Figyelő, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-01 / 1. szám

1987. január 1. s­ú­l­y­pont ÚJ KÖNYV Növekedési ütem. „Célom eredetileg nem az volt, hogy a gazdaságirá­nyítás számára ajánlásokat vagy még inkább cselekvési programot adjak. Az elemzés közben azonban mind vi­lágosabbá vált, hogy a tárgyalt összefüggések alapján jó néhány hasznosítható következtetés vonható le a gazda­ságpolitika számára, sőt eléggé konkrét ajánlások is megfogalmazhatók a gazdaságvezetés fejlesztése érde­kében ... Eljutottam ahhoz a meggyőződéshez, hogy je­lenleg az elmélet és a gyakorlat tényleges összekapcso­lása a közgazdaság-tudomány számára legalább olyan eredménnyel járhat, amit elvárunk a tudományos prob­lémák interdiszciplináris elemzésétől.” — írja a szerző. Az elemzés a növekedési potenciált tárgyalva, köz­ponti jelentőséget tulajdonít a technika fejlődésének. A növekedés lehetséges ütemét ugyan sokféle tényező be­folyásolja, ám azok hosszabb időszakot tekintve alapjá­ban véve a technikai fejlődés sebességére gyakorolt ha­tásukon keresztül szabják meg a növekedési potenciált. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a növekedés dinami­kája nálunk is a technika fejlődésétől függ, azaz végső soron attól, hogy gazdasági viszonyaink a technikai fej­lődést ösztönzik-e vagy gátolják. A szerző szerint az egyes növekedési pályák a haté­konyságban különböznek egymástól, s ha új növekedési * Erdős Tibor: Növekedési ütem, növekedési pálya. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986. Ára: 98,— Ft. növekedési pálya* pályára lépünk, abból semmi határozott következtetés nem adódik a növekedés ütemére vonatkozólag. Nálunk az új növekedési pálya tartalmát a nagyobb tőkehaté­konyság és versenyképesség, a minőségi tényezők prefe­rálása, a kisebb fajlagos anyag- és energiaigényesség adja meg. A növekedéselmélet számára nem új megállapítás, hogy a termelési szerkezetet át kell alakítanunk, hason­lóképpen az sem, hogy a világgazdasági súlyponteltoló­dások egész régiók növekedését lassítják. A probléma az, hogy a kormányok gazdaságpolitiká­ja — érthető okokból — nem növekedéselméleti meg­fontolásokhoz igazodik, s a gazdasági berendezkedés megreked valamilyen, a változó feltételeknek nem meg­felelő állapotban. A változásokhoz gyakran nem is könnyű igazodni. A szerző a feltárt összefüggések alapján ajánlásokat ad a gazdasági vezetés számára; milyen adószerkezet al­kalmas a szerkezeti változások felgyorsítására, hogyan kell a teljesítmények növelése érdekében a szabályozó­­rendszert átalakítani; mit kell tenni, hogy a rekonstruk­ció ne lassítsa le a szerkezeti átalakulást, hogyan szabá­lyozhatók a beruházások anélkül, hogy akadályoznák a hatékonyan működő vállalatok cselekvését és milyen feltételek szükségesek a részvényrendszer bevezetésé­hez. Mai ­ A közhangulatot jelentősen befolyásolta, hogy több tes­tület is — társadalmi és tömegszervezetek országos vezető­ségei, pártbizottságok stb. — megtárgyalta, megvitatta a Központi Bizottság novemberi határozatát. Ezekben a tes­tületekben meghatározó hangulati elem a KB-határozat tá­mogatása volt, amit jeleznek a különböző cselekvési prog­ramok, feladattervek. A Központi Bizottság határozatának általában támogtó és segítő jellegű megközelítése mellett más vélemények is tapasztalhatók. Ezek szintén figyelmet érdemelnek, mert a vitatkozók, a más véleményt vallók többségükben jó szán­­dékúak, rendszerünk boldogulásának, előrehaladásának a hívei. Az érthető, hogy ezek a dokumentumok nem elégítik ki sem azokat, akik a gazdaság teljes piacosítását követe­lik, sem azokat, akik az áru- és pénzviszonyok eddigi figye­lembevételét is soknak tartják. E két szélsőség közötti sáv­ban is vannak azonban kérdőjelek, van szkepticizmus és tűnődés arról, hogyan, miként lehet a helyzeten változtat­ni, van-e egyáltalán elég erőnk hozzá. Mire utalnak a kétkedő hangok? Azt mondják, hogy el­olvasva a Központi Bizottság határozatát, az előadói be­szédet, nem találtak bennük a gazdasági életben változást hozó fordulatot, illetve azt nem tartják elég radikálisnak, nem láthatók az ígért változtatások garanciái, sok bennük az ismerős szöveg. E megállapítás részben helytálló, de a mi igazi gondunk ma nem az, hogy ezek a dokumentumok sok ismert gondo­latot tartalmaznak, hanem az, hogy a korábban megfogal­mazott feladatokat nem hajtottuk végre, így kénytelenek vagyunk ismételni azokat. Ha tehát változtatni akarunk, ha nem akarjuk ismételni önmagunkat, akkor annak legegy­szerűbben úgy lehet eleget tenni, hogy amit egyszer elfo­gadtunk, azt meg is valósítjuk. Ehhez most mindjárt hozzá szeretném tenni, hogy nem a jó határozat és a rossz végre­hajtás hamis vízióját akarom mondandómba becsempész­ni. Nem valószínű, hogy örökösen jók a határozatok és rosszak a végrehajtók, ennél a helyzet sokkal összetettebb és el kell fogadnunk azt, hogy ha valamit nem tudunk vég­rehajtani, nem tudunk a gyakorlatba átültetni, akkor nem csak a végrehajtókban van hiba. A gazdasági kérdésekben az élet válaszút elé állított bennünket. Olyan kérdésekben kell lépni, mint pél­dául a termelés szelektív élénkítése, a gazdaságos, piacké­pes termelés gyorsítása, a gazdaságtalan tevékenységek visszafejlesztése, az egész gazdaság szerkezetének a korsze­rűsítése, a jövedelem- és devizakitermelő képesség növelé­se, a veszteségforrások megszüntetése, a társadalom rezsi­­költségeinek, a közkiadásoknak a csökkentése. Mindezek régen megfogalmazott követelmények, de most annyiban új a helyzet, hogy már nem tudjuk elodázni végrehajtásu­kat, nincs más alternatívánk, mint megvalósítani az ezekkel kapcsolatos feladatokat. El kell érni, hogy valóban a teljesítményekkel arányosan alakuljanak és differenciálódjanak a jövedelmek, hogy a kiemelkedően jó teljesítményeket kiemelt javadalmazás kövesse, hogy a bérek lefelé is mozogjanak, hogy nem le­het megelőlegezni a teljesítményeket, hanem csak a teljesít­mények ismeretében lehet a béreket emelni. Mindezek régi, ismert követelmények, csak nem érvényesültek, illetve nem engedtük megfelelően érvényesülni a gyakorlatban. Hi­szen, ha következetesen megvalósítottuk volna a teljesítmé­nyektől, a munka társadalmi hasznosságától ténylegesen függő jövedelemdifferenciálást, akkor a jó teljesítményt nyújtók, a kvalifikált emberek jövedelme olyan körülmé­nyek között sem csökkent volna, amikor az életszínvonal társadalmi átlagban mérséklődött. Persze igen nehéz fent és lent egyaránt kimozdulni az egyenlősdiből, a megszo­kottból, megzavarni az állóvizet ezekben a kérdésekben. Olyan helyzetbe jutottunk, hogy a termeléssel és az el­osztással összefüggő, előbb említett gondok megoldását már nem lehet tovább kerülgetni. Lépnünk kell minden te­rületen. Ilyen helyzetben nem elég csupán megismerni a Központi Bizottság határozatát, vagy azzal megnyugtatni magunkat, hogy nálunk minden rendben van, csak másutt vannak hibák, ott kell változtatni és akkor valahogyan majd csak megleszünk. Másfajta magatartásra van szükség. A Központi Bizottság, helyzetéből adódóan nem hozhat olyan határozatokat, amelyekben részletesen, konkrétan megszabja a teendőket. Ez az állami irányító szervek és a gazdálkodó szervezetek feladata. Ezért fontos, hogy a Köz­ponti Bizottság határozatának szellemében konkrét helyzetértékelések, feladattervek, döntések szülessenek, ne csupán a központi állami irányító szervek szintjén, hanem minden megyében, városban, ipari üzemben, szövetkezetben. Ezt a munkát el kell végeznie mindenütt a párt, a tanácsi, a gazdasági veze­tésnek, mindazoknak, akiknek közük van a gazdasághoz. Csak így derülhet ki, hogy hol dolgoznak eredményesen és hol nem, mely területeken legtöbb a tennivaló. A Központi Bizottság önkritikát gyakorolt, hogy végrehajtó szervei és a kormány is hibákat követtek el, ezért az sem ártana, ha olyan önkritikát lehetne olvasni a megyei és üzemi lapok­ban, miszerint nem csak fent, hanem lent is vannak felelő­sök a dolgokért, így mindjárt szinkronba kerülne az irányí­tás valamennyi láncszeme. A gazdaság bajainak orvoslása valószínűleg nem végez­hető el anélkül, hogy sebeket ne okozzon, hogy ne idézzen Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagja, a Központi Bizottság titkára felszólalt a mezőgazdasági szövetkezetek V. kongresszusán. Az eredmények méltatá­sa mellett hangsúlyozta, hogy a mezőgazda­ság is új kihívásokkal néz szembe, s tegnapi eredményei nem elégségesek a holnapi tal­­ponmaradáshoz. Az alábbiakban előadásá­nak a Központi Bizottság 1986. novemberi határozatával kapcsolatos megállapításait ismertetjük, elő kellemetlenségeket, hogy ne jelentsen a megszokottól eltérő megoldásokat, hogy esetenként ne vezessen a meg­szokott biztonságérzet fellazításához, főleg azok esetében, akik nem végzik úgy a dolgukat, amint kell. Ezért a gazda­ság az eddiginél jobban rá van utalva a társadalom megér­tésére, a társadalom támogatására. Nem lehet gazdasági gondjainkat úgy kezelni és megoldani, hogy valaki — bár­hol dolgozzék — kívülállóként szemlélje a dolgokat. Ha valaki például a kulturális területen dolgozik, az sem mondhatja, hogy nem az én ügyem. Nem engedhető meg az sem, hogy alu a rádióban, a televízióban és a sajtóban dolgozik, felszínesen, tendenciózusan ítélje meg a helyze­tet. Szükség van gondjaink megoldásához egy olyan szelle­mi közeg kialakítására, eszmei ráhangolódásra, amelyben függetlenül munkakörünktől, beosztásunktól, valamennyi­en kötelességünknek érezzük gazdasági feladataink megol­dásának elősegítését. Nem szólom, hogy gazdálkodásunk hatékonyabbá téte­le, korszerűsítése nemzeti ügy, miként az sem, hogy a társa­dalom előrehaladása ezen áll vagy bukik. Nem véletlenül tartják több helyen a gazdaság modernizálását, átalakítását és fellendítését forradalommal felérő feladatnak, mert a szocialista társadalom vívmányainak a megőrzése és a to­vábbi társadalmi előrehaladás feltételének megteremtése döntően a gazdaság területén végzett munkától függ. Ezért nem lehet csupán gazdasági ügynek tekintetni az itt végzett munkát és nem lehet kitérni az itt jelentkező feladatok megoldásával összefüggő népszerűtlen dolgok elől sem. A Központi Bizottság határozatának újszerűsége éppen abban van, hogy komplexen közelíti meg a gazdasági gon­dokat, hogy a társadalom gondolkodásának a középpont­jába állítja a gazdasági problémák megoldását. Az előttünk álló konkrét feladatok végrehajtása során is ezt a megköze­lítést kell érvényesíteni. A nálunk gazdagabb országok sem tudják megfelelő társadalmi összefogás nélkül megoldani a gazdasági gondokat. Gondjaink megoldásához nemcsak eszmei, politikai ösz­­szefogás és egység kell, hanem megfelelő közhatalom, jog­rend és törvényesség. A lazaságok elleni fellépés, a felelős­ségre vonás igenis a társadalom szemléleti egységének szer­ves része. Mindazt, ami társadalmi-gazdasági céljaink meg­valósítását szolgálja, támogatni kell teljes meggyőződéssel és minden területen, minden eszközzel, ami viszont ez el­len hat, azzal szemben fel kell lépni a törvény, a közhata­lom erejével is. A gazdasági feladatok megoldása szempontjából rendkí­vül fontos, hogy kedvező társadalmi viszonyok megterem­tése esetén is számolni kell azzal, hogy vannak olyan korlá­tok, amelyek hosszan kísérni fogják gazdasági kibontako­zásunkat és nem lendítik, hanem sajnos fékezik az előreha­ladást. Az egyik ilyen korlát a kialakult hazai gazdasági struktúra, amelyben igen jelentős a ma nemzetközileg nem versenyképes, a gazdaságtalanul termelő ágazatok és tevékenységek aránya. Az itt levő eszközállomány és mun­kaerő minden áron való kihasználása, csak tovább növelné veszteségeinket és elvenné a fejlesztési erőforrásokat a gaz­daságos tevékenységet folytató területektől, progresszív ágazatoktól, amelyek a nemzeti jövedelmet és vagyont gya­rapítják. Szükség van tehát nemcsak a termékszerkezet, ha­nem az egész ágazati struktúra korszerűsítésére, ami két­ségtelenül hosszú folyamat. A másik alapvető korlát az, hogy adósságunk és annak terhei hosszú éveken keresztül kísérni fognak bennünket. Ha azt akarjuk, hogy Magyarország a pénzvilágban meg­őrizze azt a helyét és presztízsét, amivel jelenleg rendelke­zik, akkor nem engedhetünk a mostani magatartásunkból, változatlanul kötelezettségeit teljesítő, megbízható partnernek kell lennünk. A harmadik korlátozó elem a magyar gazda­ság teljesítőképességét befolyásoló külpiaci helyzet, ami nem változik meg csupán a mi kedvünkért, hanem nekünk kell igazodni ahhoz és annak változásaihoz. A gazdasági előrehaladást nehezítő tényezők objektív korlátokat jelentenek, bár ha korábban és főleg határozot­tabban kezdtünk volna velük foglalkozni, talán nem olyan nagy súllyal jelentkeznének, mint most. Tudatában va­gyunk annak is, hogy az említett tényezőkkel összefüggő gazdasági gondjainkat és az ebből adódó feladatokat nem lehet megoldani egyetlen központi bizottsági határozattal. Hosszú távú, nagyon szívós munkára kell felkészülni, és még további iránymutató határozatokra, központi és helyi döntésekre lesz szükség, de bízom abban, ha ráhangoló­dunk a feladatokra és felelősen foglalkozunk minden szin­ten a ránk háruló teendőkkel, akkor az eredmény nem ma­rad el. HAVASI FERENC: A TELESÍTMÉNYEKKEL ARÁNYOSAN (MTI Fotó)

Next