Figyelő, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-02 / 1. szám
2 --------------------------------------------------------------------------— 1 Anyagbeszerzők, kiskereskedelmi boltok, !! hobbisok I jj Vállalatunk forgalomba hoz húzókapcsolót 250 V 2 A váltakozó áramra I Megrendelhető: a RAVTU Villamostömegcikk Osztályán 1091 Budapest, Üllői út 51. I. 18. Telefon: 340—176. Magánvásárlók beszerezhetik: aRAVILL Alkatrész Áruházban 1065 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 45. Telefon: 120-827, 121-991. Illllllllllllllllllllllllllil ni Híj DDDDDDD OB Uff iiiiiiiiiiiiiiiiii ■ 11 hJSk (Folytatás az 1. oldalról) vevővel. A vállalatok e forrásaiból sokféle közművelődési célnak kell támogatást kapnia, ilyen például a művelődési célú oktatás, az ismeretterjesztés, a különféle szakkörök és klubok munkája, a könyvtárak fenntartása, kulturális vetélkedők rendezése, folyóiratok vásárlása, családi és társadalmi ünnepségek rendezése. A vizsgált három évben (1970—1972) nőtt a vállalati, szövetkezeti rendezvények résztvevőinek száma, s ez azt jelzi, hogy a munkahelyek igyekeznek alkalmazkodni dolgozóik igényeihez. Míg például a vállalatoknál lényegesen nagyobb a könyvtárlátogatóik száma, addig a tsz-ekben a tanfolyamok és az ismeretterjesztő előadások a legnépszerűbbek. Kirándulás és reprezentáció Az alapjában kedvező tendenciák mellett akadnak kedvezőtlen jelenségek is. Ezek elsősorban az alapfogalmak tisztázatlanságából fakadnak. Hadd említsünk meg néhányat. Nem eldöntött például, mi tekinthető a munkahely és mi a lakóhelyi közösség feladatának. A vállalatok részesedési alapjából képzett ún. „A-fix”, illetve a szövetkezeti kulturális alap a szociális, a kulturális és a sportcélokat egyaránt szolgálja, s az egymástól eléggé eltérő célokra szolgáló pénzeszközök elkülönítése nem megfelelő. Végül az sem egyértelmű, mi nevezhető közművelődési feladatnak, és mi nem. Itt persze nem a pénz a lényeg, hanem ami mögötte van, az, hogy nincs következetes és egységes elvi iránymutatás, nincs kellően összehangolva a társadalmi, az üzemi és az egyéni érdek .Mindez azonban a gyakorlatban abban tükröződik, hogy a közművelődési célok másfajta célokkal keverednek, s a pénzeszközök felhasználása esetleges. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy e tetemes pénzeszközök elköltésére a gazdálkodó egységek általában nem készítenek tervet, s egyáltalán nincs hoszszabb távú elképzelésük kulturális tevékenységük fejlesztésére. Terv híján csak az utólagos elemzés mutatja ki, hogy a kulturális célokat szolgáló pénzeszközök jó részét a dolgozók viszonylag szük körét érintő célokra fordították. Különösen jól érzékelhető ez két, a közművelődés szempontjából kevésbé fontos ráfordítási tételnél. Az összes kiadások között a külföldi és a hazai kirándulások mind a vállalatoknál, mind a szövetkezeteknél több mint 40 százalékkal, a különféle ünnepségek (a családi és társadalmi ünnepek nélkül) 20 százalékkal részesülnek. A belföldi kirándulásoknál ez még kevésbé feltűnő, mivel ezeken a dolgozók 18—20 százaléka vehet részt, s az országjárás sok szempontból hasznos. Ám a külföldi utazások ennél jóval költségesebbek és lényegesen szűkebb körűek. A vizsgálat megítélése szerint e tételek indokolatlanul terhelték a kulturális kiadásokat, mivel az összes belső felhasználás egynegyedét vonták el más céloktól. A külföldi kirándulásokon ugyanis csupán a dolgozók 1,3—2 százaléka vett részt, s egy résztvevő utazására 9— 18 ezer forintot fordítottak. Azt sem mondhatjuk, hogy ez szakmailag megtérül, hiszen a hivatalos kiküldetések „más lapra” — a termelési költségek közé tartoznak. Feltehetnénk azt a kérdést is: vajon a közpénzen utazók később beszámoltak-e az itthon maradottaknak a kint látottakról, tartottak-e útibeszámolót, esetleg diafilites előadást, némiképpen kárpótolva ily módon a többséget a kevesekre fordított sok ezer forintért. Hasonlóan szembetűnő a különféle rendezvények nagy aránya, és az itt elfogyasztott ételek-italok, valamint az reprezentációs kiadások tetemes összege. A vizsgált egységek ugyanis több mint 3 millió forintot fordítottak e célra, az összes kulturális kiadás I0 százalékát. Érdekes képet kapunk, ha összehasonlítjuk a valóban kulturális (tehát a nem családi-társadalmi ünnepségekre és a külföldi-belföldi utazásokra költött öszszegtől megtisztított) kiadások egy dolgozóra jutó összegét az ételre-italra és reprezentációra fordított kiadások egy dolgozóra jutó összegével. E szerint a valódi közművelődési célokra fejenként 28, ételre-italra, reprezentációra pedig 16 forint jutott 1972-ben. Végül is tehát míg a kevésbé fontos és közművelődésinek alig nevezhető kiadások elviszik a pénz kétharmadát, ismeretterjesztésre, szakkörökre, közművelődési célú oktatásra, ifjúsági és egyéb klubokra, kulturális vetélkedőkre, művészeti csoportokra együttvéve az összes kiadásoknak mindössze 7 százaléka jutott. Mindez — a már említett okok mellett — azért is fordulhatott elő, mert a felhasználás ellenőrzése rendszertelen, a munkahelyi kollektíva kontrollja nem érvényesül kellőképpen, s nem elég hatékonyan működnek az ellenőrzésre hivatott testületek, demokratikus szervezeti formák. Otthona-e a művelődésnek? A közművelődési feladatok másik nagy részét a lakóhelyi, tanácsi felügyeletű, állami támogatást élvező intézmények látják el, mindenekelőtt a művelődési otthonok. Ezek a hatvanas évekig különösen fontos szerepet töltöttek be a vidéki, főleg a falusi lakosság művelődésében. 1960-tól kezdve csökkent a művelődési otthonok vonzereje, mindinkább előtérbe kerültek már korábban is meglevő hibáik: korszerűtlenség, hiányos felszerelés, a zavartalan működéshez szükséges pénz hiányából fakadó egyéb gondok. Ezeknek az annak idején kampányszerűen létrehozott „mamimutoknak” nagy része más célra készült épületek átalakításával, kisebb része új létesítményként jött létre, s az intézményhálózat tagjai között igen nagyok a különbségek. Ezt a látogatottság különbözőségei is jelzik: 27, kiváló címmel kitüntetett intézményben (az összesnek kevesebb mint egy százalékában) fordul meg a látogatók 17 százaléka. Ugyancsak jól jellemzi a helyzetet, hogy a tanácsi fenntartású művelődési házak több mint fele (1542) nem kaphatott új működési engedélyt, mert az alapvető feladatok ellátására nem volt alkalmas. Míg tehát az üzemek egyre nagyobb szerepet vállalnak dolgozóik közművelődésében, addig a lakóhelyi intézmények felszereltsége, anyagi eszközökkel és szakemberekkel való ellátottsága nem tudott lépést tartani a megváltozott követelményekkel. A művelődési házak többségében nincsenek klubok, kisebb előadótermek, szakköri helyiségek (szakszerűen felszerelt ismeretterjesztő előadóterem úgyszólván egyetlen községben sincsen). Még az új épületekben sem, noha a népművelők tapasztalatai szerint évről évre nagyobb az igény a kis csoportokra épülő foglalkozások, nyelvtanfolyamok, ismeretterjesztő sorozatok és ifjúsági klubok iránt. Ezek az igények azonban több és magasabban képzett szakembert is feltételeznének. Mindezek híján a rendezvények és a résztvevők száma évről évre csökken, s egy szociológiai felmérés szerint a falusi lakosság fele sohasem járt a helyi művelődési otthonban, az ott többször megfordultak háromnegyede is csak valamilyen nagyobb rendezvényen ■vagy gyűlésen vett részt, vagy könyvtárba járt, s mindössze 5 százalék kötődik valamilyen előadássorozat, szakkör vagy művészeti csoport tagjaként a művelődési házhoz. Mindezek fő oka — az örökölt hibákon kívül —, hogy a művelődési otthonok két forrásból (a tanácsoktól kapott költségvetési támogatásból és saját bevételből) származó bevételeinek évi összege „meghalni sok, élni kevés”, magyarul: a fenntartás állandó költségeire, a bérekre, az energiára és a karbantartásra még csak futja valahogy, de új kezdeményezésre (klubok, művészeti csoportok szervezésére, neves előadók meghívására) már nem elegendő. A művelődési otthonok költségvetése 1968—1971 között évi 8—10 százalékkal nőtt, s ez csupán az áremelkedés ellensúlyozására volt elég. A vezetők ezért úgy segítenek, ahogy tudnak: engednek a művelődéspolitikai célokból, és a saját bevételek minden áron való növelésére törekszenek. A saját bevételek 70 százaléka különféle szórakoztató rendezvényekből és a helyiségek bérbeadásából származik, s ez utóbbi az egyetlen olyan forrás, amely rendszeresen nő. Ez a bizonytalan pénzügyi helyzet természetesen kedvezőtlenül hat a személyi feltételekre is: kevés a szakképzett népművelő és erős a fluktuáció. A főfoglalkozásúaknak csak egyharmada végzett egyetemet vagy főiskolát, kétharmaduk szakképzetlen, sőt egynegyedüknek csak általános iskolai végzettsége van (a részfoglalkozásúaknak csaknem felére ez a jellemző). Nem kell különösebben bizonygatni, hogy ily módon nem érvényesülhet a közművelődés alapvető célja: az állandó művelődési igény felkeltése és kielégítésének megszervezése. A tanácsi könyvtáraknál lényegesen jobb a helyzet. Az országban 5260 ilyen intézmény működik, 71 százaléka községekben. A könyvállomány megfelelően gyarapodik és megközelíti a 20 millió kötetet, de a könyvtárak beiratkozott olvasóinak összetételében kevés a változás. Többségük iskolai tanuló, akik az iskolát elhagyva többnyire nem maradnak a könyvtár olvasói, míg a felnőttek, főként a fizikai dolgozók aránya (20 százalék) stagnál. Gond persze itt is akad: a könyvtárak többsége kicsi, a korszerű szolgáltatási formák bevezetésére alkalmatlan, a könyvtárosoknak országosan a fele, a vizsgált községekben 62,7 százaléka szakképzetlen. Közös célok a közös pénzből Áttekintve az üzemi és a tanácsi intézményekben folyó közművelődési munkát, nem árt újra hangsúlyozni, hogy a többszektorúság helyes, ám ez nem egyenlő a felesleges azonossággal. A közművelődésnek egységesnek kellene lennie, a közös célokat — a sajátosságoknak megfelelően — közösen, összehangoltan kellene megoldani. Mit értünk ezen? Mindenekelőtt azt, hogy a vállalatoknak és szövetkezeteknek természetes és jogos követelésük, hogy a közművelődést az üzemi célokhoz kapcsolva oldják meg, hiszen a dolgozók szakmai ismereteinek mélyülése a jobban végzett munkában hamar megtérül. Ezen belül más a közművelés célja az ipari üzemekben és más a tsz-esben. Míg egy iparvállalatnál — ahol a szakszervezet is nagy anyagi és erkölcsi segítséget nyújthat — lényegesen szélesebb skálán mozog a közművelődési munka, addig a tsz-ekben az a fő cél, hogy a szövetkezeti tagok mindinkább megtanulják a korszerű nagyüzemi gazdálkodás fortélyait, megismerjék a modern gépeket, a növényvédőszereket, a korszerű munkaszervezés másutt már bevált módszereit. Itt igen nagy szerep jut a fizetett ismeretterjesztő előadásoknak. Ennek nagy tartaléka a szövetkezetekben dolgozó 6800 diplomás. A tsz-eknél nagy gondot okoz annak eldöntése, mi tartozhat a közművelődési feladatok közé, amelyeket nem volna szabad a számviteli rendszer kialakulatlansága miatt más célokkal keverni. A másik ilyen falusi gond: mely feladatok megoldása várható el a tsz-ektől és mi közös feladat? Nem járható út, ha a falu összes gondját a tsz-szel kívánják megoldatni, noha tény, hogy a modern mezőgazdasági nagyüzem fontos bázisa a közművelődésnek. Több programot kellene „közös pénzből" közösen szervezni a faluban. A tezek és a művelődési otthonok munkájának összehangolásában nagy szerep vár a tanácsokra, és az értelmiségi tanácstagok több mint felét képviselő pedagógusokra. Ugyancsak ide tartozik, hogy az egyre jobban felszerelt községi iskolák is a közművelődés nagy tartalékai, s ezt kívánatos volna jobban kihasználni, illetve új iskolák építésénél ezt is figyelembe venni. A vállalatoknál ma az lenne a fő tennivaló, hogy a munkahelyi művelődés tartalmát a mai követelményekhez igazítsák, megtisztítva azt az oda nem való tevékenységtől. Kérdés az is, hogy a közművelődési célokat szolgáló alapot helyes-e függővé tenni a vállalati nyereségtől. A vállalati szférában — a többszektorúság felhasználása mellett — szükség van a tervszerűség fokozására is. Már az ötödik ötéves terv időszakára készülő vállalati tervekbe célszerű volna belevenni, hogy a vállalat kulturális tevékenysége önállóan vagy közös fenntartású művelődési intézmények útján fejlődjék-e, s hogy az öt év alatt mennyi vállalati, szakszervezeti alap képződésére lehet számítani és azt mire költsék. Észszerű cél, hogy a pénzt oda csoportosítsák, ahol a vállalat és a helyi lakosság is igényli, s ne csak a vállalat saját intézményei fejlődjenek. (Ennek jó példája a Dunai Vasmű és a város közös kulturális létesítményének első szakasza.) A közművelődés tehát többszektorú, mégis egy, s a céljainak középpontjában álló ember dolgozó és helyi lakos egyben. Éppen ezért — főként ott, ahol a munkahely és a lakóhely földrajzilag egybe vagy közel esik — az eddiginél több gondot kellene fordítani a közös művelődéspolitika kialakítására, közösen finanszírozott programok szervezésére. A közművelődésre fordított több milliárd forint önmagában nem sok és nem kevés, a kérdés csak az: felhasználása mennyire hatékonyan szolgálja célját, a műveltebb dolgozók, a tájékozottabb emberek számának gyarapodását. Sóvári Gizella A MŰVELTSÉG „ÁRA” GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: dr. Garám József FŐSZERKESZTŐHELYETTES: dr. Follinus János és dr. Varga György OLVASÓSZERKESZTŐ: Faklen Pál MUNKATÁRSAK: Bonyhádi Péter, dr. Breitner Miklós, Forgács Katalin, Garamvölgyi István, Sóvári Gizella, Steiger Ödön, Szőke András, Vértes Csaba, dr. Wiesel Iván SZERKESZTŐSÉG: Budapest V., Alkotmány u. 10. Telefon: 312-553, 311-564, 117-064, 311-302 Levélcím: 1355 Budapest 18. Távirati cím: Hungecon, Budapest Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat 1959 Budapest VIII., Blaha Lujza tér 1—3. Telefon: 343 — 100, 142 — 220 Felelős kiadó: Csollány Ferenc igazgató. Hirdetések felvétele: a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál. Telefon: 142 — 654 Előfizetési díj egy évre 96 forint. „ Belföldön terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzletében és a Posta Központi Hírlapírodájánál (1900 Budapest V., József nádor tér 1.) Külföldre a Kultura Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat terjeszti. (1389 Budapest, 149) Készült a Szikra Lapnyomdában. INDEX: 25 283 FIGYELŐ, 1974. JANUÁR 2.