakat fizetik. Az így közvetített külpiaci ha­tások korrigálására — szükség esetén — a következő gazdasági, illetve pénzügyi szabályozók alkalmazhatók: — hatósági árszabályozás (áregysége­sítés, illetve árkeverés); — import forgalmi adó, illetve im­port árkiegészítés;­­ — vámok. Az import szabályozásához a gazda­sági szabályozók mellett egyes terüle­teken átmenetileg adminisztratív esz­közök (gazdálkodási importkontingen­sek, letét és devizakeretek) alkalmazá­sára is szükség volt. Ezek az importnak eleve csak kisebb részét érintették. 1909-ben megkezdődött a feloldásuk, 1970-ben pedig már csak minimális im­portkorlátozások marad­tak. Az egyes importszabályozók hatását külön-külön nehéz lemérni, hiszen hatá­sukat együtt fejtik ki. Az együttes hatá­sukról kirajzolódott kép összességében ki­elégítő. Az importigények alapjában megfelelő kielégítése hozzájárult az 1968—1970. évi kedvező népgazdasági eredmények eléréséhez. A fogyasztási­ci­kk-import növelése nagyban hozzájá­rult a fogyasztói piac feszültségeinek csökkentéséhez. A külső és belső árak­nak összekapcsolása és ennek nyomán a vállalatok javuló importármunkája — az 1969—1970. évi tőkés piaci konjunk­turális áremelkedések közepette is — hozzájárult a cserearányok javulásához. Összességében, az import nagyságát és szerkezetét alapvetően a gazdasági sza­bályozókkal alakított vállalati érdekelt­ség határozza meg. 1970-ben a termelés bővülése, a termelői és fogyasztói szük­ségletek differenciálódása, a beruházási kedv , az import igen jelentős növeke­dését eredményezték. A gazdasági sza­bályozók hatására kialakuló importpo­­litika emellett nem mentes az ellentmon­dásoktól, s az áreltérítések következtében a külső piaci impulzusok hatása sem mindig megfelelő a hazai termelésre. A vállalati érdekeltség nem orientálja eléggé az importra vonatkozó döntése­ket a gazdaságosság (például a fajlagos anyagfelhasználás csökkentése) tekinte­tében a nemzetközi fizetési mérleg szempontjai szerint. Az importszabályo­zás továbbfejlesztése, figyelembe véve az 1988—1970 években már megtett in­tézkedéseket is, a rubel-elszámolású im­port preferálását, a hatékonyabb beruhá­zásokra és­­ az átgondoltabb vállalati anyaggazdálkodásra való ösztönzést szol­gálja. Az importszabályozás rendszere, az al­kalmazott árkeverésiek, áregységesítések köre, az import forgalmi adó és import árkiegészítés — nem igényelnek általá­nos felülvizsgálatot. Az alkalmazott mértékek változtatására vagy a piaci viszonyokhoz rugalmasan alkalmazkodó egyéb módosításokra eddig is szükség szerint került sor. Ez a rubel-elszámo­lású viszonylatokban összefügg a szer­ződéses árak 1970 utáni alakulásával is. A gazdaságirányítási rendszer re­formjával egyidejűleg került bevezetés­re — az importkeresletet elsősorban be­folyásoló és szabályozó eszközként — a vámrendszer. Működésének elemzése az importszabályozás szempontjából a IV. ötéves terv­szabályozás továbbfejleszté­sének előkészítésekor azért is különösen fontos feladat volt, mert 1967-ben az ár­reform és a vámtarifa kidolgozása lé­nyegében párhuzamosan történt. A vámtételek egy részénél a végleges mértékek kialakítására csak az árak ki­alakulása után kerülhetett sor, így ezek­ben az esetekben a vám hatását az árak­ban nem tudták figyelembe venni, vagy megfordítva. Emiatt a reform indulása­kor a vámtarifában szereplő vámtételek viszonylag nagy hányadát — különféle a nemzetközi kereskedelemben alkalma­zott módszerekkel (vámfelfüggesztés, vámkontingens, vámelengedés) — sem­legesítették. A tényleges vámszint így több árucsoportban a nominális vám­szintnél alacsonyabb lett. Az 1968. évi import elemzése nyomán a vámfelfüggesztések stb. nagy részét megszüntették. Ez növelte a vámok ha­tékonyságát, importszabályozó szerepét, de a vámtarifa szerkezete így sem min­dig illeszkedett a gazdaságpolitikai köve­telményekhez. Felvetődött tehát a vám­tarifa — kereskedelempolitikai, iparvé­delmi és műszaki fejlesztési szempont­ból történő — korszerűsítésének igénye, figyelembe véve, hogy csak hatékony, s maradéktalanul érvényesíthető vámtéte­lekkel lehet aktív kereskedelem-, im­port- és iparpolitikát folytatni. Ezért a vámsemlegesítések körét szűkíteni kell, az elismert kivételeket pedig célszerű in­tézményessé tenni. A vámrendszer kor­szerűsítése a vámtarifa szakmák szerint szervezett illetékes Vám- és Ár Szak­­bizottságokban jelenleg is folyó , téte­les felülvizsgálatán alapszik. Czeidler Sándor FIGYELŐ, 1970. SZEPTEMBER 23. 3

Next