Film Színház Muzsika, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-05 / 1. szám

mm Az elmúlt napok­ban fejezte be Jan­­csó Miklós rende­ző a Lengyel József novellájából készült „Oldás és kötés" forgatását. A film főhőse egy fiatal sebészorvos, akit öreg professzorá­nak halála döbbent rá arra, hogy más­képpen éljen, mint eddig. Az év utolsó napjaiban a film technikai munkála­tain dolgoztak. Rö­videsen kész lesz a standard kópia, s aztán hamarosan elkövetkezik a be­mutató. Képünkön: Dom­ján Edit, a f­­­l­ri egyik szereplője. Jeles olasz ven­dég-karmesterünk, Lamberto Gardelli vette kezébe Verdi kései remekének, az ,,Otelló”-nak dili­előadás: január 3. (A képen: Palócz László, Moldován Stefánia, Joviczky József, Lamberto Gardelli a próbán ) „változnak az idők" a címe a Madách Kamara­­színház magyar víg­­játék-újdonságának. Gyárfás Miklós írta, Pártos Géza ren­dezte. A bemutató napja: január 4. Képünkön: Ajtay Andor, Szemere Ve­ra, Greguss Zoltán és Csűrös Karola.) T I r? * SHAWRÓL, EGY BALETT-ESTRŐL ÉS NÉHÁNY ELADATLAN ZSÖLLYÉRŐLa z a hosszúlábú, rendetlenül öltö­zött, szakállas úr ott a nézőtér első sorában ugyancsak tapin­tatlanul viselkedik. El­nyújtózik, a térdét csap­kodja nevettében, mindig akkor, amikor körülötte el­csendesednek a sorok, s a szomszédok meghatottan fi­gyelnek a színpadra. Vala­ki felsóhajt, istenem, de szép s ő abban a pillanat­ban megint harsányan fel­nevet. Egyszóval botrányo­san viselkedik. Ki kellene vezettetni a nézőtérről. De nem lehet. Mert ő a szer­ző. Shawnak hívják, Lon­don jól ismeri. Hogyan? Önök nem ismerik erről az oldaláról? Pedig egész életében ezt csinálta: min­dig nevetett azon, amit sokan mások félelmetesnek vagy meghatónak tartottak. Azt mondják, egészen ren­des kis életművet hozott össze ebből a k£ján mo­solyból. Most hogy megjelent a Jókai Színház színpadán — háromféleképpen is: egy híradófilm kockáin, az­tán a színész maszkjában s a világtörténelem egy el­képzelt fejezetét színpadi jelenetekké írva, a GENF 1938 című darabbal — megint­­csak eszébe juttatja az em­bereknek azt, amit minden színművével, minden a régi leírásokból ismert szemé­lyes megnyilatkozásával, minden mondatával: vajon ezzel a kíméletlen nevetés­sel nem kényszerí­tette-e az embereket arra, hogy ko­molyan vegyék a szokásos­nál. Gyanítom igen. ő maga azt mondja egy he­lyütt: „A nyilvánosság előtti tréfálkozás nagy ki­váltságát csakis olyanok­nak kellene fenntartani, akik teljesen tisztában vannak azzal, amin tréfál­koznak — vagyis kivétele­sen komoly és alapos em­berek”. S íme ebben a darabban is a diktátorokon, Herr Batteren és Signore Bombardonen köszörüli a nyelvét, nem a­­ gyilkost leplezi le bennük, hanem nevetségessé téve őket — megsemmisíteni a félelmet. Úgy lehet, ezt sokan elké­sett szónak tartják, meg azt is hozzáteszik, hogy még a maga idején, is — hiszen 1939-ben írta — ke­vesebb volt annál, mint amit egy felelősségérzettől áthatott írónak e tárgyban mondania kellett volna, mégis úgy vélem, missziós hivatást töltött be. Szem­beszállni a fasiszta terror­ral — ez a konkrét harc feladata: nevetségessé ten­ni, bebizonyítva ezzel le­­győzhetőségét, a félelmetes külső mögötti megingatha­­tóságát — ez meg éppen írói feladat. Na dehát Shaw nem szo­rul rá a védelemre. Egyébként is­ másféle k kö­­vetkez­tetéseket kínál ez a mostani bemutató. A nagy csúfolódó, „kivételes ala­possága” a mi számunkra inkább abban mutatkozik, hogy ő mindig „időben előre tréfált”. A jövő felől. Ahogyan ezt a színművet sem kellett különösebben áthangolnia a háború után, mert okos politikai-művé­szi előrelátását a diktáto­rok végső sorsáról az idő igazolta. Shaw a saját ko­rát sohasem a múlthoz mérte. Éppen az a rossz emberi szokás ingerelte a gúnyra, amely a régvolt felől oktatta a jelent: bez­zeg azelőtt tudták mi a rend, mi a szép, mi a tisz­tességes. S az ember — Shawt hallgatva — nem tud szabadulni attól a gon­dolattól, hogy a mi újabb vígjátékaink némelyike ép­pen ezen a küszöbön botlik el: a múlt erkölcsi eszméi szerint ítél, s néha — mint legutóbb is tapasztaltuk egy bemutatón — ezzel a szemlélettel leckézteti a mai fiatalokat, bizonyítván nekik, hogy amit ők mo­dernségnek hisznek, arra régen azt mondták, nyegle­ség, meg hogy az igazi sze­relem tán el sem lehet rossz versek nélkül .. Kutatjuk az okát, miért hiányzik oly gyakran a színházi nézőtérről a fiata­labb nemzedék. Bizonyos, hogy ha a jövő felől kö­zelítenénk mai világunk jelenségeihez — otthona- A CÍMLAPON: BALETT-EST, 1963 (Pénti Tamás fair ételt)

Next