Figyelő, 1982. július-december (26. évfolyam, 26-52. szám)

1982-07-01 / 26. szám

Egységes érdekeltséget Csak az olyan érdekeltségi rendszernek lehet kellő hatása, amely egységes elvi koncepcióra épül, s azt a gyakorlatban érvényesíti a jövedelempolitikától kezd­ve a szabályozórendszeren, a vállalati bérpolitikán keresztül a belső érdekeltsé­gi rendszerig. A jövedelmekkel kapcsolatos alapvető ellentmondások forrása az, hogy egyszer­re kell az elosztó és ösztönző funkciót ér­vényesíteni. Jövedelemelosztási gyakorla­tunkban a juttatási rendszer egyedül nem képes megoldani az elosztó funkciót, így az a munkajövedelmekben is szük­ségszerűen megjelenik. A jövőben feltét­len szükséges a munkajövedelmeknél az ösztönző funkció erősítése, az elosztó funkció viszont (a vásárlóerő, a kereseti arányok védelmével, a differenciálódás korlátozásával) erőteljesen tompítja az ösztönzési lehetőségeket. A két funkció „arányát” nemcsak a szociális feladatok szabályozzák, hanem a hatékonysági kö­vetelmények is. Elosztó és ösztönző funkció A feszültségek oldásának irányába hat­na az, ha a jövedelem elemei (juttatások és munkajövedelmek, ezen belül a fix és mozgó részek) között a funkciók érvénye­sítésében egyértelműbb és hatékonyabb „munkamegosztás” jönne létre. Ha egy adott jövedelemhányad (a juttatás és a fix rész) határozottabban szolgálná az el­osztó funkciót, akkor ezzel szabadabb ér­vényesülést engedhet a másik jövede­lemhányadban (a mozgó részben, részese­désben) az ösztönző funkció megvalósu­lásának. Ez nem egyszerűen a munkajö­vedelem formai kettéosztása. Ha az elosz­tó funkciót a munkajövedelem egészében kell érvényesíteni, akkor a munkajövede­lem egésze nivellálódik. Viszont, ha van egy olyan kereseti hányad, amely lénye­gében a szociális követelményeket elégíti ki, akkor a nivellálás alapvetően csak er­re vonatkozik, tehát nagyobb lehet a má­sik rész differenciáltsága. Ha az elosztó funkció érvényesülését egy viszonylag autonóm jövedelemforma biztosítja, elkülönülhet egy olyan jöve­delemhányad,­ amellyel szemben már tisztán lehet érvényesíteni a társadalmi hatékonyságot kifejező munka szerinti­­elosztást. A jövedelemeloszlásban az elmúlt idő­szakban a szükségesnél erősebb volt az életszínvonal-politikai, a szociálpolitikai, az etikai normák jövedelempolitikai ha­tása. A jövedelempolitika pedig ebből ki­indulva befolyásolta a gazdaságirányítást és a gazdasági szabályozást. Inkább ni­velláló hatás érvényesült, s ezzel a jöve­delempolitika a hatékonyság növelésében nem tudta eredményesen segíteni a gaz­daságpolitikát. A jövedelempolitikának kifejezésre kell juttatnia a társadalmi gondoskodást, ga- - rantálnia kell a megélhetést, de nem le­het elnéző a társadalmi hatékonysággal alá nem támasztott jövedelemigényekkel szemben. Meg kell teremtenie a feltéte­leket arra, hogy a szociálpolitikai célok ne keveredjenek a munka szerinti elosz­tással. Másrészt erőteljesebb differenciá­lódást kell érvényesítenie, a teljesítmény megfelelő színvonalának elérésére gazda­sági kényszert kell alkalmaznia, szabályozási feszültséggócoknak­­ felszá­molása, amelyek korlátozzák a nyereség hatékonyságmérő képességének kiteljese­dését. A gyakorlati szabályozást tekintve, a munka szerinti elosztásban, a jövede­lempolitikában megfogalmaz­ott elvek mozgásmechanizmusát megteremthetjük azzal, hogy különválasztunk egy garan­tált alapbért, amelynek feladata alapve­tően az elosztó funkció érvényesítése. Ennek nagyságát statikusan a tarifarend­szer bértételei, dinamikájában egy köz­pontilag meghatározott, a népgazdaság teherbíró képessége­­a mindenki számára biztosítható nominálbér-növekedés lehe­tősége) által vezérelt minimális növeke­dési ütem szabályozza. Ez egyúttal a ta­rifarendszer működtetésének lehetőségét is javítja. Elegendő egy szűkebb sáv meg­határozása is, így csökkenthető az átfe­dés az egyes kategóriák között. Az idő­szakos rendezés során nem feszít az ösz­tönzés igényéből adódó nagyobb emelés kényszere; magára a rendezésre is rit­kábban van szükség akkor, ha nem a bér­­színvonal, hanem csak az alapbérek nö­vekedési ütemét kell követni. Külön kell választanunk egy­­ súlyát tekintve a mai mozgó kereseti hányadnál jóval nagyobb , dinamikusan mozgó ke­reseti hányadot, „részesedést”, amely alapvetően az ösztönző funkciót tölti be. Rögtön alá kell húzni, hogy ez a része­sedés önmagában nem oldja meg az ösz­tönzés problémáját. A vállalatot érde­keltté teszi a gazdálkodás eredményessé­gében, de az egyéni ösztönzéshez csak ke­retet biztosít. Előtérben a teljesítmény A jelenlegi jövedelem- és keresetsza­bályozás túl sok féket és kiegyenlítő me­chanizmust alkalmaz. A részesedési ala­pot gyakorlatilag szűken és mereven be­szabályozott alsó-felső korlátok közé szo­rítja, a jövedelmezőséget nem kíséri kel­lően az alapképzés növelésének lehetősé­ge. Ezzel párhuzamosan viszont az esz­köz-bér arány jelentős differenciáló sze­repet tölt be. Lényegében ugyanez vo­natkozik a bérszabályozásra is. Azonos jövedelemtöbblet nyereségigénye, illetve adóterhe egyre nő, amivel párhuzamosan az eredmény — vállalati és irányítási okokra egyaránt visszavezethető — ér­tékvesztése tapasztalható, így a fogyasz­tás korlátozása, a centralizáció adott pil­lanatban szükségessé válik, de csak tak­tikai, felületi kezelést biztosít; a kocká­zatvállalás, struktúraátalakítás, haté­konyságnövelés érdekeltségi feltételeit nem teremti meg. * A korszerűsítés első számú, kiinduló feltétele ezért azoknak a szervezeti és Csökkenteni a báziselv hatását A kereseti szerkezet átalakítása, a ré­szesedés súlyának növelése során a jelen­legi garantált bérek egyszeri, azonnali csökkentése megoldhatatlan, mert nagy feszültséggel­ járna. Áthidaló meg­oldást jelenthet egy olyan rendszer, amelyben egy kicsiny mértékű központi bérfejlesz­tést dinamikusabban növekvő részesedés egészíthet ki. A jelenlegi bérszabályozás hatókörébe tartozó béreknek csak egy minimális, központilag meghatározott ütemű növekedését engedjük meg, a ter­vezett (lehetséges) jövedelemnövekedés nagyobb részét —­ a részesedési alap mai fékeinek jelentős oldásával, a jövedelme­zőséghez kapcsolt erőteljes differenciálá­sával — eredménytől függő részesedés­ként áramoltatjuk ki. (Ez azt is jelenti, hogy elválik egymástól az elosztó funk­ció szerinti alapbér, amelynek „puha" és az ösztönző funkciót érvényesítő részese­dés, amelynek „kemény” forrást kell biz­tosítani.) Így fokozatosan csökken a bá­ziselv alapján garantált bér, és nő az eredménytől függő részesedés súlya, anélkül, hogy a béreket abszolút mérték­ben csökkentenénk. Három-öt éves időtá­von így a részesedés súlya a vállalati szintű átlagkeretekben 15—20 százalékra emelkedhet. Ez a szabályozás azután már megfelelő alapot teremt egy bérreformhoz, vagy például egy bruttó jövedelem típusú, di­namikusabb érdekeltséget teremtő szabá­lyozás távlati alkalmazásához. Az alap­­bértömeg (a központi mértékkel növelve) garantálható ebben a szabályozási típus­ban is, ha a bruttó jövedelem adott évi nagysága azt nem fedezné, akkor esetleg megelőlegezhető, tartalékból fedezhető, vagy meghitelezhető, mint ahogy ezek a megoldások ma is léteznek. Az összkere­­set állandóságát vagy növekedését vi­szont csak az eredmény függvényében biztosítja, így érdekeltségi szempontból pozitív gazdasági kényszert fogalmaz meg a vállalati munka társadalmi hatékony­ságának növelésére. A jövedelmet csak a „megélhetési szintig” garantálja, viszont lehetővé teszi a kiugró gazdasági ered­mény megfelelő nagyságú és színvonalú jövedelmekkel való elsimerését, és így annak ösztönzését. A belső érdekeltségi rendszerek elvi és gyakorlati továbbfejlesztésével elérhető az, hogy a belső elosztás is hasonló elve­ket kövessen. A vállalat kollektív telje­sítménye alapján rendelkezésre álló jö­vedelemtömeget a vállalati eredményhez való hozzájárulás arányaiban kell fel­osztani, lebontani az egységek, majd ha­sonló elvet követve — az egység eredmé­nyéhez való hozzájárulás arányában — a kisebb egységek felé. Dr. László Gyula Eladók piacából a vevők piaca A „fémmunkás” Vállalat az építőipari létesítmények fém vagy fémmel kombinált szerkezeteit gyártja, és helyszínen szereli. A vállalat tehát érzékeny az építési piac rezdüléseire. 1979-ig az építési piacon a túlkereslet volt a jellemző. Az eladók piaca a vállalat szempontjából természe­tesen kedvező körülményeket biztosított. A „fémmunkás” értékesítése 1976-tól 1978-ig évenként mintegy 10-12 százalék­kal bővült. Az 1979-ben elért 467 millió forint vállalati eredmény az 1976. évinek több mint a kétszerese volt. A vállalat jövedelmezősége (eszköz- és bérarányos nyereség) az 1976. évi 18,8-ról 1979-ben 33,7 százalékra emelkedett. Növekvő keretekre számítva... A vállalat távlati fejlesztési elképzelé­seiben a piac bővülésére számított. Ezt a tervet jórészt központi elhatározásokra építette, hiszen a kormány már korábban jóváhagyta a könnyűszerkezetes közpon­ti fejlesztési programot. A tartós építési kereslet, a központi el­képzelések, valamint a gazdasági szabá­lyozók stabilitására építve, 1976-ban a „fémmunkás” több évig tartó beruházási programba kezdett. A fejlesztések célja az ipari épületeknél, lakóépületeknél és kommunális épületeknél felhasználható acél alapanyagú „Dorog B” nyílászáró szerkezetek, valamint a FILLOD licenc alapján honosított cellás rendszerű közös­ségi épületet gyártó és szerelő kapacitásá­nak kiépítése volt. A beruházások finan­szírozásába a vállalat viszonylag alacsony saját és minimális ingyenes forrás bizto­sítása mellett számottevő visszterhes kül­ső forrásokat vont be. A mintegy 900 mil­lió forint értékű beruházás sikeres befe­jeztével azonban a vállalat, megváltozott külső feltételek között találta magát. Alapvetően más pénzügyi lehetőségek kö­zepette kell szembenéznie az 588 millió forint beruházási és támogatási, valamint a 160 millió forint forgóalap megelőlege­zési hitel visszafizetésével. 1980. január 1-től a közgazdasági sza­­bályozó eszközök több elemét módosítot­ták és a beruházásokat erőteljesen vissza­fogták. A vállalat gyártmányainak piacán úgyszólván egyik napról a másikra a ve­vők helyzete erősödött. Az új ár- és jövedelemszabályozóknak a „fémmunkás”-nál tapasztalt hatását tö­mören érzékelteti: 1979-ben 33,7 százalék volt az eszköz- és bérarányos nyereség, 1980-ban ez 7,4 százalék, 1981-ben pedig 5, 8 százalék. Összességében az átárazások az 1979. évi árbevételt 10 százalékkal, a nyeresé­get pedig 80 százalékkal csökkentették. A valóságban ez a „fogyókúra” még ennél is több, erőteljesebb volt. Az említett be­ruházáshoz nyújtott közvetett állami tá­mogatást (hitellel megelőlegezett nyere­ségadó-kedvezményt) ugyanis a bruttó nyereség százalékában határozták meg. A nyereség csökkenése így a fejlesztési alapba helyezhető adókedvezmény mér­tékét is „magával rántotta”. A vállalat a megváltozott feltételek el­lenére 1980-ben növelte nyereségét. Sőt, a belföldi keresletkiesést 1981-ben a nem rubel export bővítésével ellensúlyozta. A bérfejlesztés mértéke 1980-ben 6,3 száza­lék volt. A fizetési kötelezettségek azon­ban mindkét évben szükségessé tették, hogy a „fémmunkás” hozzányúljon tar­talékalapjához. Közbeszóltak a szabályozók A vállalat VI. ötéves tervében éves át­lagban az értékesítés 3 százalékos, s a nyereségtömeg 20 százalékok bővülésével számol. A nyereségnövelés feszített üte­mét az esedékes hitel-visszafizetések dik­tálják. A képződő forrás azonban így is kevés. A magas jövedelmezőség elérése mellett is a vállalat egészen 1984-ig kény­telen lesz tartalékalapját bevonni a nye­reségági­­ alap kiegészítésébe. Ez gondot okoz. Egyrészt azért, mert a nyereségből képzett és kiegészített F alap teljes egészében adósságtörlesztésre megy. Ez lehetetlenné teszi, hogy a vál­lalat saját elhatározású fejlesztésekre gondoljon. Az értékcsökkenés visszatart­ható 60 százalékos hányada még az álla­­eszközvagyon dinamikus szintentartását sem garantálja. Másrészt, az F alapra koncentrált nye­reségfelosztás miatt szűkül az új alap. A vállalat ugyan túljutott már azon a „sok­kon”, hogy 1980. évi nyereségéből már nem telt év végi részesedés fizetésére. A jövőben azonban kétségtelenül nagy gon­dokat okoz a bérfejlesztés. Az is kérdés, hogy a tartalékalap ele­gendő lesz-e a „fémmunkás” pénzügyi nehézségeinek áthidalására. Erre jelenleg még senki sem válaszolhat „igen”-nel. Ugyanis már 1981-ben — a tervezett nye­reségtől való elmaradás miatt — a válla­lat az előirányzottnál nagyobb tartalék­­alap igénybevételére kényszerült... Versenyben maradni Mit tesz ilyen helyzetben a vállalat? Úgy tűnik, minden rosszban van valami jó. A vállalat költségérzékenysége meg­nőtt, létkérdéssé vált a hatékonyság növe­lése. Először is sor került a vállalati bel­ső mechanizmus korszerűsítésére. Alapos előkészítő munka után 1981. január 1-től — a „fémmunkás” dorogi gyárának levá­lásával egyidőben — létszám­csökkenés­sel párosuló szervezeti változtatásokra került sor. Ennek nyomán egyesült két, korábban önálló gyár, s megszűnt a fő­vállalkozási szervezet. A termékszerke­­zetváltás napirenden tartása érdekében új, önálló egység alakult, amely minde­nekelőtt a fejlesztési és tervezési tevé­kenységre koncentrált. A változtatás érintette a vállalati köz­pont szervezeti és irányítási funkcióját is. A stratégia meghatározása és végrehajtá­sának szabályozása döntően a vállalati központ feladata. A taktika kidolgozása azonban a gyárakra hárul. Az 1981-ben bevezetett belső érdekeltségi rendszer a kollektívák érdekazonosságát és a haté­konyság növelését tűzte ki célul. Az ön­álló gyárak immár a valóságos piaci kö­rülményeknek kitett gazdasági egységek. Munkájuk és jövedelmük között egyér­telmű, szoros a kapcsolat. A gyárak gazdálkodásának jövedelme­zőségére — még a belső kooperációnál al­kalmazott elszámoló árak képzésénél is — minden tompítás nélkül a tényleges árvi­szonyok hatnak. A vállalati szinten je­lentkező költségek (például: kamat) is arányosan a gyárakat terhelik. Az új ér­dekeltségi rendszer további eleme, hogy a gyárak eredménye és jövedelme (bérfej­lesztése) között, a vállalatra érvényes re­latív bértömeg-szabályozási konstrukció­hoz hasonló szoros kapcsolat épült ki. A vállalati kereskedelmi politikát a ka­pacitások kihasználása vezérli. Fő elv: a megrendelői igények minél szélesebb kö­rű kielégítése. Ez a rekonstrukciós mun­kába való intenzívebb kapcsolódást is fel­tételezi. A piac megdolgozása új terméktípusok kifejlesztésével és bevezetésével is fokoz­ható. A „fémmunkás”-nál jelenleg olyan, sikerre számítható termékek várnak gyártásra, mint például a FÉM—TIP épí­tési rendszer melegégövi típusa, a FIL­LOD építési rendszer bővített változata, valamint a SOPRON függönyfal hőhíd­­mentes megoldással. Előkészítési szakasz­ban van a HILLO raktárállvány gyár­tása. A vállalatnál mindenki érzi: a bűvös körből csak az eddigieknél jobb terme­lésszervezéssel és aktívabb piaci munká­val lehet kikerülni. A vázolt helyzetben természetesen, a múlt örökségeivel ter­helten, a legjobb úton haladó vállalat sem tud máról holnapra látványos, jóval a „léc feletti” eredményeket felmutatni. Most az a fontos, hogy a költségcsökken­tési és hatékonyságjavítási feladatokat a vállalat teljesítse. A vállalati VI. ötéves tervben a tőkés export bővítése központi helyen szerepel. A megfelelő jövedelme­zőség feltétele azonban a dinamikus költ­ségcsökkentés. Leimszider Zsuzsanna— dr. Váradi Tibor 1982. JÚLIUS 14

Next