Figyelő, 1992. június-augusztus (36. évfolyam, 23-35. szám)
1992-06-04 / 23. szám
Csizmadia Ervin Leértékelődhet-e az alkotmányosság m inden rendszernek, amely kikászálódott a legprimitívebb csereformák közül, szüksége van maga fölé rendelt hatalmakra, legyen ez a hatalom a földanya, a víz, a nap, a sámán, az isten vagy éppen a törvényhozók által alkotott törvény. Kelet-Közép-Európában aszerint is különbséget tehetünk az egyes volt kommunista országok között, hogy vajon mennyire jutottak közel a modern Európára jellemző jogállami gondolathoz, illetve mennyire fogadják el az egyes országok társadalmai és politikusai maguk fölötti „zsinórmértékül” az alkotmányt. Ha formálisan nézzük, azt mondhatjuk: Magyarország — mint sok más dologban — ebben is a legközelebb áll a nyugati mintához. A hazai politikusok számára minden mást megelőző norma, etalon az alkotmány, a törvény. Olyannyira, hogy ha csupán formálisan nézzük a kérdést, akár azt is mondhatjuk: elégedettek lehetünk, az itthoni politikai elit jól vizsgázik „alkotmánytanból”. Ám, hogy mégsem ilyen rózsás a helyzet, azt mi sem jelzi pregnánsabban, mint azoknak a politikai fejleményeknek a sokasága, amelyek mindegyike az alkotmányosság körül, az alkotmányra való hivatkozással robbant ki, az elmúlt két évben és még inkább az utóbbi hónapokban. Miért van az, hogy — csak a legutóbbi időkből véve a példát — miközben a kormánytábor némely képviselői többrendbeli alkotmánysértéssel vádolják a köztársasági elnököt, a másik oldalon szintúgy alkotmánysértőnek minősítik a kormánypártok abbéli szándékát, hogy az elnök „túlkapásairól” parlamenti határozatot hozzon? Nem fenyeget-e az a veszély, hogy az alkotmány lassacskán olyan gumifogalommá válik, amelyre mindenki hivatkozik, amelybe mindenki azt magyaráz bele, amit akar, azaz nem fenyegeti az alkotmány fogalmát és szerepét az inflálódás veszélye? Amint előttünk feküdt az elmúlt rendszer hullája, kiderült, hogy az alkotmányosság kérdésében elértnek vélt közmegegyezés nem létezik, magyarán: az új rendszernek nincsen automatikusan mindenki által elfogadott törvénye. Nem új ez a történelemben; a legősibb időkben is léteztek ellensámánok, ellenistenek, ellenkirályok és ellenparlamentek. Sőt pontosan ezekkel van tele a história. És mégis: a magyar rendszerváltás vezérlői számára keserű és meghökkentő felismerés volt, hogy az alkotmány nem tölti be a neki szánt szerepet, sőt pontosan az alkotmány értelmezése és interpretálása körül indulnak meg a leghevesebb „hitviták”. Alkotmányos hitek csaptak és csapnak össze, amelyek természetesen önmagukat az alkotmány egyetlen hiteles és racionális képviselőjének tekintik. Kicsit olyan helyzet alakult ki, mint amikor istenek harcoltak egymással a lelkek meghódításáért. Most az alkotmány az, amely a modern társadalom politikusainak — különösen a mi térségünkben a fő harci terepe. Merthogy harcról van szó, azt botorság lenne tagadni. S az is kimondható, hogy korántsem csupán arról van szó, hogy míg az egyik tábor szakmai érvekkel próbálkozik, addig a másik mindent átpolitizál. Az alkotmány körüli politikai csatározás mindkét félre jellemző, közöttük legfeljebb nagyságrendi különbségek vannak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyformán is kell vélekednünk róluk. Nyilvánvaló ugyanis a hatalmon lévő pártok helyzeti előnye, ők akarják meghatározni a „játékszabályokat”, ők használják előszeretettel a választók általi legitimáció fogalmát, ők akarják elvégezni az alkotmány értelmezését. Ők vindikálják maguknak azt a jogot, hogy eldöntsék: mi alkotmányos és mi alkotmányellenes. Ők akarják kijelölni, hogy milyen „istent” kövessünk és milyet tagadjunk meg. ők gondolják azt magukról, hogy meghatározhatják a „pogányság” kritériumait. Erre — láthatjuk — kizárólag a hatalmi helyzetből való legitimáció ad számukra érveket. Velük szemben az ellenzékben lévők szintén politikai eszközökkel próbálkozhatnak, már csak azért is, mert akarjuk-nem akarjuk, az alkotmány priméren politikai kérdés, különösen ott, ahol nem évszázados demokráciák működnek. Az ellenzék tehát nem akkor cselekszik helyesen, ha azt igyekszik elhitetni, hogy nem politikai alapon mond kritikát, hanem ha világosan megfogalmazza álláspontjának politikai elemeit. Egyetlen ellenzék sem gondolhatja, hogy sikert érhet el, ha önmagát szakszerűnek, ellenlábasát politikai alapokon állónak mutatja be. Címbéli kérdésünkre visszatérve: az alkotmányosság leértékelődhet, mégpedig akkor, ha úgy válik politikai csaták tárgyává, hogy a felek nincsenek tudatában ennek, nincs a helyzetre kidolgozott stratégiájuk. A történelemből megint sorolhatnánk példákat, amikor a nagypolitika „szemfényvesztéseivel” szemben a társadalmak magánisteneket, magántörvényeket kerestek maguknak. Ez a veszély ma nagyon is fennáll. Nem lenne szerencsés, ha az állampolgárok számára az alkotmány se lenne több (párt)politikai hamisságnál. 1992. JÚNIUS 4. NÉZŐPONTOK Becsky Róbert A kivételezés FoRdulatai is úgy, mondhatná valaki a múlt héten, éppen a Ford Alba székesfehérvári üzemének felavatása után a Magyar Gépjárműimportőrök Egyesülete és két minisztérium között kitört nyilatkozatháborúról. A vita tárgya egy bizonyos gépjárműtípusra „rászabott” kedvezmény, amely azonban évente alig több mint 1000 gépjármű behozatalát érinti. Ez az 1991-ben is importált 200 ezer új és régi autóhoz képest aligha jelentős tétel. Ám mindkét fél elvi magaslatokra emelte a disputát. A kereskedők a szabadkereskedelem, sőt a GATT szabályainak megsértéséről, az illetékes minisztérium képviselői viszont a magyar gazdaság fejlesztése, a munkanélküliség leküzdése, a külföldi tőke becsalogatása érdekében tett lépésről beszélnek. Miközben még a tények megítélése sem egyszerű. A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma szerint semmi különös sincs abban, hogy a vámokat specifikálják, a gépipari cikkek között tucatnyi tétel található, amelyekre részletes műszaki paraméterek előírásával szabják ki a vámtételt. Egyébként a gépjárművekre korábban egységes 25 százalékos vámot a múlt év novemberében az 1991/8-as rendelet kétfelé bontotta, az új gépkocsikra 18, a régiekre 25 százalékos vámot határozva meg. Ezen belül azonban — így a minisztérium — az adott ország kompetenciája, hogy egyes jellemzőkkel leírt járművekre mekkora vámot ró ki. Az egyetlen megkötés, hogy az 25 százaléknál magasabb nem lehet. Ha bárki, az adott paraméterrel rendelkező gépkocsit importálja, élvezheti jelen esetben a C-színtű vám előnyeit. A gépjármű-importőrök egyesülete viszont példátlan diszkriminációnak minősítette az esetet, amely ellentétes a magyar alkotmánnyal, sőt súlyosan sérti a Magyarország által vállalt nemzetközi kötelezettségeket is. Ki hiszi el, hogy itt nem egy konkrét gyártó, konkrét termékéről van szó? A nekik számító márkacégek aligha. Ezért kérik is — ami nekik, mint kereskedőknek, s mellesleg a fogyasztóknak is érdeke —, hogy a 0 vámtarifát szíveskedjenek kiterjeszteni az egész termékcsoportra. Arra persze kíváncsi lennék, hogy mit szól mindehhez a Pénzügyminisztérium, amely — legalábbis a hírek szerint — utolsó leheletéig harcolt az NGKM-el a 0-tarifás megoldás ellen. Gondolom, nemcsak a verseny szabadsága, hanem a költségvetés bevételének védelmében is. Nyilván az ügyben érintett mindegyik fél kisebb-nagyobb érdekeket, érdekcsoportokat képvisel. Mindenki nem járhat egyformán jól. De ha léteznek érdekcsoportok, amelyek artikulálni tudják és akarják érdekeiket, illene őket meghallgatni, s nem ellenséges aknamunkának tekinteni fellépésüket. Nem vitatom, hogy a vámtarifák nem népszavazás eredményeként születnek, de talán a Vámtarifa Bizottságban nemcsak az államigazgatás, hanem az érdekképviseletek véleményét is kikérhetnék, amire a gépjármű-importőrök szerint eddig egyszer sem került sor. Egyik nemrégi számunkban (lásd Figyelő, 1992/19. szám) a Kopint-Datorg munkatársa tette szóvá, hogy a Magyarországra beruházó multinacionális vállalatok magukat „gyermekiparágaknak” minősítve igényelnek vámvédelmet, esetleg az import korlátozását. Mások, mint a példa mutatja, a beruházás fejében éppen vámcsökkentést kívánnak. És úgy tűnik, a nyújtott előnyök formái időnként meglehetősen esetlegesek, kicsit az idetelepülni szándékozó külföldi cég tőke és alkuerejétől, netán befolyásától függően. Ezzel válik ez a kis ügy naggyá. Egyszerre liberalizáltuk — a gépkocsibehozatalt nemzetközileg is szinte példátlan mértékben — és tettünk ígéreteket az ide települő gépkocsigyártók támogatására, lettünk az EK-társult tagjai, miközben szinte kizárólag — legalábbis eddig — tengerentúli cégek fektettek a hazai autógyártásba. És egyelőre nem látni — én legalábbis nem látom — azt az egységes gazdaságpolitikát, amely a piacnyitás, a hazai ipar védelme, a munkahelyteremtés nem könnyen egyeztethető szempontjait valahogy mégis képviselné, összehangolná. A PÓK HÁLÓJÁBAN GERLE LÁSZLÓ RAJZA Fóti Péter Blöffök piacgazdaságban az üzlet nem filozófiai kérdés. (Ha bármely biznisz-császár üzleti filozófiáját citálja, általában alig mond többet egy Murphy-színvonalú, elemista iskolás közhelynél: „Jó leszek — a vevőkkel.’) Mivel az üzlet nem filozófiai kérdés, nem is szövi át különösebb ideológiai, etikai megfontolás. Nem vetődik alá a filozófiai igazság-hamisság mérőeszközének, megmaradt saját alrendszeri mértékegysége — a nyereség, veszteség — uralma alatt. A tisztán elkülönült gazdasági alrendszerbe tehát szervesen, az alrendszeri logikából következően tisztán belefér az üzleti luftballon eregetése, a megalapozatlan, rögtönzött, kivitelezésében kétséges biznisz-blöffök reptetése. Illethetők a gazdasági léggömbök más társadalmi alrendszeri logika szerint hamisságnak, hazugságnak, sőt „ejnye-bejnyének”is, az üzleti blöfföt azonban végül a saját alrendszeri mértékegysége minősíti, nevezetesen az, hogy nyereséget hozott-e, avagy kizárólag veszteséget termelt. így, elméleti síkon akár bele is nyugodhatnánk a piacgazdasági blöffök indokolt szükségszerűségébe — pontosabban: szörnyű ez a rendszer, csak éppen még nem találtak ki jobbat a helyébe —, csakhogy a magyarországi átmenet vadkapitalista szakaszában az üzleti blöffök oly élvetegen burjánzanak, hogy már alig férnek a gazdasági alrendszer logikájának védernyője alá. Az átmenet első pillanatától jellemző volt a blöff-vállalkozások létrehozása. Ezek például arra jöttek létre, hogy a bevitt állami tőkét mihamarabb feléljék. Aztán jöttek a kizárólag az adójogszabályok kijátszására alakított bt.-k, kft.-k, amelyek kedvező, adómentes költségfelvételi lehetőséggel ajándékozták meg tulajdonosaikat, de jaj volt másoknak velük bármiféle üzleti kapcsolatba lépni. Folyamatosan születnek azok az eleve halálra ítélt blöff-társaságok, amelyek egy-egy kétséges tranzakcióra szerveződnek, vagy már kétségesen megszerzett pénz elrejtésére, s gyors csődökkel kergetik infarktusba azokat a partnereiket, akik nem tudták, hogy velük pókerpartiba szállnak be. Gyorsan importáltuk a fejlett piacgazdaságokból az egyéb fejlett blöfföket is. Hamar érkezett az „örök garanciájú”szemét, a hazug — vagy, ha a gazdasági alrendszer logikájához méltó kívánok lenni — a hiteltelen reklám, az áruterjesztési blöff. Ennek nyomán aztán egy-egy lerobbant kerületben fél óra alatt hét B-52 bombázódzsekis — nadrágjában szakadt — honfi „pilótatársunkkal” találkozhatunk... Ám nemcsak a blöff-módszertant importáltuk szélsebesen, a léggömb-hámozó kalandortőke is gyorsan rátalált hazánkra. ÁVÜ-szakértő, bankár, gazdasági újságíró legyen a talpán, aki a kétes eleganciájú külhoni partner nagyratörő terveiben pontosan elkülöníti a projekt megalapozott részét és a blöfföt. Az autóeladásoktól az építkezésekig gyakorta több ugyanis a mondanivalójuk, mint később a tennivaló, így a kisebb-nagyobb ábrándok gyorsan összeroppannak, s maguk alá temetik a blöfföt fel nem ismerőket, a be- és ráfizetőket. Véleményem szerint recessziós gazdaságunkban kezd kialakulni a blöffök túltermelési válsága, amely éppen a gazdasági reálfolyamatok kis eredményességében, eredménytelenségében tükröződik. Nem olyan fejlett ugyanis a magyar piacgazdaság, hogy rajta színes virág, elnézően megmosolyogható gyöngyösbokréta lenne a blöff, hanem annyira erőtlen, hogy a blöff-dömping gyomnövényként elszívja a gazdaság kevéske életerejét is... 3