Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-04-09 / 15. szám
lila: MURÁTI LILI A Film Színház Irodalom múlt heti számában Egyed Zoltán nyílt levelet intézett Muráti Lilihez, amelyben elragadtatással írt legújabb filmjéről, illetve filmszerepléséről a »Házassággal kezdődik« című vígjátékban. Erre a levélre Muráti Lilitől a következő választ kaptuk: Kedves Zoltán ! Olvastam a Film Színház Irodalom múltheti számában hozzám intézett levelét. Miután én jó gyerek vagyok és minden levélre válaszolni szoktam, ne csodálkozzék, ha a maga levelét sem hagyom válasz nélkül. Szeretnék én is olyan szellemesen és elragadtatással írni Magáról, mint Maga rólam, de félek, hogy ez nekem nem sikerülne. Különben is azt tapasztaltam, hogy a férfiakban sokkal több az álszemérem, mint a nőkben és nem bírják el, ha túlságosan dicsérik őket. Ezzel tehát meg sem próbálkozom. Egyébként se higgye, hogy azért írok, hogy megköszönjem levele. Mert hiszem, hogy az igazi kritikát csak az elragadtatás, vagy a felháborodás, vagy hasonló érzések diktálják. Ezek az érzések pedig kedvességgel meg nem vásárolhatók és köszönettel ki nem fizethetők. Inkább azért válaszolok levelére, hogy elmondjam, mennyire örültem annak, hogy annyi jó színpadi kritika után végre egy filmszereplésemmel kapcsolatban is érdemesnek talált ilyeneket írni. Tudom, hogy a filmmel eleinte nemigen tudtam elérni azt, amit szerettem volna. Lehet, hogy bennem volt a hiba. Mindenesetre ugyanaz a nő állt a felvevőgép előtt, mint most. Miután nem valószínű, hogy a gép változott meg, lehet, hogy velem történt csoda. Én az okokat sohasem kutatom, mert számomra mindig csak az eredmény fontos. El sem hiszi, hogy mennyi boldogtalanságot, szomorúságot, rossz napokat szerzett már nekem a film. És képzelheti, hogy ezek után milyen kitörő örömmel fogadtam elismerésének valószínűtlen és éppen ezért jóleső áradatát. Kedves Zoltán, nekem van egy furcsa tulajdonságom : én mindent elhiszek. Én elhittem minden jót, amit eddig rólam írt. De sajnos, minden rosszat is elhiszek, ami rólam nyomtatásban megjelent. Ez utóbbi mindig nagyon elszomorít és éppen ezért nagy szükségem van az ilyen bátorításokra. (Ezért kérem, hogy a lehetőségekhez mérten csak jót írjon rólam. A rosszat telefonon is közölheti. Ugye ért engem???. Hiszen Maga tudja, hogy az ember mennyi rosszindulattal és megnem értéssel találkozik. Hányszor keseredtem el, hányszor álltam tanácstalanul és nem volt kihez forduljak. Igaza van annak a görög bölcsnek, akinek a nevét, sajnos, már elfelejtettem, de azt hiszem, hogy mégis ő mondta: „Mindenki csak önmagától tanulhat“. Csak tévedéseink és hibáink szörnyű tanulságaiból szűrhetünk le minden igazságot. Mert a színésznő olyan környezetben él, ahol majdnem mindenki ellemege. Sajnos a közönség is hajlamos arra, hogy külsőségek után ítéljen. És azt hiszik, hogy a színész munkája csak könnyű szórakozás. Pedig ha tudnák, hogy én mit kínlódtam kislány korom óta, ha tudnának arról a sok könnyről, amiket elsírtam. Ha ismernék azt a sok nélkülözést, amelyet azért szenvedtem el, hogy egy kissé csinosabban öltözködhessek. Ha tudnák, hogy milyen rettenetes szívdobogással lépek ki még ma is estéről-estére a közönség elé. Ha látták volna, hány álmatlan éjszakát töltöttem el úgy-egy filmszereplés előtt, akkor talán kezdettől fogva több szeretettel és megértéssel fogadtak volna. Nem panaszkodom, sohasem panaszkodtam, mert mindig azt tartottam, hogy inkább írjanak rólam rosszat, mint semmit. Mert a bölcseknek és remetéknek talán boldogság és nyugalom a csend, de egy színésznő számára halál. Ezért vállaltam én szívesen a villogó szekszepilü „Murcsi“-nak a szerepét, aki autójával száguld a városban, aki feltűnően öltözködik, szemtelen és fiús . . . Higgye el, hogy lelkem legmélyén éppen olyan bolond, romantikus nő vagyok, mint a többi. És éppen ezért könnyekig meg tudok hatódni, ha valaki kicsit is észreveszi, amit gondolok, amit akarok, amit szeretnék. Kedves Zoltán ! Maga bizonyára nagyon jól tudja, hogy másfélének lenni, mint a többiek, mindig baj egy kicsit. De ha az ember nem csügged és hittel ragaszkodik ahhoz, amit csinál és nem akar olyan lenni, mint a többiek, még akkor sem, ha ez jó volna , végül mégis elfogadják valahogy. Mert ne gondolja, hogy én más voltam a Tűzmadárban, mint most vagyok. Az első lépésemtől mostanáig mindig ugyanazt akartam : színésznő akartam lenni. Mindenen keresztül, még a lehetetlenen át is a színésznő. És ha már írok, valamit meg kell említenem. Azt hallom, sőt a lap szerkesztői üzeneteiben is gyakran olvasom (mert bevallom én még a szerkesztői üzeneteket is az „e. z.“ válaszolt is elolvasom az utolsó betűig) egyesek kifogásolják azt, hogy engem a „Film Színház Irodalom“ állítólag „favorizál“. Kedves Zoltán, ne hagyja befolyásolni magát. Irigy emberek mindig voltak. Erre számos példát tudnék felsorolni a történelemből, ha kellőképpen művelt lennék. Én azonban tényállásra hivatkozom. Megolvastam, hogy abban a számban, amelyben a legtöbbet írt rólam, hány sor van és hány sor esett rám. Meg fog döbbenni ! A lapnak még egy kétszázad része sem . . . Nohát ennyit szabad foglalkozni velem. Pláne akkor, amikor a lap egyszer jelenik meg egy héten. Én pedig naponta játszom. Sőt : filmen naponta háromszor Sőt két filmmel naponta öt moziban. Sőt-sőt a vidéket beleszámítva és a kis mozikat is , még ennél is többször. Tehát nemcsak, hogy méltányos a velem való foglalkozás aránya, hanem szinte kevés is. Igaz az, hogy ezt, kedves Zoltán Maga minőséggel pótolja. Engedje meg, hogy a Maga modorában írt hasonlattal búcsúzzam el: „Olyan volt a levele, mint egy liliomizű briliánsra hullott valódi könnynek sokszínű szivárványa a néha derűs, de inkább borongó irigységszomjas éjben “ Csók , Lili. Folyton üvölt, álmában sem csendes ”, Ő Pesten a leggorombább rendező. Engem megszállt a lázadás szelleme,. Lángok, mondtam, majd föllépek ellene, Hős vagyok én, nem nyúlszívű epigon, Hogyha legközelebb rámszól, leszidom. Kinevettek, mi tűrés, mi tagadás, Egyik lány szólt: Jó, álljon egy fogadás. Tedd be gyorsan egyetlenegy kettesed. Tőlünk viszomt százat kapsz, ha megteszed.