Film Színház Irodalom, 1941. január-június (4. évfolyam, 9-26. szám)

1941-02-28 / 9. szám

Jancsi és Juliska En­gem kezdettől fogva máig furcsa­ságok, különösségek sorozata. Például, amikor feleségemmel elhatároztuk, — majdnem húsz évvel ezelőtt! — hogy í­gybekelünk, azt is elhatároztuk, hogy először fiunk lesz, azután lányunk. A fiút .Táncainak fogjuk nevezni, a lányt Juliskának­ így is lett. Elsőnek megszü­letett Jancsi, egy évre rá Juliska, Jan­csi jövőre már egyetemi hallgató lesz. Juliska pedig­ idestova férjhezm­egy. Kúriából víkendház Nagyapám halálával dobraütötték gyönyörű, csendes zalamegyei kúriáját és földjeit. Ezzel is úgy vagyok, mint azzal a régi-régi fényképpel. Vágyaim, sóvárgásaim a Balatonhoz húznak. Ha én egyszer visszaszerezhetném nagy­apám kúriáját, ahol gyermekkorunkban olyan édes nyarakat töltöttünk a hú­gommal! Hát a kúriát visszaszerezni többé nem lehet. Viszont vettünk egy kis házat, kertet Akarattyán. Ott is Ba­laton a Balaton... Nyáron hát a családdal, jó barátaim­mal az akarattyai szomorúfűzek alatt tereferélünk a világ és az irodalom ese­ményeiről. A világ eseményei, sajnos, egyre szaporodnak. Az irodaloméi, saj­nos, egyre fogynak.. .o Zlllozdolly Világéletem­­ben szerettem volna egy igazi kis gőzmozdonyt s hozzá rengeteg vasúti sínt. Annyit, hogy az egész la­kást be lehessen hálózni vele. Aztán fel­nőttem, elkerültem hazulról, író lettem. A nyomor hosszú, keserves évei alatt karácsonyonként odaáll­tam­ a kirakatok elé és sóvárogva bámultam a csodálatos, fényes gőz­mozdonyokat. Ha egyszer írói sikerem s pénzem lesz! Isten uccse, ve­szek magamnak egy igazi gőzmozdonyt. Sikereim voltak. De mozdonyt nem ve­hettem. Az idén azután, a kirakatok előtt állva s a csodálatos gőzm­ozdonyo­­kat bámulva, elhatároztam, legyen csak unokám­, majd veszek neki egyet! S most ennyiben maradtunk. Megegyeztem a gyerekeimmel, ha gyermekeik lesznek, gőzmozdonyt s rengeteg vasúti sínt ve­szek nekik. S behálózzuk az egész lakást és­­látszunk. Végre lesz majd gőzmozdo­­nyom­. Finnország Kisdiák koromban láttam egy fény­képet: csillogó tó költői kis öblét ábrá­zolta, a háttérben fenyves, meg ezüstös nyírfák. A tavon csónak, a csónakban szőke, mosolygó, szelíd leány finn nem­zeti viseletben. Akkor elhatároztam, hogy egyszer elmegyek Finnországba. Később fanatikus buzgalommal a finn­ugor nyelvek tanulmányozására vetettem magam. Ez ötödikes koromban volt. Ta­nultam finnül, ősatyákul, vogulul. Min­den könyvet felfaltam, ami Finnország­ról szólt. S végre, 1936-ban, felkészültem s elmentem­­Finn­országba. Ötször mentem el még azután. Megtanultam finnül, ügyü­kben-bajukban szolgáltam a finne­ket. íme, gyakran ez a következménye annak, ha az ember gyerekkorában meg­lát egy fényképet. Ez is különös. Ó, bárcsak utazhatnék újra! Második ha­zám lett Suomi. -V­iimkam­ara és éli Itt van például a filmkamara. Ez is különös dolog. A Hivatalos Lapban szó­lít le­, hogy igazoljam keresztény szár­mazásomat. Én meg nem igazolom. Iga­zoltam az Athenaemnban, a Sajtóka­­m­rábait, sőt, amikor egyik úgynevezett síírótársam­ azt a hírt terjesztette rólam, hogy eredetileg Kudes-nek hívtak, iga­zoltam magam egy kis bizottság előtt, dédapáig-dédanyáig visszamenően. Eny­­nyi, azt hiszem, elég. Most már többé nem igazolom magam. S hogy nem leh­e­tek a Filmkamara tagjai Isten neki! Úgysem csinálhatok filmet. A Földindu­lás országos, sőt külföldi sikerei óta a filmesek szóba sem állanak velem. Nyil­ván megsértődtek, mert a film annak el­lenére volt jó, ahogyan ők a filmet kép­zeli­k ... én oldalam Némaság! fogadalom No, de Akarattyán csak lehet írni! De­hogy le­het. Sehol sem lehet. Egyrészt, mert nem ismertem még írót, akit úgy irtózott, volna az írástól, mint én. Csak akkor dolgozom,­­ha a szerkesztő, a kiadó goromba fenyegetéssel csikarja ki tőlem a kéziratot. Mert hát írná neon­ élvezet, hanem kínszenvedés. No, de — ismétlem — a vitáig eseményei annyira tornyo­sulnak, hogy van miire hivatkoznom! S viszont az irodalom eseményei annyira vérszegfenyékiké váltak, hogy méltán mondta a miniszterelnök Szegeden: «Ha tíz újságot lapozok is át, mindegyikben ugyan­itt találom.« A semmit, ő bizo­nyára tudja, mitért. Én is tudom. El is határoztam, hogy egy álló esztendeig semmit sem írok. Attól félek, meg fo­­gom tartani fogadalmamat... Végeredmény: bújjunk el... így él az ember, ha tud, elszalad Pest­ről, hogy friss levegőt szippantson, ha meg idehaza van, olvassa az öregeket: Gyulait, Kemény Zsigmondot. S rájön, hogy a múlt század közepén ugyanígy volt, bár szelídebb, nemesebb formában, nem olyan fejlett technikával, mint ma. És ha nem is rendes, de mindenesetre nyilvános egyetemi tanár lettem. Sen­ki sem tart annyi előadást, mint, én. Ha mindenüvé elmennék, ahová hívnak, be­lerak­katniék. Pedig úgy irtózom az em­berektől, hogy szenvedek, ha többen van­na­k körülöttem ötnél-hatnál, de azok is barátaim legyenek ... Végeredményben: jó volna legalább egy évre elbújni egy erdő vagy az aka­­rattyai kert közepén. Lehet, hogy azután nem ismernék rá többé a világra, ami­kor ismét előkerülnék... • Első nadrágomban, hároméves korom­ban. Mellettem Ila engem A feleségem »nagygazdasága« Legújabb arcképem

Next