Figyelő, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-02 / 1. szám

2 --------------------------------------------------------------------------— 1 Anyagbeszerzők, kiskereskedelmi boltok, !! hobbisok I jj Vállalatunk forgalomba hoz húzókapcsolót 250 V 2 A váltakozó áramra I Megrendelhető: a RAVTU­ Villam­ostömegcikk Osztályán 1091 Budapest, Üllői út 51. I. 18. Telefon: 340—176.­­ Magánvásárlók beszerezhetik: a­­RAVILL Alkatrész Áruházban 1065 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 45. Telefon: 120-827, 121-991. Illllllllllllllllllllllllllil ni Híj DDDDDDD OB Uff iiiiiiiiiiiiiiiiii ■ 11 hJSk (Folytatás az 1. oldalról) vevővel. A vállalatok e forrásaiból sok­féle közművelődési célnak kell támoga­tást kapnia, ilyen például a művelődési célú oktatás, az ismeretterjesztés, a kü­lönféle szakkörök és klubok munkája, a könyvtárak fenntartása, kulturális vetél­kedők rendezése, folyóiratok vásárlása, családi és társadalmi ünnepségek rende­zése. A vizsgált három évben (1970—1972) nőtt a vállalati, szövetkezeti rendezvé­nyek résztvevőinek száma, s ez azt jel­zi, hogy a munkahelyek igyekeznek al­kalmazkodni dolgozóik igényeihez. Míg például a vállalatoknál lényegesen na­gyobb a könyvtárlátogatóik száma, addig a tsz-ek­ben a tanfolyamok és az ismeret­­terjesztő előadások a legnépszerűbbek. Kirándulás és reprezentáció Az alapjában kedvező tendenciák mel­lett akadnak kedvezőtlen jelenségek is. Ezek elsősorban az alapfogalmak tisztá­zatlanságából fakadnak. Hadd említsünk meg néhányat. Nem eldöntött például, mi tekinthető a munkahely és mi a la­kóhelyi közösség feladatának. A vállala­tok részesedési alapjából képzett ún. „A-fix”, illetve a szövetkezeti kulturális alap a szociális, a kulturális és a sport­célokat egyaránt szolgálja, s az egymás­tól eléggé eltérő célokra szolgáló pénzesz­közök elkülönítése nem megfelelő. Végül az sem egyértelmű, mi nevezhető köz­­művelődési feladatnak, és mi nem. Itt persze nem a pénz a lényeg, hanem ami mögötte van, az, hogy nincs következe­tes és egységes elvi iránymutatás, nincs kellően összehangolva a társadalmi, az üzemi és az egyéni érdek­ .Mindez azonban a gyakorlatban abban tükröződik, hogy a közművelődési célok másfajta célokkal keverednek, s a pénz­eszközök felhasználása esetleges. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy e tetemes pénzeszközök elköltésére a gazdálkodó egységek általában nem ké­szítenek tervet, s egyáltalán nincs hosz­­szabb távú elképzelésük kulturális tevé­kenységük fejlesztésére. Terv híján csak az utólagos elemzés mutatja ki, hogy a kulturális célokat szolgáló pénzeszközök jó részét a dolgozók viszonylag szük­ kö­rét érintő célokra fordították. Különösen jól érzékelhető ez két, a közművelődés szempontjából kevésbé fontos ráfordítási tételnél. Az összes ki­adások között a külföldi és a hazai kirán­dulások mind a vállalatoknál, mind a szövetkezeteknél több mint 40 százalék­kal, a különféle ünnepségek (a családi és társadalmi ünnepek nélkül) 20 száza­lékkal részesülnek. A belföldi kirándulá­soknál ez még kevésbé feltűnő, mivel ezeken a dolgozók 18—20 százaléka ve­het részt, s az országjárás sok szempont­ból hasznos. Ám a külföldi utazások ennél jóval költségesebbek és lényegesen szűkebb kö­rűek. A vizsgálat megítélése szerint e té­telek indokolatlanul terhelték a kulturá­lis kiadásokat, mivel az összes belső fel­­használás egynegyedét vonták el más cé­loktól. A külföldi kirándulásokon ugyan­is csupán a dolgozók 1,3—2 százaléka vett részt, s egy résztvevő utazására 9— 18 ezer forintot fordítottak. Azt sem mondhatjuk, hogy ez szakmailag megté­rül, hiszen a hivatalos kiküldetések „más lapra” — a termelési költségek közé tar­toznak. Feltehetnénk azt a kérdést is: vajon a közpénzen utazók később beszá­moltak-e az itthon maradottaknak a kint látottakról, tartottak-e útibeszámolót, esetleg diafilites előadást, némiképpen kárpótolva ily módon a többséget a ke­vesekre fordított sok ezer forintért. Hasonlóan szembetűnő a különféle rendezvények nagy aránya, és az itt el­fogyasztott ételek-italok, valamint az reprezentációs kiadások tetemes összege. A vizsgált egységek ugyanis több mint 3 millió forintot fordítottak e célra, az összes kulturális kiadás I0 százalékát. Érdekes képet kapunk, ha összehasonlít­juk a valóban kulturális (tehát a nem családi-társadalmi ünnepségekre és a külföldi-belföldi utazásokra költött ösz­­szegtől megtisztított) kiadások egy dol­gozóra jutó összegét az ételre-italra és reprezentációra fordított kiadások egy dolgozóra jutó összegével. E szerint a valódi közművelődési célokra fejenként 28, ételre-italra, reprezentációra pedig 16 forint jutott 1972-ben. Végül is tehát míg a kevésbé fontos és közművelődésinek alig nevezhető ki­adások elviszik a pénz kétharmadát, is­meretterjesztésre, szakkörökre, közműve­lődési célú oktatásra, ifjúsági és egyéb klubokra, kulturális vetélkedőkre, művé­szeti csoportokra együttvéve az összes ki­adásoknak mindössze 7 százaléka jutott. Mindez — a már említett okok mellett — azért is fordulhatott elő, mert a fel­­használás ellenőrzése rendszertelen, a munkahelyi kollektíva kontrollja nem ér­vényesül kellőképpen, s nem­ elég haté­konyan működnek az ellenőrzésre hiva­tott testületek, demokratikus szervezeti formák. Otthona-e a művelődésnek? A közművelődési feladatok másik nagy részét a lakóhelyi, tanácsi felü­gyeletű, ál­lami támogatást élvező intézmények lát­ják el, mindenekelőtt a művelődési ott­honok. Ezek a hatvanas évekig különö­sen fontos szerepet töltöttek be a vidé­ki, főleg a falusi lakosság művelődé­sében. 1960-tól kezdve csökkent a műve­lődési otthonok vonzereje, mindinkább előtérbe kerültek már korábban is meg­levő hibáik: korszerűtlenség, hiányos felszerelés, a zavartalan működéshez szükséges pénz hiányából fakadó egyéb gondok. Ezeknek az annak idején kampánysze­rűen létrehozott „mamimutoknak” nagy része más célra készült épületek átalakí­tásával, kisebb része új létesítményként jött létre, s az intézményhálózat tagjai között igen nagyok a különbségek. Ezt a látogatottság különbözőségei is jelzik: 27, kiváló címmel kitüntetett intézmény­ben (az összesnek kevesebb mint egy százalékában) fordul meg a látogatók 17 százalék­a. Ugyancsak jól jellemzi a hely­zetet, hogy a tanácsi fenntartású művelő­dési házak több mint fele (1542) nem kaphatott új működési engedélyt, mert az alapvető feladatok ellátására nem volt alkalmas. Míg tehát az üzemek egyre nagyobb szerepet vállalnak dolgozóik közművelő­désében, addig a lakóhelyi intézmények felszereltsége, anyagi eszközökkel és szakemberekkel való ellátottsága nem tu­dott lépést tartani a megváltozott köve­telményekkel. A művelődési házak több­ségében nincsenek klubok, kisebb előadó­termek, szakköri helyiségek (szakszerűen felszerelt ismeretterjesztő előadóterem úgyszólván egyetlen községben sincsen). Még az új épületekben sem, noha a nép­művelők tapasztalatai szerint évről évre nagyobb az igény a kis csoportokra épülő foglalkozások, nyelvtanfolyamok, isme­retterjesztő sorozatok és ifjúsági klubok iránt.­­ Ezek az igények azonban több és ma­gasabban képzett szakembert is feltéte­leznének. Mindezek híján a rendezvé­nyek és a résztvevők száma évről évre csökken, s egy szociológiai felmérés sze­rint a falusi lakosság fele sohasem járt a helyi művelődési otthonban, az ott többször megfordultak háromnegyede is csak valamilyen nagyobb rendezvényen ■vagy gyűlésen vett részt, vagy könyv­tárba járt, s mindössze 5 százalék kötő­dik valamilyen előadássorozat, szakkör vagy művészeti csoport tagjaként a mű­velődési házhoz. Mindezek fő oka — az örökölt hibá­kon kívül —, hogy a művelődési ottho­nok két forrásból (a tanácsoktól kapott költségvetési támogatásból és saját bevé­telből) származó bevételeinek évi összege „meghalni sok, élni kevés”, magyarul: a fenntartás állandó költségeire, a bérek­re, az energiára és a karbantartásra még csak futja valahogy, de új kezdeménye­zésre (klubok, művészeti csoportok szer­vezésére, neves előadók meghívására) már nem elegendő. A művelődési otthonok költségvetése 1968—1971 között évi 8—10 százalékkal nőtt, s ez csupán az áremel­kedés ellensúlyozására volt elég. A veze­tők ezért úgy segítenek, ahogy tudnak: engednek a művelődéspolitikai célokból, és a saját bevételek minden áron való növelésére törekszenek. A saját bevéte­lek 70 százaléka különféle szórakoztató rendezvényekből és a helyiségek bérbe­adásából származik, s ez utóbbi az egyet­len olyan forrás, amely rendszeresen nő. Ez a bizonytalan pénzügyi helyzet ter­mészetesen kedvezőtlenül hat a személyi feltételekre is: kevés a szakképzett nép­művelő és erős a fluktuáció. A főfoglal­kozásúaknak csak egy­harmada végzett egyetemet vagy főiskolát, kétharmaduk szakképzetlen, sőt egynegyedüknek csak általános iskolai végzettsége van (a rész­foglalkozásúaknak csaknem felére ez a jellemző). Nem kell különösebben bi­zonygatni, hogy ily módon nem érvénye­sülhet a közművelődés alapvető célja: az állandó művelődési igény felkeltése és kielégítésének megszervezése. A tanácsi könyvtáraknál lényegesen jobb a helyzet. Az országban 5260 ilyen intézmény működik, 71 százaléka közsé­gekben. A könyvállomány megfelelően gyarapodik és megközelíti a 20 millió kö­tetet, de a könyvtárak beiratkozott olva­sóinak összetételében kevés a változás. Többségük iskolai tanuló, akik az iskolát elhagyva többnyire nem maradnak a könyvtár olvasói, míg a felnőttek, fő­ként a fizikai dolgozók aránya (20 szá­zalék) stagnál. Gond persze itt is akad: a könyvtárak többsége kicsi, a korszerű szolgáltatási formák bevezetésére alkal­matlan, a könyvtárosoknak országosan a fele, a vizsgált községekben 62,7 száza­léka szakképzetlen. Közös célok a közös pénzből Áttekintve az üzemi és a tanácsi in­tézményekben folyó közművelődési mun­kát, nem árt újra hangsúlyozni, hogy a többszektorúság helyes, ám ez nem egyen­lő a felesleges azonossággal. A közmű­velődésnek egységesnek kellene lennie, a közös célokat — a sajátosságoknak megfelelően — közösen, összehangoltan kellene megoldani. Mit értünk ezen? Mindenekelőtt azt, hogy a vállalatoknak és szövetkezeteknek természetes és jogos követelésük, hogy a közművelődést az üzemi célokhoz kap­csolva oldják meg, hiszen a dolgozók szakmai ismereteinek mélyülése a job­ban végzett munkában hamar megtérül. Ezen belül más a közművelés célja az ipari üzemekben és más a tsz-esben. Míg egy iparvállalatnál — ahol a szakszer­vezet is nagy anyagi és erkölcsi segít­séget nyújthat — lényegesen szélesebb skálán mozog a közművelődési munka, addig a tsz-ekben az a fő cél, hogy a szövetkezeti tagok mindinkább megtanul­ják a korszerű nagyüzemi gazdálkodás fortélyait, megismerjék a modern gépe­ket, a növényvédőszereket, a korszerű munkaszervezés másutt már bevált mód­szereit. Itt igen nagy szerep jut a fize­tett ismeretterjesztő előadásoknak. En­nek nagy tartaléka a szövetkezetekben dolgozó 6800 diplomás. A tsz-eknél nagy gondot okoz annak eldöntése, mi tartozhat a közművelődési feladatok közé, amelyeket nem volna szabad a számviteli rendszer kialakulat­lansága miatt más célokkal keverni. A másik ilyen falusi gond: mely feladatok megoldása várható el a tsz-ektől és mi közös feladat? Nem járható út, ha a falu összes gondját a tsz-szel kívánják megol­datni, noha tény, hogy a modern mező­­gazdasági nagyüzem fontos bázisa a köz­­művelődésnek. Több programot kellene „közös pénz­ből" közösen szervezni a faluban. A tez­ek és a művelődési otthonok munkájá­nak összehangolásában nagy szerep vár a tanácsokra, és az értelmiségi tanács­tagok több mint felét képviselő pedagó­gusokra. Ugyancsak ide tartozik, hogy az egyre jobban felszerelt községi iskolák is a közművelődés nagy tartalékai, s ezt kívánatos volna jobban kihasználni, il­letve új iskolák építésénél ezt is figye­lembe venni. A vállalatoknál ma az lenne a fő ten­nivaló, hogy a munkahelyi művelődés tartalmát a mai követelményekhez iga­zítsák, megtisztítva azt az oda nem való tevékenységtől. Kérdés az is, hogy a köz­­művelődési célokat szolgáló alapot he­lyes-e függővé tenni a vállalati nyere­ségtől. A vállalati szférában — a többszekto­rúság felhasználása mellett — szükség van a tervszerűség fokozására is. Már az ötödik ötéves terv időszakára készülő vállalati tervekbe célszerű volna bele­venni, hogy a vállalat kulturális tevé­kenysége önállóan vagy közös fenntartá­sú művelődési intézmények útján fejlőd­jék-e, s hogy az öt év alatt mennyi vál­lalati, szakszervezeti alap képződésére lehet számítani és azt mire költsék. Ész­szerű cél, hogy a pénzt oda csoportosít­sák, ahol a vállalat és a helyi lakosság is igényli, s ne csak a vállalat saját intéz­ményei fejlődjenek. (Ennek jó példája a Dunai Vasmű és a város közös kulturá­lis létesítményének első szakasza.) A közművelődés tehát többszektorú, mégis egy, s a céljainak középpontjában álló ember dolgozó és helyi lakos egy­ben. Éppen ezért — főként ott, ahol a munkahely és a lakóhely földrajzilag egy­be vagy közel esik — az eddiginél több gondot kellene fordítani a közös műve­lődéspolitika kialakítására, közösen fi­nanszírozott programok szervezésére. A közművelődésre fordított több milliárd forint önmagában nem sok és nem ke­vés, a kérdés csak az: felhasználása mennyire hatékonyan szolgálja célját, a műveltebb dolgozók, a tájékozottabb emberek számának gyarapodását. Sóvári Gizella A MŰVELTSÉG „ÁRA” GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: dr. Garám József FŐSZERKESZTŐHELYETTES: dr. Follinus János és dr. Varga György OLVASÓSZERKESZTŐ: Faklen Pál MUNKATÁRSAK: Bonyhádi Péter, dr. Breitner Miklós, Forgács Katalin, Garamvölgyi István, Sóvári Gizella, Steiger Ödön, Szőke András, Vértes Csaba, dr. Wiesel Iván SZERKESZTŐSÉG: Budapest V., Alkotmány u. 10. Telefon: 312-553, 311-564, 117-064, 311-302 Le­vélcím: 1355 Budapest 18. Távirati cím: Hungecon, Budapest Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat 1959 Budapest VIII., Blaha Lujza tér 1—3. Telefon: 343 — 100, 142 — 220 Felelős kiadó: C­sollány Ferenc igazgató. Hirdetések felvétele: a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál. Telefon: 142 — 654 Előfizetési díj egy évre 96 forint. „ Belföldön terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzletében és a Posta Központi Hírlapírodájánál (1900 Budapest V., József nádor tér 1.) Külföldre a Kultura Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat terjeszti. (1389 Budapest, 149) Készült a Szikra Lapnyomdában. INDEX: 25 283 FIGYELŐ, 1974. JANUÁR 2.

Next