Figyelő, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)

1984-07-05 / 27. szám

FÓRUM ffl FÓRUM ® FÓRUM ® FÓRUM ® FÓRUM ® FÓRUM Negyed dicptria A szemem romlása következtében időnként fél dioptriával erősebb szemüveglencsét kapok. Ez a romlás, amikor külföldön rendelem az új szem­üveget, ugyanilyen időszak után negyed dioptria. Sokat gondolkodtam a jelen­ségen, de beletörődtem abba, hogy itt­hon gyorsabban romlik a szemem, mint külhonban. A rejtélyt legutóbb az Országgyűlés Ipari Bizottságának egyik ülésén oldot­ták meg, ahol a mátészalkai képviselő elmondta, hogy a MOM szemüveglen­cse gyárának egyik gondja, hogy a ha­zai és a külföldi lépték között különb­ség van, ugyanis itthon az „igény” a fél dioptriás változás, külföldön pedig a negyed. Így aztán, ha nem tudják az összes negyed dioptriára csiszolt lencsét exportálni, akkor az itthon kurrens készlet marad. Nem értek a szemészethez, de azt tu­dom, hogy a negyeddioptriás emelke­déssel is nagyon elégedett volt szemem. S mint tapasztaltam, a külföldiek sem tiltakoztak a finom mérés ellen. Talán el kellene gondolkodni azon, hogy az elektronikus módszerrel tör­ténő látásmérést előbb-utóbb nemcsak a Bajcsy-Zsilinszky úton levő Ofotért­­nál oldják meg, hanem széles körben. Akkor talán a negyeddioptriás len­csék is eladhatók lehetnének, és így a világszínvonal és a hazai között nem lenne negyeddioptriás fáziskülönbség. Károly István közgazdász 2 Évek óta — és még évekig? A pékek, a boltosok és a többiek cí­men a Figyelő 1984./23. számában meg­jelent cikk szerint „Első pillanatra meglepő, hogy az egyik legalapvetőbb élelmiszer kiegyensúlyozott kínálata még ma is politikai kérdés.” Megítélésem szerint is mélyen igaz a cikkíró e nem éppen kedvező tényhez fűzött utalása, hogy abban „ ... a ke­nyérellátásnak a gazdasági szemponto­kat háttérbe szorító kezelése is nagy szerepet játszik” ... Nemcsak a fővárosban találkozunk a hétvégi , ünnepnapok körüli kenyér­hiánnyal, majd a maradék tömegével. Ezért több mint valószínű, hogy nem a kenyérügyben illetékes helyi koordiná­lók sorozatosan sikertelen — sőt a cikk­ben említett ünnepkori több száz ton­nás (!!) pazarláshoz vezető — operatív igyekezetét kell okolnunk. A valamikori „tervlebontásra” emlé­keztető tanácsi koordináció helyett a gazdasági ösztönzők hatékony alkalma­zása, ami kiutat teremthetne végre a sok éve folyó egymásra mutogatás, majd — az újabb hasonló „politikai kérdés” jelentkezéséig — a csendes be­lenyugvás állapotából. A kivezető utat szerintem azon a „kényszerpályán” ke­resztül lehetne találni, amelynek útjel­zői a minőség, érdekeltség és választék lehetnének. Ez vonatkozik szinte az egész élelmiszertermelésre — már ke­vesebb egyértelműséggel a forgalmazá­sára —, de a hasonlóan kényes, napi cikk­kánt ismert tej esetében mindket­tőre, ahol sikerült e jelzések összehan­golása. A kenyérellátás viszontagságai leg­alábbis mérsékelhetők lennének, ha pl. a sütőipari vállalatokat felügyelő taná­csok folyamatosan figyelemmel kísér­nék, mit tesz vállalatuk a minőség és választék javításáért, érdeke-e ez a pé­keknek is? Ha így tennének, azt ta­pasztalnánk a legtöbb vállalatnál, hogy annak legalábbis kevés érdeke fűződik a jelenleginél jobb kenyeret sütni, kü­lönösen nem olyan jobb minőségűeket, amelyek több napig is fogyaszthatók, s amelyek hiánya miatt szinte sorssze­rűen hol kevésnek, hol pedig soknak bizonyul a boltokba kiszállított min­dennapi kenyerünk. Ez a kenyér nemcsak azért minden­napi, mert egy napig is nehezen visel­jük el a hiányát, hanem mert napi fo­gyasztásra készül, mégpedig a sütés napjára. A kenyérfogyasztásnak mint­egy kétharmada az a tömeggyártású „fehér kenyér”, amelyet lassan negyed­­százada gyárt a sütőipar, üzemei több­ségében gépi tésztakészítéssel, a ke­mencéig is gyári ütemben, munkaerő­­hiány és gyakran rossz munkakörülmé­nyek között. Nem lenne azonban reá­lis, ha a gépi technikát hibáztatva, a sok ezer kis pékséget sírnánk vissza. Azok megszüntetése valóban hiba volt, de lehet, hogy jó részük kényszer nél­kül is erre a sorsra jutott volna. Elis­merve a ma működő kisüzemek válasz­tékbővítő és minőségjavításra alkalmas szerepét, a kenyérigény túlnyomóan nagy részét a jövőben is nagyüzemben kell előállítanunk. A termelésben dol­gozó pékek száma a fiatalok pálya­­választási törekvése alapján még jó ideig inkább csökken, mint növekszik. Marad tehát járható útnak, hogy a nagyüzemben javuljon a kenyér válasz­téka és minősége. Hogy ez reális alter­natíva, azt az elmúlt évek tapasztalata is mutatta, amikoris a hetvenes évek­ben leegyszerűsödött a kenyérválaszték — éppen az olcsóbb barna- és félbarna kenyerek termelését csökkentette az ipar, azok igen alacsony nyeresége miatt — majdnem tízszeresére növeke­dett. Ennek oka az előbb említett ke­nyerek gyártásának csökkenésével azo­nos: a nyereségben való érdekeltség! Az új engedélyezésű kenyerek ára ugyanis a korábbiaknál magasabb nye­reséget tartalmazott. Nos, ha ez így van, akkor miért nem ezeket az új kenyereket állítja elő na­gyobb mértékben a sütőipar? Van olyan közülük — statisztikai adatok bi­zonyítják —, amelynek mennyiségét az ipar a bevezetése óta eltelt négy évben évenként csaknem megduplázta! Ez a „slágerkenyér” az alföldi fehérkenyér, amely azonban nem fogyasztható több napon át morzsolódás, kiszikkadás és a gyors öregedés, egyéb kísérő jelenségek nélkül. Ráadásul teljes mértékben szin­te kalácsnak való búza finomlisztből készül. Gondot is okoz a malomiparnak a hirtelen megszaladt finomlisztigények kielégítése , amelyhez egyébként jó­val több búzaalapanyagra van szükség a normál fehér — különösen pedig a sötétebb lisztekből sütött kenyerekhez viszonyítva. A teljes korpamennyiség kiőrlése miatt az ilyen kenyér tartós fogyasztása emésztési zavarokhoz is ve­zethet. De mi történt a többi újabb kenyér­fajtával? A több napon át fogyasztható burgonyás fehérkenyér mennyisége csökkent, de kevesebb lett a 3—4 napig ehető vázsonyi kenyér is, amely éppen a múlt évben jelent meg sok kenyér­bolt polcain. Növekszik viszont néhány újabb — és természetesen a megszo­kottnál drágább „házi” és „kisipari” kenyér forgalma a boltokban és az al­kalmi elárusító helyeken. (Ezek is­ főleg rostszegény, bizonyos arányban finom­lisztet tartalmazó, a gyártónak nyere­séges kenyérfajták, amelyek viszont kisüzemi előállítás miatt tartósabbak a gyárinál.) Kapacitáskorlátok miatt az ilyen kenyerek a választék „színesítésé­re” elegendőek, tömeggyártására azon­ban nem alkalmasak. A múlt év szeptemberi fogyasztási, majd az idei termelői árintézkedések során megszűnt a kenyér fogyasztói ár­támogatása és helyére — az említett tömegfogyasztású fehér — és a szinte már nem is gyártott félbarna kenyér kivételével — forgalmi adófizetési kötelezettséget léptettek életbe. Az így megállapított új fogyasztói ár nye­reségtartalma részben az alacsonyabb „árfekvés” miatt is — mind a korábbi­nál, mind pedig a többi drágább fi­nomkenyérhez képest alacsonyabbá vált. Ezért a „piacról élő” sütőipar is­mét átrendezte kenyérválasztékát és csökkentette az éppen felfutóban lévő barnább keverékkenyerek előállításá­nak arányát. Eljárása szokatlannak, de rendellenesnek nem tekinthető, hiszen jórészt vállalati érdeke szerint reagálta le a bekövetkezett szabályozóváltozást. Hogy mégsem teljesen jó — még az „igazodó” sütőiparnak sem — az ilyen „szabályozó-korszerűsítés” — azt a fo­gyasztó bosszúságától kísért kenyér­hiány és a túlbuzgalomból megmaradó kenyérfelesleg kiszámíthatatlan válta­kozása dokumentálja. Mert mi is történt — és történik — a kritikus hétvégi, különösen pedig több napos ünnep előtti napokon? Ki­ki szenvedő és bosszankodó részese le­hetett a jobb sorsra érdemes tanácsi koordináló bizottsággal együtt. Az át­menetileg enyhült kenyérgondok azért újultak ki, mert mi — a sütőipar vá­lasztékpolitikáját kellően nem méltá­nyoló — fogyasztók nem szívesen eszünk szívós, morzsálódó és kemény­ségében is egyre ízetlenebb kenyeret. Nem vagyok hivatott eldönteni, hogy eljött-e már az ideje a címben szerep­lő tárgykör jelenleg hivatalosan elis­mert felfogásának korrekciójára, de — úgy gondolom —, hogy nem lehet már messze az idő, amikor erre a korrek­cióra sor kell, hogy kerüljön. Addig is jó, ha legalább elvileg tisztázzuk ezt a kérdést. Már feltettem a kérdést vezető párt­funkcionáriusnak, állami tisztségvise­lőnek, hogy miért vagyunk mi, magya­rok, illetve Magyarország az egyetlen a világon, ahol a szocialista elveknek és gyakorlatnak megfelelő teljes fog­lalkoztatás van, de párhuzamosan a szabad munkaerő-csábítás lehetősége szintén. Nem ez-e a magyarázata an­nak a káosznak, amit munkaerőpiacnak nevezünk? Több alkalommal idéztem már Friss István elvtársnak az 1972. december 5-én, az ipargazdasági tudományos konferencián elmondott és 1973. ja­nuárjában a Társadalmi Szemlében is közölt szavait: „A húszas években még akadhattak marxisták is, akik azt hit­ték, hogy az értéktörvény érvényesülé­sével a piaci automatizmus fogja sza­bályozni a népgazdaságban az összes beruházások elosztását. Csakhogy eh­hez az kellene, hogy a vállalatok sza­bad és éles konkurrenciaharcot folytas­sanak egymással a hazai és a világ­piacon, a szakmákon belül és a szak­mák között, amihez persze az eszközök és a munkaerő szabad és könnyű ván­dorlása is hozzátartozik. Engedjék el itt annak bizonyítását, hogy ezek a fel­tételek ma sehol a világon nincsenek meg, és nem is teremthetők meg, azon­kívül teljesen összeegyeztethetetlenek a szocializmus építésével.” Attól tartok, hogy azt az egyetlen szépséghibáját ennek a megfogalmazás­nak, nevezetesen, hogy „engedjék el itt annak bizonyítását”, támadhatóvá teszi a megfogalmazottakat és ezért gyakor­lati tapasztalataimra támaszkodva meg­kísérlem elemezni, mit érthetett Friss elvtárs a fent említett szövegben. Példaként veszem a vezető kapita­lista hatalmat, az USA-t. Ott mind a munkáltatók által, mind a szakszerve­zet által szorgalmazott és elismert, az ún. „seniority rights” szigorú megfo­galmazása a kollektív szerződésekben és szigorú végrehajtása az életben, is­mert tény. Mit is jelent ez a két angol szó? Azt jelenti, hogy a munkaerő meg­ítélése — még az elbocsátásoknál is — a szolgálati évek szerinti értékelés. (Ez a jog természetesen nem vonatkozik a hanyag, vagy rossz munkaerőkre.) A szakszervezetben a „régebbiek” viszik a szót és kerekednek felül a kollektív szerződések szövegezésében, a tőkések pedig örülnek ennek és „beadják a de­rekukat”, mert a „seniority rights” mi­nimumra csökkenti a munkaerő fluk­tuációját. Az időszakos munkanélküli­ségtől való félelem okozza ezt. De az időszakos, magas százalékú és több szakmára kiterjedő munkanélküliség­től való félelem a munkafegyelem fenntartását is jobban biztosítja, a tő­kés javára. (Fenti tapasztalataimat nem mint irodista, hanem mint nehézgép­ipari munkás szereztem ott, így szá­momra kézzelfoghatóan egyszerű és érthető volt, amit Friss elvtárs mon­dott.) Ezért nevetségesek egyes közgazdá­szok részéről azok az erőlködések, hogy csináljunk mi is legalább „egy kis mun­kanélküliséget”. Sem kicsi, sem nagy munkanélküliséget a magyar dolgozók nem kívánnak. Ha ez elfogadható meg­állapítás, akkor kézenfekvő, hogy a szabad, de immár kaotikussá váló mun­kaerő-gazdálkodás a szocializmussal „összeegyeztethetetlen”. Természetesen a kötöttséget rugalmasan kell alkal­mazni, ha arra vagy indokolt szak­mai, vagy szociálpolitikai okok állnak fenn a konkrét munkahely-változtatás okaként, nem pedig közönséges munka­erő-csábítás esete. Felvetném a kérdést: mennyivel hu­mánusabb a dolgozókat a „munkapad­hoz láncolni” az időszakos munkanél­küliség Damokles kardjával fejük fe­lett, mint a kötött munkaerő-gazdálko­dás. Külön tanulmányt igényel (a szocio­lógia bekapcsolásával), hogy az elmúlt 16-17 év alatt a nagyiparból elszivár­gott és még mindig elszivárgó munka­erő, az új helyén, a társadalom számá­ra hasznos és szükséges munkát vé­gez-e, mely egyúttal szakmai képzett­ségének is megfelel? Azt is fel kellene ölelnie egy ilyen tanulmánynak, hogy a személyi igazol­ván­yban szereplő mun­kahely, és az ott végzett munka való­ságos vagy csak névleges-e? A csellen­gő, spekuláló, kupeckedő, utcán lézengő „munkaerő” számszerűségét a Statisz­tikai Hivatal aligha alkalmas kimutat­ni. Ezért lenne szükséges olyan munka­­csoport létrehozása, amely a fenti kér­dések felmérésére és elemzésére alkal­mas. László Tibor nyűgei, külkereskedő, Budapest Gazdálkodás a­i munkaerőre! Azzal, hogy az utolsó napon is meg­vesszük a „kapható legfrissebb” kenye­ret ünnep előtt, még akkor is, ha biz­tonság okáért már tegnap, sőt a gondo­sabbak már tegnapelőtt is megvettük. De ha már „előresütötten” érkezik az üzletbe, azt bizony otthagyjuk, hiszen nem lesz kevésbé öregebb a már otthon levő tegnapinál. Ha viszont olyan ke­nyérhez juthattunk volna, amely sütés után harmad- vagy netán még negye­dik nap is megehető — nos, akkor leg­többen erőt vennénk a még kemence­meleg kenyér birtoklása iránti vágyun­kon, mint ahogy már azt néhány ko­rábban megtapasztalt újabb kenyérfaj­táknál kezdtük volna megszokni... A hozzászólásom címében feltett kér­désre, hogy meddig pazarolunk még az áránál sokkal drágább kenyérrel, úgy válaszolhatunk, hogy mindaddig, amed­dig az esetünkben sütőipari vállalati érdeket a népgazdaságéval — vagyis a kenyérfogyasztó választékbeli és minő­ségi igényének kielégítésére irányulóvá — össze nem hangoljuk. Amíg ezt nem sikerült elérni, bármilyen meglepőnek tűnhet, mégis újra politikai kérdés lesz, ha a meglevőből egyszer hiánycikket, másszor — pazarolva értékeinket — hulladékot erőlködünk össze. Bizottsá­gi segédlettel is. Pálfy Gyula közgazdász­­ Budapest Egy monológ eplógja A Figyelő 1984/21. száma Tallózás a szakirodalomban rovatában a Kriti­ka 1984/4. száma alapján „Egy rikkancs monológja” cím alatt hírlapárusítási problémákat ismertetett. A cikkben felsorolt észrevételek va­lóban terjesztési gondok — a hírlap­­árusító területek szűkössége, a lapok hétvégi torlódása —, megszüntetésük azonban a Budapesti Postaigazgatóság hatáskörét meghaladják. A hírlapter­­jeztéssel foglalkozó dolgozó bérezésére vonatkozó ismertetés félreértésen alap­­pulhat, mert darabbért a Postán csak a hírlapkézbesítő és a hírlapárus dol­gozók kapnak. Az expeditőrök díjazása a ksz szerint történik, havibéres dol­gozók. A Magyar Posta kollektív szerződé­sében előírtak szerint a főfoglalkozású posta hírlapárusok bére az alábbi: — alapbér 1000—2000 Ft. — darabbér: minden eladott hírlap­szám után 6 fillér. s jutalék: havi 50 000 Ft forgalomig a Ft-bevétel 2 százaléka, azon belül százalék, kivétel: a magyar nyelvű szovjet lapok és a baráti szocialista or­szágok napilapjai, amelyre a forgalma­zott összeg után kiemelt 20 százalékos jutalék jár. Örömmel vesszük, ha az általunk terjesztett kiadványok problémáinkat széles körben ismertetik, de a gondok egyoldalú ismertetése vagy a téves in­formációra épülő cikkek megjelenteté­se a problémák megoldásában nem nyújtanak segítséget. Dr. Kertész Pál igazgatóhelyettes Budapesti Postaigazgatóság A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. 1984. JÚLIUS 5

Next